Szabad Földműves, 1966. július-december (17. évfolyam, 26-52. szám)
1966-09-17 / 37. szám
A SZABAD FÖLDMŰVES HAVI MELLÉKLETE © n. Évfolyam 1988. SZEPTEMBER A betelelés elé A méhészeti év vége felé közeledve legfontosabb tennivalónk a méhcsaládok előkészítése a telelésre. A tél a méhekre mindenkor veszélyes. A betelelt méhállomány tavaszra kisebb-nagyobb mértékben mindenkor megcsappan. A téli veszteség nem mindig egyenlő. Enyhe teleken kisebb, szigorú — hideg és hosszú — teleken nagyobb. Szovjetunióban és Csehszlovákiában 15— 20 százalék között mozog. A téli veszteség sohasem oszlik meg a méhészetek között egyenletesen. Szép számmal vannak méhészetek, amelyek a téli elhullást nem ismerik, legfeljebb anyaveszteségük van. Mások viszont minden esztendőben komoly veszteséget szenvednek. Ez azt bizonyítja, hogy a méhcsaládok pusztulását nem a tél, nem a hideg, hanem valami más okozza. Ez a más ok: a méhészek munkája közötti különbség. Csak a hanyag méhész szereti lelkiismeretét azzal megnyugtatni, hogy méhei megfagytak. Ö nem oka semminek, mert „ilyen telet nem bírhatnak ki a méhek“. Hogy sok más méhészé mégis kibírta? „Igen, hát azoknak szerencséjük volt!“ mondja az ilyen ahelyett, hogy megpróbálná módszereiket ellesni és utánozni. A TARTALOMBÓL: 0 Tanulni lehet MMa • Védjük méheinkeM 0 Októberi figyelmeztető 0 A tudomány világából • Barangolás a mézeié nővények között 0 Anyásítáz — anyaváltás 0 őszi serkentés 0 Miért nedves a kaptár? NEM LESZ TALÁN érdektelen, ha a sikeres telelés kérdését az 1955—56. évi rendkívüli tél tapasztalatai alapján vizsgáljuk meg közelebbről. Ez a tél valóban „rendkívüli“ volt. Enyhe november és december után szokatlanul meleg január köszöntött ránk. A méhek január második felében csaknem napról-napra röpködtek. A növényvilág is fölébredt téli álmából. A mogyoró barkái virágporukat kínálták a szokatlan időben a méheknek, nektárral ébresztgette őket a hóvirág. Itt-ott a martilapu is felgyújtotta sárga lámpácskáit az avar homályában. Sőt kivirított a kankalin is. Kiskunhalasról rétiboglárka virágját kaptam mutatóba! Minden azt mutatta, hogy csoda van keletkezőben, és ez egyszer nem lesz igaz a néphit, hogy „A farkas nem eszi meg a telet.“ Ezt érezték a méheink is. Az igazi téli nyugalom nem állt be a családoknál, mert elég gyakran kiröpülhettek. Január második felében pedig a gyűjtőméhek friss virágporrakománnyal tértek haza. Az anyák — ha már előbb meg nem tették — megkezdték a petézést. Január vége felé a legtöbb családnál 1—3 kereten fiasítást lehetett találni. Az enyhe novemberben és decemberben a szokottnál több volt a fogyasztás. A fiasítás megindulása ezt még csak növelte. Ilyen helyzetben érte méheinket a január utolsó napjaiban beköszöntött és egy hónappal tovább tartó rendkívüli hideg. A Meteorológiai Intézet szerint ilyen hideg februárunk 200 év óta egyetlen egy volt, 1929-ben. A csaknem mindennapos —20 fokos, sőt ennél Is nagyobb hideg a méhcsaládokat ugyancsak próbára tette. A Hasítás meg inas tán érdekéből a fészekben 35 fokos meleget kellett tartani akkor is, amikor kint —20—25 fokos hideg volt. Tehát a méheknek 55—60 fokos hőkülönböztetet kellett kiegyenlíteniük hetekig, megszakítás nélkül. Ehhez nagyon sok mézet használtak fel. Annál többet, minél közvetlenebül érintkezett a család a külső hideg levegővel (szélnek kitett telep, rossz kaptár, túlnagy kijáró, takaratlan. szűkítetlen fészek). Ax életre-halálra man küzdelemnek mégis végeszakadt. A mézelő Már megkezdődött az iskoláén. Az iskolai méh, mint faj, ismét győzedelméhészkörök ismét szervezettebben folytat- meskedett. A tél minden támahatják munkájukat. dása ellenére életben maradt mindenütt, ahol a sikeres kftelelés feltételei biztosítva voltak. Sok méhészet minden veszteség nélkül úszta meg ezt a telet is. Hogy másutt milyen mértékű volt a pusztulás, azt nem mérhettük föl teljesen. Vannak azonban tapasztalataink, amelyek tisztán állanak előttünk és amelyekből tanulnunk kell. A tél elleni küzdelem első halottjai ■ tartalékcsuládnk kftzfil kerültek ki. Ezek nem egyforma tünetek között múltak kt. Talán leggyakoribb volt, bogy a kis család a nagy hideg beköszöntésekor a fiasítás megmentése érdekében azon húzódott össze, ezzel elszakadt a mézkoszorútól és éhenpusztult. Az egy csomóban levő méhhulla fölött — talán csak 1—2 cmrel annak szélétől — ott maradt az életet jelentő méz. Ez az 1—2 cm es távolság azonban elég volt arra, hogy a méhek éhen vesszenek. Ez az eset a gyenge, vagy kellően le nem szűkített tartalékoknál fordult elő. Voltak gyenge tartalékcsaládok, amelyek nem szakadtak el ugyan a méztől, mégis legyengültek vagy teljesen elpusztultak. Felőrölte életerejüket a hideg elleni harc. A megfeszített munkából túlsók jutott egyre-egyre. Pusztulásukat gyakran belső ürítkezés kísérte. A túlzott fogyasztás miatt felgyülemlett bélsarat nem tudták visszatartani. Mind a gyenge, mind az erősebb kSlyfikcsaládoknál előfordult, hogy az élelmük fogyott el. Élelemhiány volt az [Folytatás a 2. oldalon^
