Szabad Földműves, 1967. január-június (18. évfolyam, 1-25. szám)
1967-02-18 / 7. szám
KASSÄK LAJOS: Pilótavízió i. Úszunk a telihold fényében. Hideg ezüstté kisimult felszíne ezer kilométerekre a földtől. Gépem remeg akár egy megriadt nemes állat teste. Félelem nélküli életem belehaslt a sötétségbe mint egy acél ék mint a sivatagi kaiéi kifent tőre. Régi emlék foszlányait keresem a végtelenben. Földből döngölt kis házat kis petréleum lámpájával. Csak ne tévesszem össze a csillagok állását. Csak ne ütközzem bele egy hajszálba. Felemelkedem az égig lesüllyedek a pocsolyáig. Közben remélem hogy az a kis arany amnlett miben a falusi lány szőke fürtjeit őrzöm megvéd a halál fogaitél. A sivatag repülőterei jelzéseket adnak de nem fogom fel értelmüket. n. Bajtársak tragikus lehetőségek füzérével a nyakatokban. Boldogok és boldogtalanok egyszerre amint egy szentjános bogár fénylő potrohát keresitek a felhők sűrűjében. 0 ti királyi sarjak. 0 ti ártatlanul elítéltek Halljátok a szív és a motor konkrét zenéjét a vészjeleket amit egy varjú károg valahol. Sehol egy fárosz egy fuvallat ami a menekülés pillanatát Ígérné. Csak a tárgytalanság csak a kín csak a véletlen van Itt. Csak ti vagytok itt amint egy ragadozé torkába szorultatok. III. Nincs többé házam. Nincs többé életem. Csak a halál közelségét érzem. A viharban a sötétben itt csahol körülöttem harapásra készen. Hová lett a szerelem kék tüze ami szemeimben égett. Kiszáradt a madarak torka rózsák szirmai lehullottak. Szárnyaim már nem közelítik meg a csillagokat. Már nem fogad édes ölébe a mező. Fölöttem a sziklák alattam a tenger is halott. ^ SZABAD FÖLDMŰVES 1967. február 18. I UCUST A FONTOSSÁG és titok^ zatosság köde lengte körül. Sokan tudtak róla egyet s mást — barátai, Ismerősei —, de mindent csak kevesen tudtak. Mindent csak Lucus felesége, Lucus anyja és Lucus nagybátyja tudott. A többiek — Lucus rokonai, sőt még gyermekei is — csupán sejtésekre hagyatkozhattak. Lucus felesége minden este — mikor a gyerekek már lefeküdtek, s Lucus a lámpánál ült, lábán papucs, kezében újság — odament hozzá, fejét ura térdére fektette, s hosszan, mélyen a szemébe nézett. — Az Isten szerelmére, Lucuskám, vigyázz magadra... — suttogta. Lucus nem szerette a borjúcsontlevest és a rendszert. Lucus hős. Gyakran előfordul, hogy ragyogó arccal, szótlanul jön haza, de a család tudja, hogy sokat mondhatna, ha akarna és lehetne. Este aztán a felesége megkérdi, bátortalanul, nem titkolt csodálattal: — Megint? ... Lucus bólint, s kinyújtózik vállból. Egész alakja férfiasságot, erőt sugároz. — Hol? — kérdi az asszony tovább, önnön vakmerőségétől elfogódottan. Lucus fölkel, az ajtóhoz lép, hirtelen mozdulattal kinyitja, s megvizsgálja, nem hallgatózik-e valaki. A redőnyt is megvizsgálja az ablakon. Majd halkra fogja hangját, úgy felel: — Ott, ahol máskor ... — Te ... — mondja az asszony. Ebben az egy szóban benne van minden. Lucus közelebbi ismerősei körében, mint már említettük, homályos, izgató hír kering: Lucusnak vigyáznia kell... Vajon fenyegeti Lucust valami?... r^«»/w4r/jr/v/jr/jr/ SLAWOMIR MROZEK: Az utolsó huszár tévútra üldözőit, azokat a pribékeketl ronról, s jőnéhány közülük ugyan- Néha olyan helyzetbe kerül, hogy oda tartott, ahová Lucus. Gyanú ébmegfagy ereiben a vér. Ügy érzi, redt a hős szívében. Tehát nem elég, nincs kiút. Egy ízben például, mikor hogy az „Átalakítás“ cselfogásához épp azt írta a falra, hogy „A katoli- folyamodnak, ráadásul még kivételes kusok nem adják be a derekukat“ — állapotot rendelnek el! Lucus látta valaki erőteljesen " megzörgette az lelki szemeivel, hogy az összes peront ajtót. Lucus szíve megdermedt. Biztos és nyilvános illemhelyét katonaság volt benne, ők azok. Izgatottan letö- veszi körül. De nem, Lucus fortélyorölte a friss feliratot. A zörgetés nem sabb annál, Lucus fölismeri a helyszünt. Lucus lenyelte a ceruzát, zetet. Nem győzik le Lucust olyan s csak azután nyitott ajtót. Kövér, könnyen! aktatáskás férfi rontott be („Az Nem kétlette, hogy a pribékek a ügyész lenne?“ — villant át Lucus város többi objektumát is megszállagyán), rákvörösen, szó nélkül, ki- ták: biztosan eljutottak már a Polina lökte Lucust, s magára zárta az ajtót. Szállóba, s a Gastromon I. közétkez- De Lucus sokáig nem feledte ezt a débe is. De úgy döntött, hogy mégispillanatot. csak övé lesz az utolsó szó. Fölült a A klozettos nénik arckifejezése is vonatra. Itt is betartotta az óvatossányugtalanította. Hátha csak álcázzák gi rendszabályokat, s kiszállt a kömagukat? vetkező állomáson. Szegényes falucs-Míg egyszer, egy téli napon, mikor ka volt ez. Elgyalogolt az első házszokott küzdőterére indult, riadtan hoz, s az árnyékszék után érdeklőtorpant meg a bejárat előtt. A nyil- dött. vános árnyékszék zárva volt, az ajtón — Micsoda? — csodálkoztak. — Mi keresztbe brutális kréta-felirat, nyil- az erdőbe járunk, uram... ván egyik pribék keze munkája: „At- A berekre már leszállt az est hoalakítás“. málya. „Annál jobb“ — gondolta Lu-Lucus úgy érezte magát, mint a cus. Begázolt a bokrok közé, s odahuszár, ha az ütközet hevében hirte- írta egy galyacskával a hóba: „Franlen kiverik kezéből a szablyát — ta- co tábornok majd megmutatja neknácstalanul néz körül, s nem leli tek!" fegyverét. Aztán hazatért. Ezen az estén so-Ám elhatározta, hogy nem adja föl káig állt a tükör előtt: méregette, a harcot. Kiment a pályaudvarra. Épp hogyan illenének sasszárnyak a válegy század katona özönlött ki a pe- laira. JULI NÉNI dolga végeztével jár-kél a városban, amíg indul a kocsi vagy a vonat, ámbár inkább kocsi, mert ai nem kerül semmibe. Libáitól búcsút véve a piacon, elnézelődik, hogy majd vesz valamit. Ezt a kellet mes szándékot azonban addig halogatja, amíg egyszer csak ráébred: eljárt az idő. Nem vásárol, mert az unokáknak a cukrot már a piacon megvette, s a pénz, amit a derék szárnyai sokért kapott, úgyis olyan furfangosan van elrejtve, hogy bajos lenne elővennt. Feltelepedtk tehát a kocsira — hátul a saroglyábán, ahogy egy özvegyhez illik —, az úton nagyokat sóhajt, és igen kellemesen érzi magát. A várostól való menekülés azonban nem sikerül mindig ilyen simán. Szépségeinek és megejtő kirakatainak nehéz ellenállni. Tévedés lenne azonban azt hinni, hogy Juli nénit a végvásznak, vagy a selyemkendök csábítják. Erről szó sem lehet, de egy szép napon döbbenten állt meg a hatalmas kirakat előtt, melynek fekete keretében, belül, megfelelő trónuson, ott feküdt egy gyönyörű — koporsó. A rejtekhelyen megborzongtak a bankók, mert érezték, hogy a sublód levendulaszagú nyugalmának befellegzett. Hiszen látott ő már koporsót eleget, mert egy özvegynek illik eljárni temetésekre, ahol bátran kisírhatja a menyekkel és a vőkkel folytatott csatározások mérgét —, de ilyent még nem. Ilyen aranylábú, tükörfényes alkalmatosságot nem hordott még az otthont kopott szentmihálylova, amely — tudvalevőleg — olyan mértékben ló, mint amilyen mértékben a mosóteknő — nagybőgő. Mire tehát az özvegyasszony észrevette volna a csábítás mérvét, sőt, mire a család tudomást szerzett volna Juli néni szándékáról, a koporsó már gazdát cserélt, és a vő — Kapás Kis Mihály — csak az istállóban mondott FEKETE ISTVÁN: Juli néni egyet s mást félbolond vénaszonyokról, ott is csak a lovaknak, mert a hatalom Juli néni kezében volt. Azt azonban kikötötte a vő: a koporsót kizárólag este szállítja, és széna között. Aztán felteszik a padlásra, hogy ott várja meg a kellő pillanatot. A koporsó tehát megérkezett az éjt órákban, de nem foglalhatta el helyét a padláson, mert a szűk fordulóban nem fért el. — Akkor tegyétek a kamarába — rendelkezett az öregasszony —, de ne a földre, mert megvetemedik. — Így azután a koporsó egy teknőlábra került arany díszestől, mindenestől, miközben Kapás Kis Mihály köpött egyet, igaz, csak kint az udvaron. — Olyan szaga van, mintha... — mondta a feleségének. — Majd elmegy — vigasztalta férjét ifjabb Juli, aki méltó lánya volt Juli néninek —, aztán erre sincs már gondunk... Másnap az unokák körülugrálták a koporsót, hogy a kamrát le kellett zárni, délután pedig több öregasszony érkezett megnézni. — Igazad van, Juli, te már legalább tudod, miben fekszel. Juli néni erre kedvesen megsimogatta a koporsót, de a kezenyomát azonnal le is törülte. A koporsót aztán megszokták. Egyszer a macska ellopott valami húsfélét, amin Juli néni igen felháborodott: — Itt van ez a koporsó, okkal-móddal miért nem használod? Ki kell bélelni és nagyon vigyázva hasznát lehet venni; vagy azt gondolod, hogy hamar szükség lesz rá? — Miket nem mond, édesanyám — könnyesedéit el ifjabb Juli. Megenyhült a légkör, különösen amikor a vő is beleszólt. —Ilyen drága és szép holminak nem lehet a tetejét csak úgy dobálni, hanem rézpántot kell rá veretni, s akkor úgy nyílik és zárul, akár az óra. Juli néni — kivételesen — helyeselte a vő indítványát. — Igazad van és nem szeretem hallgatni, amikor szögelik a koporsót. Ezekután a koporsó teljesen elvesztette enyhén riasztó, de magasztos jellegét. Cukrot tartottak benne és sót, és köménymagot. Valósággal hasat eresztett a kalácsoktól és igen nehéz volt elképzelni, hogy a gyömbérszagú légkörben valaki majd egyszer befekszik végső pihenésre. De hát mindennek eljön az ideje. Tél volt éppen és este, amikor bekopogott Kelemen Jancsi, a felsőfaluból. — Nagy járatban vagyok — zökkent a padra —, meghalt édesanyám, aztán az volt az utolsó kívánsága, hogy vegyük meg, kérjem el Juli néni koporsóját... — Azt nem leheti — hördült fel Kapás Kis Mihály, aki már lakatot is csináltatott a koporsóra ... — Miért ne lehetne! — mondta Jult néni. — Utolsó kívánsága volt szegénynek, csak hát drága volt, fiam ... — Nem baj. — Külön rézpántokat ts csináltattunk rá... — Nem baji Jult néni megmondta a végső árát, mire a fiú — kissé meghökkenve — harmadszor is azt mondta: — Nem baj. — Akkor reggel jöhettek érte. # # » Azóta évek múltak. A vő már kopasz, az egyik unoka férjhez ment, csak Juli néni tartja magát, de — egyelőre — nem akar koporsót vásárolni. „Miután az orosz gépesített egységek behatoltak az Anhalti pályaudvar és a Königplatz körzetébe, a Führer nyugtalankodni kezdett, hogy nem mulasztották-e el az öngyilkosság végső pillanatát" — írja vallomásában Günsche, a segédtisztje. Kihivatták professzor Haaset, a birodalmi kancellária kórházának vezetőjét, hogy a Führer kutyáján próbálja ki a méreg hatását. Hitler végignézi a kutya agóniáját. Ezután megrendezték az esküvői szertartást. A birodalmi kancellária falai között német katonák harcoltak. A Potsdamer Platzon és a metro földalatti állomásain sorban feküdtek a legyengült sebesültek, se vizük, se táplálékuk nem volt. Hitler a picheldorfi hidaknál bevetette utolsó tartalékait — kamaszokat a „Hitlerjugend“-ból. A birodalmi kancellária védelmére német gyerkőcöket mozgósítottak. Becstelen gaztett volt ez azokban a napokban. „A fiúk kimerültek és nincs erejük hozzá, hogy továbbra is részt vegyenek a harcokban“ — olvasom egy április 22-én Bormannak küldött jelentésben. Egy másik ugyanazon a napon kelt jelentés közli, hogy Axmann, a Hitlerjugend birodalmi vezetője, legközelebbi munkatársaival kitörésre készül a Wilhelmstrasse 63—64. számú házban. A védelem megerősítésére körülvétette a házat a Hitlerjugend 40—50 tagjával. A birodalmi ifjúsági vezető a birodalmi vezető (Bormann —J. R.) hozzájárulását kéri tervének keresztülviteléhez. A hozzájárulást meg is kapta. A Charlottenburg—Spandau-i körzet április 26-án jelentést tesz a katonák visszavonulásáról a szovjet csapatok nyomása elől és hozzáteszi: „A hidat a Hitlerjugendnek kellett volna védelmeznie, de kiderült, hogy ehhez nincs erejük.“ Ugyanakkor pedig Göbbels az április 27-i „Berlini röplapéban így bíztatja az ifjúságot: „Axmann birodalmi vezetőt tegnap aranykereszttel tüntették ki... A kitüntetést tegnap este, főhadiszállásán a Führer nyújtotta át ezekkel a szavakkal: „Az ön ifjúsága nélkül lehetetlen volna egyáltalán folytatni a harcot, nemcsak itt Berlinben, hanem egész Németországban.“ Axmann így válaszolt: „Ez az ön ifjúsága, Führerem!“ A becsapott fiatalok alighanem valóban hittek benne, hogy Németországot védelmezik és meghaltak. Itt pedig esküvőt tartanak. Inkább halotti tor volt ez. A halál kopogtatott az ajtón. A menyasszony feketébe öltözött ... A bunker falai remegtek a közvetlen irányzással ágyúzó tüzérség lövedékeinek becsapódásaitól. Itt a sírboltban reményvesztett félelem volt az úr. „Mindenki a saját ügyeivel volt elfoglalva, azzal amit ma élt át és a kísérletekkel, hogy egérutat találjon. Néhányan kétségbeesésükben már a meneküléssel sem törődtek, behúzódtak egy sarokba, nem néztek senkire és várták az elkerülhetetlen véget, vagy ellenkezőleg a büfébe mentek és fájdalmukat a Führer pincéiből származó konyakba vagy borba fojtották“ — írja le ezeket az órákat Rattenhuber. Az SS őrség lassan körüljárta a birodalmi kancelláriát. A kertben az égésszagtól, és a füsttől lélegzeni sem lehetett. Berlin égett. Házak omlottak össze, lövedékek robbantak. Mér a kézifegyverek zaja is idehallatszott. Az óvóhely folyosóin sebesültek nyöszörögtek, nem volt menedékhely a közelben. Ilyen körülmények között zajlott le az esküvői szertartás. A hitleri rezsim által elrendelt formalitásokat ezúttal elhagyták. A vőlegény és a menyasszony nem mutatták be — mint az elő volt írva — az árja származásukat, házasságra való alkalmasságukat, bűntelen előéletüket és politikai megbízhatóságukat igazoló okmányokat, valamint rendőrségi bizonyítványt a rendszer iránti magatartásukról. A Göbbels által előkerített hivatalnok csak azt javasolta nekik: a házasság érvényesítéséhez aláírásukkal igazolják, hogy a felsőbbrendű fajhoz tartoznak és nem szenvednek örökölhető betegségben. Az esküvő után szűk körben pezsgős vacsorát rendeztek. Hitler ezután hozzáfogott végrendeletének diktálásához. A Wilhelmstrasse felöli oldalról jelentették: az oroszok kétszáz méterre vanak. Akkor segítségül hívta a méreggel telt ampullát. A halál — az halál, és a testőrök a holttestet kihurcolták a betonozott óvóhelyről, hogy elégessék. Két hét múlva Günsche segédtiszt ezt írta vallomásában: „Miután a benzinnel leöntött holttesteket elégették, az óvóhely ajtaját azonnal ki kellett nyitni az erős tűz és füst miatt. Mindenki a szomszéd szobába indult... Hitler szobájának ajtaja kissé nyitva volt és onnan erős mandulaszag (ciánkáli) áradt...“ Bormann naplójában 45. IV. 30. dá^ tummal jegyezte fel Hitler és Éva Braun halálát. Május elsején azonban, láthatóan azután, hogy Krebs, akit Göbbels fegyverszünet iránti kérelemmel Csujkovhoz küldött, visszaérkezett, a bejegyzés egyetlen mondatból áll: „Megkísérelni a kitörést a bekerítésből!“ Itt szakad meg a napló. Csak azok maradtak, akiknek másoknál kevesebb félnivalójuk volt a leszámolástól. A többiek valamenynyien menekültek. Göbbels azt mondta Voss altengernagynak, hogy ő sántaságával és a gyerekeivel nem kísérelheti meg a kitörést, így halálra van szánva. Blondin, a kedvenc kutyáján próbálta ki Hitler a mérget tartalmazó ampulla hatását, de Göbbelst a családjával együtt maga mellett tartotta a végsőkig, amikor már késő volt bármire vállalkozni. A Führer fegyvertársainak minden újabb árulásával Göbbels egy fokozattal előre lépett áhított célja felé, hogy a birodalom „második embere“ legyen. Végül az esküvő másnapján, mikor a Vörös Hadsereg harcosai már a Reichstag épületében voltak, Hitler átadta Göbbelsnek a birodalmi kancellári posztot — egy összeomlott birodalomét. A komédia folytatódott, Göbbels elfogadta a magas hivatalt és huszonnégy óra múlva ő is megmérgezte magát. (Folytatjuk.)- ö, az a Lucus... Lucus ellátja baju . kát, el ám ... Anyja aggódik Lucusért, de büszkt : rá. Csak úgy emlegeti, hogy „az ér : fiam“. Lucus nagyanyja viszont eg> ! törhetetlen matróna, ki egyedül éldegél, csupán büszke. Nem látszik rajta semmiféle félelem. Meg is mondja a lányának, Lucus anyjának: — A mi időnkben kockáztatni kell Ügyünk rettenthetetlen férfiakat ki ván. Ha Eustachy élne, ő is úgy cselekedne, mint Lucus. Mikor dédunokájával beszélget, ugyancsak célzásokat tesz: — örüljetek, hogy ilyen apátok van — s régi képeket mutat nekik, a síkságon vágtató, tollbokrétás lovakkal. — Ö erre is képes lenne. Az ő lelke rendíthetetlen. Közben Lucus betér a nyilvános árnyékszékbe. Gondosan bezárkózik a fülkébe. Néhány pillanat múlva villogó tigris-szemmel még egyszer körülnéz, hogy egyedül van-e, aztán villámgyorsan előveszi zsebéből ceruzáját, s fölírja a falra: „Le a bolsevizmussal!“ Kirohan az illemhelyről, beugrik az első taxiba vagy konflisba, s kerülő utakon hazahajtat. Este megkérdi a felesége: — Megint? ... Lucus régóta tevékenykedik, s bár ez az izgalmas élet felőrli idegeit, s elrabolja álmát — nem mond le róla. Lucus óvatos. Gyakran változtatja írását, sőt: időnként kölcsönkéri a hivatalban felettesének töltőtollát. „Ha kinyomozzák, kinek a tollával van írva ... Hahaha ..." — s félelmetes kacajra fakad, mert elképzeli: hogyan háborodik fel e gyanúsításra az igazgató, hogyan vezeti ő, Lucus,
