Szabad Földműves, 1966. július-december (17. évfolyam, 26-52. szám)
1966-12-10 / 49. szám
Kivéve Kaff Kornélt, ö ezalatt kiment. Nem, nem követett el egy egészéletre kiható botlást! Tudta fői, mit cselekszik. A lángelme szülte „csodálatos ötlet" csak így valósítható meg. Az lenne botlás, ha most gratulálna, amikor mindenki azt teszi. A sok egyhangú fóklvánság elveszti hatását. Csak annak van értelme, ha valami különöset produkál. Amikor már senki sem gratulál, akkor jön ő. S nem csendben, hanem mindenki hallatára mondja el jókívánságait. Ez lesz ám az igazi hatás! így az új beosztás egy percre sem vitás. Az Igazgatónő már az ünnepi asztalnál ült, amikor Kornél visszajött a terembe. Néhányat tapsolt, így jelezte, hogy csendet kér. Csak miután mindenki elhallgatott, kezdte el mondókáját. — Szeretett igazgató elvtársnö, engedje meg, hogy én Is gratuláljak. Hatvanadik születésnapja alkalmából minden jót kívánok. A „hatvanadik“ szónál a tömeg felmorajlott, az igazgatónő pedig, elpirult. Csak Kornél nem vette észre, hogy tévedett. Az új beosztás persze így sem maradt el. De ennek... szóval ennek Kornél nem örült. FÜLÖP IMRE Acska BELVÁROSI KOCSMA, w amely nagyképűségből fehér-kötényes pincérnőkkel szolgáltatja ki a vendégeket, s ahol nyilván gazdasági szempontból, dicséretre méltó állhatatossággal, sört és tömény szeszes italt mérnek; olcsó sört és olcsó pálinkát, ezt ki kell hangsúlyozni, mivel kies városunkban ritka már az efféle „vendéglátó üzem“, különösen az ú] gazdasági rendszer beindulása óta, (melyet a vendéglátóipar — ismerjük el: nagy leleménnyel — a szomjas állampolgárok zsebére épít), egyszóval ez a belvárosi „putik“ kétségtelenül teljesíti a huszadik század második felében reá rótt nemes feladatot: viszonylag olcsón teszi lehetővé, hogy az atomkor embere leigya magát a sárga földig. A vendégsereglet igen változatos: találtunk itt elidegenedett (vagy éppen elidegenedő) értelmiségieket és progresszív kocsisokat, keresztre '(pontosabban: padlóra) feszített költőket és megváltő-szakállú szélhámosokat, részeg papokat és kótyagos kéményseprőket, lecsúszott (asztal .. .és majd alá csúszott) diplomatákat és (pénz-) tárca nélküli újságírókat. Díszes társaság el kell ismerni, dehát amint mondottam: belvárosi kocsmáról van szó. A pincérnők fiatalok és csinosak, egyetlen egy kivételtől eltekintve karcsúak és kacérak, tudtommal kevés rájuk a panasz, annál több az udvarias bók s miközben a férfiak orrukat a pohárba dugták nem feledkeznek meg elégedettségük jeléül hálásan megsimogatni az épp ellibegő „tündér“ gömbölyűbb részeit. A fehérkötényes lányok illemtudőan sikoltoznak s a lucskos szalvétával meglegyintik a „vendég urak“ kezét. Ebben a füstös, büdös alkoholgőzös lebujbán, a korhelyek eme alkalmi paradicsomában egy sápadt fiatalasszony is dolgozik. Sápadt, szőke gyermekasszony. Szótlanul lépked asztaltól asztalig, fehér homlokán parányi veritékcseppek, haja nedvesen tapad halántékára, némán szedi öszsze a poharakat, mosolytalanul hallgatja végig a törzsvendégek nyálas vicceit, otromba megjegyzéseit. Néha a felszolgálás rövid szüneteiben megáll, vállát neklveti az ajtófélfának, s kezét a szívére szorítja. Mire gondolhat ilyenkor? Arra-e, hogy ez a bűn, ez a gomolygó cigarettafüst mégis megárthat a kicsinek? Úgy vélem: a hatodik megszületik hónapban l^het. „Termi csöndeskén a gyermeket“, jut eszembe Illyés szép verssora. Mire gondolhat ez a leendő kis anya, míg szívére szorított kézzel áll az ajtófélfának dőlve s tekintete ijedten röpköd egyik asztalról a másikra, részegről részegre, várva a parancsot, a megrendelést. Arra-e, hogy neki most sokat kellene friss levegőn tartózkodnia? Tegyen hosszú sétákat, gyakran szellőztessen, kerülje a cigarettafüstös helyiségeket, keresse a nyugalmat és a csendet!“ — mondották neki a terhesség-tanácsadón. A nyugalmat és a csendet... „Nocsak, még két konyakot kisanyám!“ „Kérünk még egy kört!" De gyorsan ám, mert baj lesz!... „Három sört ide!“... „Ide is egyet..., kettőt..., tizet..., százat...“ ö is elindul újra. Mosolytalanul, de panasz nélkül hozza, viszi a poharakat, némán osztogatja a mámort a cseppfolyós boldogságot, homloka vakítóan fehér, teleszőrva parányi gyöngyszemekkel, a hatodik hónapban lehet, szíve alatt a gyermek, aki ilyenkor már mocorogni, rúgni szokott, hozza a gint, a vodkát, a konyakot, a sört, és senki sem köszöni meg a kiszolgálást, hiszen azért fizetik őt, nem azért, hogy gyereket teremjen, hiszen anélkül is vagyunk épp elegen ebben a belvárosi kocsmában. ZSÉLYI NAGY LAJOS ! Monoszlói M. Dezső ÚT AZ ÚT mentem rajta széktől székig óvodától óvodáig iskolától iskoláig szerelemből szerelembe jó szokástól rossz szokásig Mentem rajta réttől rétig gyermekkorból kamaszkorba kamaszkarból férfikorba börtönökből börtönökbe szabadságból szabadságig Mentem rajta éjtől fényig nappaloktól éjszakáig vélt esodáktól valóságig Mentem rajta megyek rajta egyre mentem menni kellett lépni kellett járni kellett lépcsőt létrát mászni kellett garádicsról garádicsra lépcsőfokról létrafokra éj fokára fény fokára múlt fokára lesz fokára víg fokára bú fokára volt fokára új fokára vágy fokára harc fokára csel fokára csúf fokára mászni kellett lépni kellett vándor társam lépő társam biztassál hogy végig birjam CSUPAJÚ jó hogy Benned lakik a sátán mert Így nincs kitől félni (6 hogy Benned lakik az angyal s nem térdet fárasztó nőt ültet ölébe a férfi jó hogy Benned lakik az ének nem kell idegen ricsajból dalt komponálni Jó hogy Benned lakik a csend védő kagylója világot zár magába mikor ugatva sírnak a halál orgonái Jó hogy Benned lakik a nyugtalanság örömökre riaszt csiklandó éle Jó hogy végül meg lehet nyugodni mégis tudván hogy Benned lakik számunkra is a béke AJÁNDÉK A jelenem odaadtam A múltam elmeséltem Mit adhatnék még? Szívemben lapul a bizalom s van néhány reményem Elég lesz ennyi együtt? Néha kevésnek néha túl soknak érzem Latolgatom: boldogságot tudunk-e venni ilyen kevés és ilyen drága pénzen? TAHOMEj Tudja-e kedves hol van Tahomej? Ott hófehér a tenger s a víz is csupa tej Azt mondja játék ez? Engem szórakoztat A rendőrgenerális nadrágján a kék sáv nem létező maláj szavakat ragoztat Ilyeneket: Nyuhahó nyuhaháj nyuhahej Tudja-e kedves hol van Tahomej? Messzebb mint ez a szék s a sok poros papír Piros füvön legel halványkék tapir Meztelenül járkál ott a szerelem Ha lehunyja szemét eljöhet velem Ott hófehér a tenger a víz is csupa tej Nyuhahó nyuhaháj nyuhahej! SZERGEJ JESZENYIN: Dűlők álmodnak Dűlők álmodnak piros alkonyairól, bokrok tövén kék kutat ás a köd. Kunyhó-anyóka csend-kenyeret morzsol, tűnődve rágja ajka, a küszöb. Az őszi fagy szelíd és szemérmes, szérűskert alján lopva lépeget. Kéklő ablakból szöghajú legény les surrogva szálló seregélyeket. Zöld füstöt ont a kémény langyos kelyhe, veresen izzik a kemence-mély. Kutatva jár a szél, seholse lelve valakit, akit elnyelt rég az éj. Valaki elment. Cserjés sűrűjében nem jár zörögve csorbult lomb alatt. Sóhaj szakad fel, útrakél az éjben, a egy borzas bagoly csőrén fennakad. A csend sűrűi, már szunnyadoz a pajta, deres út hlmzi a síkos-mezőt. Zizegve sir a vékony árpaszalma el-elbólintó tehénkék előtt. RAB ZSUZSA fordítása £ SZABAD FÖLDMŰVES 1988. december 10. II. FOLYTATÁS — És valóban azt hiszed ... — Valóban. Csak az időpont bizonytalan. Néhány hónap, jobb esetben néhány év ... A lány arcán végiggurult néhány könnycsepp. Hangtalanul sírt, s örült, hogy a fiú nem veszi észre. — Nem igaz — súgta — nem lehet igaz... — Ne gondolj rá. Az a legjobb. Én is azt teszem — mondta még, hogy megnyugtassa a lányt. Pedig tudta, hogy minden sző csalás. I. bekapcsolta a motort, és a kocsi lassan kigördült az útra. — Hallod, milyen szépen dolgozik? A fiú bólintottt. Csend volt, csak a motor halk zümmögését hallották. Furcsa élete van a fáknak, gondolta a fiú, s a gondolatra hirtelen leomlott minden, ami körülfogta. Csak a síkságot látta, amely a végtelen felé futott. Ott állt a középen, zuhogó zá-: porban. Sötét felhők gomolyogtak felette, s a villámok sárkány-farka darabokra szaggatta a felhőket. Üvöltött a szél, s a lecsapó villámok nyomában félelmetes dübörgések gurultak végig az esőverte síkon. És csak állt, mozdulatlanul, mintha gyökeret vert volna. Képtelen volt elindulni, annyira lenyűgözte a vihar ereje és vad szépsége. S mikor a villám kettéhasította a magányos fűzfát, mintha benne is valami kettéhasadt volna örökre. S micsoda ujjongó öröm lobbant benne a következő tavaszon, mikor látta, hogy a kettéhasadt fa újra kihajt, és a friss lombok vidáman hintáznak a szélben ... Keze görcsösen összerándult. Én, csak én... gondolta, csak bennem nincs semmi erő ... Micsoda szörnyű igazságtalanság ez az egész. Valaki fog egy vacak gránátot, odacsapja valahova, és.. és ott fekszik olyan furán, kicsavarodott végtagokkal... Szegény Jóska... Éppen csak hogy megkóstolta az életet... — Légy szíves, nyisd ki a kaput — mondta I. —, itt a kulcs. A fiú felrezzent. Igen, futott át az agyán, ez más valóság. A kulcsok valósága. Otthon és minden, ami e fogalomhoz tartozik. Ez az, ami nekem már nem lesz soha .. Illetve ... No mindegy, ostobaság az egész. Kiszállt a kocsiból, megfordította a kulcsot a zárban, s mikor a lány behajtott a kapun, újra bezárta. Állt a sötétben mereven, kétségbeesetten. De ez csak pár másodpercig tartott. Kicsit megrándult a szája szöglete, mintha tréfás gondolata támadt volna. Mát nem mindegy, mi jön még ezután? Miért is elégedetlenkednek? Hát nem elég az, ami van? Vajon ki kapott nálam többet az élettől? Csak nyavalygok, pedig igazán semmi okom, se jogom nincs rá. — Jössz? — hallotta a lány hangját, ahogy átsuhant a sötét udvaron. — Igen, már megyek — mondta. Mikor odaért a lányhoz, magához ölelte, megkereste az ajkát és belecsókolt. — Üres az egész ház — mondta később I. — Az enyém minden, de ha akarod, neked adom« A fiú tiltakozni próbált, de a lány nem engedte beszélni. — Ne szólj semmit — mondta —, neked adok itt mindent. Te jobban megérdemled, mint én. Tulajdonképpen nekem semmi közöm az egészhez. Mióta élek, még semmi hasznos dolgot nem tettem, és nélküled olyan üres lenne az életem, mint egy szalmaszál belseje. Ne, ne tiltakozz, így van. Ezt én jobban tudom. Gyere, menjünk be. Azt akarom, hogy jól érezd magadat és mindent elfeledj. I. sorra járta a szobákat és felkapcsolta a villanyt. A csillárok fényében minden ragyogott, mintha napfény érte volna a tárgyakat. — Inni akartál, igaz? Azt mondtad a szálloda előtt, hogy iszol valamit, és megpróbálsz aludni. így mondtad? — így— Akkor most iszunk. Sokat akarok inni, rettenetesen sokat. — Nem bánom. Igyunk. — Igyunk, de ne akárhogyan. Ne közönséges módon. — Ahogy te akarod. — Akkor ülj ide a szőnyegre. Várj, ide rakom ezeket a párnákat. I. gyorsan elrendezett mindent, s mikor az üveget és a poharakat is a szőnyegre rakta, maga is leült. — Nagyszerű így, igaz? — Te mondtad. I. teletöltötte a poharakat. — Akarsz szódavizet? — Nem.-r- Én se. — Szervusz. — Várj. Az első pohárral.., — Igen... Az első pohárral arra ürítsük, hogy ha túl leszek mindenen, elfelejted ezt az egészet, és boldog leszel. I. lehajtotta a fejét, úgy koccintott. — Megígéred? — Cinikus vagy. Hogy beszélhetsz így? — Ne haragudj, nem akartalak bántani. ' — Nem haragszom. És szomorú se vagyok. Minden, ami rajtunk kívül van, ostobaság. Újra töltötte a poharakat. — Rosszul mondtam? — Nem. Igazad van. Csak annak van értelme, amit magunkban cipelünk. Jó vagy rossz, egyre megy. — Töltsék még? — kérdezte I., s felemelte az üveget. — Töltsék? — Persze. Jő inni, s minden jó, amit együtt teszünk. I. mosolygott. Az előbbi kellemetlen érzések és gondolatok feloldódtak benne, s újra megfeledkezett mindenről. Nem tudta mi volt és nem érdekelte, mi következik. Feszült benne az erő. Olyan volt, mint egy fiatal, nagyon szép állat. — Itass meg — mondta. A fiú felemelte a poharat, de a lány megfogta a kezét. — Ne így — mondta. — Hanem? — Jaj, semmi fantázia nincs benned. — Kicsit várt, majd közelebb húzódott a fiúhoz. — A szádból akarok inni — súgta —, a szádból... Az üres pohár halkan koppant a szőnyegen. I. ajkát a fiúéra tapasztotta, s úgy érezte, tűz ömlik át a szájába. Húnyt pillái alatt látta, ahogy felcsapnak a lángok, és vadul körültáncolják a testét. De ezek a furcsa lángok nem hamvasztották el a ruhát, nem perzselték meg a bőrt, csak lobogtak, felcsaptak, majd örvénylő mozgással végigszáguldottak a haján, a vállán, a mellén, a combján. Ügy érezte elájul a gyönyörűségtől. S a lángok tovább táncoltak, röpködtek, száguldoztak, némán, csodálatosan... Mozdulatlanul feküdtek a szőnyegen egymás mellett, mintha aludnának, vagy mint a halottak. Percek suhantak el felettük, percek, amelyeket nem érzékeltek, amelyekre nem emlékeztek. Az idő folytonosságából kihullott egy rész, visszavonhatatlanul. De ez nem okozott fájdalmat, mert elvesztését nem érzékelték. I. megborzongott. Erezte, hogy a lángok elhagyják, egyre jobban eltávolodnak tőle. — Ugye, most gyűlölsz? — Tréfálsz? — Nem. Csak attól félek egyszer meggyűlölsz, vagy azt gondolod rólam, hogy erkölcstelen vagyok. — Nem gyűlöllek. — Igazán nem? És... — És emmi. Ne gondolj semmire. nz igazgaiono etemre nauam sem akart róla, hogy megünnepeljék az ötvenedik születésnapját. Meggyőződése szerint nem látszik ilyen idősnek, így meg minden kiderül. Ám mikor megtudta, micsoda születésnapi ajándékkal akarják meglepni — mindenbe beleegyezett. Sőt kimondottan örült. Örvendett Paff Kornél Is. Hogyisne, hiszen a mat nap nagyszerű alkalomnak látszik egy Igazi „jó benyomás" keltésére. Tudta, az Igazgatónő szíve ma lágyabb, mint máskor. S ha ehhez még hozzájárul a jó benyomás is, az új beosztás nemcsak álom többé. Az új beosztás sorsát ma el lehet dönteni. Csak a „benyomáskeltés“ sikerüljön! De hát miért ne sikerülne? A gratulációt mindenki szívesen fogadja. Különösen ha alkalmas pillanatban hangzik el. A gratuláció pedig át tud változni mindenné. Igen, még új beosztássá is! Kádelek Kornél egyetlen bizalma: barátja így vélekedett: — Csodálatos ötlet! Ilyet csak égi „lángelme szülhet". En mindig mond tam, hogy te még sokra viszed a: életben. A köszöntőt az igazgatóhelyette: mondta. Betanult szövegében egy szó val sem emlegette, hogy az tgazgatt elvtársnö hányadik születésnapja al kalmából kívánja az üzem minder dolgozója nevében a jó egészséget meg a többi jókat. Aztán átadta at ajándékot. — Ezek után érthető, hogy az Un népéit tekintetéből a vártnál sokka nagyobb öröm sugárzott. A fenékic, ürített első pohár után — ha csak egy percre is — minden asztalhoi odament, mindenkivel külön ts koc cintott. Senki sem szalasztotta el at alkalmat, hogy személyesen is kife jezze a „legőszintébb szívből fakadó“ jókívánságát.
