Szabad Földműves, 1967. január-június (18. évfolyam, 1-25. szám)
1967-04-08 / 14. szám
A New-Yorki közoktatási hivatal hivatalos jelentése szerint a múlt év októberében befejezett számítások alapján a New-York-i alapiskolák tanulóinak többségét már színes bőrűek képezik. Az 1084 818 kisdiák 50,2 százaléka néger és portoricoi, 49,2 % pedig fehér, indián és ázsiai eredetű gyerek. Mi a háború .. Vietnamra gondolva gyakorta szorongó jélelem hatalmasodik el rajtam. Nem valami kispolgárt álhumanizmus, gyávaság ez, hanem nyilván gyermekkorom háborús élményét, a bombatámadások nyon ászt6 félelme, sötét óvóhelyeken töltött éjszakák lidérces rémülete ébred és figyelmeztet. S ilyenkor tehetetlen düh keríti hatalmába az embert, nyers férfierő csontosodik mindent szétzúzó ököllé, és nincs hová lesújtani... Hát Igen, az ember naponta olvas bölcs hírmagyarázatokat, szemforgató békenyilatkozatokat, diplomaták hideg logikájával készült, precíz leszerelést javaslatakát — ám mit ér mindez, ha e bet tüáradatok mögül hiányzik az ember, az élni, építeni akarói Mert létezik egy elv, a történelem igazolta törvény, mely szerint a hát ború tulajdonképpen a politika folytatása más eszközzel. Milyen jó, hogy a történelemből leszürhetők ilyen törvényszerűségek. Erkölcsi felmentést nyújtanak, elringatják az emberben a lelkismerét hangját. Még sajnálkozni is lehet: „Uraim, sajnos, ez így van, ez elkerülhetetlen .. A háborút, a szándékos emberölést többféleképpen, különböze szempontokból lehet megítélni. Próbáljunk meg közeledni felé a művelt ember szempontjából. A műveltség azonosítható a humanizmussal, lényegében egymást fedő és feltételező fogalmak. Ha már most végigvisszük e gondolatsort, látszólag abszurd végkövetkeztetéshez jutunk. A Pentagon urat, a Fehér Ház frakkos diplomatát ezek szerint aligha nevezhetők művelt embereknek, függetlenül attól, hogy a humán tárgyakból annak idején jelesre érettségiztek, esetleg színházba, tárlatokra és hangversenyre járnak. Mert a politika, legalább is egy müveit ember szempontjából, csak a nemzetek közötti megértést szolgálhatja, egyetlen elfogadható eszköze a zöldasztal, következményének mindig és minden esetben baráti kézfogásnak kell lennie. Gondoljuk csak el, milyen következményekkel járhat ma, az atomfegyverek korában a szóban forgó elv gyakorlati megvalósítása. Nukleáris politizálás!... Köszönjük szépen, nem kérünk belőle! Még akkor se, ha a törvényszerűség a történelem folytán már igazolást nyert, ha eddig mindig így volt... Ss itt, ezen a ponton kell érintenünk a kínai vonalat is. Az imperializmus elsöprését hangoztató jelszavak mögül elővillan a szuronyok hegye, a szocialista országok külpolitikai irányvonalának revizionizmussá bélyegzése lehet a tárgyalások, a békés megállapodások negációja is. Mao Ce-tungban annak idején nemcsak bölcs filozófust, államférfit, de költőt is tiszteltünk. A legutóbbi fejlemények során, úgy vélem, legtöbb gyalázat a költőt érte, a költészet presztízse szenvedett csorbát. Es tény, hogy Mao államférfi, filozófus, elhisszük neki, ám, hogy költő lenne? Minden okunk meg van a kételkedésre. Hisz lényegében itt is a politizálás úgynevezett „más“ eszközeiről van szó! Mi a háború? ... A politika folytatása más esz-0 SZABAD FÖLDMŰVES közzel. Ml lenne, ha fordítanék egyet rajta: Így: mi a politika? a háború előkészítése. Hát lehet ez? Nem? Akkor fordítsunk rajta még egyet. Tehát mi a politika? A hát ború folytatása békés eszközökkel. Így talán nem logikus? Miért ne!... Az emberiség története korról-korra nyomon követhetően vérontásokba fullad. Mt lenne, ha ennek a helyét a gépkorszakban vagy az atomfizika korszakában felváltaná a politika, a békés tárgyalások, az esetleges nézeteltérés sek higgadt, művelt emberhez méltó megvitatása. Talán annyira túlzott követelmény ez, az úgynevet zett kultúrember számára? 4 A szocialista országok vezetői 1 * az európai béke és a biztonsági rendszer kialakításának talán legfontosabb előfeltételeként mindenekelőtt a szocialista egység erősítését szorgalmazzák. Az év első heteiben lezajlott sorozatos államfői találkozók után e napokban Szófiában Gomulka és Cyrankiewicz lengyel államférfiakkal az élén a bolgár kormány képviselői kötöttek új barátsági szerződést, amely újabb kiegészítése az elmúlt hetekben létrejött hasonló jellegű államok közötti megállapodásoknak. Az új bolgár—lengyel barátsági, együttműködési és kölcsönös segélynyújtási szerződés aláírása felélénkíti a két ország eddig is jó kapcsolatait, erősebbé teszi katonai, gazdasági és politikai együttműködését és fokozza a két ország népének biztonságát. ^ Franciaországban a nehéz választásí harcok után újra megnyílt az új összetételű parlament, amelyben már a nemzetgyűlés elnökének megválasztása is súlyos gondokat okozott az „ötödik köztársaságának, ahogy De Gaulle kormánypártja nevezi magát. Pompidou és társai csak úgy tudták jelöltjüket, Chaban-Delmas-t, az elnöki székbe juttatni, hogy megnyerték maguknak Lecaunet jobboldali ellenzéki csoportját az egyesült baloldali blokk ellen, akik Gaston Deferre, Marseilles-i polgármester jelölését támogatták. Előzőleg Pompidou és kormánya benyújtotta lemondását, még mielőtt a parlament megnyílt volna. Ezáltal a 22 miniszter és államtitkár is lehetőséget kapott a parlamenti szavazásra. A francia alkotmány értelmében ugyanis aktív miniszter vagy államtitkár képviselői jogait ne mgyakorolhatja. Ez a 22 miniszteri szavazat a Lecaunetcsoport 17 szavazatával együtt biztosította a többséget az utolsó parlamenti elnök, Chaban-Delmas ismételt megválasztására. 3 Vietnamban U Thant ENSZ* főtitkár békeakciójának sikertelensége után az amerikai légi haderő az eddigieknél sokkal intenzívebben folytatja a bombázásokat és különösen az észak-vietnami öntöző és csatorna-hálózat képezi a támadások célpontját. Az amerikaiak nyilván a VDK mezőgazdasági termelésének alapjait szándékozzák tönkre tenni. Az utolsó hetek alatt rendszeresen bombázták az ország vízierőműveit is. E hét elején az amerikaiak bejelentése szerint egy nap alatt 147 repülőtámadást hajtottak végre Eszak-Vietnamban. De fokozódott a harc a frontokon is. Ojabban a Felszabadító Front egységei sikeres támadásokat hajtanak végre aknákkal, és az amerikai hadvezetőség maga is kénytelen volt bevallani, hogy Quang Tri tartományban hat nap alatt 1200 tengerészgyalogosuk lett harcképtelen. Az Európába látogató Humphrey amerikai alelnök maga is kijelentette Londonban, hogy a sorozatos bombázásokkal nem érték el Washingtonban azokat a célokat, amelyekkel számoltak és ma már belátják ott is, hogy a VDK bombázásával nem igen sikerül a tárgyaló-asztalhoz kényszeríteni a VDK-t. U Thant eközben újra útra kelt és néhány napos genfi tartózkodás után Ázsiába utazik, hogy Ceylon, India, Nepal, Afganisztán és Pakisztán vezető személyiségeivel újabb megbeszéléseket folytasson a vietnami kérdés rendezése érdekében. 4 Görögországban a hónapok * óta dúló belpolitikai viszályok újabb parlamenti viharokkal duzzadtak meg. A király, a nép demokratikus jogait semmibe sem véve, Kanellopulosz jobboldali reakciós pártvezért bízta meg az új kormány megalakításával. Az új kormány összetétele minden politikai párt heves ellenállását váltotta ki, és még azok a képviselők sem támogatják Kanellopuloszt, akik az elmúlt év alatt kiváltak Papandreu monarchia-ellenes Centrum-Unió pártjából. Mind Görögországban, mind külföldön biztosra veszik, hogy az új kormány rövidesen lemondásra kényszerül, mert nem tudja majd megszerezni a szükséges többséget. Papandreu nyíltan vádolja a királyt, hogy megsértette a demokrácia elveit. Az országban több tüntetés fojyt már le. Míg Athénben a rendőrök nem merték megtámadni a fegyelmezetten viselkedő tüntetőket, Szalonikiben összetűzésekre került sor, és több tüntető meg is sebesült. 5 A nyugat-német „szabad-de• mokraták“ (FDP) hannoveri pártkonferenciáján nyílt konfliktusra került sor a pártvezetőség és a párt parlamenti képviselői között, akiknek nagy része új külpolitikai irányzatot követel az európai feszültség feloldása érdekében. A Rubin és Schoilwer képviselők vezette csoport nyíltan követeli az NDK és az Odera—Neisse határ elismerését és azt, hogy a bonni kormány már most jelentse ki, hogy a német békeszerződés megkötése esetén az Odera—Neisse vonalat a német keleti határnak ismeri el. A legsürgősebb feladata pedig az lenne a Kiesinger-kormánynak, azonnal mondjon le arról a jogról, hogy az egész német nép képviseletét igényelje. Mende, volt helyettes kancellár a párttagok heves tiltakozása mellett e követeléseket nem volt hajlandó elismerni. SM (B-pi.r KlNAI ESEMÉNYEKET ma már csak felületesen figyelő európai újságolvasónak nem újdonság az a tény, hogy a Pekingből érkező hírek szinte egyöntetűen mind azt a benyomást keltik: a -lázas, 1966 őszére anynyira jellemző, erőszakosságokkal fűtött légkör Kínában már lecsillapodott. Itt-ott megjelennek még jelentések a „vörös gárdistákról“, többnyire azonban csak arról, hogy uralmuk a nagy kínai városok utcáin már véget ért. A kormány rendeletekkel is utasította a gárdistákat, térjenek vissza, ahonnan jöttek — a közép- és főiskolák padjaiba. Az oktatás bár még nem indult meg mindenütt és eltart még egy ideig, amíg újra normális kerékvágásba sodródik a fiatalok élete, azt azonban a hatóságok már elérték, hogy a diákok nem menetelnek annyit, és nem szállják meg a kormányépületeket. „Forradalmi lelkesedésük“ megnyilvánulásai ezentúl csak az iskolák falai közé korlátozódhat. Mindez talán azt jelenthetné, hogy a „nagy proletár kulturális forradalom“, Mao Ce-tung és csoportjának gigantikus belpolitikai hadjárata az ellenzék ellen, amely a párt- és az államapparátus nagy részét képezte, befejeződött? Feltételezhető talán, hogy Mao és hívei, látván mennyire erős ellenféllel állnak szemben, lefújták a támadást? Nos, határozottan korai volna a helyzetet így jellemezni. Március 16-án Peking utcáin faliújság jelent meg Nie Jüan’c, a pekingi egyetem bölcsészeti tanszéke asszisztensnőjének aláírásával, mely bejelenti, hogy azokban a napokban folyt le a KKP Központi Bizottságának ülése, melynek lefolyása nagyon viharos volt. A faliújság arról is értesíti a lakosságot, hogy Kínában vannak emberek, akik védelmükbe veszik „a kapitalizmus útján tévelygő személyeket“, és éppen ezeket kell leleplezni. Ez a faliújság már azért is figyelmet érdemel, mert ugyanannak a személynek az aláírása látható rajta, akinek a neve a „kulturális forradalom“ 1966-os év májusában bejelentő falragaszon is szerepelt. Azt beszélik, hogy annak idején Nie Jüan’c azt a faliújságot Mao Ce-tung utasítására hozta ki az utcára, és ő a „népi forradalmi erők“ egyik leghangosabb szószólója. Figyeljük csak, kiket is ért ő a nép ellenségei alatt: „hátiamon levő egyéneket, akik a kapitalizmus útján tévelyegnek“, továbbá azokat, akik az előbbieket védik. A szélsőséges csoportok nevében ágáló egyetemi asszisztensnő támadása tehát már nem irányul közvetlenül a „sötét elemek“ sorai, a vörösgárdisták terrorjának és szitkozódásainak már annyira megszokott célpontjai ellen, hanem bizonytalan irányba, Mao Ce-tung nemrég még egységes táborának mérsékeltebb rétegei ellen. De a pekingi faliújságok olvasói más figyelemreméltó változásokat is észrevehettek az utóbbi időben. Két hónapos szünet után újra támadják Kína vezető gazdasági szakembereit, Li Szien-nient, Than Csen-lint és Li Fu-csunt, Csou En-laj miniszterelnök fontos munkatársait. Ezek nevével együtt szerepel az új faliújságon Szie Fu-cs állambiztonsági miniszter neve is, akit ugyancsak a miniszterelnök embereként tartanak számon. Ugyanakkor azonban olyan plakátok is megjelentek, amelyek viszont védelmükbe veszik a kipellengérezetteket a főnökükkel és oltalmazójukkal, Csou Enlajjal együtt, akit újabban minden átmenet nélkül Mao legközelebbálló munkatársaként emlegetnek. Még nem is olyan régen az ilyen kitüntető jellemzés csakis a legszélsőségesebbek képviselőire, mint pl. Lin Piao hadügyminiszterre vonatkozhatott. De ez a hirtelen változás a ranglétrán nyilván nem a véletlen műve. Nem lehetünk nagyon messze az igazságtól, ha azt merjük állítani, hogy a „kulturális forradalomnak“ ez a fordulata szorosan összefügg az erőviszonyok eltolódásával a forradalom végrehajtói között. Jellegzetes a változásra az a tény is, hogy Csou En-laj miniszterelnök az utóbbi hetekben több alkalommal közvetlenül adott parancsot a hadseregnek, pedig még nem is olyan régen erre csak Lin Piao hadügyminiszter érezte magát fel jogosultnak (kivéve, ha ilyen parancsot nem maga Mao Ce-tung adott ki). Mostanában erősen hangsúlyozzák Csou En-laj befolyásának és tekintélyének növekedését, s ez logikus következménye annak, hogy a miniszterelnök sokkal komolyabb figyelmet szentel a kínai népgazdaság problémáinak és az ország részére annyira fontos és szükséges rend és fegyelem helyreállításénak, mint Lin, amit Csou En-laj a „kulturális forradalom“ leghisztérikusabb időszakában is állandóan hangsúlyozott. Lin Piao háttérbe szorulása óhatatlanul maga után vonta a „vörösgárdisták“ és a „forradalmi felkelők“ visszavonulását is. Mint Kínában mindig, a változások hátterét ez esetben is homály fedi. Azonban két indokolásunk mégis felvetődik az események megvilágítására. Az egyik talán az lenne, hogy a „vörösgárdisták“ jelentékeny mértékben teljesítették feladatukat, amellyel Mao-ék megbízták őket: az utca birtokában és a régi rend szétzüllesztésével megrendítették a Mao-ellenes rétegek helyzetét. A hatalom végleges átvételére és egy új rend kialakítására azonban már nem tellett erejükből, s ezért visszavonulásra kényszerültek. Befolyásuk hanyatlásának ideológiai magyarázata a „hármas egység“ jelszó jelentőségében keresendő, s ez a jelszó a „forradalmi felkelők“, a „forradalmi káderek“ (a Mao csoportjával együttműködésre hajlandó párt- és államapparátusi funkcionáriusok), valamint a hadsereg egységére vonatkozik. A Zsen-min zs’pao nemrégiben közölt vezércikkében ugyanis nyomatékosan hangsúlyozza, hogy csak ez az egység biztosíthatja az országban a hatalmat a proletár-forradalmi erők részére. Ebben az új szövetségben a döntő feladat nyilván a hadseregre vár, hogy átvegye a hatalmat azoktól, „akik kapitalista utakon tévelyegnek" (azaz a Li Sao-csi és Theng Sziao-ping által irányított ellenzéki csoport apparátusától). A „forradalmi káderek“ viszont arra hivatottak, hogy új hatalmi szerveket szervezzenek, míg a „forradalmi felkelőkre“ — és bizonyára azok vezetőire Is — az a kevésbé irigylésreméltó funkció vár, hogy figyeljék az eseményeket és az egész színjátékhoz a kulisszákat képezzék. Megbízottaiknak nyilván csak ez lesz a munkája az új hatalmi szervek keretében. Nem csoda tehát, hogy számos vörösgárdistának nincs sok kedve eltakarodni az utcáról és a minisztériumokból, de elment már a kedvük a tanulástól is. Tiltakoznak is eleget, de minden hiába: a jelek szerint feladatuk a legközelebbi Időszakra befejeződött. A másik magyarázatot az ellenzéknek nem várt szívós ellenállásában és Mao-nak abban a feltételezhető megállapításában kell keresnünk, hogy kénytelen belenyugodni bizonyos kompromisszumos megoldásba. Erre kényszerítik például a forradalmi zűrzavar okozta, állandóan súlyosbodó gazdasági problémák és az a tény, hogy itt az ideje a vetésnek, amely ma a Kínai Népköztársaság puszta létének kulcsfontosságú előfeltételét képezi. Mao Ce-tung és csoportja részére tehát nem marad más hátra, mint hogy beleegyezését adja az egész kulturális forradalom koncepciójának megváltoztatásához, sürgesse a rend helyreállítását és elejét vegye újabb kaotikus viszonyoknak. Nem tartjuk azonban kizártnak azt sem, hogy amint Csou En-lajnak és munkatársainak sikerül majd rendezni a viszonyokat, „a forradalmi erők“ újra támadásba lendülhetnek. Hogy melyik magyarázat találó, azt nehéz lenne leszögezni, mert a tényleges erőviszonyokat a pekingi bennfenteseken kívül aligha ismeri valaki Mao hívei és ellenfelei között. Becslések szerint Mao Ce-tung és tábora kilenc tartományból hatban teljesen ura a helyzetnek, valamivel kisebb területen pedig ellenfelei az urak (különösen a nagy kiterjedésű Szinkiang tartományban igen erősek). A többi 27 tartományban vagy teljesen kusza viszonyok vannak, vagy a helyi katonai egységek vettek át a hatalmat. De ez a helyzet ebben a hatalmas birodalomban nem is olyan lényeges, mivel a legfontosabb stratégiai cél a szembenálló felek közt a kulcsfontosságú nagyvárosok — Peking, Sanghaj, Tiencin stb. — és a nagy ipari központok és körzetek birtoklása, és ezeken a helyeken — az események alapján — Mao és csoportja megvetette a lábát. Az azonban biztosra vehető, hogy ez a „kulturális forradalom" jelszavával kendőzött gigantikus belpolitikai küzdelem Kínában még nem ért véget, a megváltozott harcmodor még távolról sem jelenti, hogy a nagy harc szunnyadóban van, sőt még azt sem, hogy jelenleg fegyverszünet állt be (ef) Pislákol már a „kulturális forradalom“ lángja? Földgáz-vezeték a Szovjetunióból Olaszországba A Szovjetunió kormánya megállapodott Olaszország megbízottéival, hogy évente 15 millió köbméter földgázt szállít a dél-európai félszigetre. Ennek a hatalmas mennyiségnek 10 %-a Ausztriának áll rendelkezésére, miután az osztrákok is részt vállalnak a gázvezeték építésében. Dr. Klaus osztrák kancellár, aki Kufsteinben tartott beszédében a Szovjetunióban tett látogatásáról és a szovjet államférfiakkal tartott megbeszéléseiről számolt be, említést tett arról is, hogy Moszkvában foglalkoztak a Dunahajózás jövőjével is. A Vaskapunál folyó nagy építkezések befejeztével a Dunának, mint fontos közlekedési és szállítási útvonalnak erősen megnövekedik a jelentősége. 1967. április 8.
