Szabad Földműves, 1966. július-december (17. évfolyam, 26-52. szám)

1966-10-01 / 39. szám

Hűvös, őszies tdö járta egész héten. Az eső vasárnapra sem szűnt meg. A rothadás kesernyés-édes illata lebegett a lompos kórók felett.

Köbölt János a tornácon álltj az alacsony, szürke eget nézte.

— Tegyél egy .kevés szalmát a szekérbe! — szólt be a konyhába Andrtsnak, a szunyókáló béresnek. Magas, sovány fiú jött elő, nagyokat ásítva.

— Ml lesz? — kérdezte értetlenül.

— Megyünk a városba — mondta János. A fiú lomha járással Indult az Istálló felé. Zsófi, a gazdasszony is elöbúft a szobából, s fázósan húzódott a férjéhez. Egy kicsit bágyadt volt a tekintete, amint János szurok színű szemébe nézett.

— Hallod a madarat? — billentette félre a fejét szerelmesen.

— >1 szekér mindjárt kész lesz — mondta Köbölt kitérően. — Szedd magad rendbe! Magammal viszlek.

Zsófi kendőt kötött a fejére. Szép, szőke arcát a tükör elé vitte, mintha bálba készülődne.

A város jó messze volt. Fél déli után is elmúlt, mire megérkeztek. Egy apró, zsindelyes ház előtt álltak meg a szegénysoron.

— Maradj! — mondta János a feleségének, s lerázta a ponyváról a vU zet. Aztán bement az alacsony házba. Bent csaknem egészen sötét volt. Egy tiagyobbacska lány olvasgatott az ablakban ülve.

— Adf Isten — köszönt csak úgy vaktában, mert a lányon kívül nem látott senkit sem. Szép arcú, sovány asszony jött elő a gyenge fényre. Alvó gyermeket tartott az ölében. János egy pillanatig önfeledten nézte az ágyterítőbe bugyolált csöppséget.

— Maga az? — erőltetett valami mosolyfélét az asszony magára, s széket szeretett volna törölni a vendégnek, de a gyerek felébredt és pttyeregni kezdett.

— Nem ülök le, csak a lányért Jöttem, ha még nem gondolta meg.

— Meggondolhattam volna — sóhajtott az asszony —, a segítség nekem is elkelne. Dehát azon a kis segélyen nem élhetünk meg egy rakáson ennyien — mutatott a kiságyon alvó gyerekekre.

— Aztán melyik is lenne az? — nézett körül János a szűk helyiségben. A lány letette a könyvet, s János elébe lépett. A férfi kissé meglepődött, mikor a leány szemébe nézett. Valami Ismeretlen tűz pislákolt a barna szemekben.

— A ruháját ebbe a batyuba kötöttem — mondta az asszony csöndesen. — Vigyázzanak rá ett, hogy baja ne essen!

— Nyugodtan lehet. Nem lesz rossz dolga Zsóft mellett. — Ezzel fogta az abroszba kötött holmlcskát, s mentek is kifelé. A lány egy picit elsírta magát, mikor az anyjától búcsút vett.

— No, hiszen akármtkor hazajöhetsz — mondta vigasztalóan az anyja, s neki ts kicsordult a könnye.

— Mi a neved? — kezdte a kérdezősködést a gazdasszony, amint a rázós, köves útról a latyakos hazaira tértek.

— Kató — válaszolta a lány illedelmesen.

— Én meg Zsófi vagyok.

— Az még szebb — bólintott a lány meggyőződéssel.

— Nem sajnálod Itthagyni a várost?

— Mit tehetek? A szegény embernek mindenhol egyformán nehéz az élet.

János szótlanul ült a bakon. — Milyen úri a hangja — gondolta. — Jobban illene ez kisasszonynak, mint cselédnek.

— Szerencséd, hogy nem feleségnek visznek — fordult az asszonyok felé —, sírós élete van annak a menyecskének, akit kesergő ég alatt szerkezteinek.

Egész bealkonyodott, mire a faluba értek. Az utca csöndes és üres volt, csak az udvarok felől hallatszott az élet letompított zaja. Az út két oldalán zavaros esővíz csordogált, s öszszevegyült a kapunk alól szivárgó fekete trágyalével. Kató szorongva várta, melyik portára fordulnak be. A módosabb házak a falu közepén álltak. Andris fóelőre kinyitotta a kaput, s a tornácon várakozott a gazdáékra.

— Itthon vagyunk — ugrott - le a kocsiról János, mikor a lovak megálltak —. Csutakold egy kicsit le őket — intett a bámészkodó fiúnak. A konyhában kellemes meleg volt, az ebédmaradék is párolgóit már a zománcos fazekakban. Ügy látszik,

Andrisnak mindenre volt gondja. Kató előbb rendbeszedte magát a tükör előtt, csak aztán keresett ülőhelyet magának a tűzhely közelében.

— Iszunk egy' pohárkával — húzott elő János egy üveget a szekrény alfából, s poharakat készített az asztalra.

— Nem szoktam — vonakodott a lány a pálinkától.

— Sokminden akad az életben, amit nem szokott az ember, mégis megteszi, ha a helyzet úgy hozza — bölcselkedett Zsóft. Kató néhányat köhtntett az erős italtól, de végülis hősiesen kiitta az egész pohárral.

— Fog ez menni — bíztatta a gazda, s újra töltött. Ezt már csak nyalogatták, hogy legyen mihez nyúlni, ha a szó elakad. Andris beszólt, hogy lehet fejnt. János vizet töltött a sajtárba. Maga ment segíteni a legénynek. Hagyta az asszonyokat, hadd melegedjenek össze egy keveset.

— Szép lány — csettintett Andris sokatmondóan a gazda nyomában lépkedve a sötét udvarban.

— Szép — mondta János —, de ha gorombáskodnt mersz vele, ketté hasítalak. — Nagyon fenyegető volt a hangja. Olyan, mint amikor a csikó elcsavargott az erdőben, s attól lehetett tartani, hogy valahol lába törik, t — Nem is azért mondtam — hátrál meg a legény. — Van már nékem a faluban.

Aznap több szó nem esett közöttük. Andrts ennyiből ts megértette, hogy a gazdának terve van a lánnyal. Látta 6 már régen, hogy nem élnek valami jól Zsófival. János gyereket szeretne, de az asszony ahelyett, hogy gömbölyödne, inkább egyre soványabb. — Rossz lehet a föld, amelybe évek Óta hiába hull a mag — gondolta, s nem törődött tovább a dolgokkal.

Mire a férfiak végeztek az esti munkával, Kató is otthon volt már a család gondjaiban. Jól esett neki az asszony őszinte bizalma.

— Miért nem vesznek magukhoz

egyet? — kérdezte segíteniakaróan. — Annyt árváról írnak az újságok mostanában. <

— Gondoltunk már arra, de az orvos bíztat. Csak legalább János ne lenne ebben a dologban olyan türelmetlen.

— Én Istenem — sóhajtott fel a lány — mindenkinek megvan a maga baja.

— Rakd a szekrénybe a holmidat — kötötte szét Zsóft Kató batyuját.

— Ráérünk arra holnap — mondta a lány szomorúan.

Szó nélkül, nyomott hangulatban ültek asztalhoz, hogy megvacsorázzanak. János egyre gyakrabban pillantott a lányra. Kató nem akarta észrevenni ezeket a pillantásokat. Nem bízott magában, hogy viszonzás nélkül kiállná. Zsófi is észre vehetett valamit, mert a legváratlanabb pillanatokban nézett az urára.

— Tetszel neki — mondta, mikor kettesben maradtak, hogy elmosogassanak.

— Tudom — válaszolta a lány természetes egyszerűséggel. Szelíd, sápadt arcát Zsófira emelte, s így folytatta nyugodt, meggyőző hangján:

— Jó, hogy nem raktam szét a hol-SIDNEY DU BROFF:

miimat. Ügy sem maradhatnék magukkal egy fedél alatt.

— Milyen tiszta vagy — mondta Zsófi meghatottan.

Nyúlós, hideg éjszaka szakadt a világra. A szél ts feltámadt, clbálta a fáról a lucskos, sárga leveleket. Az álom magasan szállt a kihűlt kémények felett. János forgolódott az ágyban, mintha parazsat rejtettek volna a szalmazsákjába.

— Megszomjaztam — szólt a feleségéhez de a szomszéd ágyból nem jött semmi válasz. Csöndesen fölkelt, s kiment a konyhába, hogy tgyék egy pohárkával. Kató mozdulatlanul feküdt, moccanni sem mert. János megállt az ágya felett, s halkan megszólította:

— Alszol? — Sokáig várt a válaszra, de csak halk pihegés érkezett.

— Katói — szólalt meg valamivel hangosabban. A lány behúnyt szempillái mögül figyelte a férfit, s enyhén remegni kezdett, de János nem próbálkozott többet. Megivott még egy pohárkával, s visszalopakodott az ágyba. Zsófi megmozdult, mintha csak félálmában tenné. Aztán ismét elcsöndesedett minden, csak a gondolatok hemzsegtek mindhármuk fejében.

Másnap János a szokottnál valamivel korábban ébredt. Felöltözött, s kiment, hogy keltse a bérest. A konyhába lépve egy pillanatra megdöbbent. Kató ágya üresen ásított a tűzhely végében, s a szegényes batyu sem volt a szekrény mellett.

— Elment — villant át az agyán. Nem tudta volna megmondani miért, de végtelen nagy ürességet érzett, mintha Kató csak azért jelent volna meg életében, hogy utolsó reményét is magával vigye,

Manzú művészete

Az utolsó két év kiállításai lehetővé tették, hogy közönségünk bepillantást nyerjen a nemzetközi képzőművészet mai irányzataiba s megismerkedhessek egy-egy neves alkotóval és műveivel. Legutóbb Manzúnak, a jelenkori olasz szobrászat egyik legnevesebb képviselője alkotásainak egy töredékével találkozhattunk a Nemzeti Galériában. Manzú humanista szellemű művész, aki fejlett társadalmi érzékkel mindig a haladás mellé állt.

Az út rögös volt és akadályokkal teli, amelyben a gyermekáldásban gazdag, egyébként nagyon szegény bergamoi cipésznek 1908-ban született Giacomo nevű fia járt. Még csak tizenegy éves, amikor egy fafaragó, később egy rámaaranyozó műhelyében dolgozik. Forró gyermeki vágyakozással és komoly akarással egyetlen célt lát maga előtt: szobrásznak kell lennie. Katonáskodáskor Veronában már a Művészeti Akadémia növendéke. Nagyon hamar önállósul, lerázza a merev, iskolás szabályokat. Elmélyülten tanulmányozza a régi kultúrákat, s Itália régmúlt művészetét, a klasszikus és reneszánsz szobrászatot. Ekkor már Milánóban él és dolgozik. Eljut Párizsba, ahol a kortársalkotók művészetével ismerkedik. A sok hatás közül elsősorban azt szívja föl, ami leikével s tehetségével rokon. Mindenekelőtt a nagy reneszánsz mester: Donatello az eszményképe. De őt sem másolja. Realista szemlélettel, teremtő erővel, egyéni képzelettel ragadja meg a valóságot, s modern formában fejezi ki átéléseit és ami fantáziáját foglalkoztatja. Művészete az élet és a béke szeretetét sugározza. Mégsem méltányolják hosszú ideig. Csak akkor ismerik el, amikor 1938-ban a velencei biennálén díjat nyer, s később ugyanott az olasz plasztika nagydíját is neki ítélik.

A század, amelyben él és alkot, nyugtalan és háborgó. Az olasz művészek lázasan keresik az újat. Stílusok és irányzatok tűnnek fel egymás után és tűnnek el újból. De Manzú következetes és szilárd marad, határozott egyéniség, akit külső hatások nem tántoríthatnak el kikristályosodott meggyőződésétől. Ellensége mind a megcsontosodott szokványosságnak, mind a túlhajtott modernizmusnak. Szenvedélyes realista, aki ha torzítja is a valóság formáit, azt is a kifejezés érdekében teszi. A jelenségeket érzelmein, szellemén átszűrve, átköltve testesíti meg.

Erről vallanak a bemutatott klasszikusan tiszta, modern hatású rajzai, amelyek a test plasztikus szépségét, s a lélek rezdüléseit igaz művészettel tolmácsolják. Elképzeléseit kőben, cementben, égetett agyagban, márványban valósította meg. Az elmúlt két évtizedben a bronzot részesíti előnyben. Az itt szereplő plasztikák az utolsó öt év termésének néhány remekbekészült, kis bronzmásolatai, melyek jellegzetes képet adnak művészetéről. Kedvelt motívumaihoz vissza-visszatér. Serdülő leánykák üdén bimbózó fiatalsága, harmonikusan tagolt testű, kecses mozgású — csupaélet táncoló nők, finom alkatú, öltözködő figurákkal váltakoznak. Arcvonásaik komoly szépsége, olykor aggódó kifejezése drámát sejttet.

1938-ban egy ellenzéki művészcsoporthoz csatlakozik, majd egy Valenciában, a spanyol polgárháborúban elesett partizán emlékét egy reliefben örökíti meg. Ebben a politikailag s ideológiailag robbanásig feszült korban, Mussolini dicstelen uralma idején — mikor kevés kivétellel minden „alkotás“ a Duce dicsőségét tömjénezte —, alkotta Manzú nagyszabású és mélyértelmű plasztikáját. Talán harminc bíborost ábrázoló szobra van, melyek közül hozzánk is eljutott egy kisméretű reprodukció. S milyen döbbenetesen nagyerejű ez a mesterien felépített, majdnem mártania«, szigorúan összefogott, sajátosan Manzú-stílusú alkotási Mozdulatlan, merev, kérlelhetetlen és kegyetlen, — idézi az inkvizíciót. Nyílt forradalmi állásfoglalás és szigorú ítéleti A fasizmus vérengző kegyetlenségét vádolja s leleplezi „az egyház közönyét“.

Meg kell említeni az 1945 után létrehozott „Változások egy témára“ domborműsorozatát. A világi átfogalmazású, korszerűsített bibliai történet megjelenítésével a szenvedő emberiség mellé áll, s a képmutatást, a barbár gyűlölködést és erőszakot ostorozza. Az ötvennyolc éves Manzúnak eddig leghatalmasabb alkotásai a Salzburgi Székesegyház és a Római Szent Péter Bazilika Halál Kapujának nagyszerű domborművei, Bárkány jenőné

Hank lassan, siklórepüléssel közeledett a földhöz. Szerette a repülést, s azt az érzést, amikor keményen tarthatta kezében a gépet. A golyószórót Is szerette, melyből szabadon, akarata szerint lőhetett — hinthette a halált a földre.

Csak egy gombot kell megnyomnia és megszólalnak a golyószórók. Milyen nagyszerű érzés, ha úgy repülhet az ember, mint amerikai pilóta. Amerika védi a nemzeteket, most a jó vietnamiakat védi a rossz vietnamiaktól.

Az Ilyesmi nem megy kockázat nélkül. Hirtelen Chuckra kezdett emlékezni. Már halott. Elkapták a vietnamiak. Gépét telitalálat érte, és máris a földön volt. Kár érte, jó fiú volt. De nemcsak Chuck, a barátja halott, hanem Al, Lee, Pete, Jóm, George és Frank is. A többiek nevére már nem is emlékszik ... Valamennyien már halottak. Öt is elkapják? Csendesen, de gyorsan Imádkozni kezdett. Ez segített neki, mint mindig. Az Isten meghallgatja őt. Különösen, ha olyan magasan, közel jár hozzá az ember. Hank nem akar meghalni. Élni akar. Nem kaphatják el. Chuck is mindig hitte, hogy semmi baja sem történhet. De Chuck tévedett.

Ű nem tévedhet, neki kedvese van. Már jegyben járnak. Amint hazatér, megnősül. Ha majd hazatér. Egész biztosan hazatér. Mindig csak ezt Ismétli. Neki semmit sem csinálhatnak. Ehhez nem elég erősek.

Öt csoda védi. Elkapták Chuckot, Alt és Leet, de őt nem kapják el. Hazatér és feleségül veszi Erzsébetet.

Igen, és ez igaz, bombát dobott a kórházra és golyószóróval is lőtte. Minden ellenségnek el kell pusztulnia. Itt pedig mindenki ellenség. Minden férfi, nő és gyerek. Ha kijönné-' nek, ha elhagynák a kórházat, valamennyien harcolnának ellenük.

Hank megkereste a célt. Fehér épület volt, lehet, hogy iskola. Itt sok ilyen fehér ház van. Végrehajtja a feladatot, melyet a mai napra kapott. Megnyomta a gombot. A repülőből bombák hullottak a földre. Elégedetten felnevetett. Jó munka volt.

Észrevette, miként fut ki az égő épületből két gyermek. Aztán megfordította ja repülőt és követte a menekülőket. Újra megnyomta a gombot. Felugattak a golyószórók. Az egyik gyermek hirtelen megállt. Hank Jól látta őt. Mindez csak egy pillanatig tartott. Aztán Hank lőtt. A másik gyermeknél sem tévesztett célt. A gyermek arcocskája, ezt is jól látta Hank, megrándult a fájdalomtól. Telitalálat, futott át Hank agyán. Gyorsan ment a dolog. Nem is volt, nem is lehetett olyan rossz — az a gyorshalál. Nem szívesen nézett az arcukba. Szerette volna, ha nem látja azt a gyermeket.

Az egész időn át, míg visszafelé repült a támaszpontra, fájdalomba merevült, gyermeki arcocskát látott maga előtt. Menj az ördögbe, gyerekl Hallatlan! Hagyj békébenl A gyermak azonban maradt. Hank becsukta a szemét. Most még világosabban látta a gyereket.

Nem kellett volna olyan alacsonyan repülnie és egyenest a szemükbe néznie. Takarodj innen, gyerek!

Az amerikai hős

Halott vagy. Megöltelek. Hagyjál már békében. Nem hallod? Menj az ördögbe!

Azon az estén Hank korán aludni ment. Alom azonban nem jött a szemére. Csak forgolódot az ágyban, egyik oldaláról a másikra és — mindig maga élőt látta a gyereket. Ott állt előtte. Bevett néhány tablettát, hogy elaludhasson. És el is aludt. Az álma nem volt nyugodt, mert a gyermekről álmodott. Arról álmodott, hogyan ölte meg a két gyermeket. Amikor felébredt ijesztő hangon kiáltozott: „Hagyjál békén!“ Beadtak neki egy csillapító injekciót. Másnap parancsot kapott újabb harci bevetésre.

— Nem akarok! — mondta Hank.

— Miért? — kérdezte a parancsnok.

— Mert elkaptak.

— Ki? Amint látom, teljesen rendben vagy.

— A vietnamiak.

— Kevés az emberünk.

— Na és ...

— Csak nem hagyja cserben a barátait.

— Nekem ugyan mindegy.

— Oké. Ügy látom fáradt. Vegyen ki egy nap szabadságot. Ez majd talpraállítja.

Csak csinálhatnék valamit, hogy ez a gyerek elmenjen. Hank a kantínban ült és Coca Colát ívott. A gyermek az asztalnál ült — vele szemben.

— Miért nem hagysz békén? Igen, megöltelek. Tudom. De miért nem halsz meg? Mint a többiek ...

A gyermek ránézett és ülve maradt. Hallod, gyerek, legyen eszed. Miben reménykedsz? Kérsz cukorkát? Vagy inkább rágógumit kérsz? Adok egy egész doboz cukorkát. Tűnj ell Háború van. Az emberek meghalnak. Te különb vagy, mint a többiek? Semmi kifogásom sem volt ellened. Sohse láttalak. Bizonyára szimpatikus fiú vagy. De ellenség vagy. Csak kötelességemet teljesítettem. Értsd meg. Hisz ez olyan egyszerű. Ellenség vagy. Nem értesz angolul? Mire tanítottak meg abban a kis fehér Iskolában? Mire tanítottak meg?

Meg akarunk benneteket menteni, segíteni akarunk. Csak azért jöttünk ide. Nem hiszel nekem? Pedig ez az igazság. Örökké így akarsz rám nézni?

— Menj az ördögbe! — kiáltott fel Hank.

Lehajtott fejjel ült és sóhajtozott. A gyermek még mindig az asztalánál ült. Ezt készakarva csinálod. Idegeimre mész. Tönkreteszed az életemet. Hagyd már abba a kínzásomat ...

— Hagyd már abba a kínzásomat!

A körülötte ülő vendégek elcsodálkozva néztek rá.

— Fiúk, halljátok — mondta Hank — el kell Innen mennünk, ök agyonra kínoznak bennünket. Meg kell magunkat menteni.

Érdeklődő szemek meredtek Hankra. Hank jól látta, hogy nem értették meg. Kiment a röptérre és szóba állt a mechanikusokkal.

— Igyekezzünk elhagyni ezt az országot. Ez a mi egyedüli reményünk. Látjátok azt a fiút? Titeket Is elkap.

Valaki odahívta a pszichiátert. Az orvos megfogta Hank vállát, majd együtt elhagyták a röpteret.

— Doktor — mondta Hank — adjon nekem valamit, hogy eltűnjön a gyerek...

— Jó, majd adok.

Adtak neki hálóinget, hosszú házíkabátot és egy ágyat a kórház egyik szobájában. Adtak neki valamilyen tablettát is. Ezután már Jobban érezte magát. Csak még a gyermek volt itt mindig.

— Talán erősebb tablettát, doktor — könyörgőtt Hank. — Megőrjít az

a gyerek.

Hank még több tablettát kapott. Hálóingbe, pongyola-kabátba és papucsba öltözve járt le-fel a kórház szobájában. Ezt mind te okoztad fiú. Ök ott azt hiszik, megbolondultam. Most kint kellene lennem — most repülnöm kellene, teljesíteni a feladatom —, mert repülő vagyok. Ä szabad világot védem, rá vigyázok. De ebben te akadályozol engem. Átkozott partizán vagy. Ezért kellett, hogy megöljelek. Oké, elkaptál. De nem örökre. A doktor ad még több tablettát — és te eltűnsz...

Adtak neki még erősebb tablettát. A gyermek pedig — maradt.

Gyűlöllek. Tönkre teszed az életem. Bűnös vagy, amiért nem teljesíthetem feladatomat. Védeni kell a hazámat. Repülnöm kell. De nem akarok repülni. Már soha többé. Gyűlölöm a repülőmet. Ránézett a hálóingére, a kabátjára, a papucsára. Aztán belemarkolt a ruhájába. Nem vagyok bolond. Bebizonyítom nekik ...

Hank kiment a kórházi szobából. A lakására ment és magához vette a pisztolyát. Ezután a röptérre ment, a repülőgépéhez, mely várt rá. Megérintette, mintha valami élőlény lett volna. Együtt bombázták az Iskolát. Együtt ölték meg a gyerekeket. Ügy tűnt neki, hogy mindezen a repülő nem töri a fejét. Ellenkezőleg, a repülő mintha vidám volna. Nyugodtan, mozdulatlanul állt. Hanknak azonban azt mondta, készen vagyok, lássunk megint hozzá. Megint együtt fogunk repülni. Megnyomod a gombot, az én golyőszóróm pedig felugat. Megcsináljuk együtt...

— Nem — mondta Hank —, nem csináljuk meg. — Pisztolyát a repülőre fogta. — Megöllek! — Hátrább húzódott néhány lépéssel, majd rálőtt a repülőgépre. A lövések zaja visszhangzott a fülében. Hank nevetett.

— Dögölj meg! — üvöltött fel. Néhányszor még a gépre lőtt. Hozzáfutottak a mechanikusok. Közülük az egyik Hankra emelte a kezét. Hank őrá is rálőtt. A mechanikus a földre rogyott. Kifröccsent a vére. Nem messzi megszólalt egy golyószóró. Sorozat volt...

Valami forróságféle hatolt Hankba. És ekkor megértette, mit érzett az a gyermek, akit az ő golyósző.ójának a golyói találtak el...

(Fordította: Kezes József]