Szabad Földműves, 1967. január-június (18. évfolyam, 1-25. szám)

1967-03-04 / 9. szám

A LEGJOBB BARÁT

Nem is olyan régen, egy öreg néni kopogtatott be hozzám olvasnivalóért. Miután kiválasztotta a könyvet, a Hét e. hetilapot is mellé tettem ezzel a hozzáfűzéssel: — Tessék ezt is átnézni, van benne egy igen jé olvasmány, az Erzsi tekintetes assszony...

— A Fráter Erzsi? — csillant Jel szeme boldogan és csodálkozva. — Ismerem az egész történetét! Huncut szépasszony voltl

Most rajtam a csodálkozás sora. Honnan tudja mindezt? Kíváncsiságomat ki kellett elégítenem. Leültünk a kályha mellé, s elbeszélgettünk Fráter Erzsiről és férjéről. Ezután szóba jött a többi Író és költő, akik műveik által éppen olyan halhatatlanok lettek, mint Madách, a Tragédia alkotója. Mondanom sem kell, nagyon meglepett, hngy valaki idős létére olyan kifogástalan emlékezőtehetséggel bír, mint Eszter néni. S mi több, a magyar irodalom kiváló ismerője. Mikszáth, Jókai, Széchényi, Eötvös, sorolhatnám tovább egész Balassiig, mind ismertek előtte műveiken keresztül. Remek egy asszony! Most tapossa a 90-ik életévét, de gondolkodásmódja, szellemi frissessége olyan, mint egy húszévesé. Pedig volt rá oka, hogy felejtsen. Bár iskolából betegsége miatt még az első télen kimaradt, s kilenc évig egyfolytában fekvő beteg volt, tanulni akart, és tanult ahogy tudott. Maga tanult meg olvasni a képes olvasókönyvből. Mikor elesett a jégen, még csak a hatodik betűnél tartottak az iskolában, ahová ő azután már soha többé nem járhatott. Hja, a múlt század végén még nagy dolog volt egy cslpőficam!

Tizenhét éves korában lábalt ki betegségéből. Amit elvesztett a lábán, százszoros kárpótlást nyert helyette kezeiben. Olyan szépen kézimunkázott, hogy messze földre elvitték szüleitől. Varrta és hímezte a férjhezmenő lányok kelengyéjét. Így lakott több éven át Szikszón, Budapesten és Beregszászban. Mindenütt szerették, tisztelték. Ám a könyvek voltak legjobb barátai. Rengetegeit olvasott külföldi Íróktól is. Erre mindig talált Időt. A háború előtt Beregsomban (most a Szovjetunióhoz tartozik) volt hosszú ideig házvezetőnő egy bárói családnál. így személyesen alkalma volt megismerni a báró kasznárját, illetve ispánját, Békássi Pétert. Békáséi jóbarátságban volt Mikszáth-tal, Így nem csoda, ha a nagy realista róla és környezetéről irta egyik kedveshangú regényét, a Vén gazembert. Eszter néni társaságában ezért nem lehet unatkozni. Az irodalom révén megismerkedett az egyes tudományok alapjaival. Eddig 8—700 könyvet olvasott el, de én tudom, hogy csak szerénységből nem kerekíti feljebb. Igaz, 90 év nagy idő... de még most is olvas. Pedig már három szemüveget is az asztalra készít, mielőtt hozzákezdene. Egyik sem jó már. Erősebb kellene, hogy ne vibráljanak a betűk. Legutóbb a Bögölyt olvasta.

Ha mindenki annyit olvasna, mint Béres Eszter néni, akkor mindig üres lenne az egész könyvtár! Csakhogy nem mindenki Eszter néni. Hány ember van, akinek nincs ideje olvasni, vagy egyszerűen nem érzi hiányát. A könyvet szeretni kell. Aki nem szereti, nem is lapozza. Aki gyerekkorában megtzleli az olvasás gyönyörét, rabjává lesz egy életen át. A gyerekkorban olvasott dolgok benyomásai azok, amelyek örökké megmaradnak. Erről jut eszembe diákkorom egyik legszebb epizódja: Biológiai óra volt. Tanárunk így szólította fel az egyik osztálytársamat: No, Horkázi uram, beszéljen nekem az erszényesek rendjéről! Mellesleg meg tudná-e mondani, hogy ki volt az a Horkázi? Segítek: melyik magyar író, melyik regényében fordul elő ez a név? A fiú nem tudta. Így most már az egész osztálynak adta fel a kérdést. Senki sem jelentkezett. Tanárunk már egész komolyra vette a szót. (Irodalom-szerető lévén!) Ki menti meg az osztály becsületét? jelentkeztem, s röviden enynyit mondtam: „jókat — Kiskirályok“. Olyan dicséretet kaptam érte, hogy fülig pirultam az örömtől. S minek köszönhettem? A szép, piroskötésű könyvnek, mely ott lapult a táskámban, akkor vettem ki a könyvtárból, hogy tanulás után, vagy amíg a vonat döcög velem hazafelé, olvashassak. Ez a dicséret arra ösztökélt, hogy még többet forgassam a könyveket. Azóta még a napilapokat, meg a folyóiratokat is jobban szeretem. Sőt, nincs olyan nap, hngy át ne nézzem valamennyit. Most már úgy hozzátartoznak az életemhez, mint a mindennapi főzés, mosás, gyermeknevelés, vagy a tanítás.

Sokat gondolkoztam már rajta, hogyan élhet valaki könyvek, azaz irodalom nélkül. Nem szegények-e az olyan emberek? Gorkij, a nagy orosz Író a leghányavetettebb gyermekkorában is rengeteget olvasott. Ha valaki árva volt, ő igazán a legárvább, aki senkitől nem kapott egy szikrányi szeretetet sem. Ha sorsüldözött is volt, egy jóbarátja mindig maradt: e jóbarát neve: KÜNYV. Nem csoda, ha legjobb barátjának vallotta, mikor Így nyilatkozott: „Mindent, ami bennem jó, a könyvnek köszönhetem!“

Érdekes jelenség, hogy az ember néha akarata ellenére is megnyer valakit az olvasók táborába. Édesanyám szintén lelkes olvasója a jó regényeknek. Amit elolvas, elmondja nekünk, vagy legjobb barátnőjének. Egyszer csak félig tudta elmondani a könyv tartalmát, mert munkája volt. Már ő pedig olyan, aki nem szeret semmit elvenni a történetből! Így a mesélést máskorra halasztotta. De barátnőjét érdekelte a további cselekmény, elkérte a könyvet, hogy mielőbb megtudta a végét. S a legérdekesebb ebből az, hogy az a barátnő, aki addig nem olvasott, mert nem volt aki megszerettesse vele ezt a szellemi táplálékot, ma könyveket vásárol, melyeket féltve őrzött kincsként rakosgat könyvespolcán, Ojságot és lapokat járat, s azokat hűségesen olvassa is! Most már ő szalad édesanyámhoz, hogy elmondja a legfrissebb híreket a nagyvilágból. „En Piroska néninek köszönhetem, hogy megszerettem az olvasást“ — mondta a múltkoriban anyámnak.

— Hej, de jól tettem, hogy nem mondtam el végig azt a történetet — toldotta meg megelégedetten édesanyám.

Azóta én is igyekszem alkalmazni ezt az akaratlanul született „módszert“.

Németh Dezsőné, Ágcsernő

ADY

KOMÁROMI BARÁTJÁRÓL

Aki alaposabban tanulmányozta az egyes Ady-biografiákat, gyakran találkozott Goda Géza nevével. Ez a jónevű pesti újságíró Ady bizalmas baráti köréhez tartozott, s barátságuk mindvégig zavartalan maradt. Azt már kevesebben tudják, hogy Ady jóbarátja szlovákiai származású, volt, és Komárom szülötte. Azt hiszem nem lesz eredmény nélkül kissé rámutatni Goda Géza egyéniségére, és ezzel bővíteni Adynak egyébként elég gyér szlovákiai vonatkozásait.

Goda Géza 1874. június 21-én született Komáromban és így helyre kell igazítanunk a komáromvármegyei monográfiát, mely születését 1877-re helyezte. Itt kezdett iskolába járni, de jogra már Budapesten iratkozott be. El is végezte, de jogász még sem lett belőle. Közben megmaradt igazi szenvedélyénél, az újságírásnál. A Budapesti Naplónál kezdte el pályáját, Itt Ismerkedtek meg Adyval, és innen eredt későbbi meghitt barátságuk. A vármegyei monográfia szerint „a lap belső munkatársaként politikai cikkeket és tárcákat írt, melyeket eredetiség jellemzett“ — és ezzel körülbelül ki Is merült a monográfia ismertetése. Érthető a vármegye urainak nem nagyon tetszett az, amiről és ahogyan irt — ezért voltak olyan szűkmarkúak. Benedek Marcell új Irodalmi lexikona többet irt róla, rámutatván, hogy az ország demokratizálódásáért küzdő újságírók közé tartozott. Igen, a szépirodalommal kezdte és Csehov első magyar fordítói közé tartozott, de lassanként áttért a politikai publicisztikára. Harcolt az általános és titkos választójogért, Irt a cselédkérdésről, fejtegette az egyre Jobban elszaporodó kivándorlások szociális okait, harcolt a militarizmus ellen. Sok cikkét Marforius álnéven írta meg. Az első világháború után Ady demokratikus szellemében Irt tovább a Világ hasábjain. Figyelte a gazdasági jelenségeket, részt vett a Magyar Kereskedelmi Egyesület megalakításában, és ő volt az, aki egyik főkezdeményezője volt a Budapesti Nemzetközi Vásároknak, melyek azóta tradícióvá váltak és különösen nagy sikert értek el a felszabadulás után.

1964-ben halt meg. Fia, Goda Gábor már Budapesten született (1911), apja szellemében Irt tovább és eljutott a szocializmusig. 1958-ban a Néphadsereg színházának Igazgatója volt, híres könyve a Fasizmus hazugságai cím alatt jelent meg.

Mártonvölgyi László

Sobor Antal: TÁJ (1966)

Arany nyomában*)

A nagykőrösi magyar éjszakában így bandukoltál akkor, mint ma én,

Rossz csillagok jártak szegény hazádra S te voltál itt a biztos, méla fény.

Elnézem a szobát, hol gyertya mellett A balladák és penzumok között Éltél szelíden az emlékezetnek,

Siratva egy elzúgott üstököst.

Magyar magány ez, alacsony gerendák,

De kinn az éjben véges végtelen Titkával az alföldi menny dereng ránk S a kútgém darvadozik az egen.

Ö mennyi kútgém, kék magasba lengő S bús mélybe néző, példázód neked,

Ki a borús jelenben vig jövendő Hitével mondtál örök éneket.

Lábad nyomába lépek elmerengve A magyar éjben, ahogy ballagok S lenéznek rám bíztatva, messze, messze,

Kik téged láttak itt, a csillagok.

*M napokban emlékezünk meg Arany János szülelésének 150. évfordulójáról.)

Bauer Szilárd: FALUN

Egy töredékes életmű, rajzok, grafikák, festmények. Köztük az „önarc* kép“. Sűrű fekete háttérből tűnik elő az arc, mély, függőleges redővel meg* osztott homlok, mögötte gondok, gondolatok. Kutató pillantást! szem, hatá* rozott formájú orr, keserű vonalú száj, — Bauer Szilárd arca.

Mindössze 35 esztendőt ért meg. Élete külső körülményét: 15 éves korá* ban került Kassára. Majd gépészmérnöki képesítést nyert. Erdélyben, később Bécsben dolgozik. Az első világégés után Kassára tér vissza. A háború barbár kegyetlensége, a rákövetkező társadalmi változások nyugtalanítják Bauer érzékeny, szociális leik tismer étét. Kenyérkereső pályája, állása mel* lett a már ifjúkorában megnyilvánult festőt képességét igyekszik új ismeretekkel gyarapítani, tökéletesíteni. A huszas évek Kassájának haladó szellemű és művészi légkörében erre szükség is van. Krón Jenő rajziskolája nem egy tehetség számára nyitotta meg a komoly, nagy művészethez vezető utal. Itt és a helybeli festők műtermében szerzett ismeretek nem elégítik ki a töprengő, kereső Bauert. Az európai művészet korszerű irányainak megnyilvánulásait szenvedélyes érdeklődéssel köveit nyomon. A nyugtalanul zajló, problémákkal küzdő, ezek megoldását kereső kor művészetnek stílusa az expressztontzmus. Az Impresszionizmusból induló Bauer is ehhez az újab btrányhoz, „az érzelem művészetéhez" kapcsolódik. Kifelé és befelé néző hajlandósága, érzékeny embersége, Igazságkeresése, határozott tehetsége vezeti ecsetjét, keveri ki palettáján a sokatmondó színeket. A fáradhatatlanul kísérletező autodidakta 1924-ben már számottevő, sajátos hangvételű festő, s a hazai szociális irányzatú piktura legjellegzetesebb egyénisége.

Arasznyi művészt pályájának eredményeit idézi a Várost Képtár kiállítása. A kezdeti keletszlovákiai és dalmáotai tájakat, a falusi és színes vásárt jeleneteket kiforrott müvek követik. Most már leleplező, bíráló hangon szól napjatnak társadalmi helyzetéről, egy széles réteg elesettségéről, nlncstelenségéről, emberhez méltatlan életkörülményeiről. A képek síkjából vádlókként lépnek elő a munkanélküliek, a népkonyhák kosztosai, az országutak szánalmas csavargót, a sztrájkolók, a börtönlakók s a kivándorlók tragikus csoportja. Bauer nem a konkrét, látott valóságot híven követő, szabályos rajzzal formálja alakjukat. Hiszen „a pontosság még nem igazság." Túlzással, erős érzelmi eltorzítással fogalmazza figuráit. Ezért élők, valóban szenvedők, nem csupán megrázók, hanem lázítók is. Mély együttérzés, fanyar cinizmus és pátosz árad kompozícióiból. Vádolja az elembertelenedett világ erkölcstelenségét, egy történelmi szerepét túlhaladott rendszer kíméletlen közönyét, igazságtalanságát. Visszanyúl a francia forradalom eseményeihez s egy erőteljes tussrajz-sorozatban ad kifejezést megtngadhatatlan világnézetének.

De a lázasan tevékeny fiatal festőt betegség emészti. Ereje fogytán elhallgat a bírálat, ám mégsem hátrál meg. A nyomort, a kültelkek lakóinak környezetét tovább festi igaz átéléssel, művészi eszközökkel. S elvonul előttünk a Tímár utca vigasztalan sivársága, a rozzant tetejű, kopottfalú, szegényszagot árasztó otthonok, — a Sas utcai udvar roppant ridegségét fokozó társtalan, kopár fa, meg a többi kietlen sikátor, melyeknek komor csendjét egy-egy botjára támaszkodó, elnyűtt öregasszony tétova léptei bontják meg. Színei most tompák, fájó feketék, borongás barnák, szomorú szürkék.

A Hernád-parti kékek—zöldek izgatott váltakozása, a szélsodorta lombkoronák is éreztetik a művész szorongó nyugtalanságát. Az 1928-as pasztellek természettől, világtól búcsúzó feszült hangulata immár a közelgő véget jelzik. A jó és igaz, szenvedőkkel érző ember és művész kezéből 1928. december 28-án kihull az ecset. Bárkány Jenőné