Szabad Földműves, 1966. július-december (17. évfolyam, 26-52. szám)
1966-11-26 / 47. szám
Nicholas a fa legfelsőbb lombjai 'közt csücsült és teljesen tisztában volt vele, milyen csínyt szándékszik elkövetni az a férfi ott lent. Hiszen minden Iskolásgyerek ismert az ilyen tréfát. A fa jóval magasabban emelkedett az ég felé mint az erdei lak, s így onnan föntről a gyerek pontosan megfigyelhette, ahogy az az ember kissé kinyitotta az ajtót és egész lazán egy kis vasrudat akasztott be az ajtó felső pereme és a fal közé, mégpedig úgy, hogy az az ajtó megmozdulására a mit sem sejtő belépőnek egyenesen a fejére essen. Amit azonban Nicholas onnan a fa tetejéről látott, tréfának, diákcsínynek bizony nem volt mondható ... A gyerek az apjával együtt a vakáció idejére jött ide erre. a kies helyre. Ismerte azt a férfit ott lent a ház ajtajánál: Willoughby úrnak hívták, egy másik úrral és egy asszonnyal lakott ebben az erdei lakban, az ö lakásuk közelében. Egyszer már találkozót vele az erdőben, kicsit el is beszélgettek. De a bácsi elég szófukarnak mutatkozott, s így sokat nem tudhatott meg róla. Most megfigyelhette Willoughby úr vészesen furcsa előkészületeit és rémületében a szájpadlására tapadt a nyelve, amikor rájött, miben töri a fejét ez a Willoughby bácsi. A tagbaszakadt, erős férfi egy ládán állt, és nagy erőlködéssel egy hatalmas követ igyekezett elhelyezni a vasrúdon. Hosszú, gondos erőfeszítések árán helyezhette csak egyensúlyba, nehogy leessen, ha elengedi. Az erős férfi karizmai remegtek az erőlködéstől, amíg a nagy követ a legmegfelelőbb helyzetbe tudta hozni. Es Nicholas pontosan tudta, mi a szándéka — ÁTKÉPZÉS — Minden férfit be lehet fogni! — jelentette ki Bumbaláné magabiztosan. — Ha nem is kocsi elé, de házi munkára feltétlenül. Ha csökönyös, meg kell kedveltetni vele új munkakörét, felébreszteni becsvágyát. Hadd henceghessen el barátainak, mennyire tehermentesíti asszonykáját házi teendőiben! — Csakugyan? — csodálkozott Csipcsaláné, akit konok férjjel vert meg a sors. — Magának már sikerült átképeznie Bumbala bácsit? — álmélkodott a jóval fiatalabb Csipcsaláné. — Mi az, hogy sikerült? Valamit már ifjabb éveiben értett a kotyvasztáshoz az én Bumbusom. Mire nyugdíjba vonult, már úgy főzött, mint egy vendéglőipari üzem főszakácsa. Mind a tíz ujját megnyalná főztje után, drágám! — Hogy szokott-e edényt törni? őszintén szólva ez még ma is előfordul nála. De mit tegyek egy kétbalkezes, szerencsétlen férfival? Ilyenkor legjobban az bosszant, hogy az okozott kárt nem vonhatom le a béréből. Hiszen csak brigádmunkás! — Vajon tud-e vasalni? Nos hát, erről beszélni lehetne. Bármennyire összeszedi férfi-eszét, szeret elmélázni. Múltkor többek között kiégette az egyik kombinémat... Dehogyis a vasalóval! Munka közben pöfékelt a lelkemadta és egy csikkel lyukat égetett rajta. Büntetésből a függönyöket is kivasaltattam vele. Bumbuskámat ugyanis állandóan foglalkoztatni kell, egyre újabb munkát vagyok kénytelen számára kiagyalni, különben ábrándozni kezd. Az ábrándozás pedig az élet megrontója. Ne járjon az esze másokon ... azaz máson!... Vagyis másvalamin ... — Korához képest ma már elég értelmesnek mondható Bumbus. Igyekszik. Alig teszi le a törlőrongyot, hozzáfog a pepecseléshez, barkácsoláshoz. Órákig képes elbabrálni valamilyen haszontalansággal vagy sületlenséggel. Konyhaszéket szerkesztett magának forgatható, magas ülőkével, s azon trónol, ha krumplit hámoz. Hallottak már ilyet? Ha burgonyatésztát készít, mind a tíz ujjával egyszerre sodorja. így gyorsabban készül el vele. Tíz „sulinudlit“ egyszerre. — Irigylem az életét, Bumbaláné lelkem! — sopánkodott Csipcsaláné epésen. — De mondja csak. a kezdődő agyalágyulás, vagy legalábbis vészes búskomorság tüne tel még nem törtek ki kedves férjén? ... < K, E. olyan pontosan mint az az ember maga. A gyerek biztosra vette, hogy a három szomszédot ugyanaz a cél vonzotta erre az elhagyott, erdős vidék-, re, mint öt magát és édesapját, hogy egy időre elmeneküljenek a nagyváros zajos forgatagától és vadászva, halászva üssék agyon a napokat. Most szinte megbűvölten figyelte Willoughby úr lázas igyekezetét, s moccanni sem mert, sőt lélegzeni is alig, nehogy magára vonja annak az embernek a figyelmét. A másik ott lakó férfit sehol sem látta, távol volt az asszony is és Nicholas, a fa lombjai közt remegve, biztosra vette, hogy ott lent a szomszédjuk halálos csapdát készít. Várt tehát, amíg Willoughby horgászfelszerelésével elindult az erdő felé vezető kitaposott ösvényen és eltűnt a sűrűben. Gyorsan, de nagyon elővigyázatosan leereszkedett a fa törzsén, és apja, a nagy vadász utasításaihoz híven, meghúzódott a fa mögött, hogy gondolkozzék, mitévő legyen. Két lehetősége volt: óvatosan megközelíteni az ajtót, fgy hoszszabb léccel belökni, s ezáltal leesne a kő. A másik: amilyen gyorsan csak lehet, meg kell találnia a másik férfit vagy az asszonyt, hogy figyelmeztesse őket a csapdára. Első elgondolását rossznak találta, mert a lezuhanó kő robajára visszatérne a még közelben levő Willoughby és akkor ő maga fizetne rá, mert a gyilkos szándékú férfi megölné az egyetlen tanút, hogy azután újra felállítsa halálos csapdáját. Hiába, Nicholasnak nem volt szerencséje. Amikor ugyanis végre megtalálta a másik férfit és az asszonyt, együtt álltak ott Willoughbyval a vízparton és horgásztak. Elbújt tehát a közeli bozótban és türelmesen várt, amíg majd alkalom nyílik arra, hogy egyedül beszéljen a másik férfival vagy az asszonnyal. De a nap erősen tűzött és jó órai türelmes várakozás elmúltával elaludt rejtekhelyén. Amikor felébredt, ijedten ugrott talpra. Fogalma sem volt milyen hosszú ideig aludt. Óvatosan kilesett a bokrok közül és kétségbeesetten látta, hogy a víz partján már senki sincsen. Rémületében minden óvatosságot mellőzve lóhalálban rohant vissza az erdei lak irányában. Már messziről látta, hogy elkésett. Emberek csoportja álldogált a ház előtt egy sátorlappal borított tetem körül. Közöttük látta az apját is és sejtette, hogy a többiek a rendőrség emberei. Még mielőtt beszélt volna az apjával, megtudta, hogy az a férfi halt meg, aki a halálos csapdát állította. A kő az ő fejére esett. Az apja meglátta Nicholast és el akarta vezetni. A gyerekből azonban ömlött a szó. „Apám... én láttam öt, láttam, amikor a csapdát csinálta... kerestem őket, megakartam nekik mondani, hogy vigyázzanak ..., de...“ —- No gyere már... ne törődj a dologgal, a rendőrség már úgyis letartóztatta a másik kettőt — csillapította az apja. — Mind a kettőt elvitték? Hogyan? Miért? Nem értem ... — Nem is fontos, hogy megértsd. Az asszony összejátszott a gyilkossal ... Aki meghalt, egy levelet hagyott hátra, a zsebében találták meg. ö sejtette, hogy el akarják tenni láb alól... De te ezt még nem érted. Olyan ügy ez, amit a felnőttek „örök háromszögnek" neveznek. Nicholas az apjára meredt, aztán elfordult és elmentek onnan. Amikor közelebb jutottak az erdőhöz, ahol az út kiszélesedett, megpillantotta a rendőrautót. A másik férfi és az aszszony ült benne, halálsápadtan mindkettő. A gyerek csak azt tudta: itt valami nincs rendjén és az izgalomtól remegve kezdte cibálni apja kabátujját. — Apukám, ki az ott, akit megöltek? Az apja homlokát ráncolva válaszolt: Willoughby úr. Nicholas most már teljesen tudatában volt, milyen rettenetes tévedésről van itt szó. Még mindig remegő hangon számolt be az apiának, mit flgyelt meg kora délután onnan a fa tetejéről. Nagyon komoly hangon kérdezte tőle az apja és vállon ragadta: — Egészen biztos vaay benne, hogy ezt láttad? Megesküdnél rá? A gyerek rémült arccal bólintott. Aztán azonnal a közelben álló rendőrhöz mentek, aki a vizsgálatot vezette, ö pedig elismételte vallomását. A többi már nagyon gyorsan játszódott le, Nicholas szörnyen megilletődött, annyi mindent beszéltek - előtte. A kérdések és feleletek kergették egymást, a férfi és a nő ölelgették őt. ■ Amikor mindennek vége volt, Ní' cholas kissé zavartan kérdezte az : apját: — Még mindig nem értem tel• iesen... Hogy csinálhatta az a Willoughby bácsi saját magának azt a . csapdát? Es apja megmagyarázta. , — Willoughby úr nagyon el volt : keseredve. Meg akart halni, mert ' tudta, hogy elvesztette a feleségét és : nem volt kedve nélküle tovább élni. , De bosszút is akart állni rajtuk és azért rendezte el így az ügyet, hogy ’ azt a látszatot keltse: a vetélytársa és saját felesége ölték meg. , Kissé félve nézett fiára a magya. rázat után, de a kölyök figyelmét , most már teljesen lekötötték a más, napra tervezett halászat előkészüle- i tei. A horgokkal és csalétkekkel babrált. (Ford.: SM) Szeresd ezt a tömör, meleg világot! Örvendezve köszöntsd a tájakat. Bukj a folyóba, hogyha megcsodálod, tutajon ringasson az áradat. Dőlj le a végtelen tengerhomokba! Merítsd bele könyékig a kezed. FekUdj... Fölcsap a tenger sustorogva, kristályait szádon erezheted. Tapintva igaz a világ. Kevés már a libegős! Baktass völgyön-hegyen! A költő — az mezítlábas legyen. Lábujjai közt üssön át kövér sár. Rab Zsuzsa fordítása ^ SZARAn FÖLDMŰVES 1986. november 28. A HARMADIK POHÁR UTÁN ismét iszonyúan lüktetni kezdett a halántéka. Nem a konyaktól, ezt biztosan tudta, hisz három konyak egészen hétköznapi eset, s talán már csecsemő korában is elbírt volna ennyivel. Szomorúan állapította meg, hogy ilyen körülmények között nem érdemes új adagot rendelni. De hát akkor mit csináljon? Egyedül van, a cimborái még valamelyik közeli faluban lézengenek, vagy ha minden jól sikerült, egy borospince dohos odvábán elmélkednek az ország gazdasági távlatairól. Vacak egy helyzet, állapította meg, s meglötyögtette a pohár fenekén szunnyadó szódavizet. Az iménti fejgörcsöt újabb követte, amely talán enyhébb volt, mint a korábbi, de kitartóbb. Elszürkült ábrázattal dőlt a szék karjának és halkan káromkodott. Ahogy csillapodott a fájdalom, egy kicsit összeszedte magát, s mikor a pincér elsuhanni készült mellette, megmozdította a kezét. — Parancsol? — kérdezte enyhén meghajolva a sötétruhás alak. — Még egy konyakot — mondta egészen halkan, mert érezte, hogy a harmadik roham közeledik. — Igenis, még egy konyakot — ismételte a pincér és szolgálatkészen eliramodott az asztalok között. — Hű az áldóját — morogta fakó hangon — ilyen még nem volt. Ogy érezte menten szétreped a koponyája. Mintha gözkalapács lüktetett volna benne. Szinte hallotta a sistergését, ahogy a nehéz súly felemeli a dugattyút, s ahogy kattanva kiengedi a megfeszített, ujjnyi vastag rúgókat. Halkan nyögött. — Tessék a konyak — mondta a pincér s az asztalra tette a tálcát. A fájdalom kissé enyhült, s tudott gondolkodni. A fenének rendeltem ezt a konyakot? Most már mindegy, itt van. Magam vagyok a bűnös. Ártani nem árt, az biztos ... csak használhat. Ha használna legalább... Hm, akkor kénytelen volnék meginni még egyet. Es ezek a barmok is... Képesek éjfélig dolgozni, vagy inni, s itt hagynak döglődni, mint egy ütődöttet... De várjatok csak! ... Lenyelte a konyakot, s utána ivott néhány korty szódavizet. Lesz, ami lesz. Nem használ, de nem is árthat. Egykutya az egész. Elhatározta, hogy vár még fél órát, s ha nem jönnek, lefekszik. De a következő pillanatban feladta ezt a tervet. Teljesen értelmetlen volna az egész. Ha megjönnek, úgyis felverik könyörtelenül és beszámolnak minden hülyeségről. Igyhát maradt, és bizonytalan érzések közepette várta, hogy mikor kezd újra dolgozni fejében a gőzkalapács. Az idő piszokmőd lassan haladt. Az üres kávéház félhomálya ezt a viszonylagos érzést csak fokozta. Gubbasztott a széken, mint egy beteg varjú. Unta a világot, s magát is benne. Napok óta nem történt vele semmi érdekes. Pocsék tavaszi napokat élt. S ez a hülye gőzkalapács is a fejében ... Mégis csak lefekszem, gondolta, hátha most az egyszer kivételesen nem vernek fel. Hátha megkönyörüh? Fiatalok tárlata Bár egy csoportnak jelzi magát ez a négy fiatalember — a 221-es csoportnak — alkotásaikban úgy érzem, különböznek egymástól. Ez a külső tényező azonban nem zárja ki a bennső kapcsolatok lehetőségét. Azt is nagyon valószínűnek tartom, hogy nem egy közös program szellemében alkotnak. Legalábbis a Fiatalok Galériájában (Galéria mladych) kiállított művek nem azt bizonyítják. Ján Halás, Kopócs Tibor, Mikulás Lovecky és Varga Lajos művei ennek ellenére érettek arra, hogy a nagyközönség s a kritika tudomást vegyen róluk, annál is inkább, mert alkotásaik tehetségről, erőteljes egyéniségről vallanak. A csoporton belüli rétegezés megmutatkozik a technikai kivitelezésben és a témaválasztásban is egyaránt. Hálás két „Álarc“ kompozíciója a felületi formákból teremt egységet; „Felkelés“ című alkotása viszont szimbolizmusával hívta fel magára a néző figyelmét. Egyetlen síkban fekvő véres gránátszilánk ez. amely átverte az eleven húst és magában hordozza egyaránt a győzelmet s a bukást is. Mikulás Lovecky alkotásai ezzel szemben egy egészen más világról és szemléletről tanúskodnak. A „Vizuális transzplantáció“, a „Defektolőgiai eset“, a „Barna kérgek“ és a többi alkotás is színekben, vagy ha fehérfekete vonalakkal is a XX. szá»»d vízióit vetíti elénk; a túlfeszített, állandó életveszedelmek között gyötrődő ember gondolatvilágát, amely a kilátástalanság útvesztőjében önmagába fordul, s idegenségbe fagy. Kopócs Tibor és Varga Lajos munkái ismertebbek, hisz az Üj Ifjúság és a Hét hasábjain számos alkotásuk megjelent már. A folyóiratokban közölt rajzok, illusztrációk azonban nem adhattak átfogó képet munkájuk egészéről és művészetük irányáról. Kopócs Tibor tollrajzai tökéletes technikai felkészültségről tanúskodnak. Erejüket mégsem ez, vagy nem csuuán ez. adja. A mondanivaló, a gondolatok aktualitása az, ami az első oillanatbn megragadja a nézőt. Az áttetsző szerkezet állandó mozgás hatását kelti, s a megnyúlt alakok kiszakadnak a körnvezet mozgásából, de mégis egy egészet, egységet alkotnak. A „Pompei katona“ sötét lávatömege komor, kőbedermedt pátoszával figyelmeztetés és memento. Hasonló erejű látomás a „Két háború között“ című kompozíció is. Két sötét fal, amely mintha a föld kérgének a metszete lenne, közrefog egy világos, feneketlen szakadékot, s e szakadékba zuhan, omlik, darabokra töredezve a szétroncsolódott felszín. De a mélyebb rétegekben sincs nyugalom. Ott is kegyetlen harc dúl. Ezt a látomásos témakört egészíti ki és teszi teljessé még a „Lélekboncolás“ és a „Meggyőződés ereje“, de az „Ego sum“ ciklus is. Más. de nem kevésbé érdekes a „Ketten“ sorozat, amelynek alapjául Tóth Elemér azonos című kötetének versei szolgáltak. Varga Lajos képei lírai alkatú művészről vallanak. Témái az ifjúság, a szerelem. Erről beszél, erről mondja el véleményét művészi fokon a szerző. Egyénisége és szemlélete ezen keresztül a konkrét problémákra keres választ. A ..Magány“ az elhagyott, társtalan nő helyzetét örökíti meg. Az „Élet“ ciklus alakjai felnyúlnak karcsún, mint a fák, kettéválva különkülön, mégis egységet alkotnak anyagban és gondolatban egyaránt. Négy fiatal művész — négy út és lehetőségi Az indulás szép eredménye magábanvéve siker, de egyben feladat és felelősségvállalás is. v j-gs-j nek ... Intett a pincérnek és kifizette a számlát. Felfelé haladva a lépcsőn, meg kellett állnia, mert úgy érezte, összeesik. Szeme előtt sötét karikák ugráltak őrült gyorsasággal, és a feje szétpattan, mint a leejtett görögdinnye. De azért csak helyre igazította magát és újra elindult. A szobában nem az ágyra feküdt, hanem a heverőre. Csak ruhástól nyúlt el rajta, mint a jó polgárok bő ebéd után, ha egy negyed órát szunyókálni akarnak. A szoba az első emeleten volt, ablaka az utcára nyílt, s az úton dübörgő teherautók zaja megremegtette a falakat. Hiába zárta volna be az ablakot, az sem segít. Feküdt lezárt szemmel. Ha valaki kinyitja az ajtót, azt hiszi, alszik. Pedig egyáltalán nem aludt. Csak szeretett volna aludni. Feküdt a heverőn, mindenről megfeledkezve. A fejfájás mintha kissé csillapodott volna; a rohamok nem követték már egymást olyan sűrűn, s mintha a kalapácsot emelgető gőz is megfáradt volna. De elaludni nem sikerült. Hirtelen villantással lobbantak fel az utcai lámpák, s fényük a szobába is besuhant, hidegen, sárgán. Micsoda marhaság ez az élet, gondolta. Először nincs semmi, majd hirtelen megszületünk minden ok és cél nélkül; végiggyötörjük magunkat az ostobaságok iskolának nevezett kacskaringóin az élet és az elhivatottság jegyében, szeretnénk is talán tenni valami szépet, értelmeset és nagyot, hogy változzon a világ. Idővel aztán rájövünk, hogy gyengék és tehetetlenek vagyunk .., Bizony komám, így van ez. S mikor valahol egyszer hirtelen megsejtjük ezt a borzalmas tényt, igazi voltát már képtelenek vagyunk felfogni, mert az igazi célt, amit magunk elé tűztünk, már régen elveszítettük. S ettől a perctől kezdve csak élünk, s látszólag bölcsen — mert öregszünk ugyebár — szemléljük a világot, amely befogadott és eltart ... És ha nem jönnének ilyen rohamok, amikor az ember fejében lavinát görget a fájdalom, nem is gondolnánk ezekre a dolgokraiS, Mindig ott kezdődik a baj, pörgette az előbb félbe szakított gondolat fonalát, hogy elhitetjük magunkkal saját személyünk fontosságát. Hiúk vagyunk magunkra, ez az igazság. Mindent egyes szám első személyben gondolunk, s végül apró-cseprő dolgok és gondok között őrlődünk, az idő elfut felettünk és egyszerre nyugtalanok leszünk, nem találjuk a helyünket, örökösen mennénk csak, s ha elfáradtunk se tudunk megnyugodni már soha. Az életünk pedig olyan semmi-értelművé válik, mint az a megnevezhetetlen állapot, amely születésünk előtt volt. S ami utána következik? Az se lehet valami különös. De mi következik ebből? Semmi. Szinte nevetséges paradoxon. Mintha az élet a halál folytonosságának valami rendellenes megszakítása lenne. Dehát a munka, az emberi alkotás?! Hú, de messzire keveredtem, mormogta félhangosan, s ezek még mindig nem jöttek vissza. Fölkelt, megmosdott alaposan hideg vízben, sétált egy keveset a szobában, végül ballonkabátot vett magára és lement az utcára. A koratavaszi utca tele volt emberekkel. Férfiak, nők, külön és csoportokban sétáltak, nézték a kirakatokat, s egykedvű ábrázattal mozogtak az estében. Az egyhangú zsongást időnként hatalmas teherautók recsegése, szuszogása szorította a földre. A gyógyszertár előtt megállt, s tétovázott bemenjen-e? Izgatta az a lehetőség, hogy néhány tabletta megszünteti a fájdalmakat. Végül mégse ment be. Kicsit büszke volt magára, hogy van még akarata, önfegyelme, s képes legyőzni a kísértést. Egy ideig a tér közepén álló tornyot nézte, a magas, gótikus ablakok ívelését, s mikor ráunt, visszafordult a szálloda felé. Útközben az előtte járó emberek lábait figyelte. Érdekes, gondolta, hogy járás közben mennyi mindent elárulnak az emberi lábak. Ez a karcsú, tűsarkakon ringó láb tele van erővel, gazdája bizonyára örül a mozgásnak, a friss levegőnek. Ott, arrébb azok a félcipők lassan, megfontoltan emelkednek, kimért polgári ritmussal, a leggyönyörűbb arany 'O SIMM hsj <D > o X a x a z *■« > 5 2 w CD W
