Szabad Földműves, 1967. január-június (18. évfolyam, 1-25. szám)
1967-03-18 / 11. szám
A liyomorvesz eueni veueKezes duydueveicaBui Anyaneveléskor a dajkacsaládban és a pároztató kaptárban egyaránt elhatalmasodhatlk a gyomorvész. Oerter azt vizsgálta, hogy a fumaglllines etetés és a gépek ecetsav-gőzös fertőtlenítése mennyire szorítja vissza a fertőzést a méhekben, és milyen hatású az anyabölcsők számára. A gondozott anyabölcsök száma nem különbözött annyira, hogy biztosan következtetni lehetne belőle, vagy gazdasági Jelentősége volna. A íumagillines etetéstől kevesebb volt a Nosemaspóra a méhekben, de nyáron, az etetés befejezése után egy időre megfordult a helyzet: a fertőzés jobban erőre kapott az előbb fumagilinnel kezelt családokban és pároztatókban. Az ecetsavas lépfertőtle-nítés egymagában nem volt elég, de fumaglllines etetéssel együtt kedvezett a gyomorvész leküzdésének. (Gleanings in Bee Culture, USA) A Az anya kiszűrése mesterséges rajoztatáskor Söpört raj készítésekor ügyelni kell, hogy az anya ne jusson a lesöpört méhek közé. Az anyarácsos seprőtölcsért ajánljuk. A láda födelének nyílásába tágas tölcsér alján anyarács van, a méhek azon át jutnak a ládába. Az anya fennakad. Belangeon nem tartja jónak. A rács kicsi. A tölcsérbe rázott vagy söpört sok méh nehezen jut át rajta. Közben pedig a méhek egy része elrepül. Belangeon a rajládára 12 cm magas fiókot ilieszt. Ennek az alja teljesen anyarácsos. Levehető födelének közepén nyílás van a rács nélküli seprőtölcsérnek. A méhek nagy rácsra hullnak, s nem tudnak kirepülni. Mindkettő hozzájárul, hogy hamarosan a rajládába jussanak. Nemsokára le-: vesszük a rácsos fiók födelét, füsttel lezavarjuk a még fenn levő méheket. Az anya azonnal szembe ötlik közöttük. Hordás-1 kor, amikor nektár és híg méz van a sejtekben, rázás helyett sepréssel kell eltávolítani a méheket a lépekről. (Legalkalmasabb erre a sodronyszálas anyarács. A méhek gyorsabban, könnyebben lejutnak rajta, mert több a nyílás, kevesebb a fém, mint a lemezbőL) (La Revue Francaise dApiculture, Franciaország.) A Az új-zélandi mérgező méz vizsgálata Oj-Zélandban már a múlt század vége óta tapasztalták, hogy némelyik méz mérgezést okoz. Csak kb. 20 éve kezdődött meg a mérgező mézet adó növények kutatása. A mézben talált méreg tutin és hienachin. Módszereket kerestek, hogy könnyen kimutathassák a mézből. Sikerült is ilyeneket találni, de drágák. Pl. tengeri malacot kell etetni. Az állat sem olcsó, méz is sok fogy. Egy másik módszerhez még több méz kell. Most aztán Clinch olcsón tenyészthető fehér egerek agyának üregébe fecskendezi be a mézkivonatot. így 2—5 milliomodgramm mérget is ki lehet mutatni. Nagyobb arányú vizsgálatkor azonban lassú és kényes a módszer. Clinch tehát gépesítette a befecskendezést. Az egér fejét deszka mélyedésébe szorítja, és átlátszó műanyaglappal fedi. A lapban, pontosan a legalkalmasabb helyen 1,5 mm átmérőjű nyílás van. A szerkezettel irányított injekciós tű ebben mozoghat föl—le. A tű egyetlen kézmozdulatra behatol a koponyán át az agyba. A mérgezett egér kinyújtja hátsó lábát, görcsösen rángatózik. A méreg mennyisége szerint már 50 másodperc alatt elpusztul, vagy egy óránál későbben. Nagyon gyenge mérgezéstől a jellegzetes tünetek mind tapasztalhatók, de az egér néhány óra alatt meggyógyul. Egy mézminta vizsgálatához 10 egeret használnak. Azért szükséges ez a különleges módszer, mert Oj-Zéland sok mézet szállít külföldre, s meg kell akadályoznia, hogy mér... __________________gező méz legyen közte. (New-Zealand Journal of Science, Oj-Zéland..) A KÖZELMÚLTBAN meglátogattam a szenckirályfai méhésziskolát, ahol dr. Novacky Kálmán vezetésével 22 nagyüzemi méhész gyarapította gyakorlati ismereteit. A többórás beszélgetésből, eszmecseréből ragadok ki néhány fontos kérdést, melyeknek megoldása napjaink legégetőbb feladata. Elsőként a mezőgazdasági kultúrnövények céltudatos beporzása került szóba. Sajnos e téren nem a legkedvezőbb a helyzet. Bár a jelenlevők közül Lencsés Árpád, a felsőkirályi (nyitrai járás) szövetkezet méhésze megemlítette, hogy a repcét poroztatta méheivel, általános jelenség, hogy a nagyüzemi méhészek túlnyomó többsége nem viszi méheit a virágzó lucernatábla és egyéb magra termesztett aprómagvú növények szerepét a szántóföldi növények és a gyümölcsfák beporzásában. Ezzel kapcsolatban Szigl Ferenc, a hidasi szövetkezet méhésze felvetette, talán javítana a mézlegelő helyzetén, ha a méhész, illetve a méhek nem a zootechnikus, de az agronómus hatáskörébe tartozna. Lehet, hogy az agronómus a méhek jövedelmezőségét tekintve kisebb-nagyobb mértékben szorgalmazná a mézelő növények vetését. Nem rossz gondolat, bár a szakavatott mezőgazdásznak így is értékelnie kellene a méhek szerepét a magtermesztésben, s ennek megfelelően pártfogolni a méhészetet. Szerintem a mézelőnövények vetésének kerékkötője, hogy a méhészek nincsenek szoros kapcsolatban az üzem vezetőségével, zootech-Méhészek között közelébe. Az a nézet alakult ki, ha egy-két kilométer körzetben vannak a méhek, nem érdemes helyükről kimozdítani azokat. Véleményem szerint minden esetben mérlegelni kell a megporzandó terület nagyságát s pontosabban felmérni az adott távolságot. Ha a gazdaság keretén belül kultúrnövényekre vándorolunk, fő tényező a növények beporzása és másodlagos a méztermelés. Ilyen szemszögből Ítélve a dolgokat nagyon fontos, hogy a méhek minél közelebb legyenek a növényhez, mert természetszerűen többször fordulnak, illetve több virágot meglátogathatnak. A vándorlást többször az is indokolja, hogy a méhes és a megporzandó növény közötti részen, tehát jóval közelebb, egyéb mézelő virág virít, amelyet a méhek tömegesen látogatnak, ugyanakkor nincs szükség annak poroztatására. Az is előfordul például a lucerna esetében, hogy ugyanolyan jól mézel mint a „közbe iktatott“ növény. Másik fájós pont a szántóföldi méhlegelő kérdése. Erről a múltban és jelenleg is nagyon sokat beszélünk anélkül, hogy a helyzet változna. Ez abból adódik, hogy számos szövetkezet vezetősége úgy néz a méhészetre, mint szükséges rosszra. Tudjuk, a mai napig sem értékelik kellőképpen a méhek nikusával, de főleg az agronómussal. Elsősorban magának a méhésznek kell szorgalmaznia a mézelő növények vetését, kéréssel, szép szóval vagy követelő hangon. Közmondás: „néma gyereknek anyja sem érti szavát“. Beszélgetésünk során szó esett a „Méhész“-ről, amely a Szabad Földműves szakmellékleteként havonta egyszer jelenik meg. Sajnos, annak ellenére, hogy a „Méhész“ immár harmadik évébe lépett, több magyarajkú méhész nem tudott létezéséről. Pedig a magyarlakta vidékeken a múltban alig zajlott le méhészgyűlés anélkül, hogy ne került volna napirendre a magyarnyelvű szaklap kérdése. Érdekes, hogy most, amikor sok-sok év után a méhészek vágya teljesült, egymás között nem terjesztik, népszerűsítik kellőképpen a részükre készített szakmellékletet. Sok időszerű javaslat, megoldásra váró kérdésről volt szó a találkozón. Bartal László, Petrezsely László, Bihari Kálmán és többen nem rejtették véka alá tapasztalataikat s mondották el észrevételeiket. Remélhető, hogy az iskolában szerzett elméleti tudás és az egymás közötti tapasztalatcsere is hozzájárul az eddigi eredmények növekedéséhez. Sándor Gábor Pionír-méhészek Somorján Tavaly szeptember 10-én alakult meg a somorjat Pionír Otthon mellett működő méhészeti szakkör. Akkor csak négy hallgatója volt a körnek, de idén február elsején már tízre emelkedett. A kör vezetője generál Lichner, közismert méhész. A kis méhészek szombatonként örömmel járnak a Pionír Otthon műhelyébe és nagyon várják a tavaszt, amikor elhozzák a szövetkezetből azt a két méhcsaládot, amelyeket részükre vásároltak. Munkájukban nagy segítséget nyújt Ágh Mária, a pionírház igazgatónője, holott védnöksége alatt mintegy 25 szakkör működik. A jelek azt mutatják, hogy a méhészkört külön szívébe zárta, mert ezidáig 1500 korona értékű felszerelést vásárolt részükre. A további költségvetés is ígéretes, hiszen mintegy 4000 korona kerül majd felhasználásra. A kis méhészeknek sok szerencséi, mézet és jó szórako-i zást kívánnak az idősebb „Duna méhészkor tagjai“. Hervay József, Somorja 6
