Szabad Földműves, 1967. január-június (18. évfolyam, 1-25. szám)
1967-03-11 / 10. szám
A mártír Vietnam énekel Csaknem két éve már, hogy hallani nap mint nap a rádióban, a televízióban —, szerte a világon: „amerikai repülőerődök ismételten támadták a demokratikus Vietnam területét.. Hír a hírek között. Az együgyű ember, a „lelki szegények" közül való — s hány millió van ilyen —, szinte már fel sem fogja, mennyi könny és vér, pusztulás és jaj van az „egyszerű“, a „megszokott“ hír mögött —. „Messze van" — mondja az egyik. „Az ő dolguk“ — tetézi a másik. S arra egyik sem gondol, hogy az emberiségnek ma már a Hold sincs messze, hogy ez a világ olyan kicsi lett, hogy itt minden, ami bármily messzire is történik, nagyon- nagyon közel került. Rég volt, nagyon régen, amikor Buda vára még Bécsnek is messze volt; régen, amikor a törökök magyarországi győzelmeinek és a magyarság pusztulásának hírére Bécsben, Rómában és Párizsban a keresztények segítségképpen csak imádkoztak, gondolván — és jól gondolták — Hungária törökjeivel együtt messze van. Ám ami 400 évvel ezelőtt Szigetvárnál és Eger váránál végbement, amikor a hódító török mennyiségi erejét egy időre kiegyenlítette a hazaszeretet minőségi ereje, mintha ma hasonló vonásokkal Vietnamban a mennyiségi és minőségi erők összecsapását látnék. A vietnami nép elképesztő hősiessége, önfeláldozókészsége, csodálatos hazaszeretete áll szemben a Pentagon elektronikus gépeivel. Nincsen az az amerikai tengerészgyalogos, akinek kedve volna megénekelni a vietnami nép ellen folytatott harcát, mint ahogy a hóhér is hallgat véres tetteiről, de a mártír énekelve megy a halálba. (M. L.) THANH HAI: Ältalmentem a határon En, aki itt Délen lakom, Hogy Rád találjak Északon, Tegnap éjjel fitrakeltem S a határon általkeltem. Rizsföldek gyönge szőnyegén, Mint az árnyék suhantam én. Városok fölött lebegőn Kerestem az én szeretőm. ö az, ő az, a szerető! Állj meg, állj meg! Remegő Szivem hozom száz veszélyben. En, aki csak érted éltem. Megálltál és visszanéztél, Felismertél a holdfénynél Száz lány közül is engemet, Ki téged mindig szeretett. Jaj, mondanám, mennyi bánat Érte földünk és a házat. Az ellenség mindent feldúl. Kikergetnek otthonunkbul. Míg karomra hajtod fejed, Rajta mély seb nyomát leled. — Miféle seb, itt ez? — kérded. — Érted kaptam, kedves, érted! Mert hogy Hozzád hű maradtam, Hóhér hajszolt szakadatlan. Mert hogy Hozzád hű maradtam, Pribék kfnzott szakadatlan. Es engem is, mint más rabot Árulók kése vallatott. Fejed e sebhelyre hajtsad. A kint elfelejtem majdcsak. Melegében karjaidnak, De a gyilkosokat soha, Szívem akár megszakadhat. De az árulókat soha Hogy nem látlak, hány éve már?S míg hallom szíved dobogását, Síró szám szóra nem talál. Látom bosszúd lobogását. Hajnal van, szól a kakas, szól, S én felriadok álmomból. Az ébredés mily gyötrelem, Hogy álom játszott így velem. (Dél-Vietnam) XI. FOLYTATÁS Furcsa dolog, hiszen készültünk erre, mégis amikor végre felhangzott a bemondó szava: „A német fegyveres erők megadásáról szóló jegyzőkönyv aláírása“, meghökkentünk, zavar vesz rajtunk erőt... „A Nagy Honvédő Háború győzelmes befejezésének megünneplése" ... Kitárt karokkal kiáltoztunk túláradó örömünkben. Csendesen bort töltünk. A dobozt a földre helyeztem.- Hármasban halH gatva koccintunk és fellelkesedve, borzongva, elcsendesülve hallgatjuk, amint Moszkvából idáig száll az üdvlövések moraja. Május 9-nek reggelén szinte minden forr a Berlin—Buch-i kolónián. Az utcán egymást átölelve járnak katonáink. Várakozunk valami rendkívülire, valami elmondhatatlan ünnepre és vidámságra, amely emlékeztessé teszi a Győzelem régen várt napját, míg itt is, ott is táncra perdülnek, valahol pedig énekszó hangzik fel. A helység utcáin összeölelkezett katonák járnak. A katonalányok sietve mossák a gimnasztyorkát. Mi, Gorbusin ezredessel ezen a reggelen új feladathoz fogtunk — fel kell kutatni Hitler fogorvosát. ^ SZABAD FÖLDMŰVES 1967. március 11. Kurfürstendamm 213. Az épségben maradt külvárosból újra beérünk a lerombolt Berlinbe. A romok néhol még füstölögnek. A város levegőjét a csaták korma tölti be. A fal romjain füstös színű, vörös vászondarab büszkélkedik — egy, a maguk csinálta zászlók közül, amelyet a harcosok készítettek útban Berlin felé és a keblükön őrizték, hogy majd kitűzhessék a német fővárosban. A nyomozás során eljutottunk ide, a „Charita“ egyetemi épülettömbjéhez. Az épületet álcázás céljából, szeszélyesen elhelyezett színes szalagokkal aggatták tele. Közölték velünk, hogy az egyiknek — a fül-, orr- és gégeklinikának — a vezetője, Kari von Aicken gégészprofesszor, aki Hitlert gyógykezelte. De hogy Berlinben tartózkodik-e, sikerül-e megtalálnunk — ebben nem vagyunk biztosak. Végre beértünk a klinika területére. Most közkórház működik benne. A pincében van, ahol a nedves, alacsony mennyezet alatt gyengén pislákolnak a lámpák. Ápolónők, szürke ruhában, fáradt arccal, komoran, hallgatagon dolgoznak. Hordágyakban sebesülteket szállítanak. Itt, ebben a sötét, szűk pincében, a polgári sebesültek között különös élességgel érezzük a tegnap véget ért háború kegyetlenségét. Aicken professzor — magas, idős, szikár ember — csakugyan itt tartózkodik. A vészterhes, tragikus napok-E7 lesen berregett a telefon ... Az agronómus kelletlenül nyúlt a munkáját zavaró fekete készülékhez. — Nagy Árpád — mormogta. Az Izgatott nőt hang hallatára a tömött, fekete bajuszú férfi arca elvörösödött, majd hirtelen kifutott arcából a vér. — Szörnyű — mondta remegő hangon a kagylóba. — Azonnal megyek. Egy percig mereven bámult maga elé, s aztán mint egy öreg ember, az asztalba kapaszkodva feltápászkodott. Az ö életvidám, mosolygós szemű fia, összeroncsolva a kórházban?... Közel fél éve nem látta a göndörhajú legényt. Soha nem felejti boldogságtól sugárzó arcát, amikor a volánhoz engedte ülni tizenhároméves fiát, s az a széles határúton elindította a kocsit. — Ha nekem egyszer autóm lesz — rebegte a vezetés lázában — én leszek a legboldogabb ember a világon. Pöttömnyi korától az autó volt a mindene. „Csak egy ici-pict autót hozzál“ —, mindig ez volt az óhaja, ha valahova elutazott. Amikor elvált a feleségétől, vele maradt tnkább az autó miatt. Pedig rajongásig szerette az anyját. Aztán Magda keserves zokogása meghatotta, s a városban maradt. Most az imádott autó ... Rágondolni is szörnyűi Idegesen lépett a gázpedálra, és a kocsi nagyot zökkenve elindult. A sex bességmutató egy-kettőre a százas számra ugrott. Száguldott az autó, s talán még gyorsabban a vezető gondolata. Hátha már nem is él. Rágondolni ts borzasztói... Ha nem válunk el, talán ez sem történik meg... Önmarcangolással gondolt arra a tavaszi napra, amikor Péter riadt, tágra meresztett szemmel tekintgetett hol egyikükre, hol másikukra. Tőle volt a legkeservesebb a válás ... Miért is kellett az ő életüknek kerékbetörni ... Hiszen szerették egymást, s hiányt sem szenvedtek semmiben. Az aratást mulatság után kezdődött. Talán többször táncolt a szermevaló könyvelőnővel a kelleténél. A felesége gyanút fogott és lassanként megszállta a féltékenység ördöge... Ha véletlenül később jött haza, Magdának nem volt hozzá szava, s nem tűrte a közelségét sem. Akkoriban kérte, költözzenek el munkahelyére. Felépült a négylakásos blokk, és az egyiket felajánlották a megbecsült szakembernek. Magda hallani sem akart a faluról. „Tapossák a sarat a parasztok" vágta nem ts egyszer a fejéhez. Otthon lassanként lehetetlenné vált az élet, és ez kihatott munkájára is. — Mi van magával, mérnök elvtárs? — szólította meg nem is egyszer az elnök. Válasz helyett összeszorított szájjal hallgatott, nem akarta kiteregetni, „szennyesét". Csak akkor tudták meg mi történt, amikor mégis kérte az annyiszor visszautasított lakást. Azóta csak a munkájának él, és mindent megtesz, hogy boldoguljon a szövetkezet. S bár lelke mélyén sokszor vágyott a régi családi fészkébe, egyre ritkábban járt el a városba. Amikor felment fiáért a régi lakásukba, mindig furcsa zavar fogta ban sem hagyta el helyét, rettenetes körülmények között dolgozott, de bármennyire is rábeszélték, nem menekült el Berlinből a kapituláció előtt és példáját követve helyén maradt az egész személyzet. Átkísér minket a klinika díszes homlokzatú, teljesen elhagyott épületébe. Igen, őt valóban elhívták Hitlerhez torokfájdalmai miatt, de ez régen volt, még Hitler hatalomra kerülése előtt. Aicken megnevezte az orvosokat, akik az utolsó napokig Hitler mellett tartózkodtak, köztük Blaschke professzort, Hitler házi fogorvosát és utasítást adott, hogy hívják oda hozzá az egyik gyakorlóéves diákot, aki Blaschkénél tanult. A fekete, átmeneti kabátba öltözött hajadonfőtt diák, sötét hullámos hajú és lágy, kerek arcú fiatalember szívélyesen és közlékenyen viselkedik. Beül hozzánk a kocsiba és mutatja az utat. Kiderül, hogy bolgár fiú, aki Berlinben tanult és a háború miatt itt kellett maradnia, nem engedélyezték a hazatérését. Kocsink az úgy-ahogy megtisztított központi utcákon halad, amelyeket a győzelem tiszteletére vörös zászlócskák díszítenek. A németek kerékpáron közlekednek. Rengeteg a kerékpár, s valamennyinek nagy csomagtartója van, rajtuk vagy egy gyerek ül, vagy tele vannak mindenféle cókmókkal. Berlinben már egy hete véget ért a háború és a megkönneybbülést, amelyet az első napokban Berlin lakói éreztek, felváltották a mindenkit érintő, égető gondok. Már jóval több az ember a városban, jönnek gyerekekkel és csomagokkal, benépesítik a járdákat. A Kurfürstendammon, az elegánsnak számító berlini utcák egyikén járunk. Most ugyanolyan nyomorúságos állapotban van, mint a többi, de a 213-as számú ház, pontosabban az a el, és ökölbe szorult a keze attól a gondolattól, hogy valamilyen férfit talál Magdánál. Lehet, mindketten féltékenykedtek, mégis a találkozásoknál alig volt szavuk, s nem mertek egymás szemébe nézni. A város szélén hirtelen egy labda után rohanó gyerek került a kocsi elé. Meghűlt ereiben a vér és vadul rátaposott a fékre. Csak a volánt tartotta meg, hogy fejével nekt ne essen az autó üvegének. A hétéves forma fiúcska ott állt egy fél méternyire a kocsi előtt, és tágra nyitott szemei riadtan meredtek a vezetőre. A mérnök nézte, nézte a kis ijedt arcot, és hirtelen eddig soha nem érzett gyengeség fogta el. Remegő kezekkel vezette a kórház elé a kocsiját. Szíve a torkában dobogott, mikor a lépcsőn szaporázta lépteit. Se látva, se hallva rohant a tágas folyosón s csak a fia arca és az előbb látott riadt gyermektekintet lebegett előtte. — Árpád — szólította meg egy kisírt arcú asszony a rohanót. — En? — szalad ki a kétségbeesett kérdés a férfi száján. — Most van a műtőn — sírta el magát Magda. A férfi szó nélkül lerogyott a padra és mély sóhajtás hagyta el ajkát. Sokáig várakoztak. A fehérköpenyes orvosok, ápolónők jöttek-mentek, közönyös pillantásokat vetve feléjük. Az asszony azt várta, hogy Árpád szemrehányásokkal illett. A férfi azonban összeszorított szájjal a cipője orrát bámulta. Árpád később nem bírta idegekkel és be akart nyitni az operációs terembe. Útját állták és gyengéd erőszakkal kituszkolták a folyosóra. — Ebbe bele kell őrülni! — tört kt keserűen. Magda könnyein keresztül figyelte a férfi szenvedő arcát, s talán akaratlanul megfogta a kezét. — A főorvos megígérte, hogy szól — nyugtatta Árpádot. A kéz érintése injekcióként hatott a mérnökre, s szinte fájt, amikor az asszony visszahúzta. Kisvártatva egy komolyarcú orvos lépett ki a műtő ajtaján. Magda villámgyorsan felkelt, s Árpád ts követte. — Mi van a fiammal? — tört ki a halk sikoly az anyából. Az orvos szemében megcsillant egu kis fény. — Két hónap múlva talán futballozhat ts. — Láthatnánk? — kérdezte Magda könyörgő tekintettel. A főorvos egy kicsit tétovázott, aztán nem bírt ellenállni az asszony szemeinek. — Egy percre benézhetnek. része, amelyben Blaschke professzor magánrendelője található, épségben maradt. A kapunál egy emberbe ütközünk. Nem hord felöltőt és sötét zakójának a gomblyukából vörös szalag virít — az oroszok iránti barátság, az üdvözlet és a szolidaritás jele. Ez szokatlan volt — Berlinben akkor a kapituláció fehér színe uralkodott. — Dr. Bruck — mutatkozik be. Mikor megtudja, hogy Blaschke professzort keressük, előadja, hogy Blaschke nincs itt. Hitler segédtisztjével együtt elrepült Berlinből Berch tesgadenbe. öt követve megyünk fel az első emeletre és dr. Bruck bevezet minket a sok ablakos, tágas fogorvosi rendelőbe. Miután kiderült, hogy dr. Bruck nem tartozik ide, Gorbusin ezredes megkérdezte, hogy nem ismer-e valakit Blaschke munkatársai közül. — Dehogynem!... — kiált fel dr. Bruck. — Hiszen itt van Kätchen, Fräulein Häusermannl A lakása két lépésnyire van innen. Megkéri a diákot, hogy menjen el hozzá. — Pariser Strasse 39—40, 1-es szám: lakás — igazítja útba Bruck. Leültet minket a puha karosszékbe, amelyekben ezelőtt, még nem is olyan régen, a náci főkolomposok, Blaschke páciensei üldögéltek. 1932 óta, megszakítás nélkül töltötte be Hitler házi fogorvosának tisztét. Bruck szintén helyet foglal az egyik karosszékben. Megtudjuk tőle, hogy ő szintén fogorvos de régebben vidéken élt és dolgozott. Käthe Häusermann pedig, akiért a diák elment, Blaschke professzor asszisztensnője, nála tanult, majd segédorvosa lett. Ez még a nácik hatalomra jutása előtt történt. Neki később Käthe és nővére segítettek bujkálni, minthogy zsidó létére álnéven kellett élnie. (Folytatjuk.) Követték az orvost. Az egyik ágyon hóemberhez hasonló alak feküdt mozdulatlanul. Csak a szeme, szája, orrahegye látszott ki a fehér pólyából. Az ő fiuk szája, amely egyenletesen lélegzett. Megkövültén álltak az ágy szélénél. — Holnap jöjjenek, akkor beszélhetnek is vele, — szólt rájuk a főorvos. Nehezen, vissza-visszanézve elindultak. Szótlanul haladtak egymás mellett az autóig. — Holnap újra eljövök — szedte elő a férfi az autókulcsot. Magda ktssé bánatos, barna szemeivel hosszan nézett Árpádra. — Ne, ne hagyj még magamra — tört ki belőle. Nemsokára szemben ültek egy cukrászdában. Keresték a szavakat, de nehezen találták. — Reggel még azt mondta — emlékezik Magda — „Nem tudom mi van Apuval. Holnap elmegyek hozzá. Úgy szeretnék már vezetni." — Olyan mint régen. Mindig csak az autót emlegeti. A fér ft csak krákogott. — Aztán jött a szörnyű hír. Munkatársaim vigasztaltak, de én egyre jobban kétségbe voltam esve. Csak a te hangod nyugtatott meg kissé. — Az én hangom? ... — Az őszinte kétségbeesésed. Akkor tudtam, hogy nem vagyok egyedül. — A fiam, az én vérem. — Es akkor mégis ... — Hagyjuk azt most — vágott közbe halkan a férfi. — Soha nem akartad megérteni a munkámat. — Igaz — ismerte el Magda. — Sokszor ostoba apróságokon veszekedtünk. — Apróságokon? Nem tudom. De akkoriban olyan színtelenül csináltál mnident. Arra gyanakodtam, hogy elidegenedtél tőlem és azért kerestél mindenben hibát. Gyakran nyílott a cukrászda ajtaja. A tavasz beáramló lehelete kellemetlen emlékeket szaggatott fel Magdában. Akkor ts kikelet volt, s milyen goromba, faragtalan volt néha Árpád. Most mentséget keresett. Talán sok volt a munkája. Ki tudja mennyi gondja lehetett a gazdaságban. S aztán a nő is. Lehetséges, hogy tényleg csak beképzelte. — Lehet, hogy én is hibás voltam — Ismerte el Magda. — Minden bizonnyal az lehettem — gondolta magában. Nyafogások, kedvetlenkedés, unottság helyett inkább érdeklődhettem volna érzelmei, munkája iránt. — Igaz, volt hibám bőven — Ismételte hangosan. — De neked is akadt. — En sem voltam angyal. De most ne a múltról beszéljünk. Éretlenek, türelmetlenek voltunk. A legnagyobb baj, hogy még a legszorosabb összekötő kapocsról ts megfeledkeztünk. Magda mélyet sóhajtott és arra gondolt, milyen okosan beszél most ez a mély, meleg hang. Mintha egészen más ember lenne. — Nem is értem, hogyan történhetett — szólt halkan az asszony. Árpád hosszasan nézegette volt feleségének haját, arcát, formás testét. —Csinos vagy — mondta a férfi és fejébe tódult a vér. Magda enyhén elpirult. — Ezt se mondtad így soha. — Lehet — felelte a férfi zavartan. — Talán a különélés tanított meg rá. Milyen más most, gondolta az aszszony. Nem is tud már rá haragudni. Milyen jó lenne elszakadni mindentől, ami korlátot emel közéjük és visszaröppenni a múltba. — Azóta bölcsebbek lettünk — nézett a férft mélyen a meleg, barna szempárba. — Gondolod? — Öt év sok ts, kevés is. Nekem nagyon hosszú volt — vallotta be Árpád. — Nekem sem volt mindegy — forrósodott meg az asszony hangja. — Nagyon hosszúak, álmatlanok voltak az éjszakák ... Csak benne, Péterkében volt minden vigaszom. Magda szeme elhomályosodott, és egy kilopakodó, forró könnycsepp hullott a férfi kezére. A kezére, — mégis a férfi lelkét égette. Sokáig ültek szótlanul, s csak a lázban égő szemük találkozott néhanéha. — Menjünk — szólt később a férfi rekedten. — Hová? — kérdezte szinte súgva az asszony. — Mindegy ... ahova akarod. Kint a tavasz frissen simogató szele csak a forró arcukat hűtötte. A szívük tovább lángolt.
