Szabad Földműves, 1967. január-június (18. évfolyam, 1-25. szám)

1967-03-25 / 12. szám

TÓTH ÄRPÄD: Kora márciusi napsugár A végtelenből jött, de a platánok Hallgattak, a sok zord, kevély sudár, — Csak villámtól reszketnek a titánok, Mit nékik egy kis halvány sugár! — S ő félve zuhant alá, a mogorva Törzsek között oly sötét volt a kert! De lenn egy csöndes, paraszti bokorra, Egy alázatos, vak pajtásra lelt. Akkor a sugár szelíd aranyszája Súgott valamit s meghalt a sugár, Am megszületett március csodája: Ezer rügy-szemét rányitotta már A vak bokor az elámuló estre, S minden szeme a Végtelent kereste. ILLYÉS GYULA: Örül már minden örül már minden a tavasznak, már a gyöngyfák rügyei, mint szökőkút, ha ömleni készül: csöpp-nyofnva dagadoznak. Löki az élet, az ős-tartály, a mélyből nedvét, illatát millió hajszál-csövön át — s esőz le — míg kopog a harkály — esőz a szívre mennyi balzsam — Csak én állongok hallgatag, az ági permetek alatt, zordan az országos zuhanyban. Nem szoktam még meg a telet sem, s tavasz, megint! — nemcsak vigasz, nem csak dal vagy nekem, tavasz: vészjel, te is már, — oly veszetten kering a négy évszak felettem! Alig szakítom le, röpül virág s gyümölcs kezem közül — Állok göncrángató szelekben, abban az éles léghuzatban, mely a kezdet, az anyaöl s a vég, a sír között söpör, s elér itt is, e szép lugasban. Beh ritka az öröm, be végső ízű a vágy s be ingatag bizalom, eskü, kapcsolat s be sűrű a „hiába!" s „Késő!" Aki szeret, gyorsan szeressen, s aki kérdezne valamit, gyorsan kérdezze meg, amíg nemcsak árnyékom szól helyettem. Én, itt, ma! — mindenre megérten, de áldva így is, búcsúképp a lét gyönyörű szőttesét, bár fonákja felöl sem értem!... JÓZSEF ATTILA: Tavasz van! Gyönyörű! Tavasz van, tavasz van, gyönyörű tavasz, a vén Duna karcsú gőzösökre gondol, tavasz van! Hallod-e? Nézd, hogy karikázik mezei szagokkal a tavaszi szél. Jaj, te, érzed-e? Szerető is kéne, friss, hóvirághúsú, kipirult suhanás. Őzikém, mondanám, ölelj meg igazán! minden gyerek lelkes, jóízű kacagás! Tavasz van, gyönyörű! Jót rikkant az ég! Mit beszélsz? korai? Nem volt itt sose tél! C ljött a húsvét. Az első olyan ^ húsvét, amelyet Jani gyermek­kora óta otthon tölthetett. Amíg gye­rek volt, kicsi fiú, ő is mindig hús­véthétfő reggelén megtöltött egy or­­vosságos kisüveget valamiféle olcsó rózsavízzel és elment a lányos há­zakhoz locsolni. Mivel pedig a Gyep­soron, de a korábbi lakásuk környé­kén, a Varga-zugban is minden ház lányos ház volt valamiképpen, mert vagy kicsi vagy nagy lányok találha­tók voltak benne, valójában házról házra mentek. De nem csapatosan jártak, mint karácsonyi és névnapi köszöntéseknél, hanem csak egyedül vagy legfeljebb egyetlenegy cimborá­val. Mert mindenben a világon, ebben is van valami értelem. A névnapi vagy karácsonyesti köszöntés este van, amikor nem látják a gyerekeket, hogy ki fia-borja és az utcán, vagy ha csak a kisház­ban van lámpavi­lág — mert sok fu­kar népek sötéten hagyják ilyenkor az utcai szobát, hogy hátha tovább­mennének a kö­szöntők —, akkor a tornácon mond­ják el a verset. De húsvétkor be kell menni a szobába és ez pirulással és szégyenkezéssel jár. Aztán a szin­tén piruló vagy szégyenkező kis­lány elé kell állni és elmondani jól, hibátlanul a locso­lóverset. Majd kis kakas módján há­tulkerül a kis le­gényke, hogy ne a szemébe szórja a vizet a lánynak, hanem hátul a sima vagy kontyos hajára, miközben még a verset is mindig mondania kell és ez nem kicsi próbatétel. Végül a sa­ját gyermekkorára emlékező boldog édesanya kérdéseire is válaszolni kell: — Ki fia vagy? — Van-e már krajcárod? — Kit locsoltál már meg? — Mit adtak? — és így tovább. Ne­héz ezt a sort jól végigcsinálni. Aki aztán korán kelt és az ágyból zavarta ki a lányokat — pedig ilyen­kor jaj, de igyekeznek felkelni azok is —, annak még jutott festett tojás is, krajcár is, meg bélés is, de aki későn ment locsolni, annak már vagy jutott tojás, vagy se. — „Mind elvit­ték már, kisfiam“ — mondta a házi­asszony. Mert hiába gyűjtötték össze a krajcárokat, nehogy hatost vagy tíz­­fillérest kelljen adni — az is elfo­gyott. Ilyenkor jó volt, ha egy bélest kapott a locsológyerek s abba is .jó volt, ha valami töltelék és egy-két szem mazsola is volt. De mindegy volt ez akkor, mert már az is jó mulatság volt, ha az ut­casarkon összegyűltek a fiúk és meg­mutogatván dicsekedve a krajcárokat vagy a véletlen nikkeleket, a sokféle színes tarka tojásokat, összekóstol­gatták a mindenféle béleseket, hogy melyik jobb. És kinevetgették azt a házat és azt az asszony, ahol sovány vagy keletien volt a bélés, vagy túl­­kevés volt benne a töltelék. Ez a büntetés a fukarságért: rossz híre volt az ilyen háznak és az ilyen gaz­­dasszonynak. Ilyen emlékei vannak Janinak a húsvéti locsolásról, mert ez már bi­zony igen régen volt, s csak mint gyermeki csacsiságra emlékszik rá vissza, mert hiszen ő már tízéves ko­rától nem ment locsolkodni. Amikor­tól kezdve ő már kereső munkás, kis­­bojtár, kiscseléd és napszámosgyerek volt, lenézte a krajcáros koldulást és nem ment locsolódni. Csakhogy szokásban volt itt Szer­dahelyen, de különösen a szegények falurészeiben, a Gyepsoron, öreg­szőlőben, Bánomkertben, Újtelepen s az Alvég és Felvég öreg és szegény untcáiban (a gazdagoknál már nem, mert azok nem ereszkedtek le min­denféle régi haszontalan bolondsá­gokhoz), hogy nemcsak a gyerekek, hanem a legények, de még a meg­lett emberek is locsolkóztak, ha fel­jött a havuk. Volt olyan házmester, aki a jó komaasszonyának a fejére zúdított rá egy óvatlan pillanatban egy kancsó vizet. Ez aztán vederrel viszonozta, végül megkavarodott az egész Gyepsor és mindenki meglo­csolt mindenkit, vagy a kútról repí­tett tele veder vízzel, vagy az utcán lépkedőnek ömlött a fejére a keríté­sen belülről, vagy a padlásajtóból egy vastag sugár. A legények, Balogh Janiék, akik már összeízeledtek a lányokkal való labdázásban, szintén készülődtek a locsolásra. A kisüvegből való rózsa­vizes locsoláshoz nem ereszkedtek le, az gyerekdolog, hanem amikor Fekete Zsuzsi éppen Kis Rózáékhoz szaladt az utcán, hogy elújságolja, ki kit lo­csolt már meg és őt kik locsolták le, kiugrott a kisajtón Cseke Imre, meg­kapta — pedig be futott volna már a fürge Zsuzsika — és egy kancsó vizet a fejére öntött úgy, hogy Zsu­zsika nevetett is, sírt is, veszekedett is, mert újra kellett öltöznie. Fehér­pettyes delink endője csapzott lett és a hátán is végigszaladt a víz. De amikor elszabadult és elszaladt, visz­­szakiabált: — Megélj, Imre, megálljt Megfize­tek! Nem maradok adós, ha addig élek isi a ^ — Jó, jó, ott leszek én akkor is... — Ott bizony. Olyankor kapsz, ami­kor nem is gondolod. Ezzel aztán megindult az öntözési hadjárat. Cseke Imre elment Vargá­­ékhoz, onnan meg Kis Gabriékhoz együtt mentek fel a piacra széjjel­nézni és már majdnem el is felejt­keztek Fekete Zsuzsiról s csak ami­kor hazafelé jövőbem a Feketéék háza előtt mentek el, akkor Jutott eszük­be, hogy: — Hopp, hó, vigyázzunkl Nagy okosan mindjárt kimentek az út közepére, nehogy a kerítés mellől vagy a padlásajtóból rájuk zúduljon egy veder víz. Arra azonban nem gon­doltak, hogy az ellenség éppen Cse­­kééknél várja őket. Mert Fekete Zsu­zsi már ott volt, s amikor az ablakon át látták, hogy jönnek a fiúk, elrej­tőztek az utcai kisajtó mögött, és ahogy nyílt az ajtó, Zsuzsi és Cseke Sári egy-egy kancsó vízzel szembe­vágták a gyanútlanul belépő legénye^ két. De jaj, nem Cseke Imre jött elöl, hanem Kis Gabri, utána meg Balogh Jani és azok kapták a víznek a vas­tagát, Imrére már csak néhány csepp jutott. Mert ha leöntik vízzel a lányt, az kellemetlen ugyan, de öröm is, mert azt locsolják meg, akit érdemes. Másik öröm, ha a fiúkkal tromfolhat­­nak és jól jön az ki, ha a locsolás­ban, akárha véletlenül is, titkos szán­dékok bukkannak elő. Cseke Sári tit­kon Kis Gabrit szereti, s amennyire örül, hogy éppen Gabrit locsolta le, annyira aggódik, hogy vajon nem ha­ragudott-e meg. No, mindegy, nem esik idegennek, és hát ez külön öröm, ha a két leg­szebb legény is kapott. De akkor már futottak is be, egye­nesen a kisszobába és magukra zár­ták az ajtót. Nem is jöttek ki, amíg a két legény el nem ment, mert Cse­­kéné már ebédhez terített és beki­abált a lányoknak: — Gyertek mán ki, te, enni kell! Ez a déli locsolás aztán azt jelen­tette, hogy elszabadult az ördög, a felnőttek vették át a gyerekek játé­kát. Délután már mindenki pályázott mindenkire. A lányok nem is merték a legszebb, a legbecsesebb ruhájukat felvenni és ha mentek az utcán, az ismerős legények házait messze el­kerülték. Vagy átmentek a másik ol­dalra, vagy a szekérút göröngyei közt botorkáltak inkább. Csakhogy a legények eszén nem lehetett túljárni. Azt már tudták, hogy az ő házuk előtt nem mennek el a lányok, hát gondoltak egyet és semleges területre húzódtak. Délután, amikor legszebben sütött a húsvéti nap és a lányok Csekééknél gyüle­keztek, hogy kimennek a mezőre lab­dázni, Cseke Imréék Janival és Kis Gabrival felhúzódtak az egyik szom­szédék, Murvaiék padlására, Murvainé jó tréfás asszony, nemcsak lánykorá­ban volt pajkos, hanem még ma is benne van minden bolondságban. megengedi tehát nekik, hogy felmeri* jenek a padlására. Még a padlásajtót is betették, mert a nyitott padlásajtó gyanút keltene és úgy várták a lányokat. Együtt voltak már mind a hatan a lányok, és összefogózva, nevetgélve — Fekete Zsuzsi éppen a délelőtti locsolást mesélte boldogan — mentek az ablakuk alatt, de mindig pislogva azért, nem jön-e valahonnan vízsugár a nyakukba, mert akkor futáshoz fo­lyamodnak, amikor a fejük felett ki­nyílt a Murvaiék padlásajtaja és meg­látják a Cseke Imre, Kis Gabri és Ba­logh Jani ragyogó képét. — Jaj! — visítnak a lányok és szét­rebbennek az út közepére, mint a ve­rebek, mert már zúdul is széles su­gárban a víz a padlásajtóből a hátuk megé, de csak a hátuk megé. n ujlsuicis nem siseruu es par naz­zal odébb a lányok visszanevetnek rájuk. Nem sikerült pedig azért, mert Balogh Jani az utolsó pillanatban megkapta az Imre kezében a vedrét, mert valahogy, amikor az ajtórésen át látta jönni a lányokat, belehasított az az aggodalom, hogy mégis otrom­ba tréfa lenne egyenesen a nyakukba önteni azt a sok hideg vizet. Mert amikor a padlásajtó résén meglátta a lánybokor közepén Varga Julcsit, vékony testével és üde fekete szemekkel, amint éppen a Fekete Zsuzsi locsolás! meséjén kacagott édesen bugyborékolva, olyan borzon­­gos fogta el, hogy megijedt a tréfá­tól, Varga Julcsi van közepén, a kis ártatlan ... Hej, hogy tud ez visítani, ha nyakonöntöm! — Jani észbeka­pott: — Jaj, ez nem jó lesz! Egy pillanat volt az egész, de Janin már mégis keresztülszaladt egy kis furcsa érzés: — Milyen rossz lenne neki, ha a hideg víz rázuhanna, tüdő­­bajt kapna, meghalhatna. — És ez a pillanatnyi megrettenés elég volt ar­ra, hogy megkapja az Imre kezében a vedret, nehogy közéjük zúdítsa a vizet és éppen Varga Julcsit érje a vastaga, mert ő van a legközepén. — Hadd csak, a feríe a huncuf­­jait!.., nem halnak bele — rántotta meg Imre a vedret, de ez a pillanat­nyi megakadás már elég volt ahhoz, hogy a lányoknak csak a hátuk megé csapjon le a vízsugér. Rövid idő múlva megjött Szilágyi Jóska és Varga Sanyi is és kimentek mindnyájan a lányok után a mezőre. Ott aztán együtt nevettek a jól sike­rült és rosszul sikerült locsolkodási kísérleteken is. Nem gondolt arra Jani még akkor egy pillanatig se, hogy Varga Julcsi neki becsesebb, mint a többi, de hogy mégis éppen attól riadt vissza, hogy annak a kislánynak a vékony, finom testét érje a hideg víz, az azt jelentette, hogy atinak a kislánynak a teste és az ő szíve-szeme közt már valami kapcsolat van. Amikor egy legény egy lányt, vagy egy lány egy legényt úgy érez, hogy annak a má­siknak a fájdalmát, szenvedését, fá­­zását vagy fáradalmát úgy érzi, mint a magáért, akkor ott már több van, mint egyszerű jóakarat. Ez már nem felebaráti szeretet, nem keresztényi jóakarat, hanem szerelem. Szerelem még akkor is, ha szó se esett róla, még akkor is, ha nem történt meg — térden a vallomás. Nyitra-környéki falvaink húsuétjának legszebb népművészeti megnyilvánul lása —> naplóinkban is: — a himesto[ás.

Next

/
Thumbnails
Contents