Szabad Földműves, 1966. július-december (17. évfolyam, 26-52. szám)

1966-09-24 / 38. szám

A Fekete Vág forrásvidékét járva, a híres Királyhegy tőszomszédságában fekvő hegygerincen felértem a havasra, ahonnan már eltűnt a nyárt pásztorélet jellegzetes zaja s helyébe odaköltözött a nagy hegyek csendje. De csak rövid tdöre, amíg el nem bődtllt az első szarvasbika.

Amikor az esti homály teregetni kezdte szürke köpenyét, hűvös éjszakákon és a hajnali ködben fürdő erdőségekben fel-, mordult a hegyek visszhangja, továbbítva a rigyető szarvasbikák üzeneteit. Hatalmas agancsosok őrizték itt falkáikat, s hangoskodásukkal riasztgatták a fiatalabb udvarlókat, akik ott settenkedtek a közelben s fújták ők is a csábító dalt, készen arra, hogy egy óvatlan pillanatban kilopják részüket a háremélet gyönyöreiből. Az éretlen bikák is ott nyekeregtek. Tanulták a nótát. Milyen más az, ha megszólalt a kóbor lovag kihívó hangja! Ilyenkor a szarvastehenek ura felizgulva

Szarvasok nászán

Csendélet

belebőgte az erdők világába haragját, méltatlankodását, féltését, — a kihívás elfogadását az élet-halál harcra. Ezeket a hangokat már lekottázták, lemezre vették, de a szarvasnyelvet, a hangok értelmét csak tapasztalt szarvasvadászok ismerik. Az egész koncertet meg szarvasbőgésnek nevezik.

Alit hát a nász, én meg a

kellő közepébe csöppentem.

Az elhagyott juhakol rozoga kunyhójában szálltam meg. Tetőféle vége a földön, fönt egy lyukkal, mely alatt néhány la-, pos kő képezte a több füstöt, mint meleget árasztó tűzhelyet. A sarokba vetett nyalábnyi széna volt a fekhely. Itt ezer éve nem változott semmi.

Hajnalban hét bika bőgött s én hangjuk után találgattam életkorukat. Zavarban voltam. Mintha valamennyi egy korosztályhoz tartozott volna, s nem haladta meg a 8—9 évet. Tanácstalanságomból mély, rekedt, rövid bőgés hangja rázott fel. Golyóérett, öreg bika hangja. A mellékvölgy túloldaláról hallatszott. Azonnal döntöttem. Átmegyek a túlsó gerincre, s ott a régi vadászok szokása szerint éjjel-nappal a bika közelében maradok, míg lövéshez nem jutok.

Felcihelődtem s elindultam életem egyik legszebb útjára. A természet szépségeit nem akarom ecsetelni. Kevés ahhoz a szó meg a toll. A főgerincen kerülgettem az oldalvölgyet. Mögöttem a Királyhegy, előttem a Magas Tátra teljes panorámája, alattam a Garam mély völgye. Ünnepi hangulat s a magány varázsa voltak útitársaim. Ott nagyok a hegyek méretei és így a távolságok ts. Egy két óra járásnyira becsült utam fél napig tartott.

Óvatosan hatoltam be szarvasom birodalmába. Egy császármadárpár lábatlankodott előttem. Meg-megálltak, rámptslogtak, majd nyugodtan elgyalogoltak .Ezek se láthattak még embert. -Letaposott, átható szagú rir*A

I

S

*

s

*

\

I

s

I

s

I

s

I

s

I

N

I

s

I

\

I

s

I

s

I

s

I

NI

Pusztulnak a flamingók

Ha másutt nem, állatkertben bizonyára sokan láttak már flamingót. A gólyaszerű madarak rendjébe tartozó „nyakigláb“ szárnyasoknak jóformán minden pocikájuk hosszú és karcsú, csőrük hajlott. Nevűk az angol nyelvű „flame“-re vezethető vissza, ami lángot jelent. Tollazatuk színe valóban a leggyönyörűbb rózsaszín és a lángvörös között váltakozik. A kecses gázlómadarak csaknem egész Afrikát vallják hazájuknak.

Ám a trópusi esőzések idején olyan zuhatagszerű áradat zúdul az álomszép dzsungelvilágra, hogy menekülésre készteti a szegény flamingó-családokat. Kénytelenek elhagyni megszokott költőhelyüket és a sósvizű Magadl tó partjára költözni. Ez az alattomos „sósfürdő“ azután végzetessé válik a flamingó-fiókák számára.

A kis pipék iábán hamarosan koloncszerű sókristályrög rakódik le, amely szemmelláthatóan duzzad, növekszik. A mozdulatlanságra kárhoztatott kicsinyek javarésze vagy a hiénák és keselyük martalékává válik, vagy éhen-szomjan pusztul. Szüleik képtelenek megszabadítani fiókáikat a hatlmas sókolonctól. Ojabban expedíció indult a Magad! tó vidékére, hogy a ritka madárfajtát megmentsék a kihalástól. (K. E.)

gyetöhelyeket találtam s nyilvánvaló volt, hogy célhoz értem. Elkészítettem éjjeli szállásomat. Néhány alkalmas borókabokor tetejét összekötöztem s a zöld sátor belsejét kinyesegetve, fenyőágakból elkészítettem benne fekhelyemet. Hidegebb éjszakára számítva pedig összehordtam egy csomó száraz faágat. Egy kis rőzsetűz nem riasztja világgá a vadat. Megszokta a pásztőrtüzeket.

Mire mindezzel elkészültem, felharsant egy bika hangja a közelben. Dühös felhördülés, utána mély morgás. Ez csak az én reggeli bikám lehetett. Lélegzetfojtva figyeltem. Csak egy légy zümmögése hallatszott.

Egyszerre gyanús hang ütötte meg a fülemet. Mélyen, nagyon mélyen a Gyikula völgyében valaki sörétes puska csövén trombitált. így csak vadászok keresik, hívogatják egymást. Mindinkább erősödő nyugtalanság fogott el. Tudtam, hogy szarvasvadászatról nem egykönnyen hívnak haza. Ez csak mozgósítás lehet, vagy haláleset a családban.

— Élj boldogul vén szarvasbika, engem most komolyabb dolgok várnak.

Magamra kapkodtam holmimat s toronyiránt lezúdultam az ismeretlen meredeken. A járatlan sűrűkön, sziklákon, vízmosásokon csak az törhet át, akit üldöznek, vagy akit kötelességtudás, aggodalom hajt. Időről-időre megszólalt a hívó, kereső kürtszó. Sürgetett és szárnyakat adott lábaimnak.

Mikor alaposan megtépázva, csuromvizesen az izzadságtól leértem a fővölgybe, az erdész teheneit őrző kamaszt találtam ott, amint felfújt'képpel valami fából faragott trombitafélével fogott neki újból a dudálásnak. Feltörő haragomat a megkönynyebbülés pótolhatatlan érzése fojtotta el. A végén el is mosolyodtam.

Tudniillik a szarvashívást egész életemen keresztül nem tudtam elsajátítani. Minden kísérletezésem köhécseléssel végződött.

De engem az a kamasz behívott.

Az erdész, akinél megháltam, az általam ismert Javortnkán látott többízben egy jó, öreg, de tüzes bikát, mely szerinte ugyancsak kordában tartotta négy tehenét.

így hát hajnalban egy eldugott völgykatlanból szerettem volna felkerülni a hangzatos nevű fennsíkra, de amikor szemmel végigmértem a néhányszáz méteres meredek kaptatót, elment a kedvem a hegymászástól. Izomláztól safgott úgyis a testem, így hát egy kidőlt fa kényelmes ülést kínáló törzsére telepedtem le. Onnan jó kilátás nyílt a meredek vágásra s a fennsík alsó részére. A bikák már meg-megszólaltak a hegyoldalakban, gerincek

wM. ' - - j

íme a tizenkettes trófea

(A szerző felv.f

alatt s én már okolni kezdtem magam kényelmeskedésemért, amikor négy szarvastehén je-i lent meg legelészve a fennsík alsó peremén. Nyomukban a harcias, tomboló bika. Bőgött, toporzékolt, pozdorjává törte az útjába került fácskákat, cserjéi két. Agancsával beletúrt a tai lajba s magasra hányta a föU det, fahulladékot. Megkapó lát-< vány volt, csak a távolság volt nagy. A távcső képe a szarvas testéhez arányítva hosszú, erős agancsot mutatott. A vadászias lötávolság a nagy hegyekben nem mindig tartható be, ígyhál lestem a lövésre alkalmas pih lanatot.

Amikor a bika felfedte oldai lát, megérintettem a ravaszt. Pokoli zenebonát okozott a lövés a katlanban s a dörgés hangja szállt bércről bércre, sziklafalak adták tovább a hírt, hogy ember garázdálkodik a rengetegben.

A bika a lövésre két bizonytalan lépést tett s megállt, mini a cövek. Második lövésemre meg se moccant s állt tovább, mint a köböl faragott szobor. Már harmadszor célozgattam, mikor a szarvasbika lövés nélkül összerogyott, mintha villám sújtotta volna.

Bezzeg nem éreztem az izomlázat, amikor felkapaszkodva a meredeken, lihegve értem fel az elejtett vén tizenketteshez. Zsákmányom mellett pihenve, áhítattal fogadtam a rámzuhanó érzések özönét, s a véres fenyőgallyat szertartásosan tűztem kalapom mellé. Aztán gyönyörűséggel markolázgattam végig az erős agancsot.

Mindkét golyó szorosan egymás mellett a lapocka mögött érte a bikát. Az idegek hirtelen megmerevedése tartotta egy ideig lábon.

Szarvasfejjel a nyakamban bandukoltam lefelé s nem cseréltem volna senkivel e világon. Ha pedtg van a világon olyan rószaszínü szemüveg, mely a mesébe illő vadregényes tájat még szebbé tudja varázsolni, annak vadászszerencse a neve,

NICOLINI SÁNDOR