Szabad Földműves, 1967. január-június (18. évfolyam, 1-25. szám)
1967-03-25 / 12. szám
TÓTH ÄRPÄD: Kora márciusi napsugár A végtelenből jött, de a platánok Hallgattak, a sok zord, kevély sudár, — Csak villámtól reszketnek a titánok, Mit nékik egy kis halvány sugár! — S ő félve zuhant alá, a mogorva Törzsek között oly sötét volt a kert! De lenn egy csöndes, paraszti bokorra, Egy alázatos, vak pajtásra lelt. Akkor a sugár szelíd aranyszája Súgott valamit s meghalt a sugár, Am megszületett március csodája: Ezer rügy-szemét rányitotta már A vak bokor az elámuló estre, S minden szeme a Végtelent kereste. ILLYÉS GYULA: Örül már minden örül már minden a tavasznak, már a gyöngyfák rügyei, mint szökőkút, ha ömleni készül: csöpp-nyofnva dagadoznak. Löki az élet, az ős-tartály, a mélyből nedvét, illatát millió hajszál-csövön át — s esőz le — míg kopog a harkály — esőz a szívre mennyi balzsam — Csak én állongok hallgatag, az ági permetek alatt, zordan az országos zuhanyban. Nem szoktam még meg a telet sem, s tavasz, megint! — nemcsak vigasz, nem csak dal vagy nekem, tavasz: vészjel, te is már, — oly veszetten kering a négy évszak felettem! Alig szakítom le, röpül virág s gyümölcs kezem közül — Állok göncrángató szelekben, abban az éles léghuzatban, mely a kezdet, az anyaöl s a vég, a sír között söpör, s elér itt is, e szép lugasban. Beh ritka az öröm, be végső ízű a vágy s be ingatag bizalom, eskü, kapcsolat s be sűrű a „hiába!" s „Késő!" Aki szeret, gyorsan szeressen, s aki kérdezne valamit, gyorsan kérdezze meg, amíg nemcsak árnyékom szól helyettem. Én, itt, ma! — mindenre megérten, de áldva így is, búcsúképp a lét gyönyörű szőttesét, bár fonákja felöl sem értem!... JÓZSEF ATTILA: Tavasz van! Gyönyörű! Tavasz van, tavasz van, gyönyörű tavasz, a vén Duna karcsú gőzösökre gondol, tavasz van! Hallod-e? Nézd, hogy karikázik mezei szagokkal a tavaszi szél. Jaj, te, érzed-e? Szerető is kéne, friss, hóvirághúsú, kipirult suhanás. Őzikém, mondanám, ölelj meg igazán! minden gyerek lelkes, jóízű kacagás! Tavasz van, gyönyörű! Jót rikkant az ég! Mit beszélsz? korai? Nem volt itt sose tél! C ljött a húsvét. Az első olyan ^ húsvét, amelyet Jani gyermekkora óta otthon tölthetett. Amíg gyerek volt, kicsi fiú, ő is mindig húsvéthétfő reggelén megtöltött egy orvosságos kisüveget valamiféle olcsó rózsavízzel és elment a lányos házakhoz locsolni. Mivel pedig a Gyepsoron, de a korábbi lakásuk környékén, a Varga-zugban is minden ház lányos ház volt valamiképpen, mert vagy kicsi vagy nagy lányok találhatók voltak benne, valójában házról házra mentek. De nem csapatosan jártak, mint karácsonyi és névnapi köszöntéseknél, hanem csak egyedül vagy legfeljebb egyetlenegy cimborával. Mert mindenben a világon, ebben is van valami értelem. A névnapi vagy karácsonyesti köszöntés este van, amikor nem látják a gyerekeket, hogy ki fia-borja és az utcán, vagy ha csak a kisházban van lámpavilág — mert sok fukar népek sötéten hagyják ilyenkor az utcai szobát, hogy hátha továbbmennének a köszöntők —, akkor a tornácon mondják el a verset. De húsvétkor be kell menni a szobába és ez pirulással és szégyenkezéssel jár. Aztán a szintén piruló vagy szégyenkező kislány elé kell állni és elmondani jól, hibátlanul a locsolóverset. Majd kis kakas módján hátulkerül a kis legényke, hogy ne a szemébe szórja a vizet a lánynak, hanem hátul a sima vagy kontyos hajára, miközben még a verset is mindig mondania kell és ez nem kicsi próbatétel. Végül a saját gyermekkorára emlékező boldog édesanya kérdéseire is válaszolni kell: — Ki fia vagy? — Van-e már krajcárod? — Kit locsoltál már meg? — Mit adtak? — és így tovább. Nehéz ezt a sort jól végigcsinálni. Aki aztán korán kelt és az ágyból zavarta ki a lányokat — pedig ilyenkor jaj, de igyekeznek felkelni azok is —, annak még jutott festett tojás is, krajcár is, meg bélés is, de aki későn ment locsolni, annak már vagy jutott tojás, vagy se. — „Mind elvitték már, kisfiam“ — mondta a háziasszony. Mert hiába gyűjtötték össze a krajcárokat, nehogy hatost vagy tízfillérest kelljen adni — az is elfogyott. Ilyenkor jó volt, ha egy bélest kapott a locsológyerek s abba is .jó volt, ha valami töltelék és egy-két szem mazsola is volt. De mindegy volt ez akkor, mert már az is jó mulatság volt, ha az utcasarkon összegyűltek a fiúk és megmutogatván dicsekedve a krajcárokat vagy a véletlen nikkeleket, a sokféle színes tarka tojásokat, összekóstolgatták a mindenféle béleseket, hogy melyik jobb. És kinevetgették azt a házat és azt az asszony, ahol sovány vagy keletien volt a bélés, vagy túlkevés volt benne a töltelék. Ez a büntetés a fukarságért: rossz híre volt az ilyen háznak és az ilyen gazdasszonynak. Ilyen emlékei vannak Janinak a húsvéti locsolásról, mert ez már bizony igen régen volt, s csak mint gyermeki csacsiságra emlékszik rá vissza, mert hiszen ő már tízéves korától nem ment locsolkodni. Amikortól kezdve ő már kereső munkás, kisbojtár, kiscseléd és napszámosgyerek volt, lenézte a krajcáros koldulást és nem ment locsolódni. Csakhogy szokásban volt itt Szerdahelyen, de különösen a szegények falurészeiben, a Gyepsoron, öregszőlőben, Bánomkertben, Újtelepen s az Alvég és Felvég öreg és szegény untcáiban (a gazdagoknál már nem, mert azok nem ereszkedtek le mindenféle régi haszontalan bolondságokhoz), hogy nemcsak a gyerekek, hanem a legények, de még a meglett emberek is locsolkóztak, ha feljött a havuk. Volt olyan házmester, aki a jó komaasszonyának a fejére zúdított rá egy óvatlan pillanatban egy kancsó vizet. Ez aztán vederrel viszonozta, végül megkavarodott az egész Gyepsor és mindenki meglocsolt mindenkit, vagy a kútról repített tele veder vízzel, vagy az utcán lépkedőnek ömlött a fejére a kerítésen belülről, vagy a padlásajtóból egy vastag sugár. A legények, Balogh Janiék, akik már összeízeledtek a lányokkal való labdázásban, szintén készülődtek a locsolásra. A kisüvegből való rózsavizes locsoláshoz nem ereszkedtek le, az gyerekdolog, hanem amikor Fekete Zsuzsi éppen Kis Rózáékhoz szaladt az utcán, hogy elújságolja, ki kit locsolt már meg és őt kik locsolták le, kiugrott a kisajtón Cseke Imre, megkapta — pedig be futott volna már a fürge Zsuzsika — és egy kancsó vizet a fejére öntött úgy, hogy Zsuzsika nevetett is, sírt is, veszekedett is, mert újra kellett öltöznie. Fehérpettyes delink endője csapzott lett és a hátán is végigszaladt a víz. De amikor elszabadult és elszaladt, viszszakiabált: — Megélj, Imre, megálljt Megfizetek! Nem maradok adós, ha addig élek isi a ^ — Jó, jó, ott leszek én akkor is... — Ott bizony. Olyankor kapsz, amikor nem is gondolod. Ezzel aztán megindult az öntözési hadjárat. Cseke Imre elment Vargáékhoz, onnan meg Kis Gabriékhoz együtt mentek fel a piacra széjjelnézni és már majdnem el is felejtkeztek Fekete Zsuzsiról s csak amikor hazafelé jövőbem a Feketéék háza előtt mentek el, akkor Jutott eszükbe, hogy: — Hopp, hó, vigyázzunkl Nagy okosan mindjárt kimentek az út közepére, nehogy a kerítés mellől vagy a padlásajtóból rájuk zúduljon egy veder víz. Arra azonban nem gondoltak, hogy az ellenség éppen Csekééknél várja őket. Mert Fekete Zsuzsi már ott volt, s amikor az ablakon át látták, hogy jönnek a fiúk, elrejtőztek az utcai kisajtó mögött, és ahogy nyílt az ajtó, Zsuzsi és Cseke Sári egy-egy kancsó vízzel szembevágták a gyanútlanul belépő legénye^ két. De jaj, nem Cseke Imre jött elöl, hanem Kis Gabri, utána meg Balogh Jani és azok kapták a víznek a vastagát, Imrére már csak néhány csepp jutott. Mert ha leöntik vízzel a lányt, az kellemetlen ugyan, de öröm is, mert azt locsolják meg, akit érdemes. Másik öröm, ha a fiúkkal tromfolhatnak és jól jön az ki, ha a locsolásban, akárha véletlenül is, titkos szándékok bukkannak elő. Cseke Sári titkon Kis Gabrit szereti, s amennyire örül, hogy éppen Gabrit locsolta le, annyira aggódik, hogy vajon nem haragudott-e meg. No, mindegy, nem esik idegennek, és hát ez külön öröm, ha a két legszebb legény is kapott. De akkor már futottak is be, egyenesen a kisszobába és magukra zárták az ajtót. Nem is jöttek ki, amíg a két legény el nem ment, mert Csekéné már ebédhez terített és bekiabált a lányoknak: — Gyertek mán ki, te, enni kell! Ez a déli locsolás aztán azt jelentette, hogy elszabadult az ördög, a felnőttek vették át a gyerekek játékát. Délután már mindenki pályázott mindenkire. A lányok nem is merték a legszebb, a legbecsesebb ruhájukat felvenni és ha mentek az utcán, az ismerős legények házait messze elkerülték. Vagy átmentek a másik oldalra, vagy a szekérút göröngyei közt botorkáltak inkább. Csakhogy a legények eszén nem lehetett túljárni. Azt már tudták, hogy az ő házuk előtt nem mennek el a lányok, hát gondoltak egyet és semleges területre húzódtak. Délután, amikor legszebben sütött a húsvéti nap és a lányok Csekééknél gyülekeztek, hogy kimennek a mezőre labdázni, Cseke Imréék Janival és Kis Gabrival felhúzódtak az egyik szomszédék, Murvaiék padlására, Murvainé jó tréfás asszony, nemcsak lánykorában volt pajkos, hanem még ma is benne van minden bolondságban. megengedi tehát nekik, hogy felmeri* jenek a padlására. Még a padlásajtót is betették, mert a nyitott padlásajtó gyanút keltene és úgy várták a lányokat. Együtt voltak már mind a hatan a lányok, és összefogózva, nevetgélve — Fekete Zsuzsi éppen a délelőtti locsolást mesélte boldogan — mentek az ablakuk alatt, de mindig pislogva azért, nem jön-e valahonnan vízsugár a nyakukba, mert akkor futáshoz folyamodnak, amikor a fejük felett kinyílt a Murvaiék padlásajtaja és meglátják a Cseke Imre, Kis Gabri és Balogh Jani ragyogó képét. — Jaj! — visítnak a lányok és szétrebbennek az út közepére, mint a verebek, mert már zúdul is széles sugárban a víz a padlásajtóből a hátuk megé, de csak a hátuk megé. n ujlsuicis nem siseruu es par nazzal odébb a lányok visszanevetnek rájuk. Nem sikerült pedig azért, mert Balogh Jani az utolsó pillanatban megkapta az Imre kezében a vedrét, mert valahogy, amikor az ajtórésen át látta jönni a lányokat, belehasított az az aggodalom, hogy mégis otromba tréfa lenne egyenesen a nyakukba önteni azt a sok hideg vizet. Mert amikor a padlásajtó résén meglátta a lánybokor közepén Varga Julcsit, vékony testével és üde fekete szemekkel, amint éppen a Fekete Zsuzsi locsolás! meséjén kacagott édesen bugyborékolva, olyan borzongos fogta el, hogy megijedt a tréfától, Varga Julcsi van közepén, a kis ártatlan ... Hej, hogy tud ez visítani, ha nyakonöntöm! — Jani észbekapott: — Jaj, ez nem jó lesz! Egy pillanat volt az egész, de Janin már mégis keresztülszaladt egy kis furcsa érzés: — Milyen rossz lenne neki, ha a hideg víz rázuhanna, tüdőbajt kapna, meghalhatna. — És ez a pillanatnyi megrettenés elég volt arra, hogy megkapja az Imre kezében a vedret, nehogy közéjük zúdítsa a vizet és éppen Varga Julcsit érje a vastaga, mert ő van a legközepén. — Hadd csak, a feríe a huncufjait!.., nem halnak bele — rántotta meg Imre a vedret, de ez a pillanatnyi megakadás már elég volt ahhoz, hogy a lányoknak csak a hátuk megé csapjon le a vízsugér. Rövid idő múlva megjött Szilágyi Jóska és Varga Sanyi is és kimentek mindnyájan a lányok után a mezőre. Ott aztán együtt nevettek a jól sikerült és rosszul sikerült locsolkodási kísérleteken is. Nem gondolt arra Jani még akkor egy pillanatig se, hogy Varga Julcsi neki becsesebb, mint a többi, de hogy mégis éppen attól riadt vissza, hogy annak a kislánynak a vékony, finom testét érje a hideg víz, az azt jelentette, hogy atinak a kislánynak a teste és az ő szíve-szeme közt már valami kapcsolat van. Amikor egy legény egy lányt, vagy egy lány egy legényt úgy érez, hogy annak a másiknak a fájdalmát, szenvedését, fázását vagy fáradalmát úgy érzi, mint a magáért, akkor ott már több van, mint egyszerű jóakarat. Ez már nem felebaráti szeretet, nem keresztényi jóakarat, hanem szerelem. Szerelem még akkor is, ha szó se esett róla, még akkor is, ha nem történt meg — térden a vallomás. Nyitra-környéki falvaink húsuétjának legszebb népművészeti megnyilvánul lása —> naplóinkban is: — a himesto[ás.
