Szabad Földműves, 1966. július-december (17. évfolyam, 26-52. szám)

1966-10-08 / 40. szám

Két asszony gondjai A természet különös játékkal szín- 35 fajtáját, amit szívesen adnak köl­­pompázza mindennapi életünket. így csőn az olvasóknak. van ez mér évszázadok óta, tavasz után nyár, nyár után a csendes őszi napok következnek, majd a tél zárja életünk egy-egy elhullott évét. Ilyenkor, nyugodt, csendes őszi es­téken, amikor a természet is lassan levetkőzi nyári üdeségét, a békés családi otthonokban előkerül a köny­vespolcokról egy-egy ottfelejtett könyv, hogy olvasóját elvezesse ide­gen tájak felé, vagy éppen a roman­tika világába. De vajon hogyan készül az „új évadra“ a könyvtáros, aki nap mint nap ott ül a számára oly megszo­kott, csendes helyen? Kedves, mididig mosolygó asszony a Nagymegyeri Népi Könyvtár veze­tője. Nap mint nap szorgoskodik, rendezgeti hol jobbra, hol balra a polcokon sorakozó könyveket, napi­lapokat. Mindig akad egy-két kedves szava a könyvet kölcsönző felnőttek­hez. Tíz év óta végzi munkáját: — a tudásvágyat palántálja szíve min­den szeretetével az emberekbe. Egy évtized munkájának gyümöl­cse, hogy ebben a hatezer lakosú me­zővárosban közel 10 ezer kötet könyv szórakoztatja az olvasók népes tábo­rát. S ami a legörvendetesebb: nyolc­kilencezer kölcsönző, túlnyomórészt fiatal. A rendezett könyvespolcokon meg­találhatók a szépirodalom remekmű­vei, az Ifjúsági regények és a ter­mészettudománynak hódolók is bő­ven találnak értékes és nem utolsó­sorban érdekes könyveket. Az évi 12 ezer korona, amit könyvekre ál­doznak, jó kezekben van. A regények mellett megtaláljuk a nálunk és kül­földön megjelenő napi és hetilapok — Nincs szebb hivatás a miénknél — vallja Kulcsár Margit. — Csakhát az ember hiába adja néha a lelkét is a munkába, ha mégsem megy min­den úgy, ahogy szeretné. Naponta jönnek-mennek az emberek — s egy­szerre sokasodik azoknak a száma, akik szeretik a jó könyvet, ám saj­nos, lassan a könyveket sem tudjuk hová tenni, nem még négy-öt ember­nek helyet biztosítani a kényelmes olvasáshoz. Valóban, amikor ottjártam, meg­győződhettem róla, hogy az a két helyiség, ahol a városi nemzeti bi­zottság jóvoltából jelenleg elhelyez­ték a könyvtárat — még faluhelyen sem volna nagyon megfelelő. Nincs raktár, ahol a kiselejtezett könyveket tartanák, nembeszélve arról, hogy hiányzik az annyira szükséges olva­sóterem. Pedig a vidékről idejárók — s ezek száma nem is csekély — szí­vesen fellapoznának egy-egy könyvet. De ezen az áldatlan helyzeten a könyvtáros nem segíthet. Az illetékes szerveknek kellene orvoslást talál­niuk arra, hogy ilyen gondoktól men­tesítsék a lelkiismeretes könyvtáros­nőt. Kulcsárné eredményes munkáját dicséri az is, hogy irodalmi esteket rendez, s nemcsak Megyeren, de se­gít a környező falvak könyvtárosai­nak is. Nemrégiben Mács Józseffel tartottak író-olvasó találkozót nagy sikerrel. A jövőben Rácz Olivér „Egyszerű ügy“ című regénye kerül megvitatás­ra. Ezt a könyvet Ekecsen, Csillzrad­­ványon is szeretnék ismertetni. A na­pi teendők megkönnyítésében lelkes támogatókra is talál a helybeli isko-Beteg az Akropolisz Az Athéni Akropolisz, a hellén kul­túra, régi és dicsőséges emlékműve, több mint kétezer évig ellenállt az idők viharának és viszontagságainak. A mind történelmi, mind művészeti szempontból oly nagy jelentőségű építményt azonban most a természeti erők kártékony hatása következtében, pusztulás fenyegeti. Legalábbis az a véleménye Yannisz Miliadisznak, az ismert görög régésznek és más athéni szakembereknek. Azt állítják, hogy az Akrepoliszt öregkori bántalom, — úgynevezett márványbetegség támadta meg. Az építmény kövei szétmorzsolódnak, az oszlopok tartóereje csökken, s ennek folytán a felső részek beomlásával kell számolni. Egy építészekből álló bizottság e napokban megállapította, hogy az ie. V. században emelt épületek leromlását nemcsak a márványbetegség okozza, hanem az a vegyi folyamat is, amely az Akropolisz egyes részeinek felújításához és kijavítá­sához használt modern anyagokban megy végbe. 1833-ban, miután a törökök kivonulták Athénból, a Parthenon-templomot, ezt a talán leghíresebb hellén kultúremlékművet vasrudakkal támasztották meg. A vasrudak megrozsdásodtak és mindikább szétfeszítik az épület köveit. Az esővíz szintén sietteti a falak töredezését. A szakértők azt ajánlják, hogy építsenek védőtetőt a gyönyörű, dór stílű templom fölé. Súlyos aggkori tünetek figyelhetők meg az athéni fellegvár más építményein is. A Parthenon-templom igazán viharos történelmi múltra tekint vissza. Építését az ie. 483. évben fejezték be. Néhány száz esztendővel később eltávolították falai közül a pogány istenek szobrait, és az épületet keresz­tény templommá szentelték. Jóval később, 1456-ban a törökök mecsetté, mohamedán imaházzá alakították át és tőszomszédságában minaretet építettek. A templom 1887-ben török lőporraktár lett. Amikor a velencei hadak lőtték Athént, telitalálat érte az épületet és a benne tárolt lőpor felrobbant, a Parthenon-templom azonban csak kevéssé sérült meg. A XIX. század elején Elgin angol lord, mint ismeretes, birtokba vette és elhurcolta a Parthenon-templom domborműszerü díszítólécét, mely mind a mai napig a British Museumban látható. Több mint száz évvel a törökök távozása után, 1941. április 27-én hitle­rista hordák foglalták el a görög fővárost. De az Akropolisz a második világháborút is átvészelte. Tetejéről Manolisz Giezosz, a bátor görög forra­dalmár letépte a gyűlölt horogkeresztes zászlót. Mindenesetre szomorú lenne, ha Görögország és az ókori kultúra e büszkesége, amely dacolt minden emberi támadással és erőszakkal szemben, most a természet erői­nek áldozatává válnék. Iák tanárai között. Varga Dezső, Gyüre Lajos minden vitaesten aktí­van részt vesznek. Ha Nagymegyeren szép munkát Is végeznek az irodalom terjesztői, mégis megállapíthatjuk, hogy vidé­ken az olvasás terén mégsem olyan rózsás a helyzet. A könyvtárak, az olvasók száma gyarapodott ugyan, de még mindig nagyon sokan nem ol­vasnak könyvet. Éppen ezért örömmel fogadunk minden olyan kezdeményezést, amely az irodalmi estek szervezését szor­galmazza. Az irodalmi estek révén lehet csak igazán megszerettetni a könyvet. A városi népkönyvtárból csak egy pár lépés a könyvesbolt. Szinte fáj az embernek, amikor az üzletben kö­rülnéz. Egymás hegyén-hátán össze­zsúfolva a könyvek. Ha vásárolni óhajt valaki, bizony nem éDpen köny­­nyű megtalálni a kért művet, felté­ve, ha egyáltalán kapható. A 4X4,5 méteres helyiségbe becsorog az eső, s a mintegy 300 ezer korona értékű könyv nap mint nap ki van téve az időjárás viszontagságainak. Pedig a vásárlóközönség jócskán ellátogat az üzletbe, mert Megyeren nemcsak köl­csönzik, hanem veszik is az értékes irodalmi műveket. Az elmúlt negyed­évben 85 ezer koronáért adtak el túlnyomórészt szépirodalmi műveket, jobbára magyar kiadásban. — Sajnos, ezekből mindig keveset kapunk — jegyzi meg Nagy Irén, az üzlet vezetője. Négy-Öt darab Jókai, Mikszáth, Németh és nagyon kevés a külföldi irodalom remekművei kö­zül. A vásárlók kilencven százalék­ban pedig csak a magyar kiadásokat keresik. Elgondolkoztató jelenségek. A mű­velődést, népünk kultúráját szolgáló két létesítmény, a jól végzett munka ellenére sem kapja meg a neki ki­járó tisztességes elhelyezést. A nem­zeti bizottság dolgozóinak kellene megoldást találniuk, hogy e problé­mákat orvosolják. Hisz a városban talán kevésbé fontos létesítmények­nek is találtak rendesebb elhelyezést. Nemcsak Megyeren, de az ország bármely táján, nem szabad soha szem elől téveszteni, hogy a könyv, a kul­túra terjesztése mindnyájunk ügyét, nemzetünk művelődését szolgálja. Czita Bála Csicsátka O. domborműve Az ABC csatája EZ A TÉMAKÖR egyike azoknak, melyek nem engedik megkerülni a számok kihívó brutalitását. 700 millió felnőtt, azaz a világ 15 éves koron felüli lakosságának kétötöde nem tud sem írni, sem olvasni. Ha ehhez hoz­záadjuk az iskoláskorú, de az isko­lapadot nem ismerő gyermekek szá­mát — az iskolakötelesek 45 százalé­kai —, úgy az analfabéták száma meghaladja az egymilliárdot. A való­ság azonban ennél is megdöbbentőbb, ha a statisztikai adatokat nem csu­pán világviszonylatban nézzük: míg Európában és Észak-Amerikában az írástudatlanság gyakorlatilag szinte megszűntnek tekinthető, Afrikában 10 felnőtt közül 8, Ázsiában 10 közül 5 analfabéta. E számokon belül is égbekiáltó a nemek szerinti megosz­lás aránya: Afrikában a felnőtt nők 87 százaléka, míg a férfiaknak „csak“ 69 százaléka írástudatlan. Végül az eddigi erőfeszítések eredményei na­gyon is viszonylagosak: bár az „alfa­­betizáltak“ száma: folyamatos növe­kedést mutat, a „demográfiai nyo­más“, azaz a világ lakosságának nö­vekedése következtében az analfa­béták abszolút száma továbbra is évi 1 százalékkal növekszik. Állítsuk szembe mindezekkel az adatokkal a szakértők becslését: a világ orszá­gainak katonai költségvetése 1962- ben 120 milliárd dollár volt — órán­ként 13 millió dollárt költ az embe­riség fegyverkezésre. Az évi katonai költségvetés egyharmincad része ele­gendő lenne az analfabetizmus teljes megszűntetésére. Ilyen és hasonló adatok, megálla­pítások kíméletlen fényében kezdte meg munkáját egy évvel ezelőtt, 1965. szeptember 8-án az analfabetizmus elleni küzdelem teheráni világkong­resszusa. A tanácskozáson, melyet az iráni sah kezdeményezésére az UNESCO hívott össze, 86 ország vett részt. A kongresszus részvevői az em­beriség lelkiismeretének adtak han­got, amikor leszögezték, hogy a tö­meges analfabetizmus nem csupán jogfosztás, az alapvető emberi jogok egyikének, a művelődés jogának meg­tagadása az emberiség jelentős há­nyadától, hanem egyszersmind az egész emberiség gazdasági-társadal­mi fejlődésének gátló tényezője, vég­ső soron a béke és a nemzetközi biz­tonság fenyegetése, amelynek elhárí­tásához valamennyi nép közös erőfe­szítésére, minden rendelkezésre álló erőforrás igénybevételére van szük­ség. Ugyanakkor a tanácskozás részve­vőinek nyilvánvaló tényként kellett tudomásul venniük, hogy a feladat nagysága és a világhelyzet feszültsé­géből adódó anyagi korlátok, továbbá olyan nehézségek, mint a pedagógus­hiány, a nyelvi nehézségek — számos országban az egységes nemzeti nyelv, sőt az írásbeliség hiánya — olyan tényezők, melyek gyors, látványos megoldást nem tesznek lehetővé: egy nemzedék kemény, áldozatos erőfe­szítése szükséges az analfabetizmus teljes felszámolásához. E felismerés­ből kiindulva a világkongresszus részvevői arra törekedtek, hogy rö­vid távon is hatékony, de ugyanak­kor perspektívát mutató, mindenek­előtt pedig reális irányelveket, gya­korlati intézkedéseket dolgozzanak ki. Egyhangúan tette magáévá a kong­resszus azt a megállapítást, hogy az analfabetizmus elleni küzdelem szo­ros összefüggésben van a társadalmi­­gazdasági fejlődés egészével: az írás­tudatlanság egyszersmind oka és kö­vetkezménye az elmaradottságnak. Ebből következik, hogy az alfabetizá­­lási akciókat az érdekelt országok gazdaságfejlesztési terveinek szerves részévé kell tenni. Ebből a gondolat­sorból következik az úgynevezett sze­lektív és intenzív stratégia elvének elfogadása is, azaz _annak a követel­ménynek leszögezése, hogy egyrészt az alfabetizálásnak összhangban kell lennie a gazdaságfejlesztési tervek­ben megállapított prioritásokkal: mindenekelőtt a városi és falusi la­kosságnak azokat a rétegeit kell megtanítani írni-olvasni, melyeknek a termelésben és a társadalomban el­foglalt helye a legsürgősebben köve­teli a megfelelő ismeretek elsajátítá­sát, másrészt, hogy a módszerek megválasztásában a meghatározott gazdasági célkitűzésekhez, az érde­kelt rétegek szükségleteihez való al­kalmazkodás, a hatékonyság legyen irányadó. Ide kapcsolódik a funkcio­nális elv elfogadása is. Az írni-olvas­­ni tanulás ne legyen öncél: az alfa­­betizálás párosuljon a szükséges szakmai, gazdasági, sőt — a nem elhanyagolandó etikai célkitűzések elérése érdekében — megfelelő hu­mán ismeretek elsajátításával. A kongresszus, bár hangsúlyozta az érdekelt országok saját erőfeszíté­seinek alapvető fontosságát, a továb­biakban behatóton foglalkozott a nem­zetközi hozzájárulás lehetőségeivel. Ezen belül a bilaterális síkön nyúj­tandó segítség mellett — amely vo­natkozásban a fejlődő országok kü­lönösen értékesnek tartják a szocia­lista országok, köztük elsősorban a Szovjetunió és Kuba eredményes ta­pasztalatainak, módszereinek átvéte­lét — az ENSZ és specializált intéz­ményei, valamint a többi érdekelt nemzetközi szervezet hatékonyabb támogatását tartották elengedhetet­lennek. Szeptember 8-át, a tanácskozások megnyitásának napját a kongresszus az analfabetizmus elleni küzdelem világnapjává nyilvánította. A feladat történelmi. Egy esztendő leforgása ebben az esetben akár annak a meg­ítéléséhez Is kevés, hogy a végre­hajtás kezdeti szakasza milyen ered­ményekkel bíztat. Ugyanakkor két­ségtelenül megállapítható, hogy a te­heráni tanácskozások Iránymutatása nyomán a legutóbbi 12 hónap folya­mán határozottan fokozódót az a te­vékenység, mely az analfabetizmus csapásának elhárítását tűzi ki célul. A kongresszus felhívásának eleget téve az ENSZ az alfabetizálási akciók beindításához szükséges összeget sza­vazott meg öt olyan ország, előbb Algéria, Irán és Mali, majd Ecuador és Tanzania számára, melyeket a leg­nagyobb mértékben sújt az analfa­betizmus. Ezekben az országokban a Teheránban elfogadott irányelvek alapján az UNESCO kísérleti alfabe­tizálási terve keretében már komoly koncepciójú regionális tervek végre­hajtása van folyamatban. Budapesten nemzetközi pedagógus tanácskozáson, Oj-Delhiben és Taskentben, Párizsban, Dakarban és Tripoliban szintén nem­zetközi konferenciákon, szemináriu­mokon vitatták meg azokat az intéz­kedéseket, amelyek alkalmasak a fel­adatok megoldására. Irán 700 ezer dollárt ajánlott fel az írástudatlan­ság felszámolására. Végül, egyre biztatóbbak azok a legújabb statisz­tika! adatok, amelyek azt mutatják, hogy a fejlődő országok nagy több­ségének költségvetésében növekvő helyet kapnak a nevelés, az oktatás tételei, és örvendetesen növekszik a beiskolázottak száma is. A Teheránban kidolgozott tervek, mint megannyi más, az emberiség felemelkedését szolgáló terv végre­hajtása a nemzetközi feszültség eny­hülését, a fegyverkezési kiadások csökkenését adná. Éppen ezért a kulturális célokat kitűző nemzetközi szervezeteknek is, mint az UNESCO- nak, amely a teheráni népet sújtó és az egész emberiség jövőjét veszélyez­tető agresszió ellen. Végső soron a béke helyreállítása, a nemzetközi biz­tonság megerősítése szabadíthat fel olyan erőforrásokat, amelyek, ha nem is máról holnapra, de valóbart még nemzedékünk életében diadalra vihe­tik a nemzetközi szolidaritás magasz­tos célkitűzéseit. (M. N.) SZABAD FÖLDMŰVES ^ 1966. október 8. Anfagonizmus AJ ÉGÉSIK, hogy az ember tu­■ML datosan rúg fel bizonyos illemszabályokat. A napokban — szégyen ide, szégyen oda — velem is megesett, illetve ... Szóval a kíváncsiság valahogy felülkereke­dett bennem és hát beleolvastam a vonaton mellettem illő hölgy könyvébe. A pontosság kedvéért meg kell mondanom, hogy csinos, elegáns hölgyről van szó. nyilván­valóan naponta utazik munkába és... egyszóval művelt ember be­nyomását keltt. Mindezek után mármost az lenne a logikus, hogy a hölgy,' felpillantván olvasmányá­ból lesújtó pillantással mér végig, dacosan felhúzza a vállát, félig hátat fordít, gúnyoros mosolyt biggyeszt a szájaszögletébe és ol­vas tovább. Nem így történt... Tény, hogy a lesújtó pillantás nem maradt el, sót a vállrándítás is vitathatatlanul jól sikerült, ám a gúnyoros mosoly helyett tűzpiros láng ömlött végig az arcán s a „könyvet" sietve rejtette aktatás­kájába. A „könyvet“!... Inkább így: bizonyos nyomdában kivitelezett szöveget, amelyet ócska papírsze­letekre írtak és fűztek össze, és aminek semmi köze ahhoz, amit általában irodalomnak szoktunk nevezni. Tudomásom van arról, hogy so­kan olvasnak még ponyvát. Leg­inkább olyanok, akik még nincse­nek tisztában bizonyos kérdések­kel, akik mindeddig elcsúsztak kulturális politikánk „terelöszer­­kezete" alatt Ám a szóban forgó hölgy nem tartozik ehhez a cso­porthoz. Ttsztában van vele, hogy az olvasóját degradáló „müvet“ tart a kezében, elrejti a kíváncsi szem elöl, fülig pirul a vonaton, ha észreveszik mit olvas. Ez vi­szont elgondolkoztató, és tegyük hozzá szomorú is. Csak legalább ne lenne annyira csinos, olyan bódítóan elegáns ez a hölgyI... (polák)

Next

/
Thumbnails
Contents