Szabad Földműves, 1966. július-december (17. évfolyam, 26-52. szám)
1966-07-02 / 26. szám
A hőség irtózatos voll. Három nap nap ezelőtt hagyták el Cholulát és e város hatezer halottját. Hatezer halott — három óra alatt! Olyan mészárlást végeztek, melyhez hasonlót az új világ még nem Ismert. A felbőszült Cortez, miután aranyat nem talált és az volt a meggyőződése, hogy Cholula város kazikája időt akarva nyerni, lóvá tette, teljes hidegvérrel rendelte el a lakosság lemészárlását. Utána a konquisztádorok hadoszlopa tovább vonult. Tenohtitlan, Mexiko fővárosa ellen, ahol Montezuma, az aztékok uralkodója bizonyára tudomást szerzett már Cortez és zsoldosai közeledtéről. Mert ebben a titokzatos országban a hírek boszorkánysággal határos gyorsasággal terjednek. Cristobal Alvadó, a zsoldos, mohón nyelte le egy kaktuszfajta vöröses gyümölcsét, miközben cimborájára, Callegora pislantott, majd biccentett. Az, a forróságtől nedves homlokát letörölve, elmosolyodott. Talán az egyedüli mosoly volt ez a Mexikót irtó zsoldosok történelmében, hiszen Cortez katonái legfeljebb csak vigyorogtak. Végre! — Callego fellélegzett. Tehát elhatározta magát! A legelső alkalmat felhasználják ők ketten, elszöknek a csapattól, és maguk kutatnak majd az arany után. Nekik talán több sikerük lesz az aztékok aranyának felkutatásában, mint Corteznek. Amint a menetelő hadoszlop újra lepihent néhány percre, Cristobal és Callego a többiektől kissé távolabb heveredtek el, s amikor elhangzott az Indulást parancsoló kürtszó, nem esett nehezükre meghúzódni a sűrű bozótban. Muskétáját keményen markolászva, a két zsoldos mozdulatlanul feküdt. Egyedül maradtak végre, csak egymásra utáltán ebben az ellenséges országban. Minden pillanatban dárda vagy nyílvessző fúródhatott mellvértjük valamely védtelen résébe, magasan záródó bőrzubbonyuk hasadékába. De az indiőkon kívül az éhséggel és méginkább a szomjúsággal Is számolniuk kellett. Csak bátorságukban, elszántságukban és fegyvereikben bízhattak. És ez bizony kevés volt még ennek a két sok harci sikert elért veteránnak is. Elsőnek Cristobal emelkedett fel búvóhelyéről. El innen, gyorsan, amennyire csak tehetik ... Az éjszaka már másodszor érte utol őket. Lassan hozzá Is szoktak a vándorláshoz. Az élelem szerzése nem okozott nekik gondot, hozzászoktak már a gyümölcshöz, és ebben az országban ebből a táplálékból bőségesen elláthatták magukat... A tornyot Callego pillantotta meg elsőnek. Ott ágaskodott előttük a sűrű kaktuszbozót egy tisztásán. Néhány pillanatig vártak, majd, miután senki sem mutatkozott, óvatosan, lövésre kész fegyverrel indultak a tisztás felé. A lemenő Nap hosszú árnyékot vetített előttük. Callego szíve dobogását mellvédjén érezte és oly élesen vert a halántéka, hogy azt hitte, ott a toronyban is meghallják. Közelebb érkezve, alaposan szemügyre vették a furcsa építményt. Kisebb volt, mint eleinte látszott, de a 25 láb magasságot elérte. Négy fald-bon állt, falait szalmából fonták és tetőzete is volt. Kivont karddal a kezükben, megkerülték. A toronynak nem volt bejárata. Hát ez meg micsoda meglepetés már megint? Callego élesen figyelte a tetőt, minden pillanatban várta, hogy ebből a titokzatos erődből púpos ördögök ugranak ki ellenük. Hirtelen elvágódott. Cristobal rántotta le a földre. Valaki közeledett a toronyhoz. Észrevétlenül húzódtak meg egy nagyobb kaktuszcserje mögött, de még mielőtt teljesen elrejtőztek volna, tisztán látták az Indiót. Nem volt több tizenhatnál. — Mit tegyünk? — súgta Callego. — Csend! Maradj nyugton! Az indio közben a toronyhoz ért. Hirtelen mozdulattal széles pengéjű nagy kést szúrt a torony szalmafalába. Amint onnan visszahúzta fegyverét, aranyos kis rögök zuhataga ömlött a kezére, mely a lemenő * Nap fényében ezernyi szikrával csillogott. A két meglepett zsoldos alig hitt a szemének. Aranyi Aranymagok egész folyója ömlik a fiatal indián kezére. Összeszorították a fogukat, hogy fel ne kiáltsanak! Áldott légy, isten! Most végre gazdagok lehetünk, végtelenül gazdagok ... Cristobal nem habozott. A fiatal indiánnak arra sem maradt ideje, hogy védekező mozdulatot tegyen kezével, úgy zuhant le, mint az elfűrészelt fa. A lövés mennydörgésszerűén tört a trópikus este csendjébe, jelentve, hogy az ember újra fa SZABAD FÖLDMŰVES emoeriársa eleiét ontotta az átkozott sárga fémért, az aranyért. — Most pedig gyorsan, el innen. Gyerünk, gyerünk. Nem marad más hátra, újra meg kell találnunk Cortezt, hiszen mi ketten képtelenek vagyunk elhordani innen ezt a tömérdek kincset. Azonkívül minden pillanatban nyakunkon lehetnek az indiánok. Részegen az örömtől vették nyakukba a lábukat, siettek vissza, amerről jöttek. A nagy rohanásba azonban egyhamar belefáradtak. Lihegve a kimerültségtől, megálltak. — Madonna mia! így sohasem érkezünk meg! — szólt végre Cristobal. Ezzel a nehéz fegyverzettel, muskétával, karddal, a nyakat fojtogató vastag zubbonnyal, a súlyos sisakkal nem futhatunk tovább. Le velük. Callegol Hagyjuk itt a fegyvereket, különben sohase érjük el a sereget. Callego, testvérem! Láttál már valaha ilyen rakás aranyat? — Soha az életben, Cristobal, sohal Igazad van! Sietnünk kell, ahogyan csak bírunk. Utói kell érnünk Cortezt. És újra elindultak, futottak, rohantak egész éjszakán keresztül, csak néha-néha álltak meg egy szusszanásra, hogy meggyőződjenek, helyes úton vannak-e, hogy aztán újra futólépésben folytassák útjukat. Mire pirkadni kezdett, Cristobal lábán véres cafatokban lógott a bőr. Nehézkesen roskadt le a földre. — Cristobal, cimborám, mindjárt nappal van, szedd össze magad, hamarosan célhoz érünk. Nesze, kapd be ezt a kis gyümölcsöt. Ha fekve maradsz, kimerültséged végkép levesz a lábadról... — Menj! Én nem bírom további A lábaim már nem visznek. Fuss, ne vesztegesd az időt... És Callego egyedül folytatta útját. Társ nélkül most sokkal nehezebben bírta már a fáradtságot, de megállás nélkül rohant, amíg kínzó köhögés fel nem tört melléből; vére lüktetését pörölycsapások gyanánt érezte a halántékán.. De sietni kellett, menni, rohanni, hiszen valahol ott mögötte az arany várta. Az arany víziójából hirtelen vad mennydörgés vetette vissza a kínos valóságba. Cortez ágyúi?! De már hullottak is rá a súlyos esőcseppek, majd néhány pillanaton belül szörnyű zápor csapott le a szürke-fekete felhőkből. Lábai alatt a föld sártengerré változott. Csak a legnagyobb erőlködései tudta folytatni útját a térdig süppedő, iszapos talajon. Hirtelen ismerősnek tűnt előtte a táj. Itt van, az országút közvetlen közelében!... Mintha menetelő sereg zaját hallaná, amely azonban távolodik ... Nem, nem ... Tüzérek jönnek ott... Egy ágyú kereke majdnem súrolja a lábát... Senki sem veszi őt észre. A zsoldosok saját gondjaikkal foglalkoznak, csúnyán átkozzák ezt a zivatart, az indiánokat, Cortezt és a legkeresztényebb' uralkodót, á spanyol királyt. Elvonulnak, anélkül, hogy észrevennék bajtársukat? Aztán az utolsó lovasok is elrugtatnak mellette. Egy paripa hirtelen oldalt ugrik, lovasa áthajol az állat nyaka fölött: „Hé, megálljatok! Valaki fekszik itt, egy férfi, egy bajtársi Felemelte az eszméletlen testet, nagy nehezen a nyeregbe emelte, maga elé. Callego rövidesen magához tért ájulatáből, de dadogását, réveteg tekintetét nem értették meg; nyilván megzavarodott. És mire a hadoszlop a főváros közelébe jutott — látták már Tenohtitlant — testébe egy indián nyílvesszője fúródott é's lerántotta a lóról. Cristobal ezalatt még mindig ott feküdt sebes, dagadt lábával, ahol elhagyta barátja és várt. Miután még hosszú órák múltán sem jött senki, nagy kínnal felegyenesedett és — mintha mágnes vonzotta volna — vissza vánszorgott a torony felé. Nem is annyira az arany birtoklásának a vágya, mint inkább valami ellenállhatatlan kívánság hajszolta, hogy újra láthassa azt a temérdek kincset. De nem jutott el a tisztásig. Három arra tartó bennszülöttel találkozott, akik nem sokat teketóriáztak vele. Gyorsan végeztek a fegyvertelen, kimerült spanyollal. A három indián folytatta útját. A tisztásra érve, egyenesen a toronyhoz mentek. Egyikük ott elővette széles, nagy kését, mélyen beledöfte a torony szalmafalába. Az aranyos szemek bő sugárban hullottak a nyílás alá tartott zsákokba, melyek mindegyik övéhez voltak erősítve. Aztán visszafordultak és elindultak arra, ahonnan jöttek. Menet közben mind a három benyúlt zsákjába, kivett néhány sárga magot és jóízűen majszolták a kukoricaszemeket, melyeket az indiánok mondája szerint az istenek Cincalli barlangjában őriztek meg számukra. Ford.: SM MAI SKANDINÁV KÖLTŐK VERSEI! ■^MBa^^BaEEBHEMsnBoamBnsBarBaBssansra^sanHanEEsaKEaBBaBnasEaKss^aaBaaHBCHBaemaK A téren üldögéltem, amikor egy magas, sápadt, bicegő férfi közeledett felém, kezében botot szorongatva. — Megengedi? — kérdezte halkan, szerényen. — Parancsoljon. A pad ma már mindenkié. A férfi nehézkesen leült, aztán simogatni kezdte a térdét. — Reuma? — érdeklődtem részvevő hangon. — Nem. — Közlekedési baleset? — Nem. — Hanem? Népi ellenőr vagyok. Ez okozta a sántaságom. — Bocsánat... ezt nem értem ... — Az úgy volt, hogy Robozlai, a könyvelésből, kinyújtotta a lábát, és én elvágódtam. Egyébként egyszerű porcleválás. Katonadologi — Erre ön mit csinált? — Nem akartam bántani Robozlaít, ugyanis felsőbb utasításra rakta ki a lábát. A vállalat vezetősége szervezett hajszát indított ellenem, mióta a Központi Népi Ellenőrző Bizottság-STEINN STEINARR: Don Quijote beszél a szélmalmokhoz Én szólok hozzátok, igazság nyavalyás lovagja, ártatlanság megpiszkolt védbástyája. Védjetek magatok, itt harc lesz. Az én uram a hazugságot velem meggyűlöltette, az én uram a hazugságot velem megismertette, nem bírja magát a hazugság álcázni előttem. Az én uram mellém adta az igazságot is, a tiszta, a mély, az örök igazságot, bárha csak félig értem. Hát féligazság vív most meg a teljes hamissággal. KARL VENNBERG: ^ ÉLNI Élni annyit mint választani és mily csábító dolog választani tudni ) a betonfal és a véresre kapart körmök között 0 fiatalság pattansz ki az ágyból hogy a kerekek forogjanak hogy változzék a világ míg az én kábult ürességem körül mint hernyók másznak a napok és barátaim jóindulata úgy öleli körül ugráló ádámcsutkám mint a kötél Már csak az öregkori viszketegség ihleti mozgásra kezem ahogy elnyomok egy cigarettát ahogy szétbombázok egy pályaudvart Minek emlékezzem minek reménykedjem minek szeressem a betonfalat a kerekeket az üreg napok hernyóit vagy a barátság kötelét Élni annyi mint választani 0 üdvözítő választás közömbös \ és lehetetlen dolgok között nál bejelentettem néhány szabálytalanságot. — Mire a vállalat vezetősége? — Tizenhat éve dolgozom az anyaggazdálkodási osztályon. Bejelentésem után az igazgató közölte velem: használhatatlan munkaerő vagyok, vagyis tökfej. Hajsza — Ezt pont akkor fedezte fel, mikor ön bejelentette a vállalatnál tapasztalt szabálytalanságokat? — Annyit mondott, ez pusztán véletlen, s ő nem haragból helyez át az irattárba, de érvényesülnie kell az elvnek: mindenkit a megfelelő helyre. A fizetésem havi 1100 forinttal kevesebb lett, de én maradtam a vállalatnál. — Mire a vezetőség? — Továbbra ts üldöztek. A szakácsnőt fegyelmi terhe mellett kötelezték, hogy sózza el a levesemet és cukrozza meg a marhapörköltömet. — Mire ön? —- Nem fizettem be többé az ebédet. Felvágottat vásároltam és azt ettem. Ezek után az irattárban kU aludt a villany, közölték, hogy a búm hidat centrálé nem tud a részemre áramot juttatni. Ekkor vásároltam néhány kocsis-gyertyát, és gyertya-, fénynél dolgoztam tovább. Ezt kövei tőén viszketőport szórtak a munkai köpenyembe. — Es ön? — Vakaróztam, de maradtam. — Mire ők? — A közelmúltban elhatározták, hogy mérges viperát tesznek az íróasztalomba, de beszerzési nehézségeik lehettek, mert beérték néhány vízii siklóval. Nézze, kérem, én tűrtem, tűrtem, de ekkor úgy• éreztem, nem megy tovább. — Feladta a harcot, otthagyta a vállalatot? — Mit képzel rólam? Szó sincs róla... — mondta elszántan, hősiéi sen. — Most megyek bejelentést tenni... A vízisikló-vásárlás szabálytalan volt... GALAMBOS SZILVESZTER 14, 1966. július 2. FOLYTATÁS Táncolni kezdtek. Mind jobban belelendültek. Vitte, sodorta őket a zene ritmusa. Könyedén siklottak a parketten. Mint a légpárnás hajó a víz tükrén. A lány jókedvűen dúdolgatott. Szokatlanul mély volt a hangja. Ügy búgott, mint a mélyhegedű. S közben szorosan a fiúhoz simult. — Szeret táncolni? — kérdezte Ferkő csakhogy szóljon valamit. Kínos volt már a hosszú hallgatása. — Nagyon, — csicseregte vissza a szőkeség. — Egy hétig is eltáncolnék, ha lehetne. Tánc közben Ferkó pillantása a két fiúra esett. Észrevette, hogy azok nyomon követik minden mozdulatukat. — Melyik fiú az udvarlója? — Egyik sem, — felelte a lány könnyedén. — Barátok... pajtások, ahogy tetszik... Kell, hogy legyen valakije az embernek, akivel néhanéha elszórakozik egy kicsit, nem igaz? — Igen ... kell valaki. — Maga egyedül van? — Egyedül. — Szegény fiú ... Átjöhetne a mi asztalunkhoz! Hirtelen szoros lett Ferkó ingnyaka. — Megengedik a barátai? Felkacagott a lány. — A mi asztalunknál mindig az történik, amit én akarok! Akaratos lány vagyok ám én!... — Ismét felkacagott. — De csak úgy ülhet az asztalunkhoz, ha aláveti magát az én akaratomnak... Mellettem nem lehet ám szomorodni. Szívszorítást kapok, ha szomorú embert látok. — Maga sohasem szokott szomorkodni? — Hát érdemes? — Azt nem lehet mérlegre tenni, hogy érdemes-e vagy sem — mondta Ferkó. — Ha úgy hozzák a körülmények, úgy hozza az ember sorsa, hogy szomorkodni kell, ha akar, ha nem, mit tehet? — Azért ember az ember, hogy parancsoljon magánaki — Igen, igaza van, azért ember az ember... De ha valakinek semmi sem sikerül az életben...? — Csalódott valakiben? — kérdezte a lány kissé elkomolyodva és a fiú arcát fürkészte nagy kíváncsi szemével. — Ha valakinek semmi sem sikerül az életben, előb-utóbb csak elkeseredik, nem? — El hát, ha halálkomolyan vesz mindent!... De annak semmi értelme, higyje el... Az életet nem nagy É-vel kell gondolni és venni, s akkor az emberrel nem történhet komolyabb baj. — Alaptermészet kérdése. — Ne higyje! — csicseregte a lány. — Az alaptermészet is könnyen megváltozik, csak akarni kell! ... Vidékről jött fel? — Igen. — Nagyszerű! — Miért nagyszerű? — Csak úgy... Én is vidékről jöttem fel. — Honnan? — kapott a szón Ferkó. — Fontos ez most? — kacagta el magát a lány. — Nem, nem fontos ... — Szilveszter van, és én most1 nagyszerűen érzem magam!... Hagyjuk ezeket a csacsiságokat, mulassunk! — s búgatta a hangját, a mélyhegedűt a fiú fülébe. És tovább táncoltak. Szabó Feri egyre azon törte a fejét, honnan jöhetett fel a lány, ki lehet, mi lehet, mivel foglalkozhat, s kik lehetnek azok a fiúk ott az asztal mellett? Valóban csak a pajtásai? ... Helyes kislány, és szőke, mint Julika volt. Mégis más. Egészen más, mint Julika volt. Komolyabb. Vagy még tőle is könnyelműbb?... Ki tudja? — Akarja, hogy az asztalához üljek? — súgta a lány hamiskásan. Csodálatosan tudott mosolyogni. Valami átfutott Ferkőn, akaratlanul is megszorította a lány puha, törékeriy kezét. — Csak úgy... játékból? Felcsilingelt a lány hangja. — Nem mindegy az?... Vagy maga nem szereti a játékot!... Én nagyon játékos természetű vagyok... Mit gondol, nagyon nagy hiba az, ha az ember játékos természetű? — Nem tudom ... Nem lehet az hiba ... — Kicsi koromban is szerettem. — A meséket is szerette? — A meséket?... — ismételte meg a kérdést a lány. — Igen... azt hiszem. De csak a szép meséket Ferkő elmosolyodott. Annyira gyerekes és naív volt a gondolata, amit ki akart mondani, hogy maga is megmosolyogta. — Az aranyhajú lányról szólót hallotta? Huncut tüzek gyúltak a lány szemében. — Azt még nem ... Majd egyszer elmondja, jó? — Igen. Majd egyszer... Ha ugyan találkozunk még. — Akarja? — Nem tőlem függ — mondta Ferkő, és a lány szemébe nézett. Várta a választ. — Majd megbeszéljük, jó?... Az asztal mellett. Elhalt a zene: szünet következett. A lány belekarolt a fiúba és az asztalhoz sétáltak. Leültek. — Nem szól a pajtásainak? — Nem — felelte a lány. — Különben oda kell mennem, otthagytam a táskámat. Rögtön jövök. }SAmn
