Szabad Földműves, 1966. július-december (17. évfolyam, 26-52. szám)

1966-12-24 / 51. szám

felikor ezt a sóhajtást hallom, mindig valami átélt vagy hallott gyermekkori emlék Jut az eszembe. A most elmondottat Feri barátomtól hallottam katonakoromban. Akkor is karácsonyfa nélküli karácsonyunk volt és egy Göílic melletti rozzant barakból gondoltunk a front réme alatt sínylődő szeretteinkre, s közben ki-ki mesélt a gyermekek legkedvesebb ünnepéről. Ferinek, a hetyke bajuszú, tüzes szemű legénynek a harmincas évek elejére szállt vissza a gondolata, egy karácsony estére, melyet soha nem felejt el.

Péter, Jóska, a Jani gyerek meg ő előre összebeszéltek, s lázasan készültek a betlehemezésre. Fúrtak, faragtak, ragasztottak, míg végre elkészült a Betlehem, a szokásos jászollal, birkákkal, szentekkel és az újszülöttel. Hosszú Időn át gyakoroltak, mintha valami szlnelőadásra készülnének.

Végre valahára elérkezett a várva-" várt nap. Még egyszer végigpróbálták a Játékot, aztán Jól megcsörgették botjaikat és elindultak. A kíváncsiság pírja égett a gyermekarcokon s már előre tervezgették mennyi lesz a kereset, mi minden kerülhet a tarisznyába.

Akkor is olyan volt a karácsony böjtje, mint legtöbbször. Sűrű pelyhekben keringőztek a hópihék, megsimogatták a gyermekek arcát, aztán csat-" lakoztak a nagy családhoz, mely egy-* re vastagabban borította be a kemény-* re fagyott földet.

A falu felső végén kezdték s kopogtattak minden háznál, ha csak a harapós kutya útjukat nem állta. Aztán kezdődtek a szokásos énekek, a földre heveredett Gubó körültáncolása, közben felállásra biztatták a csörgős botokkal.

Kelj fel Guba, kelj fel kérlek,

Majd megütlek a botommal,

mafd felébredsz.

Hef Gubo, Gubo bátya ...

Gubo, az öreg pásztor, az akkor ötö-* dikes Feri mély hangon mormogta:

Felkeljek? Ne keljek?

Ki akar Itt felkelni?

A többiek kórusban mondták:

Márpedig fel kell kelni,

Betlehembe el kell menni.

Gubo süketnek tetetve magát rávágta:

A beteg tehenbe? Beteg tehenbe?

Dehogyis beteg tehenbe?

Betlehembe, Betlehembei

— Ha isten leszek, eltörülöm az őszt és a telet. Csak tavasz lesz meg nyár, a te kedvedért, jő lesz?

A lány hangosan felneveztett. A széksorokban mozgolódni kezdtek a hangra. Többen feléjük néztek, az egyik még szólt is, hogy: csend legyen.

— Pukkadj meg — dörmögte a fiú.

— Bárcsak már ne kellene a híradóba járni állandóan. Ezek miatt is utálom.

— Aá! Ne törődj velük — súgta vissza a fiú és kezét lassan becsúsztatta a lány kabátja alá.

— Ne, meglátnak.

— De hát nagyon fázik.

— Nem is igaz, és az a férfi úgy néz bennünket.

— Ne törődj vele, majd megunja.

Különben, hadd lásson valamit, még meg is csókollak__

— A kiállításon nagy sikert aratott a Csókolódzó pár című szobor...

Elnevették magukat.

— Nem is tudtam, hogy kiállítottak bennünket.

— Ne bolondozz, mindenki figyel!

Hirtelen világos lett.

— Vigyázz — súgta a lány.

Egymásra néztek. Pirosak voltak,

mint a pipacs. A kitóduló emberek gyűrűbe fogták őket. Aki elment mellettük, szúrósan végignézte őket. Egy idősebb nő azt súgta a férjének, hogy szemérmetlenek. A lány fülig vörösen állt a megjegyzések közepette és a földet nézte.

— Azt hiszem, lejárt a jegyünk — mondotta a fiú elkeseredetten.

— Tudsz még venni?

— Nem. Már csak a jövő heti ebédpénzem maradt meg és még két forint.

— Akkor mennünk kell, ugye?

— Igen.

Az utcán némán lépegettek. Az éles levegő közéjük telepedett. Hiába bújtak össze. Csontjukat marta, taszította őket egymástól.

— Az isten verje meg — csikorgatta a fiú a szavakat.

— Mit?

— Ezt a hideget meg az utcát. Mindig csak ez. Hideg és utca. Meleg csak ott van, ahol sok az ember. En ezt nem bírok tovább.

— Már megint kezded? Hát tehetek én róla?

— Ki mondta, hogy tehetsz. Azért még mérges lehetek, vagy már azt sem szabad? Mindent tűrni kell?

— Nem, egyáltalán nem kell! Csak

Kiabálták buzgón a pásztorok és addig-addig piszkálták, ütögették a kifordított dolmányos, kenderszakállú Ferit, míg az végül is feltápászkodott.

Amikor végétért a játék, következett a Betlehem mutogatása. Volt olyan a gyerekek közül, aki megcsodálta, de olyan is akadt, aki fitymálva ócsárolta. Közben a háziasszony almával, dióval kedveskedett a betlehemeseknek. Itt-ott pénz is csúszott a markukba. Ez Jelentette a legnagyobb örömet. Szegényebb helyen előfordult, hogy sült tök vagy aszalt szilva csúszott a tarisznyába.

Lassanként szürkülni kezdett és ittott gyéren kivilágított a karácsonyi gyertya fénye. Ilyenkor már nem szívesen látják a betlehemeseket. Többhelyütt meg is Jegyezték: a rendes gyereknek ilyenkor otthon a helye.

Feriék elengedték a fülük mellett a figyelmeztetést. Fő, hogy telt a tarisznya és talán még fontosabb, hogy a halvány gyertyafényben szépen felöltöztetett csillogó karácsonyfákat is láthattak, ök most csodálták, mert nekik otthon nem volt.

A falu alsó végén levő utolsó házból is elköszöntek. Már-már hazafelé indultak, amikor Péter egy messziről pislogó fényre hívta fel a figyelmet.

— Az erdészlakba nem megyünk? — kérdezte.

— Késő van — vetett ellent Feri.

— Az erdész otthon van, úgyis kizavar — toldta meg Jani.

— Vadászik az most — védte az álláspontját Jóska.

— Hátha kapunk narancsot?..,

A narancs varázsa minden aggályt

elűzött és a fél térdig érő friss hőtakaróban elindultak a fénypont felé.

én tűrjem a hideget, ugye? Majd megfagyok!

— Te mindig csak fázol. Nem is értem, hogyan lehet valaki ilyen fagyos. Nekem ebből elegem volt. Érted? Elegem volt.

Már nem bújtak egymáshoz.

— Hogy érted ezt? — kérdezte a lány.

— Csak úgy, ahogy lehet. Elegem volt és kész.

— Szóval elég volt? Szóval kész?

— Igen. Elég volt, és kész. Én is fázom. De én ettől.

— Szóval, tőlem fázol? Hát jó. Nekem is elegem volt akkor — mondta a lány, aztán megállt, fázósan összehúzta magát még kisebbre és hagyta, hogy könnyeit felmarja a szél az arcáról.

A fiú egyet-kettőt lépett, aztán fordult vissza.

— Miért álltái meg? — kérdezte és visszalépett a lányhoz. — Eszterként, kicsim! Istenem, már megint mit tettem? Eszterkém, nem akartam, csak ez a hideg. Gyere. Ne rázd a fejed, úgysem hagylak magadra, csak a szám járt. Hiszen szeretlek téged, tudod, csak ez a hideg utca az oka. Ne sírj. Eszterkém, itt a zsebkendőm, töröld meg a szemed. Aztán fussunk, mert bezár a közért.

— Mi... minek mennénk a közértbe? — szipogta a lány.

— Almát venni. Tudod a mi kedvencünket. Hogy is hívják?

A lány felnézett a fiúra, aztán kicsit még dacosan mondta:

— London pepi almát.

A fiú ezen mindig jót nevetett, mert olyan érdekesen mondta, hogy london pepi almát. Szerette hallani, ha mondja.

— Milyet?

— Mondom, hogy london pepi almát.

A közérttől nem messze, a kivilágított bútorüzlet előtt megálltak.

— Harapj te is — tartotta a fiú elé az almát.

— Nézd csak! Új bútor jött. Tetszik?

— Csini. Nekünk is lesz ilyen?

— Ilyen? Ennél még sokkal szebb! Minden lesz, amit csak akarsz, majd meglátod.

— Jaj, de mikor? — sóhajtott a lány.

— Mikor, mikor? Hát majd, ha lakásunk lesz — a lányra nézett —, ne félj, meglesz az is hamarosan.

A hópihék még mindig szállingóztak és a sietéstől kipirult gyermekarcoknak jóleső érzés volt, ahogy az arcukba hullott. Lépteik csak akkor lassabbodtak, amikor a kastélyt övező fenyőfák a fejük fölött szürkültek. Csodálatos szép volt az erdészlak környéke télen-nyáron egyaránt. Kikelettől őszig az égigérő fák susogó zöldje hívogatta az arra járót, télen a fehér köntösbe öltözött ágak csillogtak a napfényben.

Szerencséjük volt a gyerekeknek, a kutya láncra kötve csaholt. így szorongva bár, de benyitotttak az előszobába. Tovább azonban nem futotta a merszből. Jő ideig ott ácsorogtak, amikor lassan nyílt az ajtó. Az erdész nyápic, vértelen ajkú fia nézett ki ijedt kíváncsisággal az ajtónyitáson. Ahogy lassanként felismerte a furcsa ruhában levő, botos gyerekeket, felkiáltott örömében:

— Gyertek a szobába, látsszátok el a Gubot.

A tágas helyiségben gázlámpa ontotta a fényt. A vakító világosságban még jobban kiemelkedett sarokban díszelgő mennyezetig érő, sok mindentől roskadozó ezüstfenyő. A gyerekeknek nemcsak a szemük nyílt kerekre, hanem a szájuk is tátva maradt. Csodálkozva szemlélték a fán csüggő és alatta halomba hevert sok drágaságot, aranyos, ezüstös holmit. A kis asztalkán, ahol a karácsonyfa állt, egy díszes tálban majd megszólalt a mosolygós, piros alma. A másikban meg csupa sárga volt. Alma? Sárgának sárga, de nem alma. Nem az. Hanem a csodálatos narancs, amely elhozta őket az erdészlakba.

Nem tudtak betelni a látottakkal, és ki tudja meddig állnak szájtátva, ha az úrfi rájuk nem szól:

— Mi lesz a Guboval?

A gyerekek gépiesen hozzálátták a mondanivalóhoz.

Peti úrfi vékony, szeplős arca lassan kipirult és tapsolni kezdett örömében.

Ám de nemsokára ajtó nyílott, és belépett rajta a terebélyes, csodálkozó arcú Gruberné. Amikor meglátta ml történik, szigorúbb lett a szeme, amelytől a gyermekek arcára fagyott a szó.

— Mi van itt? — kérdezte.

— Itt vannak a betlehemesek — szólt a fia.

— Akkor fel is út, le is út...

— Nem, nem! — kiabált Peti —, olyan érdekes ...

— Ilyenkor jó melletted — súgta a lány csillogó szemmel és addig pipiskédéit, amíg el nem érte a fiú száját.

— Gyere — szólalt meg a fiú —, menjünk, mert megfagysz.

Mindketten remegtek már a hidegtől.

— Hova?

— Hát haza.

— Feljössz hozzánk?

— Még csak az kellene. Szórakozhatnék a nagypapával.

— A nagypapa nagyon szeret téged.

— Igen, mert én sakkozom vele. Pedig tudod, hogy utálom a sakkot, főleg, ha állandóan veszítenem kell.

A lány megrántotta a vállát.

— Tehetek arról, hogy nincs külön szobám? Miért nem udvarolsz másnak, akkor nem kellene fagyoskodnod!

— Mert téged szeretlek.

— Akkor hallgass! Azt hiszed, nálatok jobb? Nekem rohannak a húgaid és varrhatom a babaruhákat.

A fiú megállt.

— Már megint veszekszünk?

A lány nem szólt, csak ismét megrántotta a vállát.

— Gyere, fussunk a házig! Aki előbb ér oda, kap egy puszit, jó?

A ház előtt, ahol a lány lakott, megálltak. A lány fellépett a lépcsőre, így egymagasságú lett a fiúval.

— Szervusz — mondta és nyújtotta a száját.

Hirtelen szélroham fújt keresztül a kapualjon. A fiú elkapta a fejét.

— Szervusz.

— Nem csókolsz meg?

— Nem.

— Miért?

— Mert utálom, hogy minden este ebben a kapuban meg kell állni és csókolózni, aztán hazamenni. Hát nem érzed, milyen rettenetes ez? Gyűlölöm ezt a kapualjat! Egy fűtött szobában akarlak megcsókolni, érted? Másutt nem.

— Hát akkor szervusz — mondta a lány és elindult felfelé.

— Szervusz — szólt utána a fiú.

Amikor a lány eltűnt a lépcsőfordulóban, a fiú utána szaladt.

— Várj csak.

— Mit akarsz?

A fiú odament és megcsókolta.

— Csak ezt. Holnap a szokott helyen, jó?

— Jő.

— Egyszer úgyis tavasz lesz.

— Úgyis.

— Tudod, hogy apád nem tűri ezt

a koldusnépséget.

— De én akarom! — toppantott Peti a lábával.

— Pusztuljatok! — szólt a nagysága erélyesen.

A gyerekek ijedten szedelőzködtek. Egyikük-másíkuk még egy sóvárgő pillantást vetett a narancsostál felé.

— Akarom! Akarom!... — fakadt könnyekre az úrfi.

— Ugyan, kisfiam. — csitítgatta az anyja. — Itt van neked a sok Játék, a szép karácsonyfa.

— Nekem nem kell! Ne menjetek el

gyerekek!...

— Gyere, meggyújtjuk a csillagokat — húzta magához az erdészné a sápadtságot.

— Nem kell csillagszórő! Semmi sem kell — kezdett el rúgkapálódzani, hogy kiszabaduljon anyja kezei közül. Sikerült is kirántani a kezét anyjáéból. A lendülettől azonban megtántorodott és nekiesett a díszes fának. A fa megingott és dőlni kezdett. Alighogy a parkettra zuhant, az égő gyertyák lángja beleharapott az ezüstfenyő tűleveleibe. Pillanatok alatt lángtengerként égett a vagyont érő karácsonyfa.

A betlehemesek megkövültén nézték a történteket. Csak akkor tértek magukhoz amikor a háziasszony sikoltozni kezdett.

Egy gondolatnyi idő után a cselédek, majd kisvártatva a másik szoba felől egy hórihorgas férfi rontott be.

— Mi történik itt? — kiáltotta el magát Gruber.

A nagysága a kifelé botorkáló betlehemesek felé mutatott.

— Ezek a gazemberek! — ordította el magát, s nem törődve a lángnyelvekkel, utánuk rontott.

A gyerekek fürgén szedték a lábukat. S csak félfüllel hallották hátuk mögött a zuhanást. Feri futtában hátra pillantott.

Akkor tápászkodott fel a lépcső aljában a förtelmetesen káromkodó házigazda.

— Ezt megkeserülitekl — hallották a futók.

A gyerekek még Jobban igyekeztek.

— Fogd meg Hektor! — ordította

újból a rekedt hang.

Kisváraira csaholást hallottak a hátuk mögött. Jancsi ijedtében megbotlott, hasra vágódott s a betlehem ki* hullott a kezéből. Valamennyien megtorpantak egy pillanatra. Ekkor azonban ott termett a hatalmas eb és Jancsira vetette magát. Egy pillanatnyi idő után a megrettent gyerekek észhez tértek, a furkósbotok a levegőbe emelkedtek s aztán lesújtottak.

A komondor keservesen vonyítva felugrott az áldozatáról. A botok azonban addig csapkodtak, míg a támadó szűkölve-vonyítva, tántorogva elvonszolta irháját.

A fiúk a havon fekvőhöz siettek. Szerencsére Janinak az ijedtségen kívül semmi baja nem történt. Ruhájáról leverték a havat, és Feri már-már a betlehemért nyúlt, amikor eldördült a lövés. A gyerekek egy pillanatra megdermedtek, aztán árván hagyva a betlehemet, futottak, ahogy tüdejük bírta. Újabb lövés dördült el, de senkit sem talált.

Feriéknél már vacsora után voltak, amikor a holtsápadt fiú besomfordált.

— Veled meg mi történt? — nézett rá kérdően az anyja.

— Semmi — válaszolt Feri szemlesütve.

Aztán szó nélkül kirakta a zsebéből az almát, a diót és a filléreket. Húgai, öccsei egymást túlkiabálva válogattak a ritkán látott Jóban.

Végül is az apjuk azzal teremtett rendet köztük, hogy mesélni kezdett a csodák országáról, ahol kolbászból van a kerítés, csokoládéból a háztető.

A csemeték szájtátva hallgatták, egyedül a lóca végén ülő Feri gondolata járt másutt. Maga előtt látta a vézna, akaratos Petit, majd a kipirult arcú testvéreit, komoly arcú apját, s aztán a káromkodó erdész Jutott az eszébe. Majd a ficsúr sok ajándékára gondolt és a testvéreire, ahogy a diót, almát kapkodták. Sokminden eszébe Jutott, de az ő kis agya nem talált rá választ.

jaj, csak itthon soha ne tudják meg, mi történt velük az erdészéknél, rettegett egész este.

Két nap múlva megtudták. Az erdész hazazavarta a négy favágót, Jancsi, Feri, Józsi és Péter apját s örökre kitiltotta őket az erdőből.

A bratislaval Botanikus-kertben télen is találhatunk szinpompás virágokat