Szabad Földműves, 1966. július-december (17. évfolyam, 26-52. szám)
1966-12-31 / 52. szám
Előre kijelentem: én nem vagyok Sztracsek. Nálam nem szokás, hogy a pillanatnyi pénzzavar hónapokig tartson. Róla ez tudvalevő. Mint ahogy az Is tudvalevő, hogy a sírig tartó szerelmeivel pár napon belül végez. Énvelem ilyen nem fordulhat elő: a feleségem, akivel egyedül vagyunk hivatva sírba vinni egymást, immár másfél éve nem mutatkozik. Jelenleg azonban fillér nélkül állok. Azaz rovom az utcákat, s titokban remélem, találok valakit, aki megkönyörül rajtam. Villamosra sincs pénzem. Tegnap óta nem ettem még semmit. Járom tehát a várost, meg-megállva egy-egy kirakat előtt, s morfondírozok. A Marostól nem kérhetek kölcsön, neki még a múltkori százast se adtam vissza. A Virágnak ugyan most nem tartozom, de azelőtt mindig hozzá jártam kérni, s már többször figyelmeztetett, hogy ez legyen az utolsó. A Kása kiutazott, Wimmer beteg, Balkóczy pedig esküvőre készül. Imrével összevesztem, Sanyi tegnap akart engem kizsebelni, Jancsó meg minduntalan el van adósodva. Maradnak hát a nők. Manci most fizette be az öröklakás árát, Zsuzsa még diák, Franyovszkyné visszament a férjéhez. A háziasszonyom Németországban van, Húsnak nem tudom a címét, s Piri eddig még sosem akart adni. Gizu? Ot mindössze csak három napja ismerem, a bőröm sülne le, tőle kölcsönkérni. De pénzre szükségem van. Tulajdonképpen mi lenne, ha beállítanék, teszem azt. Kerekeshez? Igaz, csak látásból ismerem, de éppen azért. Mert mégiscsak igazságtalanság, hogy egypáran abból a hülye okból kifolyólag, hogy az ismerőseim, kénytelenek engem pénzzel eltartani, miközben mások ezrével lazsálnak. Mennyivel humánusabb lenne, ha az egész emberiség a szívén viselné a magamfajta, pénz nélkül álló egyén sorsát! Mennyivel kevesebb, hm, hogyismondjam, szeretetadomány jutna akkor egyre-egyre. Tehát mi történne, ha most beállítanék a Kerekeshez, és szerény, de magabiztos hangon így szólnék hozzá: — Tiszteit Kereke* úri Oh ugyebár még nem Ismer engem. Pedig, látja, én önt mér jónéhány éve Ismerem. Persze, esak látásból, de semmi nem állt ai útjában annak, hogy személyesen is megismerkedjünk. Amikor megszólíthattam volna az utcán, hátulról esetleg vállon is veregetve, majd bocsánatkéró bemutatkozással adva tudtára önnek, ki vagyok. S képzelje el, ha ezt rögtön megcselekszem, amint hírét vettem, hogy ön létezik, ma már Idestova ötéves ismeretség szálai fűznének minket egymáshoz. S most tessék jól figyelni: az elmúlt öt év alatt többször előfordult, hogy elfogyott a pénzem, s ahogy ilyenkor ugyebár szokás, az ismerőseimhez fordultam segítségért. Na már most, ha ez alatt az öt év alatt ön is az ismerőseim közé számít, mi sem természetesebb, mint hogy pénz híján az ön támogatására is igényt tartottam volna. Ebből pedig mi következik? Azáltal, hogy megkíméltem önt a velem való megismerkedéstől, tetemes összegeket takarítottam meg önnek. Mert tudvalevő, hogy a kamat nélküli, baráti kölcsön holt befektetés. Mialatt én kezeltem volna a pénzét, azalatt ez a pénz magának nem hozott volna semmi hasznot. Figyelmen kívül hagyva, hogy az ember a felvett kölcsönökről néha meg is feledkezik. Remélem, Kerekes úr, érti, amit mondtam, ön, ha úgy vesszük, hálával tartozik nekem. Nem, nem akarom zsarolni. Bevallom, pénz nélkül állok, de hogy bebizonyítsam: nem vagyok pióca — íme, kedves Kerekes úr, megelégszem ma egy ötvenessel. Hm. Nem rossz. De mi lenne, ha nem Kerekeshez fordulnék, hanem Chlupatyhoz. öt már régóta ismerem, ő is ismer engem, többször talpaltattam már nála cipőt. Mért ne nyithatnék be hozzá, mondjuk, ilyen szöveggel: — Drága mesteri Nézze csak meg ezt a lóbbelitl Botrányl Hogy ma nem hordhat az ember egy talpat tovább fél évnél. Vagy tán még annyi ideje sincs, hogy vidéken voltam a szüleimnél, amikor elvittem megtalpaltatni ezt a cipőt. Tudom, mester, ha maga talpalja meg, az más! De ezek Fiatal barátaim négy éve házasok. Akár hiszik, akár nem, Szabóéknak hívják őket. Szeretik egymást. Van egy édes kislányuk és keresnek annyit, hogy telik gépesített háztartásra, öltözködésre, szórakozásra. Elégedett, tehát boldog emberek. Annál feltűnőbb volt, hogy gondterhes ábrázattal fogadtak. Szabó ingerülten mondotta: — Kovácsékat várjuk, a sógoromékat. — A mama miatt Jönnek — tette hozzá ideges vibrálással Szabóné, férje pedig elasukló hangon folytatta: — Az anyósom ugyanis ez idő szerint nálunk lakik. — Hát akkor én megyek — mondottam, mert nem szeretem a családi Jeleneteket. Ismerem az ilyesmit. Szabóék Kovácsékra akarják tukmálni a mamát, azok meg nem kérnek belőle. Hány családi belvtszálynak voltam tanúja több évtizedes, viharvert, agglegényi pályafutásom alatti Hány házasság borult fel a békétlenség démona, az otthon réme, a roncsoló házimétely miatt, ahogyan hajdanán az anyósokat becézték. Szabóék azonban nem engedtek el. — Szükség lehet megfontolt, érett bölcsességekre. A sógoromék ugyan nem nagy lángelmék, de téged ők is tisztelnek. Ezt már ismerem. „Érett bölcs", négyszemközt annyit Jelent, hogy egész kedves öreg marha. Jobbik esetben. Mert félfüllel hallottam egyszer, hogy egy fölöttébb tiszteletre méltó bölcs öreg úrra azt mondták, „kissé agyalágyult a vén pacák". Hogy ki volt az illető bölcs úr, azt talán ne firtassuk ... És hogy Kovácsék tisztelnek! Életem egyik legszomorúbb pillanata volt, amikor észrevettem, hogy fiatal írótársaim már tisztelnek. Szerencsére rájöttem, hogy csak úgy tesznek. A hátam mögött egyáltalában nem tisztelnek. Ez némiképp megvigasztalt. Maradtam hát, és amikor Kovácsék megjöttek, el voltam készülve a legrosszabbra. Elöérzetem nem csalt. A testvérek és sógorok hajbakaptak az anyós miatt. Azon marakodtak, hogy kinél lakjon a mama! Szavamra, mindkét házaspár mayának követelte az anyóst! Azt hiszem, korunk egyik legsajátosabb jellege, hogy az anyós a ház istenveréséből a család legnagyobb áldása lett! Bevásárol, főz, takarít, gyereket nevel. Érthető, hogy Szabó toporzékolva rikácsolta: — A mama velünk marad! — A mama hozzánk költözik! — tomboltak Kovácsék. Végülis fölkértek, hogy mint elfogulatlan bölcs öreg, tegyek Igazságot. Kifejtettem, hogy szerintem a mama Szabóékat illeti, mert nekik van gyerekük, big Kovácséknak nincs. — De van! — ujjongott Kovács. — Hol? — kérdezte Szabó. — Otban... — rebegte pirulva a kis Kovácsáé, férje pedig diadalittasan hozzátette: — Nem adunk nektek egy gyerek fórt! Szabó magábamélyedten töprengett, majd hirtelen öröm csillant a szemében, megsimogatta asszonykája bájos arcát és vigasztalóan mondotta: — Ne búsulj, drágám. Jövőre 2:1 lesz a javunkra és a mama visszaköltözik hozzánk! Íme, a mai anyós még a népszaporulatra is áldásos hatással van. Lassan úgy fest. hogy a házassághoz már nem is annyira feleség kell, mtnt inkább anyós. Nem tudom, megfigyelték e, hogy megszűnt a humoristák egykori fő témája, az anyósvicc! Mindig mondtam, hogy a vicc nem ok, hanem okozat és így a különböző korok, társadalmak, emberek életének leghitelesebb bizonyítéka. Kimentem a konyhában foglalatoskodó anyóshoz, akiért majdnem kitört az új trójai háború. Özvegy Martomé ötvenes, igen csinos, kedves, mondhatnám kívánatos teremtés. Kérdésemre pironkodva mondta: — Aranyosak a gyerekek, de nem megyek egyikükhöz sem. — Hát hová megy? — Férjhez ... És kiderült, hogy Lijovics doktor bácsi, a körzeti orvos, már két év óta kéri a kezét. — Miért halogatták a házasságot? — A mamikám csak most határozta el magát, hogy Bicskéről felköltözik Pestre. — Miért fontos ez? Martomé kedvesen csúfondáros, hamiskás mosollyal felelte: — Mert a doki azt mondta, hogy nem nősül anyós nélkül.,. Hogy manapság mik vannak! KIRÁLY, DEZSŐ V vidéki csizmadiák... Kár beszélnil Hát Idenézzen kedves, mennyiért csinálná meg, de jól, ezt a talpat? Persze komplett: sarok, stoppolás, spicc, satöbbi. Negyvenötért. Rendben. Tehát ha én ezt a munkát most itthagynám a maga nyakán, akkor én jönnék magának negyvenöt koronával. De én nem hagyom itt. Elviszem. S azért, hogy megmentem magát tőle, maga tartozik nekem. Nem vagyok nagyígényű. A negyvenötből elég ha megad negyvenet. A többit dugja zsebre. Flnii Hogy én mire rá nem Jövök! De folytassam csak. Miért kutyagoljak én ki a Chlupatyhoz, ha itt az utcán is nekiállhatok akármelyik járókelőnek: — Pardon hölgyem, hogy Így leszólltom, látom új frizurája van. Mennyit is adott ki érte? Ha nem tévedek, vagy harminc koronát. Most képzelje csak el, ha nem itt, hanem valahol villamosban hoz össze bennünket a sors, ahol gyúrják, lökdösík egymást az emberek. Micsoda katasztrófa lenne, ha egy hirtelen fékezésnél én pont magára esnék, és teljesen összekuszálnám ezt a szép hajdíszt. Milyen kár lenne érte. S mivel föltételezem, nem csupán a férje kedvéért ment fodrászhoz, mit tehetne mást, mint hogy ismét rendbehozatná a frizuráját. Tljabb húsz korona, ha nem éppen harminc. Látja, asszonyom, a vak véletlen minő áldozattól mentette meg magát: nem kell szégyenkeznie kócos haja miatt, nem kell visszatérnie a fodrászüzletbe, nem kell várakoznia újabb néhány órát, s nem kell a férje előtt eltitkolnia efy fölös kiadást. Madame! Én is részese vagyok ennek a véletlennek, s talán nem szerénytelenség tőlem, ha azt mondom: az így megtakarított húsz vagy harminc korona fele engem illet. Épp a körülöttem elsuhanó női frizurákkal saccolgattam, amikor a tér közepén, virágok közt, ismerős alakot veszek észre. Odarohanok, hogy elcsípjem a frakkját, de egy kéz az én frakkomat csípi el. — Nem látja, polgártárs, hogy a lámpa pirosat mutat? Persze, a rendőr. Na, most mit csináljak? — Kérem, én csak ... izé ... itt... azaz, megpillantottam ezt az ismerősömet, hát utánajöttem ... — Melyik ismerősét ? — Hát aki itt áll — bökök hátra. — Mi az, bolondnak néz engem? Vagy nem látja, hogy ez szobor? Az előbb leplezték le. Sztracsek Bohumll, a nagy csehszlovákiai magyar költő szobra. Anyagi gondjaimból csak most döbbenek rá a valóságra. Tényleg! Hát lehetséges ez? A Sztracsek! Leküzdve minden antipátiát, nagy meghatottság vesz rajtam erőt. Gyorsan letépek néhány szál virágot, s odateszem a bronz kortárs lába elé. A rendőr látja könnyeimet, s csak ennyit mond: — Most már átmehet. De örüljön, hogy így megúszta. A közlekedési szabályok be nem tartásáért húsz, s a virágok letiprásáért ugyancsak húsz koronára kellene megbüntetnem. Amint továbbmegyek a téren, azon tűnődöm, ne kérjek-e a rendőrtől egy tízest. Olyan jószívűnek néz ki. SIMOR-IVÁNJ S. POSTALÄDA SZERELMESEKNEK DÉNES GYÖRGY: FOGYÓKÚRA Minden nő fogyni akar, ó, fogyni, fagyni, fogyni! — Mondja csak, kedves doktor úr, nem fog ez bajt okozni? Mi orvosságot tudna hát? írjon egy jó receptet. Jaj, adja vissza, doktor úr a régi élet-kedvet! Csak őt kilót, csak tíz kilót! De jó is volna, kérem. Kihíztam hetvenhét ruhát, bizony elönt a szégyen. Csak öt kilót, csak tíz kilót, hadd lennék újra fess én, csak egy-két férfi fordulna utánam, megköszönném. Az orvos bólint, bólogat és írja a receptet, reggelire két főttojást, ebédre csirke mellet, és uzsonnára alma csak, estebédre is alma, Az eredményről szóljon ám, ha közben meg nem halna! És lefogyott a Jucika, fess nő lett lám, a drága, de jaj, a hűtlen férfiak 1 nem fordultak utána. Csak annyi történt vele, hogy egy kutya neki rontott, mert szegény kutya soha még nem látott ennyi csontot. AZ IFJÜSÄG PROBLÉMAI — Hej hiszen ha isak tizenöt évvel fiatalabb lenne!... CAMPING SZERVEZÉSI HIBA Ki mondta? j Csinos fiatal lány a strandon: *f„De ilyet! A fürdőtrikómat a máfsik erszényemben hagytam". *$* A divatáruház elárusítója: „De *Aisszonyom, nevetségesen kinézni fmost a legújabb divat!“ *** Egy apa, miközben fia btzonyítfjtányát olvassa: „Kár, hogy TVXnézés nem szerepel a tantárgyaid Xközött!“ *♦* Csomagokkal megrakott hölgy az Sruház portásának: „Nem látott ♦ívéletlenül egy fel-le rohangáló ♦*<robogó kék kocsit, benne dühöngő sjérjjel?" X Hosszúhajú, csinos, fiatal lány iUgyancsak hosszúhajú fiúnak: „A Vpapának természetesen semmi kifogása sincs az ellen, ha együtt faagyunk. Téged is lánynak tart.“ «♦« Egy személyzeti főnök a munfjcára jelentkező csinos lánynak X Amerikában: „Ön pont az, akit kelesünk. Majd felmondunk néhány Számológépnek". f Sóhajtozó Mjóskapitány a korfnányosnak: „Harminc esztendővel f^zelött mentem tengerre, hogy egy ♦ bizonyos Alice Margaret Jenklns-t X Appartement 18b, Netherbridge ***Manstons, South Sloane Street 27, fHampstead, London elfelejtsem." ♦ Egy fiatal lány: „Igazán nem ***tudom már, mit vegyek anyu születésnapjára. Mindene megvan már, famire nekem szükségem van ...“ **' Fiatal lány a barátnőjének: „A fházibult Marikánál igazán nagyszerű volt: Semmi dekoráció, egyszerű ételek, semmiféle Játékok — Xde minden lánynak két fiú jutott.“ V 4*4 Díszcserje-vásárló a kertésznek: S>Van olyasvalamije is, ami szép 2_lesz anélkül, hogy törődnék vele?" ÉV VÉGI LELTÄR — Nagyszerű hírem van elnök elvtársi Sikerült megtalálni a pótalkatrészeket, amelyek miatt az aratógépek egész nyáron álltak. ZENERAJONGÓK — NÉZD, MILYEN JÖ LÄBA VAN!... — Mert van szárnyuk. — Miért van szárnyuk? — Mert ha nem lenne szárnyuk, nem tudnának repülni. TUDJÁK, ki a * világ legnagyobb „vallató ja“. A fiam. Igen, saját kisfiam. Amióta csak beszélni tud, kérdez, kérdez és ismét kérdez. Hiába vagyok járatos saját szakomban, őt az egész világ érdekli. Mindenre kell felelnem. Ha valamire azt mondom: nem tudom, újból megkérdi. Ojból és újból. Mindent elkövetek, hogy kérdéseire helyesen válaszolhassak. Megvettem például a legújabb kiadású lexikont, igyekszem pótolni természettudományi hiányosságaimat, éjszakánként történelmet tanulok. Mindez sajnos hiábavaló: egyre váratlanabb kérdésekkel lep meg. A múltkor nagyszerű mentőötletem támadt: azt ajánlottam neki, hogy kérdéseivel forduljon a fővárosi tudakozóhoz. Ajánlatomat el is fogadta: egész napokon át nem tette le a telefonkagylót. Ettől kezdve kérdéseivel a tudakozót ostromolta. De nem soká, egy hónap elteltével kikapcsolták a telefonunkat, ugyanis a tudakozóban két alkalmazott idegöszszeroppanást kapott, kettő pedig beadta a felmondását. Azóta ismét én felelgetek a fiam kérdéseire... Most is éppen abbahagyta a labdázást. Már jön is: — Apuka, a madarak miért tudnak repülni? — És ha nem tudnának repülni, mi lenne? — Gyalog járnának. — Ha a repülőgépnek nem lenne szárnya, akkor az autó lenne? — Igen... — S ha az autónak lenne szárnya, az repülőgép lenne? — Igen ... — Apu, s ha neked lenne szárnyad, te mi lennél? Veréb? Vagy varjú? Talán ... — És nem paritytyáznának le a rossz gyerekek? — Nem tudom. Ezen még nem gondolkoztam. — Miért? — Mert úgysem lehetek se veréb, se varjú. — Bagoly sem? — Az sem. — Denevér sem? — Ugyan, kisfiam! Ne kérdezz ilyen butaságokat! — Mit kérdezzek? — Ne kérdezz semmit! — Miért? — Hogy nyugodtan olvashassak. — Miért olvasol? — Hogy okosabb legyek. — És miért akarsz okosabb lenni? — Hogy minden kérdésedre tudjak válaszolni. — Apu, miért nem tudsz mindenre válaszolni? — Mert az ember mindent nem tudhat. — Miért nem tudmindent? — Nem tudom. — Miért nem tudod? — Azt sem tudom. — Miért? Miért? Miért? Mi ért?... Az összes „miértre“ bizony valóban nem tudok válaszolni. De vajon „miért?“ Hiszen állítólag annak idején én is megkérdeztem mindezt. FÜLÖP IMRE
