Szabad Földműves, 1967. január-június (18. évfolyam, 1-25. szám)
1967-03-25 / 12. szám
HORGÁSZÉLMÉNYEK A SZOVJETUNIÓBÓL: Paducozás és márnázás a Tiszán Már a hét elején úgy beszéltük meg a dolgot Frucival, jó röngtenológus barátommal, hogy nem készülünk fel szombatra, mert szünös-szüntelen esik az eső .., Gyönyörű idő lett hétvégére. Bosszankodtam is, hogy így elhamarkodtuk a dolgot. Arra gondoltam, hogy magam készülök fel, amikor nagy örömömre cimborám, hóna alatt egy könyvvel beállított, felesége kíséretében. Míg asszonyaink azon évődtek, hogy szombat-vasárnapra megint egyedül maradnak, mi a könyvbe feledkeztünk, amelyből megtudtuk, hogy a harmincas években Csehszlovákiában Kárpátalja számított a legjobb lazacozó és pisztrángozó helynek. Azóta azonban a horgászatban is nagyot változott a világ, mert napjainkban nagyon ritka zsákmány a galóca, ahogy itt a lazacot nevezik. A Tiszalöki Erőmű gátja elzárta előlük ívóhelyüket: a Taracot, a Nagyágat, a Talabort, a Felsö-Tisza jobb parti mellékfolyóit és a forrásvidéket. Pisztrángozásra is csak nagyon kevés engedélyt ad ki a halásztársulat, mert az egész Szovjetunióban csak a Kaukázusban és a Kárpátokban tenyésztik ezt a csemegeszámba menő halat és csak állami lehalászatra. lgyhát, akárcsak a többi helyi horgász, mi is leginkább csak paducoztunk. Ezt viszont nagy hozzáértéssel csináltuk. Ezúttal is gondosan elosztottuk a feladatokat. Jómagam a fura becenévhez szokott barátom 350-es Jawáját hoztam rendbe, 6 viszont a húskukacokat szerezte be egy ungvári horgásztól, aki a vágóhídi hulladékon termelte jó pénzért a kiváló csalit. Az etetéshez szükséges hámozott zab főzése pedig külön mesterség, mert főzés közben nem szabad odaégnie, ugyanakkor kemény, de mégis szemes masszává kell válnia, amely jól ragad majd az öklömnyi kavicsokra. A folyóvízben csak a sodrás erősségéhez arányos nagyságú kavicsokkal horgonyozható le megbízhatóan a halcsalogató étek. Még nagyobb pontosságot kíván a két, esetleg három részes, 5—5,5 méteres, roppant érzékeny végű paducos botok szereléseinek elkészítése. A 15-ös, de legfeljebb 20-as, a bottól 0,5—0,7 méterrel hoszszabb szatúrra finom dörzspapírral pontos kúpalakra, megmunkált, könnyű műanyag úszó kerül. Az úszó szára vékony taluszár, amelynek az úszóból alul 1—2 mm-re kiálló és közvetlenül az úszó feletti részére kerékpár szelepgumiból vágott gyűrű kerül. A gyűrűnek jól hozzá kell szorítania a szatúrt a taluhoz, mert a pontos mélység csak így marad meg többszöri bevágás után Is. A víz felett 4—5 cm-re kiálló talu végét rendszerint pirosra festjük, hogy jól látszódjék. Gyors vízre öt, lassúbb vízre pedig három ólomsörétet használunk, s ezeket az úszónak épp, hogy bírnia kell. Így a legkisebb harapás is kapást mutat, ami a paduc esetében rendkívül fontos, mert a bevágás nem késhet! Ezek a szerelések minden tavasszal új zsinórból készülnek, mert a vékony zsinór hamar elveszti rugalmasságát. Ezúttal viszont már nem először mentünk ki, így e téren rendben is voltunk, csak a csalit kellett beszerezni, meg haleledelt főzni. Azonkívül, mivel a Tiszára mentünk, tartalékoltunk 30-as szatúrból készült szerelést is... Szombaton délben aztán villámgyorsan bekaptuk az ebédet és munkánkat is úgy intéztük, hogy délben már indulhattunk is. Amikor motorra szálltunk, az asszonyok durcés mérge azzal enyhült, hogy utánunk kiabálták az örök ugratást: Nem vittetek szappant...! Ungváriól Tiszaájlak pontosan száz kilométer, ahonnan töltésen tíz km-nyire van Péterfalva. A pompás időben másfél óra alatt a Tisza balpartjának megszokott helyén voltunk! Egy darabig elbűvölve néztük a szépséges folyót, mely itt, a hegyekből kiérve a rónára, először mutatkozik meg méltóságos nagy folyóként. Átlagos szélessége még nem haladja meg a százötven métert, de mégis bővizű, nagyon szép zöldes színű, a nagy esőzések után is órák alatt tisztuló folyó. Vize most is már csaknem kristálytiszta volt, és az a kis szőkesége, ami az eső után maradt, nagyon jó horgászatot ígért. Pár percnyi mélázás után nyomban munkához láttunk, mert a horgászszenvedély már hevesen dobogtatta szívünket. Amíg Fruci kiválogatott vagy tíz tojásnagyságú kavicsot, gondosan megmosta őket és a ragadós zabfőztet rájuk tapasztotta, én felszereltem a botomat, pontosan bemértem a mélységet, hogy a horog éppen a fenéken csússzon. A kissé laposra gyúrt gombócokat aztán Fruci szinte arasznyi pontossággal dobálta az úszó mellé. Ennek a műveletnek is ő volt a gyakorlott mestere. Az etetés után a víznél csak a legszükségesebbet: a csalit, botokat meg a halkiemelő szákot hagytuk, és mindjárt nekiláttunk a sátorverésnek. A nagy gyakorlat eredményeképpen egy-kettőre feszült a sátorlap. Nagyon jó horgászhelyünk volt. A ritka, de hatalmas fákból álló nyárfaerdő majdnem a vízig leért. Talaja mindenütt szép, füves volt. A tűzifát azonban a folyó hordalékából gyűjtöttük. Kis, háromliteres bográcsunkba menten vizet is tettünk melegedni. Amikor a sátor körül mindent elrendeztünk, beálltunk egymás mellé a vízbe, s megkezdtük a dobálást. Úszóinkat egymás mellett járattuk, úgy öt méter hosszon. Mindig én voltma a türelmetlenebb. Most is, hogy az etetőhelyről még csak a kis keszegeket rángattuk kifelé, felhagytam az úszőshorgászattal és spineremmel fenékre próbáltam márnázni. Erre futó ólmot és kettes horgot használtam, melyet teljesen begöngyöltem a finom kukoricalisztből keményre főzött puliszkába. A jókora ólom messzire repítette a • kis gyúrmát, majd lassú sodródás után szépen lehorgonyzott. Botomat kézben tartva vártam kapásra, amikor Fruci odaszólt: tedd villás fára a spinért és gyere, mert már eltűntek a kishalak. Így is tettem, és hosszú botommal ismét beálltam mellé. Délután négy óra volt. Úgy a tizedik dobásomnál hirtelen eltűnik a pedzőm. Nem vágok be, mert meg vagyok győződve, hogy a fenékbe akadt a horgom. Megemelem botom, mire valami ellenállhatatlan erő a mélység felé viszi. Erősen tartom, de pattan a 15-ös szatur, és mi bosszankodással vegyes, furcsa érzéssel nézünk össze. — Márna —, mondja lakonikusan Fruci. — Méghozzá jókora! — teszem hozzá, és megyek ki, hogy feltegyem az új szerelést. Amíg az új szereléssel babrálok, megszületik az első halunk. Fruci szépen kiszed egy negyven dekán felüli márnát. Gyanúnk tehát igazolódott: márnák kergették el az etetőhelyre gyűlt kishalakat. A nap már a látóhatár felé ereszkedett, amikor husszas szerelésemmel újra be akartam állni. De megtorpantam, mert barátom éppen bevágott. Feszülő zsinórján muzsikált a víz. A bot finom vége csaknem merőlegesen mutatott a vízre. A dög márna először megfeküdt, aztán megindult. Fruci tartotta egy darabig, de bárhogy is vigyázott, ő is a sorsomra jutott. Szerepet cseréltünk hát. Most ő szedett elő új szerelést, én meg beálltam. A kapás pedig nem szűnt meg. Erősebb szaturunkban már jobban bíztunk, és méltán, mert ha a nagyerejű márnák már el is kerültek bennünket, több, kilós körüli példányt szedtünk ki. A sötétedés beálltával aztán a kapás is megszűnt. Szedtük a holminkat, kivettünk vagy két kilónyi márnát és paducot, a többit pedig erős cöveken, a halas zsákkal együtt a vízben hagytuk. A sátornál hozzáláttunk az év első tiszai halászlevének készítéséhez. A kockára vágott krumplit, sok petrezselyem és egy kevés zeller zöldjét, apróra vágott hagymát, egy babérlevelet, borsot, csípős paprikát és halfcjeket egyszerre tettük főni a bográcsba. Míg mindez főtt, megtisztítottuk és jól besóstuk a halat, és amikor a krumpli már csaknem teljesen megfőtt, ágy három percre betettük főni a nagy darabokra vágott halat is. A friss hal ugyanis ennyi idő alatt megfő. így tanultuk az öreg tiszai halászoktól, és így is szeretjük. Vacsorázás közben, zsákmányunkon felbuzdulva, pompás hangulatban latolgattuk a másnapi fogást. Aztán bebújtunk sátrunkba, és egy darabig még hallgattuk a táskarádió közvetítette vidám műsort... A korabajnali ébredés aztán meghozta a nem várt csalódást Ahol tanyáztunk nagyon szép idő volt, de éjjel a tisza legalább egy métert nőtt, vize zavaros lett. A hegyekben tehát megint esett. A halaszsákot tartó cövekünket is alig tudtuk megkaparintani, mert a hideg vízben egyikünk sem vállalkozott a fürdésre. Vasárnap délig napozgattunk, vártuk, hátha megtisztul a folyó, de hiába. A szeszélyes Tisza nem akart enyhülni. Petách József Halétel receptek MOLNÁRPAPRIKÁS Valamikor a Duna-menti vízit molnárok kedvenc haleledele volt. Kevés háziasszony ismert, pedig igen finom halétel. Egy-egy személyre számítsunk félkiló halat és közepes nagy» ságú vöröshagymát. Zsírt a le» hető legkevesebbet használjunk< Legjobb, ha pontyból vagy ki» sebb harcsából készítjük. Az apróra vágott hagymát és felszeletelt zöldpaprikát (ha ez rendelkezésünkre állj zsírban megfonnyasztjuk, 1—2 paradi» csomot (vagy egy evőkanál sű» rített paradicsomot) adunk hoz» zá, őrölt paprikával megszórjuk és kevés vízzel feleresztjük. Ke» vés majoránnával, borssal és egy két babérlevéllel fűszerez» zük. Amíg az így készített pör» költlé fő, a halat megtisztítjuk. A használható belsőrészekkel együtt a kétujjnyi széles szele» tekre vágott halat besózzuk. Amikor a lében a hagyma és zöldpaprika (ez télen nem lőhet számításba!) elég puhára főtt, hozzáadjuk a húst és lassú tű» zön körülbelül még fél Óráig főzzük. Közvetlenül tálalás előtt tejfelt adunk hozzá és citrom» lével vagy kenés ecettel pikáns ízűre savanyíthatjuk. A leve hl» gabb, mint a pörköltté, de sűrűbb, mint a halászlé. VADASZ 7 * MAIASZ 1
