Szabad Földműves, 1966. július-december (17. évfolyam, 26-52. szám)
1966-07-09 / 27. szám
Már napokkal előbb hirdette emberi hang és dobszó, hogy kezdődik a szépségükről és a mezei munkában való ügyességükről híres bangala nők vására. Abban az esztendőben a vásárt a Tala-Malungogo emelkedésén tartották, amelyen sasfészekként büszkélkedik a kasszandzst törzsfőnőknek, a zsagának a tábora. Az emberek több napfa karavánokba verődve igyekeztek az őserdet utakon Kasszandzs földje felé. A dobok kitartó és monoton dübörgése tudatta velük, hogy ezúttal a vásárt, eltérően a múlttól, nem a hegyszoros zugában rendezik meg, ahová a zsaga faluja népét telepítette. Atkos emlékű hely volt az. Ott szokták összeterelni a rabszolga-nyájakat, amelye-: két ostorral hajtottak ide a lundák, kwikók, lubák, kaszongók és más törzsek falvatból, a Nagy Tavak tájékáról, a Kelet kék távolába vesző zöld hegyekből, a Hold Hegyének lejtőiről vagy a végtelen sík vidékről, ahol az antilopvadászok barnás falvai lapulnak. A Kasszandzs szörnyű hely; a vérnek, a rabszolgák vérének a szagát érzi ott az ember. A hegyszoros alfán lapul, a pampáról jött ember szinte fuldoklík; nem talál' tekinteté* nek szabad utat, álmainak friss fényt, rabszolgák lelke kísért ott, azoké, akik elpusztultak a folyón túl, a tengeren túl, akiket szétszaggatott a korbács, elragadott az országot járó halál. Ott vannak, azon a földön, ahonnan elindultak a rabságba, és ott suttogják el az élőknek nyomorult létük történetét. A kasszandzst emberek olykor látják őket egy-egy pillanatra, holdtöltekor, amikor árnyakat kerget a puha szél. És hallják sóhajukat, keserves panaszaikat, melyeket elnyel az erdő suhogása. Es érzik jelenlétüket még a beszí-, vott levegőben is... Szellem-járta hely Kasszandzsa. Azok a szülöttel, akik az ezer tttkú tengeren túlra, Amerika földjére kerültek, a varázslat erejével idézik meg ezeket a lelkeket ttszta fényű éjjeleken, és ezek a lelkek csillagokká változnak... Kasszandzsnak sötét története van, melyet a sötétbörü emberek szívesen mesélnek el. Azok az emberek, akik a Tala-Malungogo hegye felé tartanak, a kwisszandzs fájdalmas és bánatos hangjánál regélik el tábortűz körül kuporogva, nagy holdfényes éjek csendes és ihletett Óráin, amikor fajtájuk szelleme sírva panaszolja balsorsát. órákon és napokon át tele van Kasszandzs levegője énekkel, amelyet a visszhang tovább visz a hegyszorosból, hirdetve a lapály falvainak: eljöttek a vevők a bangala aszszonyokért, akik most már nemsokára más országba tndulnak, más sors felé, és népüknek csak az emlékét viszik magukkal. Villannak a szabik szolgálnak fejszéi, kései, belehasítanak a fákba, hogy kunyhót ácsoljanak az előkelőségeknek. A szegényebb nép majd csillagtakaró alatt alszik a tűzrakások körül. Amikor az első csillagok kigyúlnak, amikor a hold rácsordítja sápadt fényét az emberek földjére, a vásári dobok felriasztanak minden visszhangot, amely addig szunnyadt az alkonyi csendben. Kigyulladnak a tüzek az emelkedésen, a zsaga kunyhója előtt. A bangala lányok csapatostul mennek a tűz közelébe; ott kell majd elénekelniök, eltáncolniok hazájuk régi szerelmi történeteit, hogy a gazdag jövevények, öreg szabik és ifjú előkelőségek jobban láthasssák és megkívánhassák őket. Csillogó szemek szegeződnek az eladó bangala lányokra. A húsos szájak széles mosolyra húzódnak, a szabók hamarosan megteszik az első árajánlatokat, amelyeket eladó gazdák tréfás megjegyzésekkel utasítanak vissza. Megkezdődik az alkudozás, nevetnek, vihognak. Nevetnek a nők is, közben ingerlő tekintettel nézik a férfiakat. Am ekkor megszólalnak az atabakok, és a lányok elkezdenek táncolni, pucéron, csörgetve a kar£ SZABAD FÖLDMŰVES 1968. július 9, kötőiket meg a fókájukra erősített csillogó rézkarikákat. A gazdáik pál-. mabort adnak nekik, s ez jobban hevíti őket, mint a zene. Es milyen Izgató látvány, ahogyan önfeledten táncolnak, rezeg minden izmuk, mozgatják a csípőjüket és hasukat, a kígyó tekerőzését utánozva, tehénpillantásokkal lesve a férfiakat, majd hirtelen, egy nyers mozdulattal kicsavarodnak, mtntha láng nyalta volna őket végig. Énekelnek, és nyögnek a gyönyörtől meg a kíntól. Egyszerre visító kacagásban törnek ki, mint a bachhánsnők, vágy-ébresztő tekintetükkel bűvölve a férfiakat. A szabók telt szívvel kacagnak, isszák a pálmabort, és szívják a pipájukat. Aztán odamennek a megszédült nőkhöz, azokhoz, akik most először kerülték a vásárra, és akiket csak a gazdagok tudnak megvenni. Megtapogatják a farukat, hasukat, mellüket, hogy jobban megbizonyosodjanak húsuk keménységéről. S a kínált árak felszöknek, kötik az üzleteket, taps csattan, tréfa, recsegő nevetés hallatszik. A kevésbé tehetős férfiaknak be kell érntök azzal, hogy megbámulhatják ezeket a számukra elérhetetlen nőket. Türelmetlenül várják a következő napot. Holnap árulják majd a szegényebbeknek azokat a nőket, akik másodszor kerültek vásárra, azokat, akik már az előző alkalommal sem keltek el. Keménykednek, hogy a lányok megváltoztak, megszépültek azóta, hiszen mtndenkt tudja: a szerencsétlenek, attól félve, hogy nem akad vevőjük a harmadik, az utolsó vásáron sem — onnan pedig csak a nász vagy a halál felé vezethet az útjuk —, mindent elkövettek, hogy minél kívánatosabbá tegyék magukat. A megvásárolt lányok levonulnak a magaslatról, háladalt énekelgetve azoknak a férfiaknak, akik karjukba veszik majd őket, és akiknek az ölelésében remeg majd testük a kunyhók földjére terített gyékényszőnyegen. Azon az éjszakán Szamba, a bangala rabnő, nagyon nyugtalanul aludt. Órák hosszat mormolt imákat kunyhójában az óvó szellemekhez; azokból a vörös agyagból gyúrt, meg fából faragott, feketére füstölődéit mahambákból idézte meg őket, amelyek a szentélynek berendezett sarokban, a tűz mellett álltak. Egész éjjel hallgatta a tamtamot. Nem ünnepi zeneként verődött a szívéhez, hanem mint gyászének, mtnt halotti batuk. Imént, a vásár második napjának végefelé, látott nőket, akik sírtak, mert nem kellettek az idegeneknek. A gazdájuk szitkozódása, a tömeg csúfolódása elöl a kunyhókba rejtőztek; tudták, hogy a következő vásárra újból felhajtják majd őket. Szamba térdelt már a varázslók előtt; valamennyi megígérte, hogy közben fog járni érdekében az isteneknél. A titoktudók imáihoz hozzátette a magáért, amelyet könnyben úszó szemmel, kétségbeesett sóhajok közben mondott el. De nemcsak a varázslók imádkoztak érte, és mindazokért, akik eljöttek a vásárra — sokan első ízben, néhányon már másodszor és ő, egyedül ő, harmadszor —, hanem az egész nép is. 'Az asszonyok nagyobb buzgalommal imádkoztak Szambáért, mint a férfiak. Nyugtalanul gondoltak lányaik sorsára, akik közül némelyik ugyanolyan csúnya és esetlen volt, mint ez a szegény rabnő, aki senkinek sem kellett. Szamba, amikor befejezte az imádkozást, lefeküdt. Tarkója alá szorította kezét, tekintetét a füsttől fekete mennyezetre szegezte, reménykedve, hogy könyörgése meqhallgattatik. órák és megint órák múltak el; hallgatta az egyhangú tam-tamot meg a férfiak kiabálását, akiket megvadított a tánc és a pálmabor. A lábak ütemes dobogása és a karperecek csörgése emlékezetébe idézte az éji ünnepélyeket a szenzalákban, ahová még a szülei vitték el. Ennek a boldog múltnak a hívása, első szerelmének képe csodálatos tisztasággal tört fel emlékezete mélyéről. Képzelete erős fényben látta a fekete embert, aki a batuk máfnorában a karjába kapta, vitte a sűrűbe, és napfölkeltétg be nem telt a csókjaival. Akkor eltűnt, és nem jelent meg többé .. Szamba mindenütt kereste, de hiába. Még a nevét sem tudta. Kérdezte a világon mindenkitől, s egy öregasszony azt mondta neki, hogy biztosan kwiko vagy lunda volt, aki egy karavánnal vetődött erre, mert más törzsek tagjai nem szoktak ilyesmit csinálni. — Lunda volt. Lunda volt — erősítgette magában Szamba, mert szerette a lundákat, ezeket az álmodozó embereket, akik messze országokban kalandok után jártak, és gyűlölte a kwikókat erőszakosságuk miatt. Az a lunda volt eddig egyetlen szerelme és nagy szenvedése. S most az emlékek olyan messzire csalták, hogy észre sem vette: vége volt a batuknak. Nehéz álomba zuhant, melyben rémképek kavarogtak, s ő borzongott tőlük. Hajnalban Szamba a dobok iajára ébredt. A szíve keményen vert. Sajgó fejjel dörzsölte magát, mtntha gonosz látomást akarna elűzni. Hívták a dobok. A dobok dübörgése hosszan htrdette a vásár harmadik napjának kezdetét, de csak kevés Idegen vetődött már oda, inkább csak a nyomorultak, a szabák rabszolgái. Szegények voltak ezgk az emberek, de azért nagyon igényesekI Megkövetelték a bangala lányoktól, hogy felkeljenek, így vlzsgálgatták őket, megcsapkodták, tapogatták őket, és azt kívánták, hogy sétáljanak néhány lépést: így akartak meggyőződni róla, hogy nincs semmi testi hibájuk. Aztán csak elutasították ezeket a szegény csúnya és szomorú lányokat, egyre igényeiket hajtogatva. Eddigre, a harmadik napra, alig egy tucat nőre zsugorodott a nyáj. A szabák és az előkelők elvitték már a javát a szerájukba vagy mezei munkára. Akik megmaradtak, elkeseredetten nézegették egymást, bár reménykedtek még, hogy valamelyik szegény fickó megveszt őket egy véka sóért — többet ezek nem tudnak adni. A, vásárzárás napjának végefelé a zaga kiosztott a késve érkezett idegeneknek való pálmabort, amely elég--15. FOLYTATÁS — Miért? — Csak úgy... — lehelte a lány. — Hol dolgozol? — Építkezésen. — Azért olyan ráspolyos a tenyered? — A cementtől meg a mésztől van. — Mindig építkezésen dolgoztál? — Nem ... Mezőgazdasági technikumot végeztem. — Mindjárt gondoltam — felelte a lány. — Miből? — Csak úgy... Megérzi azt az ember, ha valaki tanult. — Ásított. Unott volt a hangja. Nem csilingelt, nem cslcsergett már olyan vidáman, mint a mulatóban. — Te hol dolgozol? — kérdezte Ferkó. — Én? ... Hivatalban... Egy hivatalban — mondta Kató és felnevetett. Furcsán csengett a nevetése. Majd megállt és szembefordult a fiúval. — Nem akarsz megcsókolni? Szabó Feri megcsókolta a lányt egyszer, kétszer... tízszer... s ki tudja még hányszor. Szinte fuldoklóit már. Megállt a lány egy nagy bérház előtt a bejáratnál. — Látod, én itt lakom ... Fenn, a harmadik emeleten ... Nem Jöhetsz fel hozzám... Nagyon szigorúak a háziak... Majd máskor, majd egyszer, jó? — Mikor találkozhatunk? — kérdezte Ferkó. — Mikor?... Mondjuk... szerdán délután ötkor. — Hol? — A Grandban. — Pontos leszek — mondta Ferkó. — Szervusz, Katinka! De te is pontos légy ám! Szabó Feri úgy lépkedett a behavazott utcán, mintha újjászületett volna. Fütyörészett. Nagyon jól és kellemesen érezte magát. Valami felszabadult benne és szétpattant, mint az összeszorított acélrúgó. Ez a lány olyan váratlanul tört be az életébe, mint derült égből a villámcsapás. Vajon mit hoz a holnap? Milyen lesz a folytatás? A Doktor annyira horkolt, hogy Feri kénytelen volt felébreszteni. Nagynehezen felrázta. — Boldog újesztendőt, Doktori — Köszönöm — motyogta maga elé és bambán pislogott Ferkóra, majd cigarettát kért és rágyújtott. — Egészen megváltoztál, te fiúi Mi történt veled? — Semmi,,e Csak valamit megtanultam ma éjjeL GIOSUÉ CARDUCCI: Az ökör Szeretlek, ökör; jámbor lomhaságod szelíd erőt és békét önt szivembe, amint a dús szabad mezőt vigyázod méltóságteljes szoborként merengve; Orrod két sötét, nedves üregéből langy pára kél; halk bőgésed legottan himnusszá nő, hogy kedved égig zengje. amint az ember jármába alázod magad, a szántón lassan körbe rengve, az osztókét, szidalmat, durvaságot türelmes tekintettel intve rendre. És szemed zöldes mélabúján bévül !, ott tükröződik tágan és nyugodtan a rónák isteni, smaragdszín csendje. Fordította: Simkó Tibor gé erjedt volt ahhoz, hogy megzavarja a fejüket. Sötétedés után a dobok a hátukhoz hívogattak mindenkit. Egy vén kszindzs, aki türelmetlenül keresett nőt, szidta a zsagát a furfangjáért, és szórta az átkot a bangala népre. Szamba éppen mellette állva figyelte a batukat szórakozott arckifejezéssel, mert már elvesztette minden reményét. Tudta: ha valaki ezek közül a koldus idegenek közül viszi el — és egy hang azt súgta neki, hogy nem fog kellent egyiknek sem —, csúnyaságának bűnét életével kell megfizetnie ... mert a visszautasított bangala rabnő eltörlésre ítélt lélek, fajtájának törvénytelen leánya, népének átka, akinek élete teher a férfiakon, az istenek gyermekein ... Le kell törölni a földről és a nép emlékezetéről az ilyen terméketlen méhű nőt, az ilyen tisztátalan teremtést, ez az ősi bangala törvény. Ennek engedelmeskednek a papok, amikor a senki emberfiától nem kívánt testet bedobják a szent folyó kavargó vizébe! — Te nem akarsz a batukban részt venni? — kérdezte az öreg. — Szamba nemet intett a fejével. Az öreg benyakalta az utolsó korty bort, aztán elhajította a tökhéjat, és indult a táncolók közé. Szamba most még szomorúbb volt. Ez a vén ember sem emlegette neki a szerelmet. Senki sem nézett rá. Még ez az öreg sem. akt ócsárolta a nőket. Es Szamba elkezdett remegni a félelemtől, mert közeledett az utolsó órája. Annyira félt, hogy elcseppent a vizelete, és nem bírta visszatartani kétségbeesett sóhajait, amelyek rút, visszatasztíó, himlő nyomaitól elcsúfított melléből törtek fel. Szamba tudta, hogy megfog halni, és félt, iszonyú félelemmel, mely lelkét a borzalmak borzalmaiba taszította. Hajnaltájt egy fiatalember sompolygott a tűzhöz, és leült Szamba mellé: — Miért nem megy táncolni? Szamba vállat vont. Aztán, ahogy a szeme találkozott a fiúéval, megkérdezte tőle: — Milyen országból jöttél? — Lunda vagyok — felelt a fiatalember, és kissé közelebb húzódott hozzá. Sokáig beszélgettek. Végül a fiú a bokrok mögé vezette. Felkelt a nap. Kántálni kezdtek a kakasok. — Itt ez a kés — mondta neki a lunda. — tiamarosan jövök érted, és az enyém leszel. A lány mosolygott/ ámuló tekintetével és reménységtől túlcsorduló leikével kísérte a távolodó férfit. Mikor a napfény elárasztotta a Kasszandzs-szorost, a dobok szigorú hangja hirdette, hogy berekesztik a vásárt. — Ez az — szólt egy bangala, Szambára mutatva. A tűz mellett kuporgó lány talpra ugrott, és leste a közeledő férfiakat. Öreg papok voltak; jöttek érte, hogy feláldozzák. — Nem! Nem! — kiabált védekezésre nyújtott karral. — főn nemsokára értem. A férfiak megálltak, suttogva tanakodtak egy percig, aztán az egyik megkérdezte tőle: — Es mikor jön? — Rögtön, mihelyt a nap lemegy a Kasszandzs felett. Az öreg bólintott. — Jó, várjuk meg — hagyta rá egy másik. — De honnan tudod, hogy jönni fog? — Ezt itt rám bízta. Es Szamba megmutatta a kést. Mosolyogva tette hozzá: — No, láthatod, hogy visszajön.., Otthagyták reményével. Ahogy közeledett a nap vége, égé-, szén elfáradt a szeme, annyit kém-, lelte a látóhatárt, ahol a lundák országába vezető út kígyózott. Ekkor Szamba odament a máglyához, melyet a szakadék szélén gyújtottak — a fényhez, melyhez hasonlót sokszor látott már viliózni maga előtt szomorú nő-sorsának útján. A tűz mellől figyelte, hogyan tűnik el a nap a Kasszandzs-lapályon. Szemét elöntötte a könny, szíve úgy összeszorult, hogy fájt belé. Es már tudta, hogy a lunda férfi nem jön el soha. Lezúdult az éj. — Gyerünk — szólalt meg egy hang a közelében. Szamba felugrott. Amint felismerte a papot, aki közeledett feléle, futásnak eredt a terasz hosszában, a szakadék peremén. — Fogjátok meg! Fogjátok meg! — harsogtak a kiáltások mindenfelől. Látta, hogy száz kar nyúl érte, s tébolyult agyában visszhangoztak az üldözők kiáltását. Es futott egyre, őrülten, neki a parázstartó fazekaknak, eltévedve a kunyhók között, megsebezve magát az ágakkal, orra bukva, talpra szökkenve. De a legkisebb fájdalmat sem érezte. Amikor kimerült, megállt a szédítő mélység szélén, s kidülledt szemét rámeresztette ellenségeire Valaki röhögött a feje felett. Férfikarok nyúltak teste felé, melyet ellepett az izzadtság és a vér. Látta utálatos vigyorukat, és minden tagját rángatta a félelem. S amikor egy vénember keze a vállához ért, hátraugrott, le a mélységbe. Az űrben csak egy sikoly maradt utána. Bán Ervin fordítása — Mit? — Azt, hogy az életet nem nagy É-vel kell gondolni és venni, s akkor nem történhet tragédiái — Marhaság! — mondta a Doktor, azzal elnyomkodta a cigarettát, lefeküdt és tovább aludt. Szabó Feri még elszívott egy cigarettát, aztán ő is lefeküdt. Sokáig nem jött álom a szemére. Bárhová nézett, mindenütt a szőkehajú lányt látta, és zengett, zengett a mélyhegedű körülötte ... VARGA LACI nagy csomagot hozott Ferkó’“’1- -’“boriról. Ferkó rátámadt. — Minek hoztad? — Megkértek rá. — Akkor sem kellett volna elhoznod. — Apád kért meg. — Hát aztán! — Annál sokkal jobban tisztelem és becsülöm apádat, mint hogy vissza tudtam volna utasítani a kérését... Apádat nagyon bántja a viselkedésed. — Viselkedésem!?... Megbolondult? Mi kifogása lehet? Különben ki bánja, ki törődik vele. — így azért mégsem beszélhetsz, Ferkó... Mégis csak az apád... Felnevelt, kitaníttatott... — Igen ... mindent elkövetett értem ... Hagyjuk ezt, Laci, kár erről beszélni... Én tudom, hogy volt, mint volt, te ezt nem értheted. — Hogyhogy nem érthetem?... Makacs vagy, azt mondd! Ferkó úgy nézett a barátjára, mintha azt mondta volna a szemévelt hát te is csak olyan hülye vagy, mint a többi? — Nézd, Lacii__Mikor kellett volna, akkor nem állt mellém. Most meg bántja a viselkedésem?.., Hogyan viselkedem? A pénzem nem herdálom el, nem részegeskedem, becsületesen dolgozom... Mi kifogása lehet ellenem?... Törödjön ő csak magával! Egyen, igyon, nézze a televíziót és aludjon! Ha őt más nem érdekli ebből a világból, akkor arra se legyen gondja, hogy velem mi van! Nincs én nekem semmi bajom, megvagyok nála nélkül, Jól érzem itt magam. Közben Laci rágyújtott, maga elé fújta a füstöt. — Te csak beszélsz, beszélsz, s közben azt sem tudod, mi van otthon. Mert például új HNB elnök Jött a faluba. v — Engem az nem érdekel, ki törődik vele. — De ő törődik veled, Ferkő... Apád összeveszett a szövetkezet vezetőségével, és az elnökkel együtt járnak a járáson. — Az az ő dolguk, hogy mit csinálnak. — A te ügyedben jártak a Járáson, ha nem tudnád! — Az én ügyemben? — Igenis a tiédben!... Állítólag hivatalosan is felszólítanak majd, hogy menj haza. — Elkéstek ... — Látod, hogy milyen önfejű, makacs bolond vagy!?... Különben te tudod, a te dolgod, hogy mit választól magadnak. Mert most választhatsz a betonkeverő és a szövetkezet között. Azt csak te tudhatod*
