Szabad Földműves, 1966. július-december (17. évfolyam, 26-52. szám)
1966-12-24 / 51. szám
Az újságírók között ültem akkor, stheder koromban, közvetlenül a vádlott háta mögött. A vádlottból nem láttam mást, mint a hatalmas hátát a darócban, lompos nadrágját s két óriást kezét. Még ma sem tudom, milyen volt az arca. Szemben velem ült a bíró. Mellettem a padokban ázottszagú emberek szorongtak, lopva uzsonnáztak és minél jobban feszült a hurok a vádlott vörös és duzzadt nyaka körül, annál megelégedettebben csámcsogtak. — No, Grecsák — mondta a bíró, hangjából száz tör szúrt egyszerre —, most mondja el a lopás történetét. De ne hazudjék ám, mert ml mtndent tudunkI — Óh, kérem, bíró úr, hát miért hazudnék?!... — nevetéstől megrándult a darócban a széles hát. — Elmondok én olyan pontosan mtndent, mint az óraszerkezeti — Két nagy, eddig sebesen forgó keze, láttam, lassan megállt a levegőben, szétterpesztett ujjakkal. — No, halljukI — Szóval, a csarnokban trógerkodtam éppen. Cipeltem az önagyságák cekkerét. így téli időn volt, nem mész-, sze a karácsonytól. — Azt mind nagyon jól tudjuk, mikor volt! — rivallt rá a bíró. — Hogyan volt, azt mondja el. — Azt mondom éppen, bíró úr. Szóval, akkor megszólított a károsult őnagysága, hogy vlnném-e a cekkerét hazáig. Hogyne vinném nagysádkám, feleltem. — Akkor maga már látta, hogy az ujjáról lehúzta a gyűrűt és az erszényébe tette? — Azonnyomban láttam! — vágta rá harsányan. — Mert még azt mondta őnagysága: a múltkor Is megduzzadt az ujjam ebben a piszok hidegben és egy óra hosszat húzgáltam lefelé a gyűrűt, amíg légyott, hát Inkább leveszem most. Es le ts vette és a tárcájába tette, azt pedig a zsebébe. — így volt, nagyságos asszony?, — kérdezte a bíró. Egy teltarcú asszony emelkedett fel az ügyész mellett: — így bíró úr, pontosan így — mondta panaszosan. A vádlott sértődötten megrántotta a vállát. — Ha egyszer mondom, elnök úri Tessék már hinni nekem! A színigazat mondom. Mire a bíró teljesen oktalanul rártpakodott: — Fogja be a száját! Maga nekem ne írja elő, kitől mit kérdezzek! Érti? Es most halljuk, hogyan lopta el!? — Az úgy volt kérem szépen, hogy amikor mentünk az utcán, észrevettem, hogy a tárca nyitva van a zsebben, a nyílásával éppen felfelé, s kandikált rajta a gyűrű. Na, gondoltam, Grecsák, egyszer neked is jó karácsonyod lesz. Es kiloptam. — A tárcát? — Hogy tetszik Ilyet gondolni, elnök úri? Nem vagyok én zsebtolvaj! A tárcából a gyűrűt! — Es? — Es szépen hazavittem őnagysága cekkerét, felvettem a trógerolásért járó egyhuszat, s azzal odébbálltam. — MtF csinált a gyűrűvel? — Egyenest kivittem a Telekire. Az elsőnek eladtam. Az elsőnek? Nem, nem. A másodiknak ... Vagy a harmadiknak?. .. Nem emlékszem pontosan. A vádlott elhallgatott. — Es végül ts kinek adta el? — Áztat nem tudom, elnök úr... izé, valami kandiénak ... sokkal tárgyaltam ott... — Es mennytért adta el? — Arra már nem ts emlékszem... lehet, hogy száz pengő volt, vagy annál is több ... kétszáz is volt... nem emlékszem, bíró úr ... — Hallja Grecsák, ne hazudozzék Itt összevissza! Mennyiért adta el a gyűrűt? A darócban, közevtlenül előttem, sarló alakúvá görnyedt a hát. — Elnök úr, nem hazudok__én bevallpm, hogy elloptam ... tessék elítélni ... Szeretnék már visszamenni a cellába. En voltam, ha mondom, én loptam el! A bíró az asztalra ütött a tenyerével. — Csend legyen! Azt nagyon jól tudom, hogy maga lopta el! De azt mondja meg, kinek adta el?! — Kérem bíró úr, — a vádlott hangja most Ismét tele lett Izgalommal és ijedelemmel — azt én nem tudom ... nem Ismertem az Illetőt.. — Férfi volt? Vagy nő? — Férfi.., vagy nem ts ... hő... emlékszem ... már én akkor nagyon siettem ... túl akartam lenni... tessék elhinni.,, —• Es mit csinált a pénzzel? t— Óh, kérem, elöszöris vettem egy — Óh, kérem, előszörls vettem egy akkora karácsonyfát, hogy be sem tudtam vinni a szobába, le kellett fűrészelni a talpát, vettem egy kocstderéknyt cukorkát, cstllagszórót, angyalhajat, vettem két pár bakancsot magamnak, egyet sevróból, hozzá bakancszsírt, egész kis hordóval, három rend ruhát, egyet fekete szövetből, egyet barnából, egyet kékből, két télikabátot, egy biciklit, négy vadonatúj pótgumlval, száz darab dunsztost, tele cukrozott dinnyehéjjal, száz rúd szalámit, száz kocsikeréknyt sajtot... — Es hová rejtette az árut? De a vádlott most se nem látott, se nem hallott, csak mondta, mondta tovább; s közben egyik lábáról a másikra állt, a másikról megint az egyikre, valósággal a taktust verte lelkendező vallomásához. — Megvettem egy olyan dunyhát, o A képen látható harangláb a hegy lábánál meghúzódó Ipolyfödémes falu végén tűnik szembe. Huszonkét évvel ezelőtt 1944 karácsonyán a szovjet katonák első épületek között vették birtokukba a jó kilátóhelyet. amiben csupa tollpihe volt. Megvettem mindenféle szerszámot, fűrészt, baltát, kalapácsot, vésőt, megvettem tíz üveg mézet, megvettem egy olyan tűzhelyet, amibe nem ts kell fa, sem szén, csak ég, ég és melegít és... — hirtelen megakadt. Valami eszébe juthatott, két keze aláhanyatlott az árnyakba, amelyeket a bírót emelvény farácsai vetettek. — Szóval vettem egyet és mást. Persze, nem annyit, mint amennyit mondtam, mert csak szerettem volna ezt mind megvenni. Nem is jutott ennyire. Csakhát kellemesen akartam eltölteni a karácsonyt. Gondoltam, ha nem jönnek rá, akkor majd megveszem mindezt, amit itt felsoroltam, a nagyságos úr előtt, majd megveszem, ha már biztos, hogy nem gyónnék rá, hogy én voltam és nyugodtan eladhatom a gyűrűt, hiszen tetszik érteni, ha meg rájönnek, hogy én voltam, mármint, hogy én vagyok a tolvaj, akkor ... hát, szóval, akkor ts kellemes karácsonyom lesz. Mert hallottam egy barátomtól, a Tremmel Lajostól, hogy télen szépen fűtik a cellákat, a börtönben karácsonyfát állítanak fel, a rabok meg elénekllk a betlehemi éneket, és jó nagyságák meg grófok csomagocskákat osztanak szét, hiszen ... tetszik érteni, mindenki szeret gondoskodni arról, hogy kellemes karácsonya legyen ... Abban bíztam, majd csak rájönnek, hogy én loptam el, és akkor becsuknak a börtönbe, a ~fÓ melegbe és ünnepi kosztot kapok, meg karácsonyi ajándékot a kegyes kezektől és ... A vádlott egy pillanatra lehajtotta fejét. Most először. A két keze mozdulatlanul csüngött az oldalán. A bíró sárgán Izzó szeme vádlóan meredt rá. Ekkor, mintegy kihasználva a váratlan és fojtó csendet, ami a sötétből felszállt, az a hölgy, aki az ügyész mellett ült, felugrott és felsikoltott: — Jóságos Isten! Minden szem rátapadt. A bíróé is feléje villant. — Mi történt, nagyságos asszony? — A gyűrű ... a gyűrű.,, — hápogta őnagysága. — Miféle gyűrű? |^em kapok ülőhelyet. A sötét, fülledt szagú teremben, bizonytalan léptekkel, egymásba kapaszkodva eljutottak az utolsó oszlopig. Ott nem állt senki. A fiú az oszlophoz támaszkodott és magához húzta a lányt. Előbb a haját simogatta meg, aztán lehajolt és megcsókolta az arcát jobbról, majd balról. — Nagyon fázom — suttogta a lány összekoccanó fogakkal —, melegítsd meg a kezem. — Add ide — mondta a fiú, aztán mélyeket szíva a fülledt levegőből, huhukolni kezdte a lány tömzsi ujjú, húsos kezét. Rövid huh okolás után végigcsókolgatta a fagyos ujjakat. Szerette a kezét és tudta, hogy a lány ilyenkor mosolyog. — Megtépett, szomorú emberek, megtépett, szomorú országok, amerre a szem ellát__ — A nyakamat is melegítsd. Itt hátul. Beesett a hó. De ne kiclizz — kérte a lány és mélyen előrehajtotta a fejét. A fiú újból beszívta a fülledt levegőt és újból huhukolni kezdett, közben maga előtt látta a lány ingerlőén pihés nyakát, és időnként belecsókolt. A nyakát is szerette. — így jó? — Uhum. Finom. Aztán a fülét csókolta meg, mert azt is szerette. — Csuda finom. — Csak a gonosz ember volt vidám ... Majd a nyaka hajlatát. Ettől a lány kuncogni kezdett, mert csiklandós volt nagyon. Ezt is szerette benne. — Na — súgta a lány elfojtott hangon —, nem bírom. A hangját is szerette. Nagyon szerelmes volt a lányba. — És ők mulattak, dőzsöltek, amíg égett a világ ... A szemük lassan szokta a sötétet. — Ott van egy hely, látod? — szólalt meg a fiú. A lány nem mozdult, csak a keze remegett meg egy kissé. — Egy földrész kiáltott segítségért ... — Miért nem ülsz le? — Hülyeségeket beszélsz. — Kiáltását mindenütt hallották ... — Miért beszélnék hülyeségeket. Csak azt mondtam, hogy ülj le. Hallod? Ülj le és ne gorombáskodj velem. — Én nem gnrombáskodom veled, ha nem mondasz hülyeségeket. A fiúnak remegni kezdett a gyomra. — Amit ez ... amtt ez ellopott.. .— és őnagysága feltartotta a kezét és az ujjal között valami fehéren csillogott. — Miféle gyűrű? — Ismételte a kérdést meglepetten a bíró. — jóságos Isten... — hápogta a hölgy. — A zsebembe nyúltam..» éreztem, hogy lyukas... a két ujjammal szórakozottan lejjebb tapogattam ... és ott volt... a bélésben., ■ A bíró előrehajolt székében. — Biztos, hogy ez volt az? — Ez, hogyne ez... — s forgatta az ujjal között— Ez! Csak ismerem a saját gyűrűmet?! Húsz évvel ezelőtt kaptam a férjemtől... Jóságos Isten! — Hát akkor miért tett feljelentést? — Mert azt hittem ellopták... De Itt van, megvan, jóságos Isten! — Es miért gyanúsította a vádlottat? — Hát kit gyanúsíthattam volna? Most hosszú csend telepedett a teremre. A közönség lélegzetét visszafojtva figyelte a váratlan fordulatot. Senkt sem sajnálta szívében a vádlottat, nem ts szidta magában senki. Közöny sugárzott a „ktbicek" arcáról, vagy legfeljebb egy különös és fordulatos cirkuszi játék iránti kíváncsiság. „No fene"! — súgta valaki a szomszédjának, s tovább rágcsálta a pattogatott kukoricát, ami a szájában volt. A bíró éles hangja szakította meg a csendet: — Es maga miért vállalta magára a bűnt, amtt — ezúttal — nem ts követett el? — kérdezte a bíró szemrehányóan, s mintha valami csekély szánalom ts vegyült volna a hangjába. A daróc egyszerre megrázkódott, a vállak vonaglant kezdtek, a két kéz aláhanyatlott. — Nagyságos uram, jó karácsonyt akartam szerezni magamnak, egyszer egy jó, meleg karácsonyt, egy ünnepnapot ... gondoltam, végre nekem is jár... — zokogta. — De tetszik látni, ez sem sikerült, nekem semmi sem sikerül... ('issza kell mennem megint a fűtetlen sufnimba, ahol lakom ... éhezhetek, megfagyhatok megint karácsony estéjén is... — Es hirtelen a sértett hölgy felé fordult, besztszegte gyűlöletét a feléje meredő, sárgára vált arcba: — Verje meg magát az Úristen, amiért megtalálta azt az átkozott gyűrűt!... Már csak azt hallottam, hogy a bíróság felmenti, szabadlábra helyezi és láttam, hogy a fegyőrnek úgy kellett kthurcolni a teremből s végighúzni a folyosón az átkozódó, zokogó embert. (1939.) KARÁCSONYKOR Csillagszóró csillantja varázsát Táncba kezd az árnyék a falon. Körülötted gyertyák fénye reszket. Fenyő alatt ajándékhalom. Szeretetből szőtt hálót az ünnep. Mosolyt hozó fátyol hull reád. Csordulásig telt örömmel az este. Szívd magadba fenyő illatáti Valóra vált álmok bűvös fényét Tükrözi most csillogó szemed. Gyermekkorod karácsony-emlékét Évről évre visszapergeted! GERA MIHÁLY: Hideg utca, havas padok *— Mégis késett a segítség ... — Mondtam már, hogy ez nem hülyeség. Ülj le és kész. — Látod, hogy mindig te kezded? A lány hangja már remegett, a fiú pedig dühösen sziszegte. — Mit kezdek én, nem mondanád meg? — Az ilyeneket, hogy ülj le, hogy menj haza. — És mire megjött... — Csak miattad mondtam, mert remegsz már a fáradságtól, de úgy látszik, jobb ha nem törődöm veled. — Nem a fáradságtól remegek, hanem a hidegtől, és az ilyen törődésből nem kérek. — Európa minden városában megnőttek a temetők ... — A lábad a hidegtől remeg? Ezt akarod nekem bebeszélni? Engem nem dobsz átl — Én nem akarok semmit sem bebeszélni, nem akarlak átdobni és nem akarok leülni sem. Veled akarok lenni, de te soha nem értesz meg. Ürülsz, ha veszekedhetünk. — Mindenki gyászol... — Persze, mert én hülye vagyok, kiálhatatlan alak vagyok, ugye — sziszegte a fiú most már dühösen. A lány megrántotta a vállát. — Igen — mondta, aztán sírni kezdett. A fiú megijedt. — Eszter, Eszterkém kedves, ezt ne. Megőrülök, ha sírsz. Nem akartam. — Tudom — szipogta a lány —, te sohasem akarod, csak későn jössz rá. — Ideges vagyok, attól van. — Azt hiszed, én nem? — Az más. Mégiscsak én vagyok a férfi. — Akkor csókolj meg. — Mindenki várt valakit, és mindenkit várt valaki... A lány felfigyelt. — De olyan kevesen jöttek ... — Hallod? — súgta megborzongva. — Mit? — Hogy miket beszél ez. — Ne figyelj rá. — Volt, akit hozni kellett... A lány a fiú mellé hajtotta a fejét és figyelt a hangra, amely betöltötte a termet. — Aki pedig jött, ilyen volt... A lány kíváncsian dugta ki a fejét az oszlop mögül és a vászon felé nézett, de utána rögtön visszabújt a fiúhoz. — Ez borzasztó. — Mondtam, hogy ne figyelj oda. — Borzasztó lehetett, ugye? — Mikor? — Hát akkor — mondta a lány, majd kis gondolkozás után borzongva tette hozzá —, a háborúban. A fiú sóhajtott. — Te nem is emlékszel rá? — Csak homályosan. Apu mesélt róla. Te emlékszel? — Igen. Levente voltam. Ki akartak vinni Nyugatra. A lány még szorosabban simult a fiúhoz és két karjával átölelte. — Nem bírnám ki, ha elvinnének katonának. — Ne félj, nem megyek el. Most nem kell. — Soha. A fiú hallgatott. — Mondd, hogy soha! A fiú ránézett és nagyon halkan súgta: — Soha. — És, és ha mégis, vígy magaddal, jó? A fiú elnevette magát. — Persze. — Két hete igazi, kemény tél uralkodik hazánkban... — Hallod? — szólalt meg a fiú. — Gombold ki a kabátod, mert ha kimegyünk, megfázol. A lány megborzongott. — Ne is emlegesd. Olyan hideg van kinn. — A sízők paradicsomában csupa örömtől ragyogó arcot látni... — Hogyan lehet a hidegnek örülni? Utálatos dolog a tél. En csak a tavaszt szeretem, meg a nyarat. SZIRMAI REZSŐ.
