Szabad Földműves, 1966. július-december (17. évfolyam, 26-52. szám)

1966-09-03 / 35. szám

Néhány esztendeje zergék tanyáztak a Dzsendem csúcsain. Vezérük egy erős bak volt, sötéthátú, kampős, fekete szarvú állat. Valahányszor veszélyt szimatolt, sípoló horkantással riasztotta társait, mire azok vadul megiramodva eltűntek a Dzsendem szakadékai között.

Itt vadorzóskodott nappalonként a pomák, vagyis mohamedán hegyilakő, Kara Ibrahim. Kora hajnalban kászálódott ki viskójából, hóna alatt kecskebőr-iszák, bocskorára szljazva hegymászó vasmacska, a derekán meg egy kisebb tarisznya, benne kenyér, egy fej hagyma, no meg néhány töltény. Fegyverét — vén török mauzert — sziklaodúkban rejtegette, mindig másutt. Kara Ibrahim megmászta a Dzsendem égnek törő, járhatatlannak tetsző bérceit is. Erős, egészséges szive volt, a szédülést nem ismerte, lábai könnyen, biztosan vitték a legmeredekebb ösvényeken is, látása meg a saséval vetekedett. Ha tenyerét ellenzőképp szeme elé emelte, s fejét elforgatva végigfutott tekintetével a messzi sziklákon, máris felfedezte a zergéket. A lejtőn meghúzódó állatokat nehéz szabad szemmel kivenni, de őt ritkán hagyta cserben éles látása. Kerülő úton becserkészte a nyájat, a mauzer éles csattanása végigzengett a Dzsendemen, s a visszhang megkétszerezte, megháromszorozta. Ritkán fordult elő, hogy a célba vett zerge, a dörrenés után magasra pattanva, vissza ne zuhanjon a földre. Kara Ibrahim alkalmas helyre vonszolta zsákmányát, feldarabolta, s szürkületkor a hússal és a bőrrel iszakjában hazatért. így kiirtotta az egész nyájat. Egyedül a bak rótta magánosán a hegytetőt.

Sok napot tékozolt erre a bakra Ibrahim. Olyan elővigyázatos volt a bak, mintha az ördög bújt volna belé, s Így Ibrahim egyetlen egyszer sem süthette rá fegyverét. Megesett, hogy felbukkant az egyik csúcson, a szállongó ködgomollyá rongyolődott felhők között, felbukkant, de nyomban el is tűnt. Máskor előugrott valahonnét, de amíg Kara Ibrahim puskát ragadott, a bakot mintha a föld nyelte volna el. Egyszóval, látta tán tízszer is, de puskavégre még sbhasem tudta kapni az istenverte barmot.

Egy októberi reggel, jó két órával

virradat előtt, Ibrahim fölserkent álmából és mindjárt vadászathoz szedelőzködött. Felesége, Hatidzse, aki három gyermekükkel a földön hált, felpillantott, s látta, mint matat ura a füstös, pállott szobában. Ibrahim meglelte a polcon a hegymászó vasmacskát, a töltényeket, a dohányzacskót, kenyeret dugott a tarisznyába, s már indult is az ajtó felé.

— Hová mégy, Ibrahim? — kérdezte az asszony, habár jól tudta, hová készül a férje.

— Megölöm a zergebakot — szólt vissza az halkan, nehogy felverje a pokróc alatt alvó gyerekeket. — Allah szép álomban részeltetett. Azt álmodtam, hogy lelőttem a vén sátánt, most kell végeznem vele!

— Jaj, Ibrahim, a te vadászatod csak annyit hoz, hogy mi vagyunk a falu legnyomorultabbjai. Tavaly óta vár rád a kidőlt sövény, nincs a háznál se liszt, se tüzelő, s maholnap itt a tél — sóhajtott az asszony, de erre már Ibrahim ügyet sem vetett, hanem felkapta a szőriszakot, s nekivágott a Dzsendemnek, amelynek sötétbe borult szírijei egybeolvadtak a fekete égboltozattal.

Amíg a pirkadat első sugaraiban kékesen derengő szakadékaival, aranyba játszó, hőfödte csúcsaival felragyogott a Dzsendem, Ibrahim odaérkezett, ahol elrejtette volt fegyverét. Előhúzta üregéből, tenyerével végigdörzsölte csövét, s elindult az egyik hegyszoros balpartján. Lent, roppant sziklatömbök között habzott a folyó, zúgása mégsem hatolt fel ide, túlsüvítette a szél. Kara Ibrahim — vékony, könnyű, szélnek feszülő alakocska — fejét leszegve, görnyedt háttal haladt. Szennyes turbánjának kibomlott vége -feje körül csapkodott, mint egy verdeső lepkeszárny. Alatta ridegen, porceláncsillogással fénylett szúrós, halványszürke szeme.

Felkapaszkodott egy hatalmas kucsmát utánzó sziklára, végignyúlt a kövön, keze ügyébe fektette puskáját, s figyelmesen szemügyre vette a folyó mögött vonuló hegyhát minden redőjét, beugróját. Tudta, hogy ilyen szélben a bak nem telepszik le ezen az oldalon, inkább a túlsó, szélvédett lejtőn választ pihenőhelyet. Ebben a völgytorokban látta legtöbbször tanyázni.

Közelgett a dél, szemközt a rendetlenül egymásra hányt kőkoloncokat hűvös árnyék borította, óriási szörnyeknek tetszettek. Itt-ott zöldellt rajtuk a gyalogfenyő, sárgállottak a zúzmófoltok,.; testüket sötét hasadékok szabdalták. A mélyben csillogott a folyó, fent a kék égen tépett, borzas felhők vonultak.

Ibrahim sorban szemügyre vett minden lejtőt, hajlatot és menedéket, de a bak nem volt sehol. A szorosban felsüvített a szél, s a hegy kőkeblének zúdulva egészen a gerincig száguldott, majd onnan ismét alábukott. A hegy fölött sas lebegett, apró pontocska az égen, s időnként beleveszett a felhőkbe.

Máskor Ibrahim ilyen ítéletidőben ki sem mozdult hazulról, de most arra gondolt, legkönnyebben éppen ilyenkor üthet rajta a bakon, mert az rosszul hall a dühöngő szélben. Egy darabig még feküdt a sziklán, majd amikor látta, hogy csak idejét pazarolja, felkúszott a kőszikla lábához, rágyújtani. Szattyánzacskóból szálasdohányt simított újságpapírba, vastag cigarettát sodort, s hosszan csiholt, amíg felizzott a tapló. A sziklazugon kívülrekedt a szél, a déli nap átmelengette a foltozott ujjasát, meg a kőfalhoz támasztott puska csövét.

— „Átkozott sátánja, valóságos ördög! ... Puskavégre kerülsz, ha mondom ... Allah nem ver bottal!“ — dünnyögött Ibrahim, s miközben a füstöt eregette, nyugtalan tekintete a túlpart! sziklákon kóborolt. Szüntelenül az álom járt a fejében, egy lövéssel leterítette a bakot, lapockáját járta át a golyó, a vergődő állat sárga szemét gyűlölettel rámeresztette, s emberi hangon perelt vele.

Hirtelen megrebbent Ibrahim szeme, rőt, borostás arca felderült, tekintetében öröm csillant. Ott volt a bak, a szemközti sziklákon, de nem a lejtőn, ahogy várta, hanem fent a tetőn, szinte a hegy ormán süttette hátát a napon. Egy villanás lett árulója, mozduló hátán lobot vetett a napsugár.

Ibrahim tovább füstölt, mígcsak sápadt ajkát nem perzselte a parázs, közben pillantása bejárta a hegyoldal minden zeg-zugát, rárajzolva az utat, amelyen meglepheti a bakot. Agya gyorsan, mégis nyugodtan működött:

A MINAP ÖLTÖNYT VÁSÁROLTAM a kisfiamnak. Az elárusítónő unottan mutogatta a ruhákat, s alig buggyant ki az ajkán egy két rideg szó. Akkor jutott eszembe a gyerekkoromi ruhavásárlás, a mostani és a régi elárusítók közti különbség.

Rajtunk is, mint a többi gyereken, égett a ruha. Amit húsúéira megvettek, azon szeptemberben már folt hátán volt a folt. Így augusztusban, a néhány mázsa eladott búzából, ruhára is ki kellett szorítani mindhármunknak.

Apám, aki különben nem igen járt üzletekbe, ruhavásárlásnál rendszerint ott volt, mert ők sokkal jobban szót értettek Brül úrral, a legnagyobb készruhakereskedővel. Bár mindig nála vásároltunk, mégis előbb végigjártuk az üzleteket, itt is, ott is felpróbáltunk egy-egy kabátot. Ezt az apám afféle tapogatózásnak nevezte. Az igazi, órákig tartó válogatás, alku a Brül-féle üzletben kezdődött.

Az örökké hajlongó, mosolygó első segéd, anyám legnagyobb bosszúságára mindig kezét csókolomot köszönt. Aztán mézédes hízelgéssel apámhoz fordul.

— Mit parancsol a kedves vevő? ...

— Dehogy parancsolok — vágta útját apám a várható szóártdatnak. Ruha kéne a gyerekeknek.

A segéd pillanatok alatt egész halom öltönyt dobott a pultra, s egyiket jobban dicsérte a másiknál. Próba közben bizonygatta, milyen helyes gyerekek vagyunk.

— Isteni ajándék ilyen három szép fiú.

—Az, az — bólintott az apám. — Különösen, amikor három ruhát kell egyszerre venni.

A próbálgatás jó fél Óráig tartott, s akármelyik kabátot adta ránk, szerinte olyan volt, mintha ránk öntötték volna. Ezt be is bizonyította szüleimnek. Ha elölről nézték a ruhát, hátul fogta össze, ha az állására voltak kíváncsiak, markával előbbre húzta a kábái elejét. Szerinte mind kitűnő anyag volt, gyürhetetlen.

SZARAI! FÖLDMŰVES 1966. szeptember 3.

Végül, amikor szüleim kiválasztották az öltönyt mindhármunknak, a segéd megjegyezte:

— Nagyszerű az ízlésük. A jegyző fiának sincs különb a falubanl Akkor hát becsomagolhatom? — mondta hanyag udvariassággal.

— Es az ára? — állította meg apám a buzgólkodót.

— Százhúsz korona darabonként. Tudja, hogy nálunk szabott árak vannak. Tessék, ott van kiírva.

— Az mindig ott volt. Rendes árat mondjon, mert így nem csapunk vásárt.

— A legbecsületesebbet mondtam.

— Mennyi a végső ára? — szólt közbe anyám.

— Egy fillért sem engedhetek.

Ekkorra ott termett a kövér, kopaszodó tulajdonos, és nagyban parolázott apámmal.

— Rég láttam, Lajos bácsi. Hű de megnyúltak a legénykék. Szép gyerekek, öröm nézni őket.

Lajos bácsizta az apámat, pedig legalább egy évtizeddel előtte volt.

— Jól választottak — simogatta meg az öltönyt — olyan ez az anyag, mint a vas.

— Csak egy kicsit borsos az ára — mondta apám.

— Nálunk van a legolcsóbb ruha.

— Elhiszem én, de százhúszat gyerekruháért, az mégiscsak istentelenség.

— Higgye el, hogy egy vasat sem keresek magán.

— Hát akkor megyünk másüvé.

— Dehogy mennekl Attól mi jobb barátok vagyunk — fogta meg apám kabátját. — Mondja csak, mennyit szánt?

— Egy mázsa búzát.

— Ne vicceljen már. Százötven koronát három öltönyért?!

— Tehetek én róla, hogy többet nem adnak a kenyérnekvalóért?

— Egye a feneI Magának, mint régi jó vevőnek, hatvanat elengedek. Háromszáz! Csapjon a tenyerembe!

— Az ts nagyon sok.

— Hőből egy fillért sem engedhetek.

— Akkor, megyünk .., Isten áldja.

Elindultunk. Mi szívből örültünk, hogy újból az utcán vagyunk. Szüleim lassan ballagtak, s vissza-visszatekinU gettek. Már vagy ötven lépésnyire lehettünk, amikor anyám megszólalt.

— Nem jönnek utánunk, úgy lát-, szik, nem adják olcsóbban.

Apám csak hümmögött.

Még vagy harminc lépést tettek meg, amikor a segéd hátulról megfogta apám vállát.

— Brün úr üzeni, jöjjön vissza — lihegte — akar valamit mondani.

Apám látszatra szabadkozott, de azért visszafordult.

— Hát csakugyan képes lenne elmenni? — fogadta mosolygós arccal a tulajdonos.

— Ha nem akar szót érteni.

— Mondjon maga valamit.

— Isten neki, no, kétszáz. De egy fillérrel se több.

— Tönkre akar tenni? Hát jó, mint magának kétszázötvenért megszámítom. Ráfizetek, de egy régi, jó vevőt mégsem engedhetek el.

— Megmondtam, hogy kétszáz.

— Ügy látszik, ma nem akarnak venni.

— Magának sem nagyon eladó.

— Dehogy nem!

— Akkor engedjen!

— Mennyit ígér rá? Sn még húszat engedek.

— Hát akkor legyen kétszázhúsz.

— Kettőszázharminc.

— Egy vassal sem adok többet!

—Számít magának az a tíz korona?

— Nehéz időket élünk!

— Becsomagolhatom?

— Két százhúszért.

— ... Harminc.

— Akkor nem lesz bőt.

— Szóval nem ad többet?!

— Nem!

— Csomagolni! Esküszöm, erre az üzletre ráfizettem.

Apám talán azt gondolta, hogy drágán vett.

— Legyen szerencsénk máskor ts, Lajos bácsi — nyújtotta puha, fehér kezét Brün űr mosolyogva. — Jövőre már hosszúnadrágot vásároljon ezeknek a helyes gyerekeknek.

TÖTH DEZSŐ

legalább egy kilométer a távolság, s bár a mauzer elhord messzebre is, innen nem talál célba. Viszont ha ezen az oldalon indul a bak felé, az tüstént észreveszi. Nem marad más hátra, mint visszamenni, átkelni a folyón, s kerülő úton, túloldalt csapni le rá. Azonban így hátszéllel haladna, az éber állat könnyen megszimatolhatja a veszélyt. Végül döntött. Nem szélirányban indul, hanem keresztülvág a hegyen. Nyaktörő út, de célirányos.

— „Allah segíts!“ — nyúlt puskája után. Leereszkedett a folyóhoz, és ügyetsem vetve rá, hogy alaposan átnedvesedik, keresztüllábalt a vizen, s óvatosan nekivágott a sziklafalnak. Lábával biztos támaszt keresett, de figyelni kellett arra is, hogy zajt ne verjen, követ ne sodorjon le kúszás közben. Keresztül-kasul járta már a Dzsendemet, de álmában sem jutott eszébe, hogy egyszer azt a kőfalat mássza meg, annyira járhatatlannak tetszett. Többnyire négykézláb mászott, nehezen boldogult volna a bocskorára szíjazott acéltüskék nélkül; a szakadék fölött széttárt karral, ujjaival tapadva a hideg kőhöz, centiméterről centiméterre mozdult odább. így tette meg az út felét, míg lőtávolba ért. Már csupán egy keskeny, töredezett gerinc választotta el a baktól. Ha arra is feljut, végre megláthatja. Sőváran és rettegve várta Ibrahim ezt a pillanatot. Vajon ott van-e még? Nem szimatolta-e meg mégis? Lélegzet-visszafojtva, zajtalanul kúszott a gerinc alatt, s meglelve a legalacsonyabb pontót a falon, borzongó testtel körüllesett. A bak" száz méternyire tőle az orom párkányán hevert, elnyúlva két kő között, csak sárgás háta és görbe fekete szarvakkal díszített feje látszott ki.

Ibrahim szíve nagyot dobbant, vére meglódult az örömtől, a fenevad ragadozó gyönyöre lángolt szemében. „Allah bölcsessége végtelen“ — rebegte, miközben a sziklataréj egyik repedésébe csúsztatta fegyvere csövét. A célgömb habozva állapodott meg a bak fején. Kicsinylette Ibrahim a célpontot, jobb lenne az állat szűgyébe lőni. A kövek közt világító vörhenyes foltot gondosan ráültette az irányzék vájatára, lélegzetet vett, s a súlyos mauzer erősen hátraugorva nagyot rándult. A dörrenést nyomban magával ragadta a szél. A bak talpra szökött, és lobogó sörénnyel, ugráló farral villámsebesen elrohant. Ibrahim nem hitt a szemének.

Átlendült a kőmellvéden, s a párkányra szaladt. Tíz méterrel arrébb vér fröcskölte a sziklát.

— Nem hazudhat az álom — suttogta megszállottan, s megmozdult a véres nyomon, amely egy szakadék felé lejtett. Félhomályos, komor kígyótanya ez a szakadék, két fala csaknem függőlegesen zuhan a folyóba, s hatalmas horpadás szegélyeként csupán középen lebeg keskeny, sima

párkány, mintha nagy cseréptál töri volna itt ketté. Roppant mélységben kéklik a szakadék öle, a meredeket csak a boróka zöld foltjai tarkázzák. Ibrahim a mélység pereméhez lépett: a vérnyom folytatódott. Tudta, a szurdok mögött kráterszerű mély katlanba szakadt a hegy, s a katlan mélyén tavacska csillog. A vérnyomból ítélve, a sebzett bak nem juthat messzibbre a tónál, ez meg kopár körös-körül, ott könnyű lesz rátalálni. Csak a szakadékon vergődjön keresztül.

Meghúzta a hevedert, hogy jól hátának feszüljön a puska, s beljebb csatolta kopott övét. Fáradt volt. Karja, lába remegett. De a türelmetlenség és düh verejtékben fürösztötte egész testét. Megindult a szakadék fölött. Ügyesen megkapaszkodva a hasadékokban, a meredély egyenetlenségeiben, eljutott a szűk párkányra. De a keskeny ösvény nem érte el a szakadék túlsó peremét, hanem egy kiugró sziklába torkollott, s alája száraz fűcsomőkat hordott a szél. Féllábával támaszt keresve, hozzáfogott, hogy megkerülje az akadályt. Csigalassúsággal jutott előre a mélység fölé nyúló domborulaton, egész testével rátapadt, s amikor a legnyaktörőbb, csaknem tükörsima részhez ért, előrenyújtotta fejét. Sötét üregen akadt meg tekintete, a szikla mögött barlang rejtőzött. Ibrahim agyán átvillant, hogy abban húzódhat meg a bak, s hirtelen furcsa félelem fogta el. No de mit árthat már egy sebesült zerge? Csak nem fog ráijeszteni Ibrahimra? Kapaszkodott tovább.

A bak csakugyan ott volt. Körülötte sötét vértócsa, átlőtt lágyékából ömlik a vér. Kimeredt szemében halálfélelem. Hátsó lábaira rogyva hallgatta Ibrahim zihálását, akit már csak fél méternyi választott el rejtekétől. A halálra vált vad horpasza remegett, fekete sörénye égnek állt a rettegéstől.

Már a barlang nyílására kacsolódtak a vadász ujjai, az iszonyat mind beljebb taszította a bakot a keskeny, kurta üreg mélyébe. Kicsüngő nyelvével körülnyelte száját, lihegett. A nyílás világos keretéljen felbukkant Ibrahim mocskos turbánba csavart feje, most térdét vetette meg, s nyomakodott egész testével beljebb, azonban a puskacső a mennyezetbe ütközött, s megakasztotta. Ékkor a rémülettől eszét vesztett bak vad horkantással a bejáratra vetette magát. Szürke tömeg csapódott Ibrahim mellének és letépte a sziklafalról. Kara Ibrahim röpülve zuhant lefelé, két tehetetlen karjával a levegőt kavarta, fölötte ugyanúgy vonaglott esés közben a bak, mint ő, de a zuhanó embernek úgy rémlett, amaz nem hull, hanem száll föl az égbe, föl, egyenesen Állatihoz, őt meg a szurdok éles kövei közé taszítja.

(Jakab Róbert fordítása.)

Köves Dezső: TORZÓ (alabástrom)

SÁNDOR KÁROLY:

MERT VÁLLALTA D

Te voltál áz álmok tavasz-szülte képe: pogány hitem benned ú] Istenét félte.

Te voltál a nyárban kék egem tűzlángja; érett őszi gyümölcs zárt a mosolyába.

Te voltál a költő Megénekelt vágya:

— s mert vállaltad, ennek vagy a valósága.

Ruhavásárlás hajdanában