Szabad Földműves, 1967. január-június (18. évfolyam, 1-25. szám)
1967-04-29 / 17. szám
A mocsár alattomosan terpeszkedik. Szinte észrevétlenül, a természet időtlen mozdulatlanságát mímelve fonja bűzös csápjait a falu köré. Garázda vadvizek hordaléka ülepszik az utakra, feneketlen sárba fullad itt az ember földet igáző akarata. Dobfenek 1967. A kerítések mögül kíváncsi aszszonyszemek fürkészik az Idegent. A férfinép javarésze nem dolgozik odahaza, nagyapa korú öregek maradnak csak a faluban. Az első igazán tavaszi nap áhitatos, ragyogó csendjét nem töri darabokra önfeledt gyerekzsivaj sem, az ódon iskola ablakai bamba ürességgel merednek a kihalt utcára. Kevés a gyerek, mindössze nyolc-tiz a tanköteles, ezek a szomszédos Almágyra járnak naponta a tudományokért. Párhuzamba állíthatók-e az emelettel büszkélkedő, tágas családi házak az önző gyerekteienséggel? Az út menti árkok iszapjában túró disznók a takaros kertecskékkel? Az ellentét-párokból kibontható következtetések nyilván a tények torz magyarázatát adnák. Porladó nemzedékek bűnével vádolható-e a ma embere? Századok felelősségét lehet-e röppenő évtizedek vállára rakni? „Süllyed a falu“ — vélik az emberek. Megmutatják egy-egy ház menynyit süllyedt fél emberöltő alatt. A mocsár fekete gyomra el akarja nyelni a községet, a tájat koszorúzó hegyekből lerohanó vizek szennye Itt reked meg. Kézai Simon krónikája szerint a Rimába torkolló Gortva völgyén Huba vezér telepedett le. A szomszédos Ajnácskő is Huba vezér Hajnácska nevű lányáról kapta a nevét. Ennyit mond a krónika. S lehet, hogy Huba marcona népét megóvta a romlástól a védelmet nyújtó láp. Tatár hordák, török janicsárok elől biztos rejtekhelyét nyújthatott a mocsár, a nádas. A Gortva szabálytalanul szétömlő vize pákászok, betyárok birodalma lehetett. A múlt regékbe búvó romantikája ma fojtogatja itt az életet. A böfögő mocsár a pusztulás vízióját dermeszti az emberekbe. „A patak szabályozásáról már sokszor szó esett. Elsőrendű kérdés ez. Lenni, vagy nem lenni...“ Gyula bácsi a híd korlátjának dőlve szemléli a tájat, tekintete messze-messze, egészen a szürkéllő hegyek lábáig kalandozik. A híd alatt apró neszezéssel surran a víz. „Legalább valamirevaló hal lenne benne ... vagy ha, mondjuk ... halastavat lehetne létesíteni. De azt mondják, nem lehet. Hogy elveszne a víz ...“ Lassú szaggatottsággal beszél, közbe-közbe hoszszan elgondolkodik. Két kucsmás ember közeledik a híd felé, valami szerszámmal a vállán. „Hova emberek? Ki a kertészetbe?“ „Ki.“ „Hát csak menjenek.“ „Megyünk. Nézik a vizet?..." „Azt.“ A kucsmák alól két kutató, vizsgáló szempár pislog szaporán felénk. Nem mennek tovább, tétován ácsorognak. Míg aztán az egyik megszólal. „Akartak már ezzel rendet csinálni. Negyvenben az adóval együtt pénzt is szedtek tőlünk. Félédtől Várgedéig el Is értek ... aztán valahogy abbamaradt...“ Nem szólunk, mit lehet erre szólni. A két kucsma komótosan tovább billeg az úton. Gyula bácsi szigorú vonásai mintha meglágyulnának egy kicsit, ahogy a két cammogó öreg után tekint. „Nekik már kár is mondani, hogy lecsapolják a vizet. Nem hisznek az ilyen beszédnek. Nem Is csoda. Egész életükben erre vártak ... Igen, úgyszólván az egész életükben. Pedig előbb-utóbb sor kerül rá. Amíg Fülekhez tartoztunk, azt mondták hatvanra kész lesz ... Egyszer csak elkezdik. Különben elfogy a föld. Így is már vagy ezer hektárnyi vált hasznavehetetlenné. A mi határunkból is leírtak hetven hektárt...“ De addig Is lehetne valamit kezdeni. Legalább ha mindegyik falu a saját szakállára tisztítaná a medret. Ember, lapátot markoló férfi akadna bőven. Esetleg kevesebben ülnének a buszra hét elején ... Két ember hidat ácsol valami kis éren keresztül. Hogy ki lehessen jutni a határba. Az egyik Szó Ferenc. Felegyenesedik, kezében fejsze. Kucsmája mélyen a szemébe húzva, szája körül két keserű, mély árok. „Hát igen... már vagy harminc éve tanítok színdarabokat. Most már nehezebb. Alig lehet összehozni valamit. Mind elmennek a fiatalok ... Később letelepszünk a kis kocsmában. Egy korsó sör mellett folytatjuk a beszélgetést. „Tudja, volt már olyan is, hogy egy este kétszer egymás után kellett előadnunk a darabot. Annyian jöttek, hogy nem fértek be egyszerre a terembe. Itt voltak a szomszéd falukból mind. Mi is volt az a darab?... Várjon csak?...“ Nehezen kerül elő emlékezetéből a színmű címe. Régen volt, még akkor, amikor- „csupa jó darabot lehetett kapni“. Ezek a maiak ... „ezekből biz néha keveset ért meg az ember.“ Felemeljük a poharat, ímmel-ámmal nyelünk egyet a sörből. Csak úgy szokásból, hisz tulajdonképpen nem is vagyunk szomjasak. A beszélgetés is egyre szakadozottabbá válik. Hosszúkat hallgatunk. Valaki a szép időt dicséri. Megérkezik a pék-autó. Fiatal, csinos asszonyka libben be a kocsmaajtón. „Jöjjön már valaki, segítsen lerakni.“ Lerakják a kenyeret. Nem sok. Naponta huszonöt — harminc darabot rendelnek. Bojtos Mária, az üzlet vezetője a CSEMADOK elnöke is. Egy üveg sörrel kínál. Közben jönnekmennek az emberek, vásárolnak. „Kevés a tagunk, most sikerült néhányat szerezni. Kis falu ez, De azért eljönnek, ha van valami. Szívesen eljönnek." Önkiszolgáló bolt. A szokásos drótkosarat itt senki sem használja. Egyenest a táskájukba, szatyrukba rakodnak az asszonyok. Aztán bediktálják mit visznek. Az üzletvezető segít: „Paprikát nem felejtett el Mari néni? Van ám!“ Közben tojást vesz át az asszonyoktól, áruért fut be a raktárba. „Higgye el, estére ki van néha az ember. Pedig mondom, kis falu.“ Kis falu. A Révai-lexikon 1910-es adatra hivatkozva 198 magyar lakost tart nyilván. Több mint fél évszázad alatt ez a szám csupán 235-re emelkedett. Igaz, közben két háború vérzivatara is megkövetelte áldozatait, meg el is vándoroltak, mégis elenyészően kicsi a szaporulat — harminchét fő. „Hány gyerekük van?“ — teszem fel a kérdést csak úgy mellesleg. Elpirul. „Nincs családunk. Még nincs ...“ Hirtelen másra tereli a szót. Be kell mennie Rimaszombatba, gyűlésre, s nem tudja hogyan. Elromlott a kocsijuk, busszal nagyon soká tart. Több mint két órát. Nem tudja, hogy kerül haza. Pedig el kell menni, fontos, és jó lenne egy kicsit tovább maradni, ha már egyszer ott van az ember... Házak falán, kerítéseken, a busz porlepte oldalán, lépten-nyomon három betű: FTC. Gyerekek, bősz fradldrukkerek keze nyoma. Egy helyen krétával: Hajrá FTC1 Azt hiszem a fiatalok mindenütt a világon egyformák. Csakhogy itt, Dobfeneken valahogyan kevés van belőlük. Nagyon kevés. Pedig lenne „mód“ rá. Hatalmas, szinte palota szerű házakat építenek az emberek S ezek nemcsak a remény, a bizalom felkiáltójelei. A pusztító mocsárral szembeforduló, dacos homlokú házak gazdára Is várnak. Az új nemzedékre, akik a láp, a nádasok helyén maradnak, akik tovább küzdenek, dacolnak, építenek! ... Balogh P. Imre Az ünnepi lakoma Élt Bukharában, az emír udvarában egy nagyszerű szakács. A krimi kán éppúgy irigyelte őt gazdájától, mint a khíval emír vagy a grúzok királya — nem volt ennek a szakácsnak párja szerte a világon. Recept és könyv nélkül, pusztán emlékezetből kereken ezer étel készítését tudta; de úgy ám, hogy aki csak egyszer is kóstolta főztjét, többé el nem feledte. Idő múltán azonban a főszakács úgy érezte, megállt a mesterségbeli fejlődés útján; föztjel ugyanegy ízekkel kerülnek az emír asztalára, s talán már az az idő sincs messze, amikor a nagyhatalmú emír ráun egyhangú étkeire. Napjai ezután szüntelen rettegésben teltek ... Egy napon aztán elhatározta, nem retteg tovább; s mielőtt még az emírnél kegyvesztetté válnék, új ízű étkekkel biztosítja világraszóló hírét, és állását az udvarnál. S mindjárt munkához látott. Az emír aznap éppen ünnepi ebédet rendezett a kínai császár, a mongol nagykán és a perzsa sáh követének tiszteletére, akik — ismervén Ajjub nagy hírét — előre fenték már foguk a lakomára. Ez a perc is eljött. Az étek fogók aghája tapsolt, a kapu kitárult, és a fényes vendégek szájában már a tálak láttán összefutott a nyál. Mindenki vett, mohón; utolsónak a házigazda. Aztán a szájak mennyei mosolyra nyíltak, és a kanalak bAemerültek az ételbe. A vendégek először csak nyeltek, nyeltek, krákogtak, s nem mertek egymásra nézni. Az étek sós is volt, keserű is, édes is, savanyú is. Iszonyatos volt. Csak amikor az emír kanala a tányérjába hullott, hangos csörrenéssel, tették le a magukét ők is. — Hol van Ajjub? — üvöltötte az emír; szénié villámlott. Már hozták is a szakácsot; két testőr szorította karját. —Mit csináltál kutya fia, kutya? Meg akarsz mérgezni minket? Fecskefészeklevest, omlós malachúst és szopós bárányt rendeltem, roston sütve! Ajjub körülnézett, büszke mosolylyal. — Ojat akartam adni.. . Amit még soha senki tiem csinált! — Es mi ez? — Még nincs neve. Egyenlőre kísérletnek szántam ... ö, fényesszemöldöku. — Kóstoltad? — Hogy mertem volnál Az új étel első Ízlésének örömétől dehogy akartalak megfosztanil — Ötvenet a hátára — üvöltötte — azután dobjátok kil ... Nászr ed-Dính hodzsa, a híres tréfamester amikor elmesélték neki Ajjub esetét, így szólott: — Megverni kegytelenség volt, kidobni esztelenség. Nem! Az ilyen szakácsot arra kell kötelezni, egye meg amit kotyvasztott. Akkor majd ő ts rájön: más az ilyen új ételt kijundálni, és megint más megenni... Bárány Tamás Papp György: TALICSKÁK S C/D VASZILIJ KAZIN: »I Vasat, vasat kalapálok, i 'cd csövet csavarok vascsipesszel — levegő dübörög, minden házból visszhang szállong, szívem szisszen. Ollóm csőre kemény vasat harapdál, vadász vízsugár S * ^ forgácsot visz lábam alatt, egyiket a másik után. <[ S az udvaron is, mennyi munka, tél utáni nagy sürgés-forgás. Hány és hány májusi tócsa — ^—< mennyi halványkék égforgács. S mintha zenére kalapálna nótát ver a víz a csövön. Zengő trillák! Pacsirták bája harsog hordókon, vödrökön. 1919. \ £3 JUHÁSZ GYULA: 'Cd Ki itt belépsz, templomba lépsz be. X Szentség a munka és erő, Ez a jövő nagy menedéke. Embert egekbe emelő. r-í A munka a rend és a béke, Az életünknek lelke ő, 0 Csak az a bitang és hazátlan, Ki here módra él magában. Ki itt belépsz, a jövőbe lépsz be, Mely millióknak ád jogot, Vérért, verítékért cserében, £3 Hogy legyenek mind boldogok! Hogy a gyalázott ember képe Ragyogjon, mint a nap lobog, S a munka ne legyen robot csak, De himnusza a dolgozóknak! 'Cd Ki itt belépsze, hozd el magaddal <> Ö Piros zászlónak a reményt, ^ Ki itt kimégysz, vidd diadallal A mély hitet, vidd szerteszét, S Dolgozni, föl, mind, lankadatlan, Amíg az élet fénye ég! < Hirdessük: itt nem boldogul más, Csak aki alkot, aki munkás! j> RADNÓTI MIKLÓS: C/í Szirom borzong a fán, lehull; fehérlő illatokkal alkonyul. •PJJT* A hegyről hűvös éj csorog, *> 'Cd lépkednek benne lombos fasorok. Megbú a fázós kis meleg, 4 vadgesztenyék gyertyái fénylenek. r-------------------------------------------------------------------------------------SZABAD FÖLDMŰVES Túr a disznó, túr... k--------------------------------------------é
