Szabad Földműves, 1966. július-december (17. évfolyam, 26-52. szám)

1966-11-05 / 44. szám

Már negyedik hónapja ülök vizsgálati fogságban és bizony a bíró még mindig nem tudja, hogy mit tettem a kis unokaöcsémmel, Klognerék négyéves Milan nevű fiával.

Attól tartok, sőt rettegek, ha megmondanám hol, hogyan hagytam el, holtomig nem szabadulnék meg tőle. Tudom, első szava az volna:

— Miért ülsz itt?

Ez az, a szerencsétlen, örökös „ miért?“

Több mint négy hónapja a szülei megígérték Milánnak, hogy a bácsi, már mint én, elviszi őt sétálni. Akarva, nem akarva magammal kellett hát vinnem, miután a gondos szülők megfogadtatták velem, hogy az - eleveneszű kisfiút épségben visszaviszem.

Kilépve a ház kapuján az első szavam ez volt:

— Fogd szépen a kezem, nehogy valami bajod essék.

— Miért ne essen bajom? — adta vissza a szót nagy meglepetésemre az eleveneszű kisfiú.

— Tudod, Milan, még elgázolhatnának.

— Miért gázolnának el éppen engem? Miért nem téged?

— Azért, mert te még kicsi vagy. — Miért vagyok kicsi?

— Mert csupán négy éves vagy.

— Miért vagyok csak négy éves? — Mert még nem vagy öt éves.

— És mi lenne, ha öt éves lennék? — Akkor egy évvel többet számlálnál és öregebb lennél.

— Mi az, hogy öregebb?

— Látod, amott az a kisasszony már öregebb.

— Miért mondod, hogy amott?

— Azért szívem, mert arra a kisasszonyra gondolok az utca túlsó oldalán és nem erre, aki velünk szemben jön.

— Miért jön velünk szemben?

— Milanko, most szépen hallgass. — Miért hallgassak szépen?

Mit tehettem? Adtam neki egy pofont. A gyerek sírva fakadt.

— Ne bőgj!

Kabátja ujjával törölte a szemét és ártatlanul megkérdezte:

— Miért ne bőgjek?

— Azért, mert fiú vagy?

— Miért vagyok fiú?

— Mert nem vagy lány.

— Miért nem vagyok lány?

— Azért drága fiam, mert nadrágod van, no meg másért is, de azt majd megtudod, ha nagyobb leszel.

— Bácsi, neked is nadrágod van? — Hát persze, hogy az van, a magad szemével láthatod!

— Akkor miért nem vagy te is fiú, mint én?

— Mert már kinőttem a fiúságból. — Én is kinövök belőle?

— Kinősz, de most már fogd be a szád.

Wetner—Král Imre: „Árvíz" [olajfestmény, 1965.)

Az örök-fiatal festőművész

WEINER—KRÄL IMRE a napokban ünnepelte meg jő egészségben BS-ik születésnapját.

Picasso mondása, mely szerint „a festőművészet az ellenség elleni harcnak, támadásnak és védelemnek fontos eszköze“ — talán országunk kevés művészének alkotásáról mondható el oly egyöntetűen, mint éppen e jubiláló festő műveiről. Weiner—Král Imre eddigi dolgos életének és pártos művészetének jelentős részét a munkásosztályért és a szociális igazságért folytatott harc jellemzi. Meggyőződéséért többször börtönbe zárják. Ez sem tudja azonban megtörni egészséges élet-optimizmusát, a szépben és a jóban való hitét.

Ezek a fő motívumok jellemzik eddig művészi munkáját is, melynek húrjain egyformán rezonál az emberi szenvedés és az öröm, a drámai és a lírai motívum. De még a legtragikusabb emberi sorsokat megjelenítő munkáiban is felcsillan az igaz emberi humánum győzelmének reménysugara.

Az optimista-színek mesterének születésnapja alkalmából mi is még sok-sok alkotásban termékeny esztendőt kívánunk! (h. z.)

£ SZABAD FÖLDMŰVES

19BB. november S.

— Miért fogjam be a szám?

— Mert különben a vízbe doblak!

— Jaj, de jó-lennel

Most viszont rajtam volt a kérdés sora:

— Miért lenne jó, Milan?

— Mert hajót játszanék.

— És hogyan játszanál hajót?

— Nagyokat fújnék, a hátamra emberek másznának és harangoznának. Én lennék a Moldva gőzös és orromból fújnám a füstöt meg a szikrát.

Akkor váratlanul egy ember, aki az utcát locsolta, felkeltette figyelmét.

— Miért öntözi az utcát az a bácsi?

— Azért, hogy lemossa a port.

— És miért nem öntöz le bennünket is?

— Mert azt nem szabad.

— Miért nem szabad?

— Mert tönkre tenné a ruhánkat.

— Mivel tenné tönkre?

— A vízzel, fiam.

— Miért éppen a vízzel?

— Azért, mert ő vízzel locsol és nem sörrel.

— De hát miért nem locsol sörrel?

— Mert biztosan berúgna tőle.

— És az baj lenne, ha berúgna? Hiszen a mama mondta, hogy te is berúgsz, bácsi. Miért vagy te disznó, bácsi?

— Ahhoz te nem értesz, Milan, de most már hallgass, mert kapsz megint egy pofont.

— Miért vernél meg?

— Azért, mert csúnyán beszélsz rólam.

— Miért ne beszélnék csúnyán, otthon is azt mondják rólad.

— Nem szép tőlük, ha így beszélnek.

— Viszont tőled sem szép bácsi, ha részeg disznó vagy.

Elcsattant a második pofon. Fel se vette, csak annyit mondott a gyerek:

— Látod nem sírok, te se sírsz, ha a néni megver. Miért ver meg?

Alaposan hátba vágtam. Hallgatott egy ideig, aztán mintha mi sem történt volna, megszólalt.

— Miért nincs ezeknek a házaknak hátul a kapuja? Miért nyílnak innen?

— Azért, mert ha hátul lenne a kapu, senki se jutna be rajta.

— Miért kell bejutnia?

— Mert ott lakik.

— Miért lakik ott?

— Mert valahol kell laknia.

— Miért kell?

— Mert nem alhatik az utcán.

— Miért nem alhatik az utcán?

— Mert rendes ember.

Kis idő múlva megállapította:

— Azért nem laksz itt te, bácsi.

Ezután vízesésként zúdultak nyakamba a kérdések: miért hívják a fát fának, miért vannak felül az ágai, lehetne-e fából szappanbuborékot csinálni, miért pattan el a buborék, miért vagyok én is olyan gömbölyű, akár a szappanbuborék, és mikor pattanok el? (Az utóbbi kérdéshez egy kérést fűzött, hogy pattanjak el, mihelyt túljutunk a sarkon.)

Egy kutya láttára megkérdezte, miért kutya, miért nem macska. (Ekkor kapta a harmadik pofont.) Hoszszú szünet következett, látszott rajta, hogy fejében újabb kérdések születnek.

— Miért izzadtam meg? ... Neked is meleged van, bácsi? Ha meleged :van, miért nem lógatod a nyelvedet, ' mint a kutya?... Miért nem vagy kutya, bácsi, miért vagy elefánt? Miért van vörös ormányod, bácsi?

Éppen a vasúti állomás táján voltunk. Kétségbeesésemben megkérdeztem:

— Nem volna kedved elutazni Magyarországra?

— Miért legyen kedvem Magyarországra utazni?

— Azért, mert jegyet váltok és szépen elutazunk együtt, gőzmozdonynyal, érted?

Örömében tapsikolt és felkiáltott:

— Én is fújtatni fogok, mint a mozdony.

— Csak fújtass, fiam.

— De gőzt is eregetek majd.

— Csinálj, amit akarsz, Milan.

Két jegyet váltottam Pusztamagyarádra, ami az utolsó vasúti állomás a határtalan puszta kellős közepén. Megjegyzem a gyerek egyre kérdeződködött: — Mikor érkezünk meg oda, ahol megszabadulsz tőlem, bácsi?

Végre megérkeztünk. A Pusztamagyarádi állomásról másfél napig gyalogoltunk a pusztában és ott, ahol se közel, se távol nem látszott ember, megkértem Milant, álljon meg és várjon reám türelmesen.

— Miért várjak rád, bácsi?

—■ Azért, mert olyan eleven az eszed.

Ezzel otthagytam és siettem vissza az állomásra. Egy ideig még hallottam Milan ártatlan cérnaszál hangját: — Miért futsz bácsi? — Majd pár perccel később: — Miért csípnek a szúnyogok, bácsi? ...

Így történt.

Fordította: Kántor Antal-------------------1

Nyikolaj Pafkin

AZ ÉN ÉLETRAJZOM

Mások, sorsukról szólva, ím Pihennek könyvek súlyos ívein.

Az én életrajzom — életem sora —

Belefér négy csendes kis szóba,

Mit, ha akarjátok, most itt leírok:

Születtem,

Tanultam,

Nősültem,

írok.

A TENGER

A tengert először láttam Tuapsz után, a hegyek mögött,

Mikor kéken a messzi tájban A széllel együtt rámköszönt.

Csapott haragos tajtékot és Lélegzett hullámzó mellel,

S mint aki rohanni kész

Igazáért, úgy iramlott el.

•

Az ég alatt gyűlt vörös alkony,

Makacs hulláma a partot verte,

Konokul, keményen, kitartón,

Igenelve és helyeselve.

S míg szaggatott futását Tajtékos hullám jelezte,

Láttam benne az ember mását,

S vitáját önmagával szemben.

(Gál Sándor fordításai)

JUAN RULFO:

Földet adtak nekünk

Végtelennek tűnő gyaloglás után — sehol egy fa, egy fűszál, egy gyökér — végre kutyaugatás hallatszik.

Néha már azt hitte az ember, hogy e part nélküli út sosem ér véget; hogy e repedésekekl és kiszáradt folyómedrekkel tarkított síkság túlfelén semmit sem találunk. De mégis van valami. Egy falu. Hallani a kutyák ugatását, érezni a füstszagot a levegőben, jól esik szívni ezt az emberi illatot, amely olyan, mint a remény.

De a falu még nagyon messze van. Csupán a szél hozza közelebb hozzánk. Hajnal óta úton vagyunk. Most délután négy óra körül jár az idő. Valaki az égre tekint, aztán a hanyatló napra és így szól:

— Négy óra körül jár.

Ez a valaki Melitón. Vele tart Faustino, Esbetan, no meg én. Négyen vagyunk. Nézem: ketten elöl, ketten hátul. Hátrapillantok. Senki; Akkor ezt gondolom: „Négyen vagyunk.“

Nemrég délelőtt tizenegy óra körül, még huszonvalahányan voltunk, de lassan-lassan a többiek szétszóródtak, és végül már csak a mi kis csoportunk maradt.

Faustino afct mondja:

— Eső lesz.

Mindnyájan felemeljük fejünket, és meglátjuk a nagy fekete felhőt, éppen fölöttünk úszik. És ezt gondoljuk: „Igen, lehet, hogy eső lesz.“

Nem mondjuk ki gondolatainkat. Már jó ideje nincs kedvünk beszélni. Á hőség belénk fojtja a szót. Az ember másutt szívesen beszélget, de itt nehezére esik. Ha megszólal, a szavak szinte perzselik a nyelvét. így van ez itt. Ezért nincs kedve beszélgetni senkinek.

Lepottyan egy nagy, kövér esőcsepp, kis lyukat váj a földben, köpethez hasonlít. Egyetlen csepp. Várjuk, hogy követi a többi, és figyeljük. De nem esik több. Amikor felnézünk, látjuk, hogy az esőfelhő már messze jár, szinte röpül az égen. A falu felől érkező szél az árnyékos, kék dombok felé kergeti. És az árva cseppet a föld felissza, beszippantja égető szomjúságában.

Ki az ördög teremtette ezt a nagy sivatagot? Mire szolgál ez, hm?

Haladunk tovább, majd ismét megállunk, figyelünk, esik-e. Hát nem. Most ismét megyünk. Arra gondolunk, többet gyalogoltunk, mint amennyi utat megtettünk. Erre gondolok. De jól tudom, hogy gyermekkorom óta egyetlen egyszer sem esett igazi eső ezen a síkságon.

Nem, a síkság nem jó semmire. Nincs itt se nyúl, se madár. Nincs semmi. Csak néhány tüskés karó és itt-ott az összecsavarodott levelű zacatefű; csak ez, más semmi.

És itt megyünk mi. Négyen, gyalogosan. Korábban lóháton haladtunk és karabélyunk volt. Most már karabélyunk sincs.

Mindig azt hittem, jól tettük, hogy elhagytuk a karabélyt. Errefelé veszélyes fegyveresen járni. Orvul lepuffantják az embert, ha meglátják a vállán fityegő „30-ast“. De a ló az egészen más dolog. Ha lövőn jövünk, már megkóstoltuk volna a folyó zöld vizét és megsétáltattuk volna gyomrunkat a falu utcáin, hogy könnyebben megemésszük az ételt. Bizony megtettük volna, ha lovaink megvannak. De azokat is elhagytuk, akárcsak a karabélyt.

Körülnézek. Figyelem a síkságot. Mennyi föld, és nem ér semmit. A tekintet végigsuhan rajta, nem pihenhet meg semmin. Csak néhány gyík dugja elő fejét a lyukakból, de amint a nap a bőrüket perzseli, villámgyorsan elbújnak egy kő árnyékában. Hát mi hová fogunk bújni a nap heve elől, amikor dolgoznunk kell itt? Mert nekünk adták ezt a fehér, köves síkságot, hogy bevessük.

Azt mondják:

— A falutól odáig a maguké.

Megkérdeztük:

— A síkság?

— Igen, a síkság. Az egész Nagysíkság.

Szólásra nyitottuk szánkat, hogy megmondjuk: nem akarjuk a síkságot. Azt a földet szeretnénk, ami a folyó mellett van. A part melléki mezőket, ahol azok a casuarina-fák állnak, és a föld jó. Nem kell nekünk ez a Nagysíkságnak nevezett kemény tehénbőr.

De nem engedték, hogy megmondjuk kívánságunkat. A küldött nemigen

állt szóba velünk. Kezünkbe nyomta a papírokat és így szólt:

— Ne ijedjenek meg, hogy ennyi földet kapnak.

— A síkság, küldött úr...

— Ezer meg ezer yunta.

— De nincs víz, még annyi sincs, hogy egy fűszálat megöntözzünk.

— Majd segít az eső. Senki nem mondta maguknak, hogy öntözött földet kapnak ajándékba. Mihelyt esik, úgy fog nőni a kukorica, mintha nyújtanák.

— De küldött úr, a föld szikkadt, kemény. Nem hisszük, hogy az eke fogná ezt a kőtalajt. Kapával kéne a magnak lyukat vájni, de még így se biztos, hogy teremne valami; se kukorica, se más nem teremne itt.

— Ezt közöljék írásban. És most elmehetnek. A nagybirtokot támadják, ne a kormányt, aki földet ad maguknak.

— Várjon egy kicsit, küldött úr. Mi nem mondtunk semmit a kormány ellen. Mi csak a síkságot okoljuk ... Nem lehet tenni az ellen, ami ellen nem lehet. Ezt mondtuk ... Várjon, hadd magyarázzuk meg magának. Nézze, kezdjük azon, hogy ...

De nem akart minket meghallgatni.

így adtak nekünk földet. Azt akarják, hogy ezen a forró agyagon vessünk valamit, látni akarják, terem-e rajta valami. De itt nem fog teremni semmi. Ezt a tájat még a keselyűk Is elkerülik. Néha látni őket, nagyon magasan repülnek, menekülnek ettől a fehér, megkeményedett portengertől, ahol semmi sem mozdul, és ahol az ember csak vánszorog.

Melitón azt mondja:

— Ezt a földet adták nekünk.

Faustino felkiált:

— Mi?

Én hallgatok. Azt gondolom: „Melitón félrebeszél. Bizonyára a hőség miatt beszél így. A melegben levette kalapját és napszúrást kapott. Különben miért mondaná ezt? Milyen földet adtak nekünk, Melitón? Itt még akkora sincs, amivel eljátszhatna a forgószél.“

Melitón ismét megszólal:

— Használhatjuk valamire. Ha másra nem, kancákat futtathatunk rajta.

— Miféle kancákról beszélsz? — kérdi Esteban.

Még nem néztem meg jól Estebant. Most, hogy hangját hallom, figyelmesen rátekintek. Köldökig érő kabátot

visel, és a kabát alól valami tyúkféle dugja ki fejét.

Igen, egy vörös tyúkot visz Esteban a kabátja alatt. Az állat csukva tartja szemét, a csőre nyitva van, mintha ásítana. Megkérdezem:

— Hallod-e, Esteban, honnan szerezted ezt a tyúkot?

— Az enyém! — feleli.

— Azelőtt nem volt neked. Hol vetted, mi?

— Nem vettem sehol. Az udvaromból való.

— Azért hoztad el, hogy levágjad, nem?

— Nem, azért hoztam, hogy vigyázzak rá. Üresen hagytam a házamat, nincs senki, aki enni adjon neki; ezért hoztam magammal. Valahányszor messzi útra megyek, magammal viszem.

— Hisz megfullad. Vedd ki onnan, hadd kapjon levegőt!

A karja alá veszi a tyúkot, és rálehelget meleg lélegzetével. Aztán azt mondja:

— Itt vagyunk a szakadéknál.

Már nem is hallom, mit beszél Esteban. Libasorban ereszkedünk le a szakadék meredek oldalán, és ő halad legelői. Most lábánál fogva tartja a tyúkot és minduntalan a magasba emeli, hogy az állat ne üsse fejét a kövekhez.

Ahogy megyünk lefelé, a föld finomodik. Nyomunkban porfelhő emelkedik, mintha öszvér taposta úton haladnánk lefelé, de élvezzük, hogy a por belep bennünket. Élvezzük. Tizenegy órán át tapostuk a síkság kemény földjét, és most nagyon jól érezzük magunkat ebben az illatos, köröttünk szállongó porlepelben.

A folyó felé, a casuarina-fák zöld koronája felett rikoltó kacsák repülnek. És ez is tetszik nekünk.

A kutyák ugatása már a közelről hallatszik; a falu felől szél fúj, végigsuhan a szakadékon, s megtölti neszekkel.

Esteban ismét a karja alá veszi a tyúkot, amikor az első házakhoz érünk. Leveszi a hurkot az állat elzsibbadt lábáról, aztán mindketten eltűnnek a tepemezquite-bokor mögött.

— Itt lepihenek — kiáltja felénk Esteban.

Mi haladunk tovább, befelé a községbe.

A föld, amit nekünk adtak, ott fent van.