Szabad Földműves, 1967. január-június (18. évfolyam, 1-25. szám)
1967-03-25 / 12. szám
A Athénban a hadbíróság az elmúlt napokban 15 törzstisztet ítélt el súlyos börtönbüntetésre. A vádlottakat az „Áspis“ nevű titkos szervezet megalapításáért ítélték el, amely a görög monarchia és a kormány megdöntésére törekedett. Képünkön a 18 évre elítélt fővádlóit Papaterpos ezredes. Q Az osztrák kormánykiildötség visszatért a Szovjetunióból. Dr. Klaus kancellár és kísérete egy hetes látogatás után hazaérkezett Bécsbe. Az osztrák küldöttség Moszkván kívül Leningrádban és két ipari központban is járt. A látogatás alkalmából kiadott közös közlemény szerint a Szovjetunió és Ausztria illetékes államférfiai megállapították, hogy számos európai ország erőfeszítése nyomán érezhető jelek tanúskodnak az európai helyzet javulásáról és a békés együttműködés megerősödéséről. Q Richard Nixon, az Eisenhower-kormány volt alelnöke, több napos szovjetuniói látogatás után Bukarestbe érkezett. Q Válság Francia-Szomáliban. Dzsibutiban, Francia-Szomáli fővárosában francia ejtőernyősök és idegenlégiósok tartják fenn a rendet. A városban ostromállapotot rendeltek el. A hét elején súlyos összetűzésekre került sor a tüntető lakosság és a francia rendőrök közt, 11 ember életét vesztette és sokan megsebesültek. A IHumanité szerint a gyarmati országban megtartott népszavazáson olyasmi történt, amire senkisem számított párizsi kormánykörökben: a fontos ^kikötő lakosságának 90 %-a országa függetlenségére szavazott. IAz NDK párt- és kormánykül• döttségeínek Varsóban és Prágában az utolsó hetekben megkötött barátsági szerződéseivel Európa békés politikai fejlődésének újabb szakaszához értünk. A nyugat-németek 18 éves áldatlan külpolitikai irányzatuk teljes csődje után új utakat keresnek. Kiesinger kancellár és külügyminisztere Brandt, a nyugat-német Hallstein-doktrina megváltoztatott magyarázatával igyekeznek, hogy béketörekvésekre hivatkozva keressenek diplomáciai kapcsolatokat a szocialista államokkal, és az eddigieknél intenzívebben érvényesítsék a NSZK politikai és gazdasági befolyását Kelet-Európábán. Bár tagadhatatlan, hogy az új bonni koalíciós kormány haladó tömegekre is támaszkodik, amelyek újra bízni szeretnének abban, hogy a németeket a jövőben Európában és a világon nem Hitler és pribékjei, hanem Goethe, Schiller vagy Beethoven népeként tartják majd számon. A szocialista országokkal tervezett normális kapcsolatoknak egyik leglényegesebb célját mégis abban kell látnunk, hogy a Német Demokratikus Köztársaságot elszigeteljék szocialista barátaitól és szövetségeseitől. Érthető nyugtalansággal regisztrálták ezért az NDK-ban Bonn sikeres diplomáciai lépését Romániában, bár kétségtelen, hogy Romániának a német kérdésben távolról sem annyira exponált a helyzete, mint az NSZK bármelyik szocialista szomszédjának, mondjuk Csehszlovákiának vagy Lengyelországnak. Amint azonban már többször Is említettük, van néhány igen fontos kérdés, amelyben a szocialista országok a bonni diplomácia minden mesterkedése ellenére is teljesen egységes álláspontot foglalnak el, mégpedig röviden összegezve, a II. világháború eredményeinek sérthetetlenségében. A szocialista országok Európa tartós békéjére törekednek. Logikus tehát, hogy Nyugat-Németországgal is korrekt kapcsolatokat kívánnak. A diolomáciai kapcsolatoknak azonban nél-Mlnt ismeretes, Johnson elnök március 20-án a Csendes óceán térségében fekvő Guam-szigetre repült, hogy tanácskozásokat folytasson Ky tábornokkal és a dél-vietnami rezsim más katonai fő kolomposaival. Az elnököt elkísérte Rusk külügyminiszter, McNamara hadügyminiszter, továbbá Cabot Lodge az Egyesült Államok távozni készülő vietnami nagykövete és annak utóda. Johnson még elutazása előtt összehívta az USA szövetségi államainak kormányozóit, hogy lehetőleg zárt belső frontra támaszkodhassék s azok előtt szokott képmutatásával Vietnammal kapcsolatban „fájdalmas bonyodalmokról" szónokolt. Erősen hangsúlyozta az ún. pozitív megoldások lehetőségének fenntartását. Hogy az amerikai elnök furcsa szótárában a pozitív megoldások miképpen értelmezendők, arról már bő tapasztalatok vannak. Ahányszor beszédeiben Vietnamról nyilatkozik, sohasem mulasztja el, hogy kormánya békekészségét reklámozza és „jószándékról“ tanúskodó jeladást sürgessen a Vietnami Demokratikus Köztársaság kormánya részéről, amely ismételten kijelentette, hogy mihelyt az USA teljesen és véglegesen beszünteti agresszióját, hajlandó a békéről tárgyalni. Ám éppen ez az, amitől a Fehér Ház húzódozik. Ki ne emlékezne még a tavaly októberben megtartott manilai értekezletre, ahol annyi, látszólag szépen csengő szólam hangzott el Ázsia és a Csendes-óceáni térség békéjéről meg a haladásról. Sőt, dokumentum is született erről az értekezleten felsorakozott csatlós államok által is jóváhagyott célkitűzésről, amire aztán a Vietnam elleni agresszió fokozása következett. A manilai konferencia idején még „csak“ 336 ezer amerikai katona tiporta az önrendelkezési jogának érvé nyesítéséért küzdő, szabadságszerető Dél-Vietnam földjét. Azóta több mint 420 000-re emelkedett az amerikai haderő száma, ugyanakkor megnövekedett a csatlós államok katonai állománya is. A hadviselés legbarbárabb módszereivel végrehajtott agresszió méreteire jellemző, hogy az amerikaiak csak ez év februárjában 68 000 tonna bombát dobtak le Észak- és Dél-Vietnam területére, nem sokkal kevesebbet, mint a második világháború kicsúcsosodásának idején 1—1 hónap alatt Németországra és a nácik, által uralt országokra. Emellett újabban szárazföldi és hajótüzérséggel is pusztítják a Vietnami Demokratikus Köztársaság kikötőit, városait, falvait. Westmoreland tábornok, az USA- haderő vietnami főparancsnoka azonban mindezt kevesli, és az év végéig félmilliónál is több katonát igényel. Aligha kétséges, hogy az agresszió fokozására irányuló guami értekezleten Westmorelandnek nem kellett ki^ SZÁRÁT) FÖLDMŰVES 1967. március 25. csikarnia követeléseinek teljesítését. De ki is ellenkezett volna? így tehát sajnos, számítani lehet az amerikai agresszió kiszélesítésével. Bonyolítja a helyzetet az is, hogy az Egyesült Államokban jövőre elnökválasztások lesznek, amikorra Johnson — a Pentagon, azaz a hadügyminisztérium növekvő nyomásának engedve — mindenképpen katonai győzelmet szeretne kikényszeríteni, hogy kedvező esélyekkel induljon a választási harcba, és kifogja a szelet a republikánus párt vitorláiból. A fegyveres agresszió kibővítése azonban beláthatatlan következméményekkel járó katasztrófába sodorhatja a világot és nem utolsó sorban a profitéhes monopóliumok érdekszövetségét, amely egyelőre lefölözi a hadi konjunktúra hasznát. Mint Hyman Lumer, egy haladó szellemű amerikai folyóiratban megjelent beható elemzésében JOHNSON GONDJAI kimutatja, a katonai szállításról szóló szerződések 1965-ben hozzávetőleg még csak 27 milliárd dollárra rúgó hadianyagra vonatkoztak, de a mostani költségvetési évben előreláthatóan 40 milliárdra emelkedik a szállított anyag értéke. A nagy amerikai társaságok tehát hatalmas nyereségeket zsebelnek be és egyre nagyobb osztalékokat fizetnek. így pl. tavaly az első félévben ezek a társaságok 11 százalékkal több hasznot fölöztek le, mint egy évvel azelőtt. Figyelemre méltó, hogy az Egyesült Államok ipari termelésének üteme 1966-ban felülmúlta minden nyugateurópai ország növekedési ütemét és a múlt évben 9,6 %-ot ért el. 1965- ben — tíz esztendő után — először sikerült az üzemek teljesítőképességének 90 % -át kihasználni és az iparban mutatkozó munkanélküliséget két százalék alá csökkenteni. A külföldi gabonaszükséglet növekedése folytán beállt fokozatos kereslet lehetővé tette, hogy a második világháború befejezése óta korlátozott vetésterület ez évre 30 %-kal növekedjék. A gabonafeleslegek csökkenését nem kevésbé segítette elő a belső piac, illetve a kereslet erősödése is. Végül említést érdemel a beruházási konjunktúra jelentős felélénkülése. Erre mutat az a tény, hogy míg 1961-ben 34 milliárd dollárt odtak ki az USA- ban új üzemek és berendezések létesítésére, addig a múlt évben hozzávetőleg 61 milliárdot értek el a befektetett összegek. Ám ez a konjunktúra korántsem felhőtlen, s annak árát — mint mindig — a dolgozók széles rétegei fizetik meg. A délkelet-ázsiai agresszió megterhelései elsősorban az ár- és adóemelések formájában sújtják a népet, az üzemek dolgozóit, akik mind gyakrabban kényszerülnek kemény bérharcokra, és nem hajlandók beletörődni, hogy a megnövekedett munkatermelékenységhez képe.st rosszabbodjanak életfeltételeik. De nemcsak a tartós infláció, hanem a szociális célokra szolgáló kiadások csökkentése is érzékenyen károsítja az amerikai dolgozókat, akiknek soraiban különösen a négerek helyzete a legrosszabb. Nyomasztóan hat, hogy főleg az élelmiszerárak, a szolgáltatások és a gyógykezeltetés költségei emelkednek. Míg bizonyos szakképzettséget igénylő csoportoknál inkább hiány mutatkozik munkásokban, addig a nem képzett dolgozók munkanélkülisége meghaladja a 4 százalékot, a húsz éven aluliak munkanélkülisége pedig 12 %-nál is több. Bármennyire is igaz, hogy a vietnami háború lendített a foglalkoztatottságon, számos amerikai közgazdász prognózisa korántsem derűs és korántsem osztják Johnsonnak 1967-re beharangozott konjunktúrajóslatait. Kétségtelenül nem hagyható figyelmen kívül, hogy ugyanakkor, amikor az USA fegyverkezési vállalatai kifejezett konjunktúrát élveznek, a közszükségletek terén sok esetben egész más a helyzet. így a múlt év második felében számos tartós jellegű közszükségleti cikk gyártásában bizonyos visszaesés volt észlelhető. Vonatkozik ez mindenekelőtt a gépkocsi-iparra, amelynek termelése 1965-tel szemben 6 százalékkal csökkent. Tavaly januártól szeptemberig nem kevesebb mint 12 milliárd dollárral nőttek az eladatlan árukészletek. A gazdaság bizonyos gyöngülése mellett szól az acélgyártás korlátozása is. Ehhez járul, hogy az infláció kedvezőtlenül befolyásolja a dollár helyzetét. Rontja a fizetési mérleget és lényegesen hozzájárul az arany külföldre áramlásához. Szóval „nem mind arany, ami fénylik“ és a hadi konjunktúrának is meg vannak a maga árnyoldalai, melyek félelmetesebbeknek mutatkozhatnak annál, mint ami látszik. Egyébként működik már egy Johnson által életre hívott bizottság, mely arról tanakodik, miképpen lehetne a gazdaság menetét nagyobb zökkenők nélkül biztosítani, ha a vietnami agresszió befejeződne. Nyilvánvaló, az amerikai kormány mégis csak tudatában van, hogy barbár és gyűlöletes hadviselésének fokozása c?ak injekció, amely nem hoz dicsőséget az Egyesült Államoknak, sőt csak a pozícióját rendíti meg gazdaságilag épp úgy, mint politikailag, az erkölcsről nem is szólva. SZÍRT külözhetetlen előfeltétele, hogy Bonnban teljes mértékben elismerjék a háború után vont határokat és az NDK állami szuverenitását. Mi jól tudjuk, hogy még az Egyesült Államokban vagy Angliában sem érdeke senkinek, hogy a német imperializmus újra terrorizálja Európa népeit. Bár eddig — talán NATO-szövetségi szolidaritásból — az amerikaiak és az angolok még hivatalosan nem ismerték el az NDK-t, Bonn legfontosabb európai szövetségese, De Gaulle viszont már többször is teljes nyíltsággal beszélt a végleges Odera—Neisse határról. A bukaresti konferencia óta Európában új szelek fújdogálnak, és mi tudjuk, hogy a szocialista államok logikus külpolitikai szemléletét ma már sokan megértik és el is ismerik Nyugat-Németországban is. Azt persze nehéz lenne ma megjósolni, mikor és kik lesznek azok a számottevő tényezők Bonnban, akik belátják és hivatalosan is kifejezésre juttatják, hogy Európában két független német állam létezik, és ebből a tényből kiindulva tényleg hozzájárulhatnak majd Európa békés fejlődéséhez, kapcsolataiknak valóban kívánatos normalizálásával a szocialista országokban. “y Franciaországban az egysége“• sen fellépő baloldali pártok nagyszerű választási eredményei után Waldeck-Rochet, a FKP főtitkára nyomatékosan hangoztatta pártja és a baloldali föderáció további együttműködésének szükségességét. Ez az új baloldali front Franciaországban további közös politikai akciók széles alapját teremtette meg. Waldeck-Rochet szerint a baloldal számára lehetőségek nyíltak egy közös kormányprogram kidolgozására, amelyet talán nem is oly sokára a baloldali többség demokratikus kormánya valósít meg. A francia elnök körül csoportosuló gaullista frakciók soraiban nyílt viszályok törtek ki. A balszárnyhoz tartozó párthívek élesen támadják kormányuk gazdasági és szociális politikáját. Míg a kormány sajtójának többsége a választások eredményét a kormány mérsékelt sikerének könyveli el, a gaullista-balszárny lapja, a „Notre Republique“ nagy kudarcról ír és a feltűnő, nem várt visszaesést azzal indokolja, hogy a kormány, de mindenekelőtt Pompidou miniszterelnök a monopóliumok szolgálatában elhanyagolta a nép szociális követeléseit, és ezért pártoltak el tőle a dolgozó tömegek. 3 Mint vonal alatti írásunkban is * említettük, Johnson Amerika elnöke és kísérete Guam-szigetén tanácskozásokat folytatott a szaigoni katonai kormány vezetőivel. Erről az értekezletről közös nyilatkozatot adtak ki, amely azonban egyáltalában nem foglalkozik hadászati témákkal, hanem arról szól, milyen gazdasági és szociális intézkedéseket igyekszik majd végrehajtani a szaigoni kormány az amerikaiak segítségével. A továbbiakban a nyilatkozat foglalkozik a Ky-rendszer szakemberei által kidolgozott alkotmánytervezettel is. Bár ha igaz is lenne, amit a nyu gáti hírügynökségek közölnek, hogy az értekezleten Johnson részéről nem hangzottak el a vietnami háború fokozására vonatkozó nézetek, amelyeket Ky tábornok annál élénkebben képviselt, a tárgyalások ideje alatt is súlyos harcok folytak Vietnamban, és az amerikai légi haderő aktivitása is egyre élénkebb. Illetékes amerikai körök is azon a véleményen vannak, hogy a közeljövőben nagyobb egységek bevetésével, még sűrűbb bombázások sorozataival fokozzák a hadi tevékenységet. A hét elején mintegy 2000 amerikai tengerész-gyalogost tettek partra a demilitarizált övezet alatt. A szabadságharcosok azonnal aknavető- és rakétatűzzel támadták meg őket. Súlyos harcok folynak a kambodzsai határon fekvő Tay Ninh tartományban is. Az amerikai bombázók többször egymás után bombázták a Thai Nguyen-i nagy acélművet. SM ART BUCHWALD: Bárhol, bármikor... Johnson elnök ritkán hibázik, amikor azonban a közelmúltban kijelentette: bárhol, bármikor hajlandó a vietnami békéről tárgyalni, valóban ostobán elszólta magát. Röviddel ezután ugyanis Pham Van Dong északvietnami miniszterelnök azt mondta három Hanoiban járt amerikai lelkésznek, hogy ha Johnson elnök valóban így gondolja, jöjjön feleségével, leányaival és munkatársaival Hanoiba és kezdjenek béketárgyalásokat. A meghívás kellemetlen helyzetbe hozta az elnököt. Ha visszautasítja, az észak-vietnamiak kétségbe vonhatják szavahihetőségét, ha pedig Hanoiba utazik, könnyen megjárhatja, az amerikaiak esetleg éppen akkor szórják le bombáikat. Az elnök elhatározta, hogy állja a szavát, felhívta hát Austinban élő kisebbik lányát, Lucy Nugent és megkérdezte: — Mondd, aranyom, nem volna kedved Hanoiba utazni anyával és apával? Lucy meglepetten visszakérdezte: — Hová? — Hanoiba, Eszak-Vietnamba. Meghívott a miniszterelnök, s azt mondta, hozzam magammal egész családomat: — Apu, nem is tudom, mit mondjak, de babát várok. — Te mindig találsz kifogást, ha hívlak valahová — mondotta az elnök haragosan. — Na mindegy, semmi baj. Majd felhívom Lyndát. Az elnök újra tárcsázott, most New York Cityben élő nagyobbik lányát hívta telefonon. — Hello Lynda, itt apu beszél. Olvastam az egyetemista lányokról irt riportodat. Nagyon tetszett. A Fehér Házban mindenkt úgy véli, nagyszerű volt. Nem találtam egyetlen embert sem, akinek ne tetszett volna, pedig hidd el, mindenkinek kikértem a véleményét. Lynda édes, mit szólsz hozzá, ha anyuval és velem Hanoiba utaznál? Lynda mindjárt rávágta: — George is velünk jöhet? Az elnök meglepődött: — Hogyan utazhatna George Eszak-Vietnamba, amikor még Dél-Vietnamban sem járt? (Georg Hamiltont, mint ismeretes, felmentették a katonai szolgálat alól. A ford, megj.) — Csak egy pillanat, meg kell kérdeznem a szerkesztőmet, kaphatok-e szabadságot — szólalt újra Lynda. Néhány perc múlva visszajött. — A szerkesztőm azt mondja, még nem dolgozom elég hosszú ideje ahhoz, hogy szabadságot kapjak. — De ez az út rendkívül fontos számomra, galambom. Mondd meg neki, hogy ha nem enged el, felmondasz. — Apu, hogy mondhatsz ilyet? Nem tudod, milyen nehéz munkát kapni egy New York-i lapnál? Három hónapig kilincseltem, mire megszereztem ezt az állást, és most nem szeretném elveszíteni. — Rendben van, kislányom, Nem akarom, hogy miattam kellemetlenségbe kerülj. Igaz, majd elfelejtettem: anyu is, én is köszönjük a csekkeket, amelyeket minden héten küldesz. Nem tudom, mit is csinálnánk nélkülük. — Semmiség az egész,'apu. Milyen gyerekek volnánk, ha nem segítenénk benneteket? Az elnök ezután feleségéhez fordult. — Byrd, volna kedved a jövő héten Hanoiba utazni velem? — 0, Lyndon, szívesen elkísérlek bárhová, de te tudod, mit jelentene Hanoi az én homloküreg-gyulladásomnak. — Jó, hát akkor felejtsd el az egészet — sóhajtott fel az elnök. Aztán még egy kísérletet tett. Felhívta volt tanácsosát Jack Valenti-t, aki jelenleg a filmgyárak szövetségének elnöke. — Jack, akarsz Hanoiba utazni? — Nem mehetek, Elnök uram. Találkám van Sophia Lorennel és Gina Lolobrigidával Rómában. Az elnök végső elkeseredésében felcsöngette Robert Kennedy szenátort. — Bobby, volna kedved Hanoiba utazni velem, hogy a békéről tanácskozzunk az észak-vietnamiakkal? — Sajnálom, elnök úr, megfogadtam, hogy soha többé nem ütöm az orrom a külpolitikába. (Washington Post — Herald
