Szabad Földműves, 1966. július-december (17. évfolyam, 26-52. szám)
1966-12-31 / 52. szám
17- SZABAD FÖLDMŰVES 1968. december 31. A cipész kertjének léckerítésénél megállt egy ember. Ránézett a kislányra, akit kezénél fogva vezetett, és megszólalt: — Nézd, Mániöka, milyen sok szép virág van itt. — Majd hozzátette: — Jő napot uram. Mit szól hozzá, milyen szép idő van ma? A fodormentát ritkító testes férfi fel sem emelte a fejét. — Jó napot — mormolta. — Nézem, nézem > folytatta az ember a kerítésen túl —, mennyire megnőtt itt minden. A kertész felegyenesedett és megropogtatta a derekát. — Hát... megnőtt... — mondta. — Mintha Ismerném magát valahonnan ... De mégse ... összetévesztettem valakivel. Az ember a kerítésen túl megvillogtatta fogát. — De hiszen én vagyok az a rendőr, aki mindennap elmegy a kertje mellett, uram. Ma szabadnapos vagyok ... — Nohát — csodálkozott a kertész. — Bíz’ isten nem ismertem meg így civilben. Mintha egész más ember lenne, biztos úr. Egyenruhában amolyan nagy, nehéz embernek látszik ... — Azt a ruha teszi — felelte a rendőr. A kertész megrázta a fejét. — De a hangja is egész más. Mintha folyton ordítana valakire. Pofa be, micsoda vircsaft ez itt... meg miegymás ... És úgy jár az utcán, mint egy sétáló kőpillér. Jól megfigyeltem magát, biztos úr. — Ezt mondja a feleségem is — Jegyezte meg a rendőr. — Ha civilben vagyok, akkor azt mondja, nem ripakodok annyiszor rá, mint máskor, meg különben is... igen, az ember egész másképp érzi magát, ha nincs rajta az uniformis, meg a kard. — Könnyebbnek érzi magát — vélte a kövér férfi. útra akartak vinni, s alig tudtam visszaparancsolni őket. Persze, hogy ki akarják most törni a nyakam. Majd a szemei kerültek sorra és azok is jól ráhúzták a vizes lepedőt. De az atyafi csak nem adta be a derekát. — Ö, Allah! — kiáltott fel. — Hát nem látod, hogy ezekből is csak a harag beszél. És ennek roppant egyszerű a magyarázata, hisz a siralom völgyében, ahonnét jövök, léptennyomon más asszonyára kacsingattak volna, ha ráncba nem szedem őket. Ezért szeretnék hát, hogy a gyehenna füzében pörkölődjék a szakállam. Végül pedig a fülei is alaposan odamondogattak neki. Ám az atyafi ezúttal is kész volt a válasszal. — Uraml Hát köteles vagyok én tudomásul venni, mit fecsegnek a füleim? Hisz odalent az árnyékvilágban is reggeltől napestig elhallgatták volna, hogy csepülik-szapulják a jóravalő, derék embereket. Ezért akarnak hát most gáládul befeketíteni előtted, 6, Igazságos bíró! Dühbe gurult erre a Magasságbeli: Ide hallgass, te gézengúz, én, a mindenség ura és teremtője, szintén ellened tanúskodom! Égre szegezte a szemét az atyafi, s így suttogott: — Megbénul az én nyelven, ha te tanúskodsz ellenem, ő, Allah! De te ‘ mondád: Egy tanú nem tanú! Vagyis ; a tanúskodáshoz legalább ketten kel- 1 lenek, és egyik sem lehet alábbvaló, mint a másik. Nos, hát ha tudsz nekem mutatni még egy hozzád hasonlót, ki mindenben megerősít téged, üsse kő! meg sem állok a pokol fenekéig. Erre már a teremtő ábrázata is fel- : derült: 1 — Az isten sem bír túljárni ennek az eszén — hahotázott — Eresszétek hát el, menjen, amerre kedve tartja, 1 csak arra ügyeljetek, a pokolba be ne tegye a lábát, mert amilyen hét- : próbás gazember, még a kárhozottakat is elrontaná. Karel £apek A ruha teszi az embert fi VEiUXiJCitiiji uajjjaii egy miuuvu hájjal megkent atyafi állt Allah, Igazságos Bíró előtt. Messzi földön híres volt kicsapongásairól, s lábbal tiporta a Korán törvényeit. S a mérleg, az igazság mérlege félrebillent bizony, midőn egyik serpenyőjébe a jó cselekedeteit, a másikba meg bűneit rakták. Mert kevés volt a jó tett, annál több a rossz. Nincs irgalom, nincs kegyelem, az atyafinak a pokolban a helye. Két barát találkozik. Szóba elegyed-, nek, megkérdik egymástól, hogy mint szolgál az egészség, aztán az egyik azt mondja: — Mit csinálsz ma? Hol töltőd az estét? — Vacsorára vagyok hivatalos egy igen kedves barátomhoz. Ha kedved tartja, gyere el te ts. Görbe utca.., szám alatt lakik, meglátod, jól fogunk mulatni nála. — De hiszen én csak hallomásból Ismerem a barátodat, hogy mehetnék hozzá vacsorára? — Ne törödj vele. Barátom derék, jóravaló ember, bizonyára szívesen fogad téged ts, ha megtudja, hogy a barátom vagy. Pontban hat órakor ott légyi Ez a barát ts találkozik egy barátjával, s gondolva, hogy barátja barátsága révén ezt a barátját ts szívesen látják a vacsorán, öt ts megtnvttálta a mondott időre. Ez aztán, arra számítva, amit a barátja mondott, szintén meghívott még valakit és ez így ment tovább, egész estig. Este a megszabott órában, a vendéglátó gazda örömmel várta barátja érkezését, aki nem ts sokat váratott magára. De ugyancsak álmélkodott, amikor látta, hogy vendége után még egy érkezik, aztán még egy, míg végül tizenkét fóré kerekedett a vendégsereg. A házigazda tisztázni akarta, hogy minek köszönheti a nemvárt megtiszteltetést, s meghívottjához fordult: — Kicsoda ez az úr, kedves barátom?. De a ravasz fickó alkudozni próbált: — Ö, teremtőm — fohászkodott fel. — Égbekiáltó igazságtalanság ez! így görbüljek meg, ha egyetlenegyszer is vétkeztem földi életemben. Éktelen haragra gerjedt erre a Mindenség Ura, és dörgő hangja betöltötte az eget: — Hé, ti kezek, végtagjai e hitvány féregnek .szólaljatok meg emberi hangon, s mondjátok szemébe gazdátoknak, mennyit vétkezett veletek! És megszólaltak a kezek, s végehossza nem volt a bűnöknek. Mire az atyafi így ravaszkodott: — Mindkét kezem esküdt ellenségem, ó Uram. Mindig szíves-örömest nyúltak a máséhoz, és követtek el tiltott dolgokat. Még baksist is fogadtak el a gyalázatosak! Mennyit kellett hadakoznom bűnös hajlamaik ellen. Persze, hogy el akarnak most veszejteni. — Hát akkor, lábak, vádoljátok ti a gazdátokat! — hangzott az újabb parancs. És megszólaltak a lábak is, és sorolták, csak sorolták gazdájuk tengersok bűnét. No de, az atyafi se volt rest, fújta ő is a magáét: — A lábaim meg egyenesen gyűlölnek. Hogy is ne? Mikor mindig rossz Akinek Isten a barátja Noteszomban lapozgatva tájak, emberek képe elevenedik meg előttem. Egy esztendő barangolása az országban. A meg nem írt jegyzetek közül próbálok elmondani egy kis történetet. Nem érdekeset, inkább bosszantón Még úgy a nyár derekán történt Cr allóközben. Vasárnaponként ha hazavetődtem, szívesen eljártam a szomszéd faluba táncmulatságba. Ha a táncot nem Is Igen kedvelem, szívesen hallgatom a zenét. Én Inkább iszogattam volna... Mt tagadás, ha én nem is szeretek táncolni, a pincérlányok annál Inkább. — Kisasszony, kezdtem ... egy órai várakozás után... ö megsem várta a rendelést, elröppent. Jó negyed óra elteltével elém tette a kéknyelűt. — De kérem, én ... én ... — Igen? találta el gondolatom. No és mit?l — A kéknyelűt nem szeretem. Inkább valami erőset. — Ha nem tetszik vlsszavlhetem. Más nincsl Beletörődve vereségembe még egy utolsó sóhajt bocsájtva ki magamból, térítőt' kértem az éppen nem tiszta asztalra. Mintha kislányos szüzességét kérték volna számon tekintett rám. Először nem értette mit akarok. Aztán mint akit vérig sértettek félvállról megjegyezte. — Másnak sincs — fintorította el arcát. — Beszélhetnék a főnökkel, — ellenkeztem. — Na tessék — csattant a hangja. Hiába vártam... de mégsem. Záróra után mindent megértettem. A főnök és a lány karonfogva tűntek el az éj sötétjében 5,, — czb— Az Eszterházy kastély vaskapuját Fertődön minden arrajáró megtekinti. A monda szerint a kaput készítő kovácsot megvakították, hogy hasonlót senkinek ne készítsen. Manapság már mindenki előtt nyitva van a kapu és a fövő mezőgazdasági szakemberei tanulnak a neves kastélyban, Csodaostor Bit a faluban egy kanász, úgy hívták, hogy Istráng István. Ha belefújt a csordacsalogató tülökbe, azon nyomban talpraugrottak a disznók, malacok/ még az anyakocák is. Volt annak egy ostora, amivel ha egyet suhintott, két hangot adott. Rendszerint az új emeletes iskola előtt mutogatta a tudományát. Körül is állták naponta a pajtások és kérlelték: — Pista bácst, hadd halljuk a csodaostortl ö meg ötszór-hatszor Is meglóbálta feje felett az ostort, hadd örüljenek a gyerekek, azután így szólt: — No most menjetek az Iskolába. Nektek az a dolgotok, hogy tanuljatok, én meg már úgy lemaradtam a csordától, mint a borravalói Egyszer a tízperces szünetben a gyerekek Pista bácst ostoráról beszélgettek. Azt mondta az egyik: — Ha elvégzem' az Iskolát, ép ts kanász leszek! — Eredj már — lökte oldalba a másik. Az mindenki lehetI — Mindenki nem — szólt egy nagyobb gyerek. — Azaz lehet, de csodaostora nem biztos, hogy lehet másnak, csak Pista bácsinak. Beszélgettek, vitatkoztak, ám a kisebbeket csak nem hagyta nyugton a csodaostor. Másnap reggel megvárták az iskola előtt Ptsta bácsit. A kanász éppen suhintásra készült az ostorával, amikor az egyik gyerek odasündörgött hozzá és így szólt: — Igaz, hogy kanász mindenki lehet? — Lehet, ha ahhoz van kedve. — Akkor én kanász leszek — dicsekedett. — Én, ts, én tsl — kiáltották a többiek. Ptsta bácst mosolygott a bajusza alatt, és megkérdezte a hozzá közelebb állót: — Aztán mtért akarsz te kanász lenni? — Hogy legyen Ilyen csodaostorom, amelyik egy suhintásra kettőt durran. — Ez nem csodaostor, kiskomám. Csak azért szól kettőt, mert az új Iskola fala visszavert a hangját. Suhant gathattam én a régi Iskola előtt, csak egyet szólt az. A gyerekek elcsodálkoztak e sszavakon és még most ts csodálkoznának, ha meg nem szólal a csengő és nem hívja őket az Iskolába. KOPRE JÓZSEF — Barátom, akit én hívtam meg barátságunkra való tekintettel, és az ön nagylelkűségére számítva. — Nagyon helyes. De kicsoda ez a másik úr? — A barátom barátja. — Ez ts helyes. Es az úr? — Emez úr barátjának a barátja, akt nekem ugyancsak barátom. Es így sorban bemutatta mtnd a tizenkettőt. A ház ura, látva, hányadán áll a dolog, bement a konyhába, hogy a vacsora felől rendelkezzék. Kis Idő múlva a házigazda asztal* hoz hívta Ismert és Ismeretlen vendégélt. Ezek a pompás teríték láttán előkelő, dús lakomára számítottak, s a vakítóan fehér abrosz, az evőeszközök s a rend, ahogy minden a helyére volt téve, szemlátomást felgerjesztette étvágyukat. Miután helyet foglaltak az asztál körül, kezdték felhordani az ételt, nagy fényes, pompás tálakban. — Ml ez, ami az asztalra került, drága barátom? — kérdezte a meghívott. — Bundáskenyér. Kitűnő, étvágygerjesztő. — Nagyon helyes. Es az, amit abban a másik tálban hoznak? — A bundás bundása. — Jó. Es amit ezután hoznak? — A bundás bundásánák a bundása. Es így tovább, egészen a tizenkettedik tálig. A póruljárt vendégeknek pedig, bár ki tudja mt mindenre számítottak, be kellett érniük bundáskenyérrel. — Igen, könnyebbnek... meg másnak Is ... mintha kicserélték volna... — Kislány — szólalt meg a kertész —, ha szereted a földiepret, gyere és szedjél magadnak. — Köszönöm, uram — mondta a rendőr. — Mánlőka nagyon szereti az epret. Amikor a két férfi leült a kis pádra, a rendőr újra kezdte: — Van nálunk egy tanácsos ... Komisz kutya... de ha az uszodában találkozom vele levetkőzve... no mit mondjak? ... egész más ember. Hiába, úszónadrágban nem lehet az urat játszani. Ilyen helyzetben Inkább az számít, hogy ki izmosabb, igaz? — Látja, biztos úr — bólogatott a kertész elgondolkozva —, ezért hordtak a hatalmasok koronát és hermelinpalástot. — Igen, hogy ezzel hassanak másokra. — Hogy ezzel hassanak önmagukra. Magának például uniformis kell ahhoz, hogy ordítozni tudjon az emberekre. A királynak meg korona kellett, nem csak az emberek miatt, hanem önmaga miatt is. Ha munkakötényt kötött volna maga elé, barátom, nehéz lett volna a királykodás. — Azt mondják — jegyezte meg a rendőr —, hogy a ruha teszi az embert. — Ogy is van — felelte a kövér férfi. — A megállapodott, konzervatív emberek mindig egyforma ruhát meg cipőt csináltatnak maguknak ... mit gondol, miért? Mert ruhát változtatni valahogy olyan, mint nézetet vagy jellemet változtatni... szóval más emberré vájni. Ezért öltöttek magukra a bűnösök szerzetesi szőrcsuhát... hogy más embert öltsenek magukra. Olyasmit Is hallottam, hogy a színészek csak akkor tudnak igazán, mondjuk, koldust vagy lovagot Játszani, ha koldusrongyokba vagy páncélruhába öltöznek... Ha más ruha van rajtuk, akkor nem Jól játszanak... — Én meg — mondta a rendőr —Bundáskenyér ismertem egy koldust, aki olyan görnyedten járt, mint egy százéves öregasszony. De mikor egyszer este találkoztam vele az utcán, kitátottám a számat: kész glgerli... és egyenes, mint a szálfa. Moziba ment. Mondom neki, jöjjön velem azonnal az őrszobára és mutassa meg, hogyan tudja olyan pontosan játszani a nyomorékot. De nem jött az istennek se. Azt mondja, biztos úr, becsületszavamra most nem tudom megmutatni... haza kellene mennem a rongyaimért. — No látja. Az a koldus két életet élt felváltva. Akárcsak maga, biztos úr. Szolgálatban amolyan rátarti legény, szolgálaton kívül meg egy egészen rendes civil. Más a hangja, más a járása, más a lelke. Csak az énje ugyanaz, csak a teste. De különben — két ember. Én például... cipész voltam, és most kertész vagyok. Tudja, minket cipészeket tönkretettek a gépek, hát kertészkedni kezdtem. Most gyógynövényeket termesztek. Nem hinné el, uram, milyen különbség van a cipész, meg a kertész között.. „ Vagy vegyünk mást... nős voltam, aztán a feleségem meghalt. És én azt mondom magának, biztos úr, hogy a nős ember, meg az özvegy ember két különböző ember. Más vagyok, mint voltam. A régi énem megmaradt ugyan, de úgy hordom magammal, mint valami emléktárgyat. Mintha elköltöztem volna valahová, és valamit magammal vittem volna a régi lakásból... egy lámpát vagy faliórát.., Az ember elviszi magával a régi énjét és azt hiszi, hogy az ugyanaz az én... Én már sok minden voltam ... gyerek, inas, cipész, kertész... Voltam anarchista, katona, volt feleségem, aztán elvesztettem... Hát igen... Biztos úr, sok lett volna egy lónak is... és mindig magammal vittem a régi énemet, mert azt hittem, hogy ugyanaz maradtam, aki voltam. Anynyiszor változtam, de az énem nem változott. Zádor András fordítása)
