Szabad Földműves, 1966. július-december (17. évfolyam, 26-52. szám)

1966-11-12 / 45. szám

CSONTOS VILMOS

HIT

PIHENŐ

Megöregszik a föld.

Te azt vallód, hogy nem vénölsz véle. Minden tavasszal zöld Rügyek ülnek ágaid hegyére,

S újratermékenyülsz

A nyárban, és büszkén napba tartod

Tőle megrészegült

Szívedet és dacos emberarcod.

Vallód: gyümölcsöt lel Majd az ősz is lombjaid között.

Vad szél fel nem öklel:

Gyökered a mélyhez kötözött.

A változó világ

Torzulást már rajtad nem ejthet:

Hited szerint a mát

Kell megértened és szeretned.

Hited szerint a jót

Magadból kell a felszínre hozni,

Es mint eloszthatót Másokra kell azt tékozolni.

Tékozolni, adni

Addig s annyit, amíg körülötted

Be tudod takarni

Jóságoddal ezt az öreg földet.

Ötvenen túl, hatvan előtt Tartok félperces pihenőt.

Egész percre ma sem telik,

Fut az idő, esteledik,

£s a tyúklépésnyi napon Bizony nem lustálkodhatom.

Tavaszt várok, kikeletre Készülődve, korán kelve,

Lábam, karom mozdul, mozgat,

S a gondolat sem nyugodhat:

Duruzsol csontrejtekében,

S felbuzog toliam hegyében.

Nyomát hagyja a papíron,

Ahová versemet írom,

S dallá olvad, hanggá válik,

Szobám falára világít.

És a négy fal, íme fénylik,

Szavaim a falak értik,

Nemcsak értik — visszazengik,

S nem fél percig — egész percig,

Amíg a pihenőt tartom,

Míg a szót dallá olvasztom.

Ma félperces, holnap egész, Holnapután a pihenés Félórás lesz, aztán órás,

Hatvanon túl tán csalódás

Vagy megnyugvás — nem tudom még:

Visszakurjantom majd onnét,

Akár öröm, akár bánat Veti meg a nyoszolyámat,

Amely hosszú pihenőre Vár, hiába félek tőle.

Szálkák

£ SZABAD FÖLDMŰVES

1966. november 12.

i

Ú| szerelem ;

CSONTOS VILMOS VERSEI 1

Csodálatos idill, sírnivalóan gyö- ' nyörti... A költő szánt, vet, arat, fúr, farag. Csigákban omlik köré a jö- 1 szagú faforgács .,. Uramisten, micsoda máz, micsoda külső, lélektelen távoli szemlélet. Mert akik így néznek erre az életműre, nem Csontos költészetét látják, hanem meghatódva csodálkoznak — mert hogy is ne csodálkoznának — az asztaloson, a szántóvelőn, aki mellesleg — verseket is ír.

De az igazság más és keményebb.

A költő vallja:

Mert akik látnak cégtáblám mögött, Hej, dehogy sejtik való életem.

Itt volna már az ideje, hogy ezt a „való életet“ is észrevegyük, túl a paraszt, s mesteremberre szabott romantikán: a költészetét, amely ha hosszú út után, nagy kerülők és buktatók között is, de renddé vált. Megvannak a határai. Magassága, mélysége mérhető és rendszerbe foglalható.

A „Kell itt a szó“ megjelenése óta tíz év telt el, mig újra kötettel állt elénk. Az „Üj szerelem“ már bizonyos fokon szintézis. Egy emberi élet munkájának eredménye és összefoglalója, de még nem befejezett tény. Aki költő, s hatvanéves korára így tud újítani, az még nem mondta ki az utolsó szót. Készül továbbmenni, s a mércét már maga szabja meg:

Csak szorítsa meg ollód kezed:

Följebb kell termőre metszenedl S ha majd új fürtöt takar a levél,

Érés után kóstolót abból vegyél.

Nem akarom Móra Ferenctől ellopni a Szilánkokat, hisz azok is szúrnak, sót sebeznek is, de ha már városunkról van szó, ez a pár sor hadd legyen csak szálka. Talán ez a cím sem fedi pontosan azt, amit itt elmondok, mert hiszen a szálkát meglátni más szemében, s ugyanakkor sajátunkban nem venni észre a gerendát, ez kissé megalázó lenne, s nyugodtan idézhetnék az illetékesek a régi mondást: seperjen mindenki a maga portája előtt. jó. Erre aztán azt válaszolnám: Sepertem eleget,

seperjen már más is... Be miért bíznám másra ezt a nemes feladatot, amikor szégyen ide, szégyen oda, elvégzem magam is. Talán még fizetnek is érte. No, nem itthon, mert itt magam söpörgetem a portám elejét, nehogy szó érje a házat, hanem ezeken a fehér lapokon. Ám nem kell megijednünk, ezek a szálkák csak szálkák maradnak. A szálkákat nehéz felszedni az utca porából, marad belőlük elég a jövőnek is.

Valahogy egy éve annak, hogy mit tudom már milyen mulatságra hívtak a kultúrházba.

Jó volt, szép volt, étel, ital, hangulat. A verekedés hiányzott, no de istenem, a szervezés is lehet tökéletlen, s nem lehet minden apróságra alkalmas embert találni. Még akkor sem, ha megfizetik a műsor után azt a pár arcsimogatást.

Szóval, szép csendesen folyt a mulatság.

Ügy éjfél tájban zenészeink a hallgatók után kissé hangosabbak lettek, no meg nekik is jár egy kis nyakolaj, a szünetben összevesztek azon, hogy: jaki ja babáját igazán szereti-e a helyes, vagy aki a babáját...

A prímás erősen hangoztatta: aki a babáját, a kontrás rácáfolt: jaki

ja babáját, a cimbalmos aki a babáját, a brácsás megintcsak jaki ja babáját ... egyszóval a jaki és az a k i közt nem tudtak megegyezni.

A kultúrház gondnoka az előcsarnok ablakához dőlve aludt.

Odalép a prímás.

— Béla bácsi, ugye aki a babáját?

A kontrás: jaki ja babájátI

Az „Új szerelem“ versei már e gondolat jegyében fogantak. Az „érés utáni kóstoló“ tiszta, zamatos termésből préselt ital. Nincsenek benne nagy újító szándékok; Csontos Vilmos annál sokkal hagyománytisztelőbb. Több mint harminc éves költői gyakorlat sajátos formai elemeiben közvetíti mondanivalóját.

A változó világ

Torzulást már rajtad nem ejthet:

Hited szerint a mát

Kell megértened és szeretned.

S nekünk is! Mert elsősorban nekünk kell ezt megérteni — Csontos Vilmos költészetében. S végre beszélni kell a költőről és a költészetéről.

GÁL SÁNDOR

A takarékpénztár ablaka előtt hosszú sor állt. Péter is beállt a várakozók közé. Elábrándozva várta, hogy szólítsák. Gondolatait oly szabadra engedte, hogy szinte nem ismert határt múlt, jelen és jövő között. Ábránd és valóság között...

— Éppen ilyen színűre fájt a fogam, — mondta, amikor megkapták a kocsit. Mindketten nagyon boldogok voltak. — A

nyár közepéig be is futtatjuk. Akkor pedig irány a tenger.

A kisgyerek nem örül jobban a játékának, mint ők örültek az új kocsinak. Hogyisne, hiszen a legnagyobb vágyuk vált valóra. Vezetni egyelőre csak Péter tudott, de Olga is tervezte, hogy megszerzi a Jogosítványt. A kocsi tisztítását közösen végezték. A gyertyák kicseréléséhez már mindketten értettek. Az autóstoposokat eleinte figyelembe se vették, de később már megálltak.

— Fölvesszük szegényeket. Nem mindenkinek futja autóra — mondta Péter —. Nemrég még mi is ...

Végre elérkezett a várva várt nyár. Ekkor már Péter tapasztalt sofőrnek érezte magát. Nem szeretett félgázon hajtani, de azért igen óvatosan vezetett. A kocsi úgy ment, mint az óra. Nem is feledkeztek meg a karbantartásáról. Péter naponta kipróbált minden csavart, nem lazult-e meg? Ilyenkor Olga is segítkezett.

Egy szép napon beültek a frissen fényesített kocsiba, hogy megbeszéljék, hol töltik a szabadsáte állók.

— Tessék! Tessék a következő! — mondta az ablak mögötti hölgy.

Péter, aki gondolatban még mindig messze járt, nem vette észre, hogy szólítják.

— Tessék! — szólt újból a hölgy. — Mit óhajt?

Olaszországba szeretnék — rezzent fel Péter.

— Kérem? Mit tetszik?... Betenni, vagy kivenni?

Péter csak most „ébredt fel" ábrándozásából. Most értette meg, hogy a takarékpénztár ablaka előtt áll.

— Igen ... betét... kétezer — dadogta elpirulva, s átadta a pénzt.

— Plusz kétezer. Összesen húszezer — mondta a hölgy gépiesen, s beírta a takarékkönyvbe:

— Húszezer —. ismételte meg Péter akaratlanul, s arra gondolt, hogy egyszer majd csak lesz kocsijuk.

Fülöp Imre

Először csak őt látom: a nagyon messziről indult embert. A végtelen ég alatt állót, a lehajtott fejűt, a tétovát, aki talpával tapintja az ösvények keskeny és kemény utait; aki a kapaszkodók, a kanyarulatok zeg zugos útvesztőiben csak önmagára támaszkodhat, mert nincs szilárd, vaskemény fogódzó. S nincs bizalma se, csak az isten... A sötétségbe ragadt, kiúttalan, önmagába fordult század első felének iszonyatos közönye az embertelenség, a szellemgyilkolás és kilátástalanság az indítója és kísérője.

Mennyit ismer, mennyit sejt és mennyit tud ebből az, aki üres kézzel indult, akit a kényszer bezárt egy ólomsötét körbe? Elér-e hozzá mindebből valami akkor?

Elérhetett-e?

Azt mondják, a költő, a gondolkodó számára nincs mentség. S mégis lehetnek kivételek. Mert az életben kell lenni kivételnek.

S kezd valami visszacsengeni bennem: az értékelések, a jóváhagyó, nyugtázó, megértő és elnéző kritikák: „Csontos Vilmos a szlovákiai magyar líra egyik sajátos alakja...“ „Munkásköltő“.

És forog körbe ez a ki tudja honnan indult, isszonyatos centrifuga, amelybe egyszer valaki valahol belelökte a költőt. „Csontos Vilmos ma is asztalosműhelyben dolgozik ...“ Ezek a sorok 1956-ban íródtak. S harminc évvel korábbról, 1936-ből datálódnak emezek: „Választott foglalkozása éppen az asztalosmesterség.“ S tovább: „Ha akad munkája: vidáman gyalul, ha kell betont kever, ha lehet: olvas és ír.“

Mindig csak ez. Harminc éve és

mnst ír.

gukat. Olaszországot választották.

Másnap Péter el is ment az utazási hivatalba érdeklődni...

Az ablak előtt hosszú sor állt. Péter is beállt a várakozók közé. Elábrándozva várta, hogy szólítsák. Gondolatait oly szabadra engedte, hogy szinte nem Ismert határt múlt, jelen és jövő között. Ábránd és valóság között. Észre sem vette, mikor tűntek el az előt-A brácsás: aki a babáját.

A klarinétos: jaki ja babáját.

Erre aztán Béla bácsi felébred, jobbkezével csendet int s gőzölgő hangon zengi, hogy:

„Akármilyen jeges eső esik, mégis felkeresil...“

Azt hiszem Nagy Sándor sem cselekedett bölcsebben a gordiusi csomó elvágásakor.

MEG VALAMIT

Ez az eset állítólag megtörtént, s városunk krónikájában meg is található. En ugyan nem olvastam, de sokkal megbízhatóbb barátaimtól hallottam. S ha már elmondom, legyenek ők a felelősek a hitelességért, hadd szolgáljon példaként a jövő generációnak, hátha előfordul ilyen eset hatvan év múlva is, akárcsak hatvan évvel ezelőtt.

Mert ugyebár, ez a város város. Mindenünk van. jól működő szövetkezet, közszolgáltatás, étterem, vegytisztító, gőz- és kádfürdő, közvetlen az állomás mellett hatalmas disznóhizlalda, virágkertészet, kultúrház, de: akármilyen jeges eső esik, az utak mégiscsak porosak maradnak.

Vagy hatvan évvel ezelőtt jaz illetékesek jobban tudják] a községi tanács, — akkor még nem voltunk város — megszavazta, hogy vegyen a község egy öntözőkocsit, melyet majd egy ló húz a község terhére (értem ezalatt ä zabot, meg ami kell hozzá], s poros időben öntözze meg az utakat.

Nagyszerű gondolati

Tanulhatnának ebből a gesztusból ma is, különösen akkor, amikor por csikorog a szánkban, s az öntözőautó egész nyáron pihen.

De hadd folytassam.

Az akkori tanácstagok egyike, talán a bíró, vagy valamelyik esküdt szót kért.

— Óvást emelek a rendelet ellen!

— ?

— Mert amint hallom egy lovat szavazott meg a vezetőség. Jól van, száraz időben elhúzza a lajtot ez az egy ló is. De hogyan húzza el akkor, ha esik?

Mondom, ezt csak azért beszéltem el, hogy a jövő generációja okuljon belőle.

Vagy inkább az öntözőkocsikat kellene üzembe helyezni?

Most már úgyis itt a november.

Hátha azt felelnék az illetékesek, hogy sáros időben nem tudnának bejárni minden poros utcát.

A szomszédommal együtt belép** tünk az almatermelők egyesületébe. S mivel beléptünk, mit is tehettünk volna egyebet! — nagy lelkesedéssel az almatermeléshez láttunk. A kertben kivágtam minden fát, s helyükbe almafát ültettem, ahogy az az egyesület alapszabályzatában áll. Természetesen figyelmem legnagyobb részét azokra az almafákra fordítottam, melyek már a kertemben álltak. Aztán megmostam maszatos kezemet, s vettem egyet azokból a brosúrákból, amit egyesületünk jelentetett meg, saját gondozásában. Fölösleges is mondanom, hogy a címe: Hogyan termeljünk almát.

És hozzáláttam a termeléshez. Az utolsó betűig teljesítettem minden előírást. Oltottam, szemeztem, permeteztem, trágyázgattam, metszettem, pusztítottam a hernyókat — szóval mindent megtettem, amit a brosúra mondott. Bizony ez nem valami piszlicsár munka volt, de mit, mondogattam magamban, megéri a termés, s gondolatban máris ettem a szép, piros, sima, nedvdús, édes, illatos gyümölcsöt.

Majd megjött a nyár, s vele életem legnagyobb csalódása. A fák fele kipusztult, s a másik felén is csak ittott volt egy-egy alma, helyesebben mondva almácska, olyan kicsi, nyomorult, egészen fonnyadt, s ráadásul még fanyar is. És ha netán, elvétve akadt Is egy-egy édes, az vagy rohadt vagy férges volt. Nem értettem. Hiszen mindent úgy tettem, ahogy a brosúra parancsolta.

De ez még nem is bántott volna annyira. A legnagyobb bosszúságot a szomszéd kertjére vetett pillantásaim okozták. Minden fája olyan piros volt a terméstől, amilyenekre csak én számíthattam.

A kertjeinket elválasztó kerítésre támaszkodtam, és odakiáltottam neki:

— Adi isten, szomszédi Hnzv lehet.

— Termeltem, ahogy termelni kell, hát termett is.

— Hogy-hogy? — bontogatta rügyeit bennem a gyanú. — Mindketten az egyesületünk brosúrája szerint termeltünk, vagy nem? — kérdeztem fenyegetően, miközben a gyanú erősödött bennem.

— Ahogy termeltem, úgy termeltem. Az az én dolgom, — vágott vissza a szomszéd, s én abban a pillanatban megértettem, hogy (képzeljék el!) ő nem előírásosan termelte az almát. A szemtelen! Mégcsak nem is próbált engem az ellenkezőjéről meggyőzni.

— Hogy merészelted másképp ne-FARKAS JENŐ:

hogy neked az termett, ami termett? Hiszen mindketten ugyanabban az egyesületben vagyunk.

A szomszéd nem volt valami beszélgetős kedvében, sok volt a dolga a szüret körül. Csak úgy, félvállról válaszolt:

vélni a fáid, a magad elgondolása, s nem a brosúra szerint?! Nem egyeztethető össze egyesületünk tagjának becsületével? — dühöngtem. Szomszédom szedte az almát tovább. —- A te almáid rosszak és mérgesek, mert nem a brosúra szerint termelted, te piszkos áruló! Nézd meg az enyémetl — mutattam neki egy fonynyadt, zöld golyót. — Ez egy olyan alma, amilyennek lennie kell, mert előírásosan termeltem. Hiszen várjál csak, majd beszélünk mi még erről! — ordítoztam.

Bejelentettem őt az egyesületünk vezetőségén.

— Míg én pontosan, előírásosan termeltem, addig ő a saját feje után ment. Az almái csak látszatra szépek és pirosak, hogy félrevezesse és megmérgezze velük azokat, akik majd enni fogják.

A szomszéd fészkelődni kezdett és önigazolásul azt mondta, hogy:

— Én úgy gondoltam, az egyesületünk csupán azt kívánja tőlünk, hogy minél több almát termeljünk.

— Hohó! — kiáltottam közbe. — Egyesületünk feladata csupa jó almát termelni, amilyet a brosúra ír elő. Az önkényesen termelt alma rossz és káros. Aki ilyet termel, nem való közénk!

Javasoltam, hogy zárják ki. A vezetőség egyetértett velem. A szomszéd már nem tagunk. Engem elvhűségemért és megalkuvást nem ismerő magatartásomért a vezetőség soraiba választottak, s nincsenek éppen a legrosszabb kilátásaim. És ha valami mégis bosszant, akkor az, hogy nincs kötéljogom a szomszédom felett. Valahányszor, ha kertjébe téved tekintetem, elönt a méreg és árrá gondolok:

Ej, lenne csak hozzá elég hatalmam, csinos akasztófácskát eszkábálnék a te almafáidból, de úgy, hogy meghintáztatnálak rajta, de meg ám!

Ford.: Szenk Sándor