Szabad Földműves, 1966. július-december (17. évfolyam, 26-52. szám)

1966-12-31 / 52. szám

Vendéglátás a kazánházban

mär egy hatalmas kést szorongatott a markában. Ettől inamba szállt a bátorság s csak a szemem könyörögte az éhes szöt.

Mielőtt eliszkoltam volna a veszedelmesen csillogó „fegyver“ elől, nyílt az ajtó és belépett a vezető helyettese. Rögtön megkérdezte, mi jót keresek a szakácsok birodalmában.

Neki is elmondtam a nagy bánatomat.

— S miért nem adnak neki? — kérdezte a villogó szemű bajuszostól.

— Kíváncsi rá? — hangzott a szemtelen válasz. — Majd ha kedvem lesz, megmondom.

— De hát a vendégnek igaza van — szólt a jó szál férfi, kissé meghunyászkodva. — Elvégre is éjfélig kellene nyitva tartanunk.

— Vendég ide, vendég oda, nem adok és punktum — feleselt dühösen a szakács. — Ha nem tetszik undercvikk.

— Kérem ezt a hangot — sápadt el a vezető.

— Miattam. Akár az istenhez is mehet panaszra.

Az asszonynép is a nagyhangú segítségére sietett és olyan veszélyes pózban tartották a főzőkanalaikat,

hogy jobbnak láttuk eliszkolnl.

Kint a vezető kérkedett és egy jó tanáccsal is ellátott. Az elmúlt nanokban nyílt meg az üj szálló, s ott éjfélig biztosan adnak harapnivalót.

Ballagtam hát a koromsötét éjszakában a reménység felé. Már közel 10 óra lehetett, amikor megtaláltam az eldugott épületet. Sietve nyitottam ajtót, de csak jósokára került elő valaki, aki tudomásomra hozta, hogy ma korábban bezártak, mivel kevés volt a vendég.

Valami cifrát mondhattam, mert as aranyos segítséget hívott, a fütő személyében. A montőrruhás először végignézett és aztán megkérdezte:

— Mit akar, jó ember?

— Enni — válaszoltam elkeseredetten.

— Próbálkozzék a másik vendéglőben.

— Hagyjon békét azzal a másikkal! — s aztán kezdtem mondani a történteket.

Egy kis idő után félbeszakított.

— Mondanék én valamit. Akad nekem lent szalonna, sőt még savanyított uborka is van hozzá. Ha megfelel uraságodnak...

— S mi lesz magának?

— Jut is, marad is.

Soha olyan jóízű szalonnát nem ettem, mint a poros kazánbázban. Azóta, ha utazom és okoskodik a gyomrom, nem a fényes éttermekbe nyitok be, hanem lent a pince mélyén a fűtőt keresem, mert tudom, ott mindig kapok valami harapnivalót, sőt még emberséges szót is. TÖTH D

Kérek egy koronát

MI TAGADÁS, ebben a rohanó életben sok mindent megtanulunk. Még csámcsogni is. Furcsán hangzik ugye? Pe-. dig így van. Divatba főtt, nem tudunk róla leszokni.

Csámcsog a szöszke Juclka, a titkárnő, a kisdiák a szünetben, s a nagymami a sámlin ülve ... Egyszóval, rájöttünk arra, hogy a csámcsogás nemzett hagyománnyá válik lassan. S milyen olcsó. Különben erre nem Is jöttem

ír

volna rá, ha Malvin be nem vezet a csámcsogás tudományába. Azelőtt azt sem tudtam mi fán terem.

Vagy négyen ültünk egy asztalnál. Szólt a zene. Beszélgettünk. A két „nagylány" csak a foga között szűrte a szavakat. Azt gondoltam, fáj a foguk. De, hát akkor minek lőttek ide, töprengtem.

Felkértem Malvint. Táncközben is furcsálltám ajka mozgását.

— Mond kérlek, mit

csinálsz?

— Rágok.

— Mit?!

— Gumit.

— Ha nem dobod el,

itthagylakl

— Rendben van, szóntyolodott el, és eldobta. Vége lett a táncnak. Helyre mentünk. Még jóformán mozgott a szék alattam, megszólalt.

— Kérek egy koronát — mondta parancsolóan.

Nagyon bambán nézhettem, mert rögtön hozzá tette.

— Egy rágógumit akarok venni.

CZITA BÉLA

SZIKKADT MEZOK

— No, emberek, nem lesz eső holdtöltéig. Minden munkánk kárba vész ...

— Nem kell mindjárt úgy elcsüggedni: tegnap éjjel lent a völgyben villámlott.

— Itt-ott már kiszáradt a kukorica.

— Hiába, aszályos föld a miénk, ha vizünk volna...

A parasztok minduntalan sóváran tekintettek az égre. Sehol egy tenyérnyi felhő. Vetés óta csupán egyetlenegyszer esett. A mag szépen kihajtott. Később se volt baj, segített a zsíros föld, meg a harmat. De most, mint egy falat kenyér, úgy kell az eső; erre az esőre számítottak az öregek, amikor vetni kezdtek.

— Minálunk ez csak így van: minden az esőtől függ ...

— Szikkadt mezők!

— Másutt öntöznek ...

— Nekünk is van folyőnk, az ott, ni, mégsincs hasznunk belőle.

—■ Csatornát építeni, gátit emelni — milliókba kerülne.

Múlnak a napok, de esőnek híre sincs. Ügy látszik, a perzselő nyárnak sosem szakad vége. A tükörtiszta égen a nap vörös korongja izzik. Égető szomjúság epesztl a mezőket. A bokrokban tikkadtan gubbasztanak a galambok.

A mezőötlet isten tudja, kinek a fejében született meg.

— Menjünk be a faluba, és kérjük el valamelyik csodatevő szentet. így tettek régen is, amikor kellett az eső, akkor még hittek istenben.

—Az ám, körülvitték a szentet a földeken, és imádkozva kérték, küldjön nekik esőt.

— Először ünnepséget rendezünk a szent tiszteletére, azután pedig, ha megtörténik a csoda, visszavisszük helyére. A nép meg majd adakozik a templom Javára.

— Hogy nem jutott ez eddig eszünkbe!

Még aznap elindult néhány paraszt a faluba. A plébánoshoz mentek és elpanaszolták neki keserves helyzetüket: eső nélkül odavész a termés. Aztán meg a nép hitét is erősíteni kell...

— Adjon nekünk valamilyen csoda-Akkor csúszik Igazán jól az ital, ha előbb jól megágyaznak neki. Az ügyeskezű konyhaművészek mindent elkövetnek, hogy kitűnő ízű ételt kapjon a vendég.

tevőt. Ünnepi menetben, zeneszóval kivísszük a földekre, hadd lássa saját szemével, hogyan senyved a vetésünk. Ünnepséget tartunk neki, aztán visszahozzuk a tizeddel együtt.

— Vigyétek — egyezett bele a pap, és odaadta a parasztoknak a Megváltó vöröstunikás szobrát.

A nap égető sugarai alatt vitték a szobrot a meredek, kanyargós úton. Hátul ment a zenekar. A muzsikaszó hallatára kinéztek a házakból az asszonyok, és istenfélőén keresztet vetettek.

A Megváltót a földekre vitték, végigmentek vele minden barázdán, egy paraszt fonnyadt kukoricaszárat tett a karjára, hogy elhigyje, kell az eső. Azután elkezdődtek az adakozások és imádságok. Este táncmulatságot rendeztek.

Nem sokáig kellett várni a csodára. Éjféltájban komor felhők gyülekeztek, s megdördült az ég, eleredt az eső. A zenekar még jobban rázendített. A táncolők még fürgébben forogtak. Minden egyes égzengést ujjongó kiáltással fogadott a tömeg. Az eső úgy ömlött, mintha egyszerre akarná kárpótolni őket a hosszú mulasztásért. Erős északi szél kerekedett. A szikkadt, kiégett földeken csakhamar sebes patakok rohantak...

— Ez aztán a csoda!

— Hány napig vártunk egyetlen cseppre, de amint a szent megjelent ...

Ám a hajnal keserű csalódást hozott: a szél és az eső az egész termést elpusztította, egyetlen kukoricaszár sem maradt épen.

És ismét hallatszottak a panaszok:

— Mindennek az az oka, hogy nem öntözhetjük földünket... Ha vizünk volna, korábban vetnénk, és akkor nem árthatna a szél.

A Megváltót egyedül hagyták a táncteremben, hogy megértse, mekkora kárt okozott. Amikor végre elcsendesedett a sírás-rívás, s a parasztok úgy-ahogy beletörődtek a változtathatatlanba, eszükbe jutott a szobor.

A Megváltó visszatérése a faluba szomorú volt. Se zeneszó, se hozsannázás. A lelkipásztor ezekkel a szavakkal fogadta a parasztokat:

— No hát, csoda történt: egész

éjjel esett az eső, a ti földeteken még vihar is volt...

— Igaz, atyám, igaz. Csak most arra kérjük, adja nekünk oda a Szűzanyátl

— A Szüzanyát? Minek, gyermekeim?

— Hadd lássa, mit tett az ő szentséges fial G. L. F.

Szilveszter éjszakáján a legtöbb tennivalójuk a pincéreknek akad. Rajtuk nagyban múlik, hogy a szórakoznivágyók ezrei jól érezzék magukat az úfesztendő küszöbén.

|i Illik?-Nem illik! jj

( Bizony nem, hogy a Királyhelmeci Városi Nemzeti Bizottság mostoha J t i! körülmények között hagyja a CSEMADOK járási bizottságának titkár- l 11 ságát. ' >

*1 A kulturális élet szervezésének aktív tényezői, mint magukra hagyott (! 11 árvák gubbasztanak nap mint nap a sötét, hideg kamrában. A város ,* S új kultúrházának egyik kisebb helyiségét pedig lomtárnak használják. )' ' l Hol itt a logika? — Vagy Királyhelmecen a Iim-lomot többre becsülik (' l az illetékesek, mint a Csemadokot? Ez már mégsem illik! r

i' Bírom a hideget és azt megszokták már a CSEMADOK járási titkárai 1, i is. Mégis amikor ott jártam arra a következtetésre jutattunk, hogy ' ( i' nem irtana egy kicsit melegebb vidékre költözni. j>

<1 Meglátogattuk a városi nemzeti bizottság elnökét, aki a hatalmas > ! i íróasztal mögött terpeszkedve éppen sportközvetítést hallgatott.

'l Nem utasított ki! Meghallgatta panaszunkat és kérésünket is. Közbe- (! 'i közbe bólogatott, hogy így is tanújelét adja mélységes együttérzésének.

Ji Egy pillanatra még annak reményét is megcsillogtatta, hogy a CSEMA- ji DÓK járási bizottságát a kultúrházba költözteti.

, i Az igaz, hogy az ígéret már nagyon időszerű volt, de teljesítésének (' (! időpontját sem illik a végtelenségig elodázni. És nem illett az sem, {' i1 hogy a jószándékú tárgyaló felet az elnök elvtárs elfelejtette hellyel 1|

I * megkínálni. <,

Másnap a Trebiáovi Járási Nemzeti Bizottság közművelődési osztályán 11 ! > kopogtattunk. Az osztályvezető irodájában néma csönd s az ajtó zárva. (» (l A szomszéd ajtóban azonban megjelent egy csinos kislány, aki tudomá- (>

II sunkra adta, hogy az osztályvezető elvtárs nem ér rá, mert fontos érte- (>

' l kezletet tart. <•

ji Le a kalappal a kislány előtt, hogy meghallgatta könyörgésünket és

(l megkérte osztályvezetőjét szakítson pár pillanatot a messziről jött ide(> genek meghallgatására. De itt is történt olyan eset, amely nincs ossz- (' I* hangban az illemszabályokkal. Hagyták, hogy mint az ajtónállók várai1 kozzunk a folyosón, az osztályvezető ajtaja előtt. P. K. ((

Ezer kenguru

Edttke mély tüzű, fekete szemet semmttlátón meredtek a gyorslrásos jegyzet krlksz-krakszjatra. Ujjacskát tétován repdestek az írógép billentyűt felett.

Mert Editkét e pillanatban nem érdekelte a munkája, Edttke fájó kis szívét egyetlen kérdés gyötörte: mit zabálhat rajta?! Mármlnthogy Szloboda Fért mit zabálhat Kelemen jolin? Hiszen ennek a foltnak egyértelműen tapsi fülel vannak, a nyaka túlságosan hosszú és Indokolatlanul vékony, az alakja körtéhez hasonlít. No és a járása?! Nem is lép, hanem páros lábbal ugrik, és mintha minden ugrás után egy picit lecsücsülne ... Kenguru! Ez az! Tisztára, mint a kengurui A feje kenguru, a nyaka kenguru, az alakja kenguru, az egész Kelemen Joli, úgy, ahogy van, egy kenguruI

— Mi lesz az ausztráliai megrendelölevéllel? — szólt ki ekkor szobájából főnöke, a Kelenföldi Kugllgyár beszerzést osztályának vezetője, és Edltke, akinek gondolatat még mindig Kelemen jolt körül forogtak, ezer spinifex-gyökér helyett ezer kengurut rendelt Melbourne-ből, háztól házig, a tervnegyedév végére.

Néhány hét múltán „Nicht stürzen!“, feliratú ládákban megérkezett ezer virgonc deviza-kenguru a Kelenföldi Kugllgyár udvarára.

Raktárhiány miatt kezdetben a szabad ég alatt tárolták, később azonban szabadon engedték őket, mert a szűk ládákban több kenguru meghibásodott. Ott szökdécselt hát az ezer kenguru az udvaron, a műhelyekben, az irodákban. A szorgalmasabba hasznosítani ts igyekezett magát, küldöncmunkát vállalt, vagy az anyagmozgatásnál segédkezett.

Nem is lett volna semmi baj, de néhány hónapra rá egy mtnisztértumi ellenőrző biztosságnak feltűnt, hogy ebben az üzemben kenguru a segédportás, kenguru a Itftesfiú, kenguruk mossák fel a folyosókat és megbeszéléseken ts kenguruk szólalnak fel a legsűrűbben, nem is mindig helyesen

és általában tele van velük a gyár.

A bizottság szigorú vizsgálatot indított ahnak tisztázására, hogy feltétlenül szükség van-e ezer kengurura egy kugligyárban, és miután megállapította, hogy erre nincs szükség, felvetette a felelősség kérdését.

Ennek során az Igazgató, Nagy János közölte és adatokkal bizonyította, hogy a Kugllgyár nemrég ünnepelte fennállásának ötvenedik évfordulóját, erős törzsgárdája van, a kerületben élen járnak a balesetvédelmi oktatás terén, a vezetőség szívén viseli az ipari tanulók szakmai képzését, erkölcsi nevelését, rendszeresen tartanak termelési értekezleteket, ö személy szerint pedig most hall először a kenguru-problémáról, és helyteleníti.

Az üzem főmérnöke, Kapornaki Béla, elismerte, hogy az ö aláírása is szerepel a megrendelölevélen, de annak szövegét kettős meggondolás alapján nem olvasta el: náluk a bizalom légköre uralkodik, márpedig a levelet előtte már többen szignálták, ellenőrizték, iktatták, egyeztették olyan felelős beosztású munkatársak, kiknek hozzáértésében, éberségében nincs joga kételkedni. Ezen túlmenően a kritikus napon otthon felejtette a szemüvegét.

Doktor Kiss fenő, a beruházási osztály vezetője előadta, hogy a megrendelés szabályos volt, az ezer kenguru a negyedévi tmport-keretöe belefért, ö közgazdász és nem faipart szakember, felőle a műszakiak kardfogú tigrist Is Igényelhettek volna.

A nyomozás végül is eljutott Editkétg, akt sírva vallotta be, hogy szerelmi szórakozottságából ö rendelt spinifex-gyökér helyett ezer kengurut.

A vizsgálat tehát eredményesnek bizonyult. Editkét példásan megbüntették, de nem vette nagyon a szívére, mert közben Szloboda Feri szakított Kelemen Jolival.

A kengurukat átirányították a mezőgazdaságba.

KÜRTI ANDRÁS

m Az évvégi rendcsináláskor, amikor az újságíró belelapoz az évközben használt noteszok egyikébe-másíkába, akkor döbben rá, mennyi toll alá ** való feljegyzés maradt megíratlanul. Az egyik noteszomban találtam ezt I a bejegyzést is: Vendéglátás a kazánházban. Kírályhelmec, 1966. no- I vember 23. Amikor elolvastam, rögtön eszembe ötlött a ködös öszvégl este, amikor egyesek újból megfeledkeztek, hogy a vendéglátó üzeme- I két az éhes és szomjas emberek miatt tartják fenn, és a személyzet | van a vendégért, nem pedig fordítva.

HOGY IS VOLT CSAK? Az étvágy- r csinálás egy kisgéresi pincében kéz- a dődött. Jól csúszott a kitűnő zamatú I borocska s bizony amikor befutót- ! tunk Helmecre, igen békétlenkedett a gyomrom. Ha már így van, legjobb t ha kielégítjük a követelődzőt, s aztán i térünk nyugalomra — gondoltam. 1

Annak rendje-módja szerint beül- 1 tem hát a félhomályos étterembe, s egy ideig türelmesen bámultam az i üres asztalsorokat. Egy röpke fél órácska után aztán egy hölgyike bil- 1 legett hozzám és bejelentette, hogy ma már nincs kaja, és a legjobb lesz, s ha minél előbb szedem a sátorfámat. 1 Viccnek vettem a dolgot s elkezdtem magyarázni, hogy mi is az éhség. t A kis fruska kijelentette, hogy őt , nem érdekli a mesém, s hangsúlyozta, j hogy fütyül a gyomromra, s neki már csak egyetlen kötelessége van, £ kidobni engem. t

Mivel kényes vagyok a csontjaim- t ra, inkább saját lábamon ballagtam el. Az utam a konyha előtt vitt el, « ahol az orromba csapódott az ételek csiklandozó illata. Ez egészen mámo- i rnssá tett s akaratlanul benyitottam a szigorúan tilos helyiségbe, szeren- j csét próbálni. j

A tágas konyhában vidám terefere közben tettek-vettek a főzőkanál bajnokai. Amikor észrevették, hogy az ajtóban ácsorgóm, minden szem felém szegődött.

— Mi a csudát keres itt? — szólt rám egy középtermetű, jávorbajuszos férfi.

— Éhes vagyok — nyögtem ki.

— Ez nem vendéglő, hanem konyha, — jegyezte meg ellenségesen.

— Tudom...

— Hát ekkor hordja el az irháját.

— De...

— Semmi de — szólt ellenszólá6t nem tűrő hangon. — Le is út, fel is út!

— Megyek én, megyek, csak adjanak egy tányér harapnivalót.

— Holnap reggel a büffében próbálkozhat.

Válaszolni akartam valami gorombát, de ekkor a szakács úr őkegyelme