Szabad Földműves, 1966. július-december (17. évfolyam, 26-52. szám)

1966-11-26 / 47. szám

TELEVÍZIÓ „ŐFELSÉGE“ SZÁZADUNK felbecsülhetetlen Je­lentőségű szenzációja. Házhoz szállít­ja a világ legfrissebb híreit, színhá­zat, mozit, ismeretterjesztést, nyelvre tanít, ízlést formál. Amikor lakástömbünkbe az első be­köszöntött, lázba hozott mindenkit, és az előbb utált Beke lett a legnép­szerűbb ember, neki- udvarolt a ház apraja-nagyja, hogy egy röpke érára belopakodhasson és a szoba valame­lyik sarkából csodálhassa az „ökör­szem“ nagyságú képernyőt. Felejthetetlen estéken ismerkedett össze a blokk népe és egy családdá vált a televízió fényében. A különle­ges esemény örömére a férfinép gyak­ran „összepótolt“ és a sarki vendéglő­ben születtek a szívbéli barátságok. A TV forradalmi változás volt a ház lakóinak életében, s ezért bálvány­ként imádtuk, s ha észrevettük, hogy a házigazda nem morcos, rögvest ko­pogtattunk. Ha esténként megunta az ottlétün­ket, egy kattintás, és eltűnt a varázs. Akkor- szívünk mélyéből haragudtunk érte és az útálatos régi Bekét véltük felfedezni benne. Arra nem is gon­doltunk, hogy ő a legbölcsebb ember, és mily sokat jelent egy időben jött kikapcsolás. Annak idején is Éva volt az oka mindennek. Most sincs ez másképp. Drágálatos oldalbordáink megúnták, hogy a férfinép összebarátkozott és egy-egy jelentős győzelem esetén kol­lektíván köszöntötte csapatát, avagy éppen kesereg a vereségén. Egyszercsak elkezdték susmusolnl, hogy divat lett. Félfüllel hallva, azt hittem valami ruhaféle. Tévedtem. A televízió. Aztán a nadrágszíj-szorittás­­ról esett szó. S ha egyszer az asszony­nép valamit kigondol, nincs megállás. Nemsokára görnyedezve cipeltük a kedves vendéget. Még büszkék is vol­tunk rá: tévé tulajdonosok lettünk. Csak később kezdtem ébredezni. A kedvenc csapat akár 4:0-ra is győzhe­tett, nem volt kivel elmenni egy ku­picára. Ha véletlenül mégis a kalapom felé nyúltam, a feleségem rámszólt: „Ülj le, most kezdődik a Foxi Maxi.“ A ház lakói lassanként megint a ré­giek lettek. Mogorván jártunk el egy­más mellett, alig biccentettük a ka­lapunkat. Ez még talán rendjén lenne. De van valami, amit nem tudok megbocsátani tv-őfelségének. Világéletemben mindig szerettem olvasni. Amióta őkelme a szoba lakója lett, megszűnt az olva­sás. Az új könyvek ásítozva várnak a polcokon és gyakran érzem maga­mon szemrehágyó tekintetüket. De mit tehetek én? A munkába nem hordha­tok könyvet. Ha hazajövök, a fiam már szalad elém, s lázas izgalommal kiabálja: „Gyorsan, megkezdődött a pionírműsor!“ Mielőtt ellentmondhat­nék, beletuszkol egy fotelba, és ma­gyarázza, mi történt előzőleg. Az csak természetes, hogy. a tányért kézben tartva a tv-képernyő fényénél vacso­rázunk, mivel a híradót is föltétlenül meg kell nézni. De utána lesz, ami lesz, olvasok! — határoztam el már vagy ezredszer. Igenám, de akkor végzett a feleségem a mosogatással és ő is letelepedett. — Akkor elzárom! — állok fel ha: tározottan. — Volna szíved? — kezdi a kedves hol szigorúan, hol pityeregve. — Ezért gürcöltem rátok és most nem nézhe­tem meg az Angyal kalandjait? Szívem lenne, csak merszem nincs ezek után elzárni. De ha csak az An­gyalnak lenne kalandja. Sajnos, az égiek jóvoltából olyan városba üldö­zött a sors, ahol a hazai adáson kívül Budapestet és Bécset is jól lehet fog­ni. Így aztán mindig akad valami, amit föltétlenül meg kell nézni. Arról nem beszélve, hogy kilencéves fiam alvást színlelve végignézi a legpikán­­sabb francia filmeket, és éjféltájt és körmölöm helyette a tő- és bővített mondatokat. Szó sem lehet hát az olvasásról. Ebbe már bele is nyugodtam. Az utób­bi időben azonban rájöttem, hogy el­felejtek gondolkozni. Mindent csak ké­pekben látok és kifejezni is csak vala­hogy rajzokban tudnék. A múltkori­ban a főnököm rám is szólt: — Mi van magával, Balázs? Teljesen össze­függéstelenül beszél. Az igazat nem mertem megmondani, mivel tudtam, hogy az előző nap cserélte ki „Kri­­ván“ készülékét „Orionra“. Esténként már nem is ülök fotelba, hanem lefekszem. Az orvosok szerint teljesen mindegy a kalóriafogyasztás ülve vagy fekve, tehet, hogy így van, a lényeg azonban, hogy az utóbbi há­rom évben főleg a lakásunkban ural­kodó „őfelsége" jóvoltából harminc kilót felszedtem. Szóval, esténként átfekszem hol a fiam, hol a feleségem szerint a cso­dálatos műsort. Néha valóban annyi­ra elbűvölő, hogy valamennyiünk sze­mére álmot csal. Első álom, nincs an­nál igazibb. Gonosz, szívtelen az, aki megzavarja... És megzavarják az amerikai repülőgépek, amelyek bom­bái isszonyú robbanással vágódnak Vietnam véráztatta földjére. Kábultan nyitom ki a szeme, s látom, hogy a képernyő füstölög. Egy pillanatra azt hittem begyulladt. Sajnos, tévedtem. Fel kellett hát kászálódnom, s mivel mindenki aludt, beavatkozás nélkül befoghattam a száját. De már megette a fene, kiverte a szememből az ál­mot, s reggelig csak hánykolódtam. A minap egy falusi barátom meghí­vott. Ürömmel tettem eleget a meghí­vásnak, mert eszembe jutottak a gye­rekkori, meghitt esték. Összejöttek a szomszédok, barátok, elbeszélgettek a világ, a falu sorsáról. Indulásom előtt egy percre farkas­szemet néztem „őfelségével“. — Vége a hatalmadnak! — moso­lyogtam fölényesen. Néhány napig nem zavarod az álmaimat. A néma „óriás szem“ egykedvűen bámult rám és nem válaszolt. A rég látott ismerősöm új, rangos házában fogadott. Vasárnap reggel lé­vén, felhörpintettünk néhány kupicá­val és a konyhaasztal mellett ülve beszélgettünk egyről-másról. Ügy tíz óra tájban hirtelen barátom felállt és invitált az ebédlőbe. — jobb itt, — tiltakozom. — Siess! — sürgetett. — Kezdődik a Tenkes kapitánya. Két estét kibírtam a Lotosuk mel­lett, de a harmadikat már nem vár­tam meg. Otthon szomorú arccal fogadtak, lénkén sorakoztunk Beke lakásán, s felkiáltottam. De a feleségem gyorsan lehűtött. Még ma jön a javító. Este fülsiketően recsegett, ropogott a készülék. A mester szája többet járt mint a keze, de azért a 200 koronát elvitte és „őfelsége“ meggyógyulva újból háziúr lett. Sokszor úgy érzem, teljesen rab­szolga lettem. De talán mégsem egé­szen, mert néha-néha lázadozom és képekben gondolkozva magam előtt látom a televízió őskorát, amikor fé­lénken sarokoztunk Beke lakásán, s nem kellett az ágy, félábon állva is teljes volt az örömünk. Aztán azok a parázs viták a látottak felett, utána egy kis kikapcsolódás. S mi a csodá­nak most a 30 óriás-szemű „háziúr“? Miért nem építenek egy helyiséget, ahol egy tv lenne a szolgája harminc családnak. De mit lehet tenni, ha nincs ilyen helyiség. Várjunk csak: amikor éjje­lenként felriaszt Vietnam bombázása, milyen hirtelen lehunyatom a sze­met. Mi lenne, ha máskor is így bán­nánk vele és é n lennék az úr a ház­ban? Ha megharagszik az Angyal, ha nem, ki merném kapcsolni, ha nem ajánlják a nézését a 14 éven aluliak­nak. Mi lenne, ha nem tartanánk „őfelségének“ őkéimét. Elvégre ő is csak egy a sok közül, s nem szürkít­­heti le szabad óráink színes világát. Mi lenne, ha megtanulnánk gyakrab­ban ki- és bekapcsolni? Ha egyedül hagynánk „őfelségét“, s elmennénk színházba, moziba, ismerősökhöz? Mi lenne, ha nemcsak képekben látnánk a világot, hanem gondolkoznánk is. Gondolkozzunk! Én közben megyek és bekapcsolom a tv-t, mert kezdődik az Inter—Vasas kupa-mérkőzés! Tóth Dezső VAN EBBEN valami egészen külö­nös. Meghívó. Karcsú akár egy vers és tele van titokkal. Nézi az ember, megforgatja, és csodálkozik. És per­sze örül, mert látja, itt a kézzelfog­ható bizonyíték, hogy él és mozgás­ban van — ez esetben — a műked­velő színjátszásunk; kulturális éle­tünk egyik sokai vitatott, dicsért és elmarasztalt ága, amely mindezek ellenére, vagy talán éppen ezért megy tovább a maga útján. A világban történnek nagy dolgok. A nap minden perce fontos. Es ha el­gondolom, hogy e nagy mozgás egé­szében egy tlyen meghívó is jelent valamit, mert törvényszerűen része, akkor már jóleső érzéssel böngészem a tartalmát, amely a jelen esetben történetesen a Csallóközi Színházt Napokról ad hírt. Csallóközi Színházi Napoki Sokat- * ^ s Mr ^ jms * jv / , középutat taposva. Megborzongott. Mindent, csak ezt ne, az lehet a leg­­sivárabb élet. Se lent, se fent... Olyan lehet, mint... mint ... nem talált még hasonlatot rá. Amellett a sötétszínű görbebot mellett viszont Igen bölcsnek látszó lábak mozog­nak ... Sokféle utat megjárhattak már... Úgy ment el a szálloda előtt, hogy észre se vette. Csak amikor elfogytak előle a lábak, nézett körül, hogy hol is van. Kergülök én, vagy mi ez, ami velem történik? Mint valami birka bámulok magam elé és megyeki Na, annyira azért mégsincs. Csak éppen ma szórakozottabb vagy fáradtabb vagyok, mint egyébként. Visszafordult. II. Hanyatt feküdt a heverőri, Jobb ke­zét használva párna helyett. A meny­­nyezetet bámulta kitartóan, és a me­szelés látható vonalaiból próbált va­lami ábrát kibontani. Néha már majd­nem elkapta a lényeget, de az utolsó pillanatban mindig összezavarodott minden. Az utcán piár nem dübörögtek a nehéz teherautók. Viszonylag csend volt körülötte. A feje most nem fájt, s ennek nagyon örült. Buta dolog a fejfájás, állapíttota meg, s elmosolyo­dott. Mindig csak közhelyek jutnak az eszembe, gondolta, mindig ilyenek, hogy buta dolog a fejfájás, meg ha­sonlók. Persze ez se rossz, hisz így is telik az idő. Csak így fekszem, né­ha rábukkanok egy közhelyre, és jól érzem masamat. Hát nem mulatságos ez? Telaidonkénpen elégedett ember­nek kellene lennem. Ráadásul még fiatal is vagvok, hát mért van mégis, hogy nem találom a helyemet? Az az ostoba sérülés volna az oka? Buta­ság. Ezt csak mindig mentségnek ho­zom fel, mert így kényelmes. Elvégre nem is érzem, vagy legalábbis nagyon ritkán, ha túlsókat hajtom magamat. S olyan régen történt az egész... Csupán ezek a fejgörcsök emlékeztet­nek rá. Elismerem, hogy rettenetes volt, de azért még nem bizonyos, hogy mindennek az az oka. Azok a tankok olyanok voltak, mint valami óriási, döglött szarvasbogarak. A tor­nyuk ferdén állt, mint a részeg embe­rek kalapja. S micsoda bűzt árasztot­tak, s tavasszal, persze, tavasz volt akkor is, mint most, micsoda buta dolog, a verebek fészket raktak az egyik ágyúcsőbe. Csoda ostoba állatok a verebek... Legalább negyven tank volt ott szétlőve. Egynek az orra bele­fúródott az árokba, s úgy állt, fer­dén, hogy könnyen alá lehetett mász­ni. A mögötte levőben meg egy félig elégett ember volt. Olyan feketére égett, min a szén. Hogy féltünk tőle! Régen volt, de erre jól emlékszem. Talán nyolc éves lehettem, vagy ki­lenc, de iskolába nem jártam... Hát igen... A tankok körül ezrével hevert min­denféle lőszer. Érdekes, apró gép­­pisztolygolyők és hatalmas lövedékek. Mi meg csodabátran mindent össze­szedtünk, tüzet gyújtottunk és lestük mikor kezd durrogní... Borzongás futott végig rajta, mint­ha valami nagyszerű dolog volna, amire emlékezett. És nem féltem, folytatta, nem fél­tem soha, ez a fontos. Pedig néha majd megsüketültem, ahogy lapultam a barázdában. S a föld olyan magasra felszökött, mint egy torony. Amikor vége volt, felálltunk, és jót nevet­tünk. Jő mulatság volt, pompás játék, s ha meggondolom, hogy még nem voltam kilenc éves se... Eh, hisz nem is az a lényeges, ki hány éves. Az életet nem az évek jelentik, az élet valami egészen más. Az, hogy itt feküdhetek mozdulatlanul, nézhetem a mennyezetet, s közben, ha akarom, újra kilencéves lehetek; amikor az idő keményedő rétegeit egy apró mozdulattal elsöpörhetem, s ott kezd­hetek el mindent, ahol éppen aka­rom ... Csak ne jönnének ezek az át­kozott fejgörcsök. Ezek nagyon ki­merítenek ... Jobban kellene vigyázni magamra. Lehet, hogy az orvosnak igaza van... De hát mit csináljak? Hogyan éljek? Vagy méginkább: ho­gyan ne éljek? Egy ideig lehunyt szemmel feküdt, s közben azt pró­bálta kiszámítani, hány éve történt er... (Folytatjuk) Mit játszunk? IGOR RUSNÄK: Isten háta mögött Lélektani dráma 4 felvonásban. Játszódik valahol vidéken, — napjaink­ban. Szereplők 4 férfi és 3 nő. (Kezdő csoportok részére nem ajánljuk.) Ősz, tél, tavasz, nyár. Egy emberi élet folytán oly sokszor megismétlődő évszakok. És minden évszak hoz valami újat számunkra. Újat és jobbat. Mert mi, emberek, legalábbis ezt így szeretnénk. Aztán, ha csalódunk, az már csak rajtunk múlik, hogy a nehéz percekre miként reagálunk, ml zajlik le lelkivilágunkban. Igor Rusnák e lelkivilágot kutatja — igyekszik feltárni, ill. meglelni az összefüggést aközött, mi életünkben szinte perio­dikusan megismétlődhet, vagy soha többé nem történik meg, ám mégis Jellemző. Szeretné továbbá megrajzolni azt az embertípust, aki a „nagy változások“ idejében épp oly nélkülözhetetlen volt, amelyre később — a helyzet konszolidálódása után — az őt körülvevő társadalom terhére vált Az ártatlanok ilyenkor a maguk módján bűnözőkké válnak, még akkor is, ha olykor jót akarnak, s mint bűnözök, Igyekszenek maguk körül el­pusztítani mindazt, ami az újat és bátrabbat jelenti csak azért, hogy meg­mentsék önmagukat. Ebben a szellemben tárja föl előttünk Rusnák az „Isten háta mögé" szorult intelligencia majdnem fatálisnak minősíthető sorsát. GYÄRFÄS MIKLÖS: Egérút Vígjáték. Történik napjainkban Budapesten. Szereplők: 2 férfi, 'Á hő. (Rutinnal rendelkező csoportok számára ajánljuk.) Vígopera — prózában. Ezt a műfaji meghatározást adta darabjának az író, és talán ez Illik legjobban a játék szerkesztésére. A darab lényeges értéke leginkább a találóan megrajzolt Jellemek és könnyed, szellemesen pergő cselekmény szatirikus megfogalmazásában rejlik. Orbók István, a „nagy ember“ gépkocsivezetője Idővel önmagát is nagyembernek képzeli. Talán épp ebből kiindulva szorul rá, hogy megnevelje őt valaki. A másik főszereplő, Karola, egy vidéki tanítólányka, szakmájában ugyan még nincs sok tapasztalata, de épp ő lesz az, aki megnevell. Találkozunk még Orbőknéval, a feleséggel, akit viszont férje akar meg­nevelni, továbbá Orbók Gyuszival, akiből „az apja“ kíván embert faragni, majd a kétes erkölcsű Marival, akit Gyuszl szeretne megnevelni, na és végül Tóni nénivel, akinek nevelésére szerencsére már senki sem vállal­kozik. Ezek után nem nehéz kihámozni Gyárfás Miklós egyik alapgondo­latát, amely szerint társadalmunkban túl sok a „műkedvelő pedagógus“, vagyis az olyan ember, aki tudatosan vagy véletlenül azt a nemes célt tűzte ki maga elé, hogy megleckéztesse és oktassa embertársait. Igen „pedagógusok“ Gyárfás figurái is. Nevelő szándékuk azonban — amint kiderül —, visszájára fordul: a nevelőből tanítvány, a tanítványból pedig nevelő lesz. Mindebből derűs fordulatokkal kitűnő vígjátéki helyzetek származnak, melyek egy-egy szellemes és ötletes bemondással fűszerezve Igazán szóra­koztatóvá és korszerűvé tudják tenni a darabot A Csallóközi Színházi Napokon bemutatták Tennesse Williams „Üvegflgu-i rák“ című drámáját. Felvételünkön egy részletet közlünk az előadásból. (Foto: Tőthpál Gyula]] Kultúránk mozgása sejtető elnevezés. Csallóköz nagy. Tát volságban és népességben a legna­­gyobb összefüggő magyarlakta vidék. Vajon hogyan lehet az egészet átfogó rendezvényt lebonyolítani, mikor a műkedvelő színjátszásunk még a sze­­zón legelején tart csak? Mint későb kiderült, nem is erről volt szó. Dunaszerdahelyen nem akar­tak, mert a mai viszonyok között még nem ts lehet tlyen méretű ren­­dezvényt lebonyolítani, amilyent a műsor jelzett. Lényege azonban meg­marad. Csupán egy keveset módosí­tani kell rajta, mégpedig olyan érte­lemben, hogy ez a rendezvény vala­minek a kezdete. Kezdet és lehető­ség. Alaplerakás, amelyre talán a jövőben felépülhet mindaz, amit a címben meghatároztak. Akaratban és lelkesedésben nincs hiány. Csupán a józan irányítás és a meglevő lehető­ségek pontos ismerete alapján kell hozzányúlni az anyagi és szellemi bázishoz. Ez lenne a legfontosabb teendő a jövőre nézve. Több ez, mint kötelesség. Mert a lehetőségekkel nem élni, nagy mulasztás lenne. A három napos rendezvény — ezt •meg kell mondani nyíltan és őszin­tén — nem hozta meg azt, amit vár­tunk. Szervezési hiányosságok mutat­koztak, amelyeket egy kis jóakarattal el lehetett volna kerülni. Gondolok itt elsősorban a rendezők számára meghirdetett előadássorozatra, amely nem tudni mi okból elmaradt, mivel egyetlen rendező se volt jelen. Az ilyen objektív tényezők sok esetben károsak lehetnek a rendezvény egé­sze szempontjából. Másik hiányosság, hogy — bár Csallóközi Színházt Na­pokról volt szó — Csallóközt a duna­­szerdahelyt műkedvelőkön kívül egyetlen csoport se képviselte. Ez talán a rendezvény időpontjának ko­­raiságából fakadt, amely azt a meg­oldást kínálja a jövőre nézve, hogy akkor szervezzék a Csallóközi Szín­ház Napokat, mikor már a falusi cso­portok is felléphetnek, tehát január­ban vagy februárban. Ez fontos kér­dés a rendezvény hatását illetően. Mindezen túl a Csallóközi Színházi Napok megrendezése új színfoltot je­lent kulturális életünk mozqásának egészében. Óvnunk kell, figyelni kell rá, hogy a kezdeménuezés ne maradjon csupán kezdeményezés. Kell, hogy életképessé váljon hogy fejlődjön és terebélyesedjen. A mi korunk nem tűri el a felületességet, az egyszeri fellobbanást. Állandósí­tani kell mindazt amit elértünk és rendszeresítem, különben minden megmozdulás az érdektelenség szür­keségébe vész, és hatásában nem hozza meg azt, amit szeretnénk. Dunaszerdahely az utóbbi időben már több esetben tanujelét adta an­nak, hogy meg tudja teremteni a le­hetőségeket a kulturális élet fokozott igényeinek kielégítésére. 16 úton jár­nak, csak több fegyelmet és mérték­tartást kell a munkájukba vinni. Ta­lán ez lesz a legnehezebb, de ha ezen túljutnak, megoldották a legnehezebb feladatot. —gs— SZABAD FÖLDMŰVES ^ 1966. november 26.

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents