Szabad Földműves, 1967. január-június (18. évfolyam, 1-25. szám)

1967-04-15 / 15. szám

GY CSILLAGOS, Tavaszi este Rozi, a jeleségem, könnyes szemmel foga­dott. Szótlanul fürkésztem arcát, lestem szavát, elárulja-e, ml keseríti a szívét. Gon­dolataim vadul száguldtak. Tán miattam pereg gyűrött arcán a könny? Jobbnak vél­tem, nem firtatni fájdalmát. Ismerem ót. Ilyenkor minden szó olaj a tűzre. Valamit tegyek, hozzáláttam a vacsorához, hogy korgó gyomrom csillapodjék. Alig nyeltem az utolsó falatot, szemétet int, kövessem. A hálószobába vezetett. Hat méter is nagy távolság. Ez idő alatt sok minden megfordul az ember fejében. Szokatlan nálunk ilyen jelenség, de a szürke napok végtelenjében sok minden megeshet. — Ülj le — szól csendesen. Hangja inkább kérő, mint parancsoló. Leülök a heverő szélére és várom sorsom. — Juct... ez a Juci. Felzokog, mint temetésen a rokonok. Találgattam a folytatást. Szerelmes nyári estén történt valami? Édes volt a csók, és megfeledkeztek magukról? Lesütöm szemem, mint rajtakapott gyermek. Benne önmaga­mat látom. Régi májusi emlék ébredezik. Csillagos égbolt őrködött alvók, szerelme­sek felett. A kocsmából a jázminillatos kis­kert kapuig szűrődik a tangó andalító hang­ja. Kezem lassan fonódik derekára, szám szomjasan keresi ajkát. Lágy tavaszi este kérhet a szülő vámot a csók izéből? Felriadok. Fiatalság, bolondság. Szerelem szerelemmel gyógyítható. — Mi történt' Jucival? Hitvesem szájára illeszti ujját. A lány az ebédlőben matat, szavunkat veszi. — Az üzemben levágta kezét a gép. A kór­házba szállították. Jucinak megígérte, szom­baton meglátogat bennünket. Engedélyt kért, hogy bemutatkozzon. Micsoda szeren­csétlenség! Szegény fűd! Vállára neheze­­dett az élet keresztje. — Kiről van szó, mondd végre! — Ügy sem ismered. Nem lakik a falu­ban. — Jucinak udvarlója van? — mormogom, hogy mondjak valamit. — Az autóbuszon ismerkedtek össze. Sej­tettem, Jucinak van valakije. Nap mint nap más ruhába öltözik. Ezelőtt hetekig ts el­járt egy pulóverben. Hónapok óta alig bírom ruhával. Csodálkozom, hogy te nem vetted észre. Ruha viszi a lányt. Jucinak van, öltözköd­jön. Olykor-olykor magam is végignézek rajta, ha a tükör fogságából kiszabadul. Galambszürke terilén szoknya, kétszínű pu­lóver. Válltól mellig búzakék, másik része narancssárga. Hej! a mi időnkben nem így öltöztek a lányok! Szeretném megmagyarázni Rozinak, hisz pénztárcánk még bírná a divatot, de az idő most nem alkalmas erre. Rajtam a sor, hogy kérdezzek. — Ha mindent tudsz, mondd, szoros kap­csolat fűzi a legényt Jucihoz? — Alig veszem szavát. Éjjel-nappal sír. Fele sem tréfa — gondolom. Akt sír, an­nak van miért. — Rozt. Nevét sem tudjuk annak a... Nem láttuk, szavát nem hallottuk. Beszél­jünk Jucival, s hogy mint áll szénájuk. — Erről le kell mondanunk — szólt fel­lebbezést nem tűrő hangon feleségem, mi­közben szemében megjelent a jól ismert dac, mely illik arcához. Olyan mint a lánya. Ha valamit fejébe vesz, nem enged. Tűzön­­vízen keresztülviszt. — Tudod, mi is voltunk fiatalok. En, én a lány helyében érzem magam. Gondolom, te is... Alig merem megmondani, de nél­küled nem tehetjük. Tetszik vagy nem, el­engedtem Jucit. — Hová ...? — Látogatóba. Nem hagyhatja cserben az udvarlóját. Lesz, ami lesz, kitart mellette. A történtek után sem fordíthat hátat Jani­nak. — Te ismered azt a Janit, hogy így szí­vedbe zártad? Ha nem, miért sürgős a láto­gatás? Fogadhat-e látogatót olyan súlyos állapotban? Es a lány sem mehet egyedül. — Vele megyek. Legalább megismerem. Kíváncsi vagyok rá. Juci már mondott róla egyet-mást. Magasnövésű, szép szál legény. Túl a katonaságon, közel a nősüléshez. Csak ne érte volna ez a baleset. Az őszön... De kt tudja? Ha ragaszkodnak egymáshoz, én nem bánom. Kutatva néz szemembe, válaszom várja. Ha igent mondok, magammal kerülök szembe. Nemmel megsértem a feleségem, esetleg a leendő vömet. A hallgatást választom. Át­gondolom a helyzetet, és latolgatom a le­hetőségeket. Rozt nem hagy nyugton. — Ógy-e beleegyezel? Fontos, hogy sze­ressék egymást. A mai világban félkézzel is megkeresi az ember a kenyerét.-— Majd meglátjuk — térek kt a határo­zott válasz elöl, s felállók annak ' jeléül, a beszélgetést befejezettnek tekintem. Rozi elém áll, átfogja nyakam, hízelegve a fü­lembe duruzsolja: — Beleegyezel? Érzem forró teste melegét, s belefelejt­kezem könnytől fátyolos szemébe. Fejem­ben össze-vissza kavarognak az események. Nem térhetek ki az igen elöl. Visszasutto­gom hát a nyugtató igent. Hatalmas csók a köszönet.'En ts csókot lehelek párom homlokára, amikor Juci belép az ajtón. Szót­­naul néz anyjára, aki szemével jelzi: min­den rendben. A lányt sírás fojtogatja és kirohan a szo­bából. Utánamegyünk. Sarkig tárt szekrény előtt leljük. Ruháit válogatja. Melyiket ve-: gye a nagy találkozóra. Anyja tanácsol. A sötétkék rakott szoknyához illik a fehér pulóver, ha meleg lesz felveheted a cstpkés blúzt. Amikor dűlőre jutnak, a világ legter­mészetesebb hangján megszólítom a lányt. — Jucika. Kérdezted valakitől, hogy Janit ilyen súlyos állapotban szabad-e zavarni? Az orvos engedélyezi a látogatást? — Nem, apuka. Nem kérdeztem senkitől semmit. — Látod. Erre gondolni kell. Nincs értel­me az utazásnak, ha nem találkozhattok. Hiszen jóformán azt sem tudod, melyik kórházban, szobában fekszik. Ha akarod, én szombaton felkeresem, beszélek az orvossal és vasárnap anyáddal utána mehettek. A lány kezében megáll a bordópiros pu­­lóver, amint a fogasra akasztja. Tekintetét felém fordítja, s szemében megjelenik a jól ismert dac. Anyja lánya. Ha valamit fejébe vesz ... Várom, hogy visszavág, de nem teszt. Megadja magát sorsának. Érzem, tu­dom, az apai tekintet készteti, hogy alig láthatóan igenlően bólintson. Állok a kórház széles folyosóján és rá­­erősen nézegetem a szobák számait. A pori fástól tudom, vendégei vannak a fiatalem­bernek. Szülei, s még valaki. Rosszkor jöt­tem, gondolom, de ha már egyszer itt va­gyok, vissza nem fordulok. A szomszéd szo­bának sarkig tárva az ajtaja. Fehérre mázolt ajtó, fekete számait kémlelem, bár bizton tudom, itt van, akit keresek. Akaratlanul a szobába pillantok. Az ágyon ül, látom ban na haját a látogatók gyűrűjében. Bemen­jek? Vagy el az ajtótól! Villan át agyamon, mert nem illik a leskelödés. Az utóbbit vá­lasztom. Amikor ellépek az ajtótól, Idősebb bácsiba ütközöm. Megszólítom. — Mondja, kérem, ebben a szobában fek­szik Tóth Jani? — Igen. Egymás mellett az ágyunk. Ven­déget érkeztek. Kijöttem. Magukban nyug­ton társaloghatnak. — Szülei? — Szülei és egy lány. Az naponta meg­látogatja. — Testvére vagy ronoka? — Nemi Menyasszonya! Nem tudom, sírjak-e vagy nevessek. Több­re nem vagyok kíváncsi. Illik vagy nem, még egyszer bepillantok a szobába. Szem­től szembe aktyom látni Tóth Janit, a ma­gasnövésű, szép szál legényt. Helyette a menyasszony tűnik szemembe, mélyen ki­vágott nyári ruhában. # # « Késő este érkezem haza. A család az asz­tal körül ül. Tekintetük mlndmegannyt kér­dőjel. Mielőtt beszámolnék a látottakról, felteszem a kérdést. — Hány lánynak udvarol egy legény? Válaszra sem várva megtoldom. — Tóth Jani kettőnek udvarol. Legalább kettőnek. Egyet ott láttam mellette. Ha ti mentek, összetalálkoztok. Elhallgatok. Szavaim hatását figyelem. Feleségem rámszól. — A szeretőjét láttad? — A menyasszonyát! Juci nyakig pirul. Kék ijedt szemét rám mereszti, s mint akt rémképet lát, a háló­szobába rohan.., AZ ASSZONY A KONYHÁBAN ÜLT az asztal mellett. Kezét ölébe tette és nézett kifelé az udvarra. Félórája ült már Így, szótlanul, csöndben, hallgatta az óra ketyegését. Máskor Ilyenkor már jönni szokott. Ott fordul be a szövetkezeti bolt mellett. Tiszta időben hallatszik a kampósbot kopo­gása is. A botot mindig magával vi­szi. Fiatalabb korában is bolttal járt. Megszokta. Nem a kutyák miatt, mert kutyák, azok nincsenek. A télen pusztult el a Gulyáséké is. Valaki megetette. Nekik soha nem volt kutyájuk. A férje nem szerette. Aztán, ahogy a gyerekek is elszéledtek, így marad­tak csak kettecskén. Na meg a bot. Azt el nem hagyta volna a világért sem. Azt mondogatta mindig; ez az ő jobb keze. Mert, hogy a jobb keze, való igaz, nem volt valami tökéletes. Még az első világháborúban kapott valami szilánkot. Srapnelt, ahogy me­sélte, a Piavenél, amikor átkeltek, mert irgalmatlanul megszorították őket. Ügy is jött haza, felkötött kar­ral. Akkortájt operálták, de nem volt miatta szomorú. Az ő férje, mióta ismeri — pedig van annak már negy­ven éve is —, soha nem volt szomorú. Azt szokta mondani, hogy aki szo­morú, az korán elhasználódik. Bezzeg annál többet ette magát ő egész életében. Mert ideges termé­szet volt. Ezt az orvos mondta még, amikor Jani fia született. Az pedig drága jó orvos volt. Aztán a janit, amikor vitték a frontra! A férje ter­mészetesnek vette, azt mondta; nem is ember, aki nem volt katona. Nagy­ra volt a huszárságával. Janit nem huszárnak vitték. Bakának. A faluból tán senki sem lett huszár. Na de ez más háború volt. Többet sírtak az asszonyok. Ö is sírt, mert Jani mégis­csak a fia. Áldott jő gyerek volt már kiskorában is. Most sincs olyan ün­nep, vagy vasárnap, hogy haza ne szaladna... Mintha az utcaajtó nyikordulna. £ SZABAD FÖLDMŰVES 1967. április 15. Jffi Ó R E G E K Felkelt a székről, és odament az aj­tóhoz. A félig elhúzott függöny ré­sén lesett ki az utcára. Nem ő jön. Pedig már jöhetne. Meg van vetve neki az ágy, az ennivaló is egészen elpossad, mire haza kerül. Már fél kilenc reggel. Mit tudhat még csinál­ni Ilyenkor? A szolgálatnak vége. Le­adja a kulcsokat a tsz-irodába, aztán máris jöhet. Máskor ilyenkor már itthon szokott lenni. Nyolcra, de leg­később negyed kilencre. Fél kilenckor meg már az igazak álmát alussza. El­alszik, nem kell ringatni. Hát hogyne, amikor egész éjjel strázsál? Biztosan azért kell neki a bot. A strázsához. Jani is mondta, hogy abbahagyhatná már. Legutóbb is, amikor idehaza volt, azt hajtogatta: „Nincs már arra magának édesapám szüksége. Én is adok haza, meg a Teri Is, ha még az Imre is adna, igaz az messze van, Dunántúlon, de lehetne neki írni.“ Az óra hangosan ketyegett. Idege­sítette a ketyegése. Igazában az, hogy a férje még mindig sehol. Már ki­lenc is elmúlt. Föltette a rántottle­vest melegedni. Bement a szobába, de ott se állhatta meg, hogy ne les­sen ki minden pillanatban az abla­kon. Hirtelen arra gondolt, valami baja eshetett. A gondolattól egészen megrémült. Odalépett a szekrényajtó­hoz, és gyorsan magára kapta a ken­dőjét. A konyhában azzal nyugtatta magát, ha valami lenne vele, ne adja isten, csak szaladna valaki és hozná a hírt? A nyáron is szaladtak, ami­kor a rakodásnál odaszorították a falhoz. Akkor Is már régen hazajöhe­tett volna. De nem. Neki azt is nézni kellett, hogy merre állnak be a foga­tok. A rántottleves fehér-habosan bu­­gyogott a tűzhelyen. Levette a láng­ról. Aztán lerúgta lábáról a papu­csot is. A cipőt fűzte, azonmód nagy­kendőben, amikor betoppant az ura. — Már éppen menni akartam — néz rá piros arccal, ijedten. — Hová? — Maga elé. — Hazatalálok én egyedül is. — Látszik. — Hát persze, hogy látszik. Itt va­gyok, na, nem hiszed? Az asszony nem felelt. Lerúgta a cipőt a lábáról és belelépett a pa­pucsba. — Hogy elmaradt máma — kezdte, ahogy tálalta ki a levest. — El. — Aztán magának ez csak ennyi? — Másnak se több. — De nekem több. Mert én várom magát, meg esz a fene, hogy valami baja esett, maga meg csak így? Az ura a levest kanalazta és két fújás között csak ennyit szólt, látva az asszony izgatott pillantásait. — Dolgom volt. — Ugyan mi dolga lehet magának ilyenkor? Leadja a kulcsokat, aztán jó. — Más is volt. Az asszony ránézett és megállt a keze a levegőben. — Kisasszony volt a dologban. — Menjen már, maga vénség — szólt az asszony és fülig pirosodott. — Kell magának a kisasszony? — Nekem nem, de ha már jött, hát ott volt. A bakancsát vetette le a szobában és onnét mesélte: — Az autó megállt, na mondom, ez miféle autó? Hát a Vöröskereszt kocsija. Azt mondja a sofőr, tüdő­szűrés. Mivel hát én már a szolgálat után voltam, én álltam oda elsőnek. De hát, amíg összeszerelték a masi­nájukat, várni kellett. Magára húzta a dunyhát és onnét kiáltotta: — Ne félj, nincs a tüdőmnek sem­mi baja. Az asszony betakargatta és meg­simogatta a fekete, ráncos homlokát. Aztán leült a konyhában az asztal mellé gombot varrni a nagykabátra... w fa N V) < Bá < fa x 'O ZjS S X a E a e/3 BC Ekevas fényes harapása — 2 magasból szédül le a tavasz ►g C/j s meleggel tömődik meg a barázda. M 'Cd Most jó, most a legjobb: kifekszem szagos földtúrésra, CJ5 nem kell magamat vidítani, «£ kellene inkább csitltani, Z m vérem most mindenre hallgat, ® mindenre felel — cd Tegnap még nem hittem el. Bánthat, de nem hagy el az élet. Vetőgép karmol a földbe £/J s a föld mosolyog: mindent megértett. C/J Áldott, gyötrelmes türelem — CQ Zí Elek! kJ Qj Most jő, most a legjobb: 1 fölizgulnak palánták, bokrok, kifekszenek a napba, szélbe, kinyílnak minden kis reményre, W'QJ s ürömmel-kínnal várnak, várnak, hogy igaza legyen a nyárnak. DÉNES GYÖRGY: T ovosz, virágzó ágok Ott járok én az erdőn, hol a szél bolyongott szép tavasznap reggelén, mikor villámlott csupasz sziklahát s öröm turbékolt: állj meg, ne tovább! Mert meg nem álltam. Buzgón csábított a kék hegyoldal, fénybe tört titok, s a törpe cserjés, szeszélyes világ, hol egymást óvja, öli minden ág. Mily csoda volt, és máig az maradt az öröklétből mentett pillanat, a zárt egész, mit felemelt a szem s megőriz bennem változó jelen. Mily csoda volt az a vézna gyalogút, ahogy a bokrok árnyékába bújt, s mikor kitetszett gyenge fű között, rácsodált hamvas vadsőska, bürök. S körül a som, a sárgán bokrozó, arany tajték, de élő és mohó, hogy repesett a feslő somvirág, buja bibéjén átnyilalt a láz. Csupa hullám: a zöld, a lila, kék hogy összefolyt, míg pillantást cserélt, áradat, sodort a boldog erjedés, napját-csöcsét kínálta ifjú ég. Engem is emelt szárnyas döbbenet, karoltak, vontak kontyos fák, füvek, csontos mellemből szíjas inda nőtt, elvarázsolt a tündérarcú föld.

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents