Szabad Földműves, 1967. január-június (18. évfolyam, 1-25. szám)
1967-03-25 / 12. szám
JUHNYÍRÓK A tavasz jele, hogy kora reggeltől a késő esti órákig hangos a határ a gépek zenéiétől, rását írja elő. Persze, ők nem órával mérik a munkaidőt. Kovács Dániel zootechnikus meg is jegyezte: — Ha mindnyájan úgy dolgoznak, mint ez a fiatalember, a kézi nyfrók nem élnek meg munkájukból! SvodiCák János kezében valóban ügyesen siklik a nyírógép. Szinte kellemes nézni, ahogy az olló előtt göngyölődik a gyapjú. Ez már több mint kitanult mesterség. Itt a gyakorlat érzéssel, munkaszeretettel egyesül. A huszonnégyéves fiatalember tizennégy éve ismeri a villamos nyírógép munkájának technológiáját. Apjával együtt — aki szintén a csoportban dolgozik — Csehországban kezdte el a juhászmesterséget. Ma ő nyír a csoportban a leggyorsabban. Naponta 180—200 juhot is megnyír. Egy juh megnyírásáért a szövetkezet 5.60 koronát fizet. Ennek a negyven százaléka a nyíróké. A havi fizetésük sokszor irigylésre méltó. A szövetkezet háromszáz juhát máskor kézzel egy hétig nyírták, mosi egy nap alatt készen vannak vele S a minőség? Ez ellen sem lehet ki fogása. A kézi nyírásnál 1—1,5 cm-es gyapjú is ottmaradt a juhon, mos ^bizony 3 millimétert sem látni. A szak j értők azt mondják, gépi nyírásnál 2( [százalékkal is emelkedhet a gyapjt ' mennyisége. Pazdera István, a csoport vezetőji elmondja, hogy a csoport az elmúl ' évben jó hírnévre tett szert. Tavali • például országos méretben a legjob > baknak nyilvánították őket. Ezzel bi • zony már bárhol eldicsekedhetnek! ■ Idén külföldre szeretnének menn tapasztalatcserére. A magyarországi , bulgáriai juhtenyésztés szintén nagi [ múltra tekint vissza. Lehetne tőiül ■ tanulni, s talán Pazdera Istvánék Ii f tudnának olyat mondani, amit a ma i gyár, bolgár kollégák felhasználhat - nak munkájukban. ! H. Zsebik Sarolt! — Most próbáld meg! lenyomom a tengelykapcsolót 'és meghúzom át önindít'ö 'gombfát. A starter nehezen, kínlódva forgatja meg a motort. Semmi eredmény. — Nem megy — állapítom meg komoran. Hideg van, január eleje, már szürkül az ég és bennem egyre fogy a remény. — Még megpróbálok valamit — mondja Jancsi. Ojra felnyitja a motor fedelét. Állok mögötte és nézem, ahogy már tizedszer újra kezdi az egészet... Kis tdő múlva felegyenesedik, és a szeme körül összefutó ráncokból meg az ajka szögletén megjelenő mosolyból látom, hogy eszébe jutott valami, — Nos? — kérdem kíváncsian, — Tíz perc múlva menni fog. — Azt hiszed? _ — Nem hiszem, tudom. Idenézz — mutat az élosztó belsejébe.- —■ Eh égett a kábel. S valóban, alig negyed Óra múlva már járt a motor, — Itt kellett volna kezdeni, nem a porlasztónál. De egye fene. Az a fontos, hogy megy. ~ — Igazad van és hát -.,, köszönöm a segítséget, Egyedül aligha boh Idogultam volna vele. — Nincs abban semmi. En ehhez értek, te máshoz. Mindenki ért valamihez. — Akkor most igyunk meg egy pohár bort. Ki tudja, mikor találkozunk újra, s ez az év,., hisz tudod, a harmincadik, — Azámi Majdnem megfeledkeztem róla. (j — Miről?, — Arról, amit 'mondtál, 'AZ Árpival ts beszéltem nemrégen, meg a többiekkel ts. Meg kellene ünnepelni. Es akkor este másról már nem is beszéltünk, «r Jancsi, Árpi, ‘Jóska, Laci... Csak így rakom egymás mellé a neveket, amelyeket megtanultam, s amelyik egy-egy apró, vagy később siheder, nyakigláb fiú arcát mutatják, s idővel még más ts rakódik a nevek mellé, valami, amit a tudat már lobban szeretne elhagyni, nem észrevenni. Mert a boldogságunk, az ürömünk addig igazi csupán, amíg így ismerjük egymást, ezen az első, meghitt néven, amely ránkragadt az utcán, játék közben, az iskola padjaiban. Milyen idegenül hat, ha azt mondom: Mikié János, Kiss József, Marosa László... S a lányok közül? De hisz már mindannyian férjhez mentek, új vezetéknevet viselnek, s a szoknyájuk körül iskolássá nőtt lánykák, kisfiúk futkároznak ... Igen, a nevek, a komollyá, felnőtté érett nevek jelzik leginkább az idő múlását, a kort, amely egyre növekedik bennünk és általunk. S ezzel együtt a felelősség és a gond is. A harminc év az első határ, ahonnan már visszafelé van mit megnézni, van mire emlékezni, van miről beszélni. S Búcson, az én^szülöfalumban régi szokás, hogy a kortársak ilyen alkalomkor hazatérnek, találkoznak. Előbb nagyobb időközönként, később, úgy negyven éven túl, már gyakrabban. Az apám korosztálya a „tizenegyesek“ — akik még élnek, s érdekes, hogy inkább a férfiak — minden év május elsején jönnek össze, ilyenkor kiballagnak a borosa pincékhez, és emlékeznek. Ügy mondják: „pörköltre mennek“, ami sem-ml más, mint egy jó vacsora. De jelentésében több és más. Akik fél évszázada élnek, azok már történelmet igazolnak vagy marasztalnák el, történelmet, amelynek cselekvő és szenvedő részeset voltak. S az én kortársatm, a mai harmincévesek? Háborúban születtünk, az indítást, az első lépéseinket, az első szót, amit megtanultunk leírni, már az determinálta. Mit járt végig a mai harmincévesek nemzedéke; mit járt végig és hova jutott? Hova jutottunk? Azon az estén, mikor összejöttünk, csodálkoztam és tálán annak örültem a legjobban, hogy az időbeni távolságok, azok az évek, amelyek elválasztottak bennünket, egy pillanat alatt feloldódtak. Mert még megvolt a közös hang, még elevenen éltek azok a csínytevések, amelyek szorosan összekötöttek bennünket játékban és — mert ez is volt — a munkában. Persze, az is meglehet, csupán nekem tűnt olyannak, mert én kevesebbet járok haza, s egyre ritkábban jut rá időm. S ez isi Hárman, négyen ha vagyunk, akik kiszakadtunk a faluból. A többiek mind otthon maradtak, dolgoznák a szövetkezetben vagy tanítanak. S úgy látom, úgy érzem, elégedett emberek. Szakmájuk van, s most Mikié Jancsi (már én csak így mondom) jut eszembe, mikor azt mondja: „En ehhez értek, te máshoz.” S így, ahogy ö segített akkor nekem, így segítik egymást is; mert valamihez mindegyik ért, valamit mindegyik tud adni a másiknak. Ez pedig nem kevés. Nem tudok fontossági sorrendet. Aki traktort javít, vagy aki traktorral szánt, aki fákat ültet és gondoz, hűtőszekrényt tervez, vagy a fényesszemű nebulók írásbeli dolgozatait javítja, egyformán komoly és felelősségteljes munkát végez. A mérce csak az lehet: hogyan végzi el azt, amit vállalt. Így tágul a kör, növekedik körülöttünk, s végül észrevesszük, hogy minden apró rész a nagy egészhez kapcsolódik. Egyik ember munkája a másikéhoz, falu a faluhoz, emlékeim az emlékeitekhez. ☆ Hetek múltak már el azóta, hogy azt az egy estét és éjszakát együtt töltöttük, hogy újra egymásra találtunk, s én hetek óta gondolkozom ezen a találkozáson, mert valahogy többnek érzem és másnak minden korábbinál. Nem tudom miért, még nem találtam meg a választ, de talán az idő megmutatja egyszer. Mert az élmények, a találkozások emlékeit csak később tudjuk igazán megérteni és értékelni, mikor már minden felesleges kihull, s csupán a lényeget őrizzük. GÁL SÁNDOR punktum. Ezenkívül vedd tudomásül, hogy te vagy a felelős a Kert* alja, Kalapos és a Hosszú dűlőben a belvíz levezetéséért — adta tudó* mására az elnök a döntést. — Ha öt napon belül nem szervezed meg, tíz munkaegységet levonunk. — Hiszen éppen ott voltam a Kertalja dűlőben. Leengedtem a vizet. Az „élcsapat“ tagjai összenéztek'. —De ott van még a két dűlő* ben — mondta nyersen Gondos. — Nem hiszem — mondta ha* miskásan mosolyogva Kovács. — A feleségem a Hosszú-, a fiam pedig a Kalapos dűlőre küldtem. Lehet, már ők is végeztek. Az elnök nagyokat nyelt és el* vörösödve krákogott. De nemsokára magára talált és egy tónussal magasabban kezdte: — Azt hiszed, hogy az önkényességed mentesít a felelősséged alól? Mit képzelsz, mi tizenöten hiába tanácskoztunk egy fél napig? Azt hiszed, lopjuk az időt és feleslegesen törjük a fejünket a rendkívüli munka jutalmazásán és a prémium meghatározásán? Minek vagyunk mi itt, ha bárki kedvére önkényeskedhet? — csapott öklével az asztalra. — Emberek! Javaslom, méltón meg kell torolni a kollektív vezetés megsértőit. Azonnali hatállyal váltsuk le Kovács János csoportvezetőt! Az utolsó szavaknál keze mér a magasban volt. A többiek meglátták a jelt, és lassanként a menynyezet feli emelték jobbjukat. Tóth Dezső Legtöbben' „lgen“-nel bólintgattak. — Aki igazolatlanul mulaszt, meg kell büntetni — nyilatkozott egy harcsabajuszú tag. Egyesek hümmögtek, mások helyeseltek, FEGYELEMSÉRTŐ — Úgy gondolom, ötven korona lehetne a bírság — javasolta az elnök. — Nem lesz az sok? — szólt közbe a zootechnikus. — Legalább te is rendet tanulsz. Hát akkor szavazzuk. Ki ért vele egyet?... Egyesek pislogtak, de azért a kezek egymás után emelkedtek a levegőbe. Kovács János csoportvezető akkor nyitott be, amikor ez elnök megjegyezte: — Ezentúl mindenki fizet, aki nem tudja a rendet.si Te meg hol kószáltál? — szólt rá keményen a belépőre. — Voltam a ... — Különben nem érdekel — vá- s' gott szavába Gondos. — Az ötven korona bírságot megszavaztuk. —• No de ... — Semmi de, határoztunk és RENDKÍVÜLI VEZETŐSÉGI GYŰLÉST hívtak össze. Bár csak egyetlen napirendi pont volt, mégis már ötödik órája vitatkoztak a közös élenjárói. A mérnök-agronómus már negyedszer kért szót, és sokoldalúan magyarázta a belvíz káros hatását. Egyesek csak bólogattak, mások viszont nem hagyták annyiban. Utóvégre is annak Idején többek végeztek közülük ezüstkalászos gazdatanfolyamot. így ők is tudtak indokolni, és a hosszúéves tapasztalatok alapján példák egész sorát teregették a gazdaság vezérkara elé. Ki tudja meddig okoskodnak még, ha az elnöknek el nem fogy a kedvenc cigarettája. így aztán sor kerül a munka megszervezésére. Megszokták mennyi munkaegység jár a víz leeresztéséért, és a prémium nagyságát is megszabták. Mivel sürgős volt a tennivaló, a „hívatlan vendég elküldésére“ ötnapos határidőt szabtak. — A csoportvezető lesz a felelős — jelentette ki Gondos István, a közös feje. — Rendben van, emberek? ... — Nem egészen — szólalt meg az agronómus. — János nincs itt. Az elnök a jelenléti ívet nézegette. — Kovács János — olvasta. — De hát alá van írva... — Nem tudom, mi a szél ütött bele. Egyszercsak felállt és elment. — Ez aztán tűrhetetlen — pattant fel az elnök. — Az ilyet nem lehet elnézni. Így van, emberek? , A szirnikl szövetkezet vezetősége Olvasva Horosz Ferencnek a Szabad földműves 1987. február 25-i számában megjelent panaszát, szükségesnek tartja hangsúlyozni, hogy ■ teljesftménynormák nemismerése a nevezett szövetkezeti tag közömbös viselkedésének a következménye. Horosz Ferenc valóban nem ismerheti a teljesítmény normákat, mert • munkában rendszeresen utolsóként, vagyis akkor jelenik meg, amikor a munkabeosztás már megtörtént és a teljesítménynormák is ismertetve voltak, persze a munkából elsőként távozik, s így nem tudja, hogy as el», végzett munkáért hány teljesítménynormát írnak a javára. Annak, hogy a nevezett tagtársunk miért viszonyul Ily mostohán a közöshöz, meg van a magyarázata. Ugyanis Horosz Ferencnek községünk belterületén szép és terjedelmes gyümölcsöse van, amelynek gondozása sok munkával jár. Ezt a munkát lelkiismeretesen el is végzi, persze a közös munkák rovására. Ezért csak é, nem pedig a szövetkezet vezetősége az oka annak, hogy a növénytermesztésben csupán 50—80 munkaegységet ért el. Szövetkezetünk lehetővé teszi, hogy szorgalmas tagjai szépen keressenek. Ezt bizonyítja az is, hogy vannak időseb tagjaink — akik hasonlóan a növénytermesztésben dolgoznak — és jóval több munkaegységet érnek el, mint Horosz Ferenc. Meg kell még jegyeznünk azt Is, hogy tagtársunk, Horosz Ferenc, az év jelentős részében nem a szövetkezetben dolgozik, hanem olyan munkákat vállal, illetve olyan kereseti források után fut, ahol többet keres, mint amennyit keresne a szövetkezetben. Az igazsághoz még hozzátartozik az is, hogy nemcsak tagtársunk, de annak családtagjai is idegenkednek a szövetkezetünkben végzett Az Ipolysági Mezőgazdasági Műszaki Iskola ódon falat közül sok szakember került a mezőgazdasági üzemekbe. Ezekben a napokban az általános iskola végzős diákjai közül jónéhányan négy évre e háznak lesznek a lakói. VÁLASZ tagtórsuak panaszéra munKEmn. így azian nem csoaaiKoz' hatnak azon, ha keresetük és az évvégi osztalékuk összege kevesebb mint azoké a tagtársainké, akik a szövetkezetben rendszeresen és lelki ismeretesen dolgoznak. Ezúton kérjük Horosz Ferencet hogy a jövőben mint szövetkezeti tag tanúsítson nagyobb igyekezetét kötelességének teljesítésében, s akkoi majd nem kell a sajtóhoz fordulni! azért sem, hogy a teljesítménynor mákról tájékozódva legyen. A SZIRNIKI EFSZ VEZETŐSÉGI Szélvészként terjedt el a hír: itt kannak a juhnyírók!... Egy olyan kis faluban, mint Körtvélyes ez is eseményszámba menő dolog. Hát még ha ehhez az Is hozzájárul: géppel nyírják a juhokat! Akkor aztán igazán lkadnak kíváncsiskodók, akik mindenáron látni akarják, hogyan férkőzött be ide is a technika vívmánya — a Villamos nyírógép. A szövetkezetben eddig csak a kézi nyírást ismerték. Jobb híján ezzel is elégedettek voltak. Ám amikor megtudták, hogy a villamos gépnyírókkal szerződést köthetnek, mindjárt Jelentkeztek, ök is lépést akarnak tartani a technika fejlődésével. Így egy részt ez, másrészt pedig a megismerés kíváncsisága ösztönözte a szövetkezet vezetőségét arra, hogy Idén géppel nyíró szakembereket kérdenek a juhnyíráshoz. öten jöttek egy autóval. Kipakolták ezerszámaikat, s mindjárt hozzá is kezdtek a szereléshez. Nem volt szükségük villanyszerelőre, sem gépjavítóra. Maguk kapcsolták be a hálózatba a kis villanymotorokat, egyedül 'ógeztek minden előkészületet. Egy >ra múlva már el le kezdték a nyíáat. A zootechnikus ugyancsak csodáltozott ezen a fürge munkán. Évek olyamán hozzászokott ahhoz, hogyha lyen „szakemberek“ jönnek a faluba, íem győzik őket kiszolgálni. S ezekíek nincs szükségük kisegítőre. Szine hihetetlen. Mindnyájuknak van a íyíráson kívül még egy másik foglaltozása is. Az egyik villanyszerelő, t másik gépjavító, a harmadik sofőr, i ezáltal egy jól képzett csoportot ilkotnak, akik nem szorulnak senki segítségére. A kelet-szlovákiai kerületben ők az ägyedüliek, akik villamosgéppel nyírtak. Évek óta napról-napra járják a falvakat, nyírják a juhokról az értékes gyapjút. Családjukhoz jó, ha hetente egyszer hazatérnek. Szombatra, rasárnapra. Hétköznaponként reggeltől estig dolgoznak. Sokszor 130—» L50 juhot is megnyírnak személyenként naponta, noha a napi norma a rtllamos nyírógéppel csak 50 juh nyí-
