Szabad Földműves, 1966. július-december (17. évfolyam, 26-52. szám)
1966-08-13 / 32. szám
— Ne idegeskedjl Egy fél óra múlva otthon leszek ... Ezer ördögi. Az Octávla megjelent és az esőáztatta síkos úton az árok felé csúszott, majd kissé féloldalra kushadva megállt. — Defekt? — kérdezte ijedten az ajtózárba kapaszkodó Julka. — Hogy szakadna le az égi — káromította el magát a férfi. — Ennek Is most kellett jönni. Az asszony, remegve az Idegességtől, kászálódni kezdett. — Bent maradhatsz — mormolta a fogai közt a férfi. —Épp elegem lesz nekem is ebben a ronőa időbeni — sóhajtotta. Kinyitotta az ajtót. A szélhordta eső belevágott az arcába. Hirtelen fény csapta meg a kocsit. Benkő visszahőkölt. Vigyázni kell, mindenki siet, rohan. Az asszony összehúzódott az ülésen. Vigyázni kell — gondolta ő is. Hátha véletlenül Géza erre robog a Tátrával és meglátja a fényáradatban. Isten ments I borzongott össze. A kocsi elsiklott mellettük és újból rájuk borult a sötétség fátyla. Benkő nagy robajjal bevágta az ajtót s így Julka egyedül maradt gondolataival. Atkozott egy helyzet — kesergett magában. Éppen most kellett annak a vacak guminak is kilyukadni. Néhány perccel ezelőtt még milyen kellemes volt a férfi lakásán. Istenien szórakoztak, s most Itt vanl... Ki tudja meddig szuszmuszol majd azzal a kerékkel. Addig Géza Is hazaérkezik. Már fél kilenc múlt, esett ijedt tekintete a világítószámlapú órájára. — Ülj át kissé a másik oldalra — szólt be az emelővel bajlódó Benkő. Az asszony a másik sarokba húzódott, és meleg homlokát az ajtó üveglapjához szorította. Kisvártatva megint sárgás fény furakodott bele a sötétbe. Julka ijedten kapta el arcát a kellemesen hűsítő üvegtől, s vékony selyem sáljával betakarta. A fény lelassult és egy teherkocsi állt meg mellettük. — Jaj, csak nem a Géza?l — markolta össze hirtelen valami a szívét. — Ml baj, szaki? —1 szólt ki variak! a teherautó fülkéjéből. — Defekt. De van pőtkerekem. A sötét fej visszahúzódott, ajtó csapódott és felzúgott a motor, Géza lett volna? rémüldözött az összehúzódott asszony. Szörnyű lenne, ha Itt találkoznánk. Mit is mondana neki? Még rágondolnl is rossz. Ojból fény árasztotta el a sebesült kocsit. A gondatlan gépkocsivezető nem vette le a reflektort s így a fénysugarak befurakodtak a kocsi belsejébe, megvilágították az asszony ruháját, sállal takart arcát. — Ha ő, biztosan belát Ide és megismeri a ruhámat... Szerencsére a teherkocsi elsuhant mellettük. Az asszony tűkön ült és ijedten tekintgetett hátra, ahonnan újabb fénysugár fúródott a sötétbe. Aztán sietősen lehüzódott és magára borította az üléstakarót. Nemsokára fékcsikorgást hallott. Kitekintett. Egy teherautó körvonalait látta a közelben. Remegő kezeivel újból magára húzta a pokrócot. ■ — Jó estét. Hallja, mi történt? Űristen, ez az ő baritonja — ugrott a szíve a torkába. — Defekt a jobb elsőn, — mormogja Benkő. — Pocsék idő az ilyen munkára. — De még milyen! Épp elég volt nekem is a mai négyszáz kilométer! — Nem akar beugrani ez az átkozott kerék. — Várjon, majd én megpróbálom — hallja Géza készséges hangját. — így ni, már bent is vanl Na most húzza meg a csavart. Ojabb fénycsőva közeledik. Géza be-benéz az ablakon, az asszony félszemmel ki-kíkukucskál a pokróc mögül. A férfiak a kerékkel vannak elfoglalva. — A feleségének Jobb dolga van — mondja Géza nevetve. — Neki?... Ja persze!... — hallja az asszony Benkő kapkodó válaszát. Beteg szegénykém, most hozom a kórházból. — No végre, csakhogy kapcsolt — sóhajtott Julka. — Az én asszonykám is biztosan türelmetlen lehet már. A vacsorát bizonyosan már harmadszor melegíti — mondja Géza. — Hová lett az egyik csavar? — hallatszik Benkő bosszús hangja. — Megvan — szólt kisvártatva a férje. Nemsokára recsegett az emelő, ereszkedett lefelé a kocsi. Benkő megköszönte a segítséget. — Szóra sem érdemes. Kézcsőkom ... — kopogott az ablakon Géza. A reszkető asszony még jobban összehúzódott a takaró alatt. — Mozdul] további — szólt rá a sem élő sem holt Julkára nyersen a férfi. Benkő begyújtotta a motort. Julka összeszorított fogakkal hallgatott és a torkát kegyetlenül fojtogatta a sírás. Hogy gyűlöli most ezt a férfit! Hogy dőlhetett így be neki?!... Persze ott, a szövetkezet irodájában tudott szépeket mondani, hízelegni. Most biztosan azt gondolja, bedőlt a kis falusi könyvelő... Neki egy kis kaland, de nekem! Szentséges égi... Mi lett volna, ha megismer?! Szörnyű még rágondolni is. S vajon mi lesz, ha a férje nem a szövetkezet garázsába megy, hanem előbb hazaugrik? — ötlött hirtelen eszébe. Utolérték a teherautót. Benkő mellőzni akart. — Lassabban — sziszegte az aszszony. A férfi értelmetlenül nézett rá. A teherautó nemsokára elfordult a garázs felé vezető útra. Az aszszony megkönnyebülten sóhajtott fel. Pontos ember, vigyáz a kocsira — gondolta és én azért az emberért... Hazaértek. Jóformán el sem köszönt, rohant be a rangos, új házba. — Te meg hol az ördögben vagy? — szólt rá epésen az anyja. — Ne bosszantson még maga is! — tudja, hogy a gyűlésről az ember nem szabadul egykönnyen. — Mi a mennv.kőt tudtok ott örökké prédlkáln" A gyerek mostanáig várt... A v' i ott van a sütőben. Én is elteszb.ü magam holnapra — ásított egyet. Julka szégyenkezve besomfordált a szobába és felkattintotta az éjjeli lámpát. A rácsos vaságyban ott szuszogott a kipirult arcú Lacika. Az ajka kissé nyitva volt, mintha az édesanyja lefekvés előtti csókjára várna. Julka csak nézte, nézte az angyali kis arcot és lassanként könny gyülemlett a szemébe. Nyikorgóit az ajtó. — Itt már mindenki lefeküdt — szólt félhangosan a belépő házigazda. Julka kivánszorgott a konyhába. — Téged meg mi lelt? — csókolta meg könnyes arcú feleségét Géza. Az asszony egy szót sem szólt. — Nem tehetek róla, hogy későn Jöttem — mentegetődzött a férfi. — Cudar napom volt. Még szerencse, hogy valami defektet nem kaptam, mint az előbb egy Octávla. Julka elsápadt. — Vagy tíz kilométernyire a falutól segédkeztem is a komának. Sietett szegény feje, beteg feleségét vitte a kórházból. Az asszony megborzongott. — Mi van veled? — Semnfi. — Hát akkor... Julka igyekezett uralkodni érzelmein és eltolta magától emberét. — Neked mindig más az első — kezdte emeltebb hangon. — Mit törődsz te azzal, hogy itthon türelmetlenül várlak... A férfi újból magához vonta a zsörtölődőt, és békítő csókkal zárta le a várható szóáradatot. Jaroslav Hasek: Lajkó A tiszamenti rónára ráborult az este. A kukortcásföld mellett vidáman lobogó pásztortiizek körül ültek a csikósok, vacsorára kukoricát sütöttek. A közeit faluból a szél szárnyán idáig szökött a régi b'etyárnóta szilaj dallama: ,JJem loptam én életemben“, — Hangosan vannak a kocsmában — szólalt meg az első tűznél egy fiatal legény, és a hamuból egy feketére sült kukoricacsövet kapart elő, — ki hinné, hogy ilyen messzire elhallatszik a nótaszó, — tette hozzá, a kukoricát majszolgatva. — Lakodalom van, hogyne lenne vidámság.. — A Majkapár Pista házasodik, Kovács Marist veszi el, — szólalt meg az öreg számadó. — Nem búsulsz, Lajkó? — Már mtért búsulnék? — Azt beszélik, hogy szeretted a Marist, — elegyedett a beszélgetésbe a szomszédos tűz mellett kuporgó kukoricacsősz. — Szerettem hát, de kinek mi baja vele, — Lajkó kényelmesen rárakott a tűzre és nyugodt szóval hozzátette: — Vége már a szerelemnek. — Azt se bánod, hogy elszerették a kedvesedet? Talán még nem is neheztelsz Pistára? — firtatta a számadó. — Még hogy ' neheztelnék? Egy ilyen semmiházira? — Lajkó nem zökkent ki a nyugalmából és egykedvűen rágta a sült kukoricát. — Aztán teszel-e neki valamit? — kérdezte tovább az öreg számadó. — Már miért ne tennék? — adta vissza a szót Lajkó, és belémeredt a tűzbe, amelynek fénye vörösre festette a körülötte kuporodó emberek arcát, meg a szélben imbolygó kukoricaszálakat — könnyen meglehet, hogy teszek is valamit. — Aztán mit teszel? — firtatta az öreg. — Hát egy kicsit agyonverem, — magyarázta Lajkó és nagyot ásított. — Igazán agyonvernéd? — Már miért ne verném agyon? — mondta egykedvűen Lajkó, és kényelmesen elnyúlt a tűz mellett, ügyelve, hogy a szél ne verje szemébe a füstöt. A falu felől harangszó hallatszott, a dalolás megszűnt. — Lélekharang szól — suttogta az öreg, — ki halt meg? — Alighanem most találták meg Majkapár Pistát a falu kútjánál, a kertek alatt, — jegyezte meg csendesen Lajkó és nem vette le szemét a játékosan szikrázó tűzről. — Oda meg, hogy került? — Hát úgy, hogy egy órája ott vertem szét a fejét a fejszémmel, — magyarázta nyugodtan Lajkó, és a másik oldalára fordult. — Jó éjsza-. kát. feleségemnek számos barátnője * van. így is van rendjén. Elvégre egy asszonyt sem lehet arra kárhoztatni, hogy végkimerülésig hallgassa férje locsogását. Csakhogy a barátnőknek férjeik is vannak. Kivéve egyet, Bonifáciát. Igenis, Görcs Bonifáciának hívják a reménytelen hajadont. Neki van a legmosdatlanabb szája, jóllehet a többi barátnő sem marad alul uszítás dolgában, r — Itt van például Amália barátnőm férje, Tiszalöki Tihamér — zendített rá minap feleségem kedvenc nótájára — micsoda jőnevű író lett belőle! — Túró! — bátorkodtam helyesbíteni. — Micsoda túró? —méltatlankodott hitvesem, az összkeresetet beszolgáltató férjek csodálója. — Túró, vagy író, egyre megy. Mindkettő tejtermék. — Te csak ne gúnyolódj! — replikázott az asszony. — Bár benned volna annyi tehetség és alkotóerő ... — Könnyű neki, kétszer volt már alkotószabadságon Tiszalökön, vagy Tiszadadán, vagy hol a csudába’. — Te meg ha háromszor megfeszülsz, akkor sem pofozol össze olyan remek útleírást, mint amilyen Tihamérnak a „Délibábos fjordok mélyén“ című szemléltető elbeszélése. Norvégiái tanulmányútjára persze a feleségét is elvitte. A nyelvet is Szélmalomharc meglehetősen elsajátította, sőt már norvégból fordít... — Fjordit — javítotam ki nőm nyelvbotlását, amin ő hanyag előkelőséggel átsiklott és rendületlenül folytatta Tihamér magasztalását: — Istenem, mi lett a kis tiszadadai félárvából! — Tény, hogy fene nagy kamasz lett belőle. Idővel elvégre mindenki megnő, még a mulya is — vetettem oda szárazon. — A férfiakat csak ócsárolni tudod, mi? De a nőknek bizony teszed a szépet, te rötétben nyúlkáló házasságtörő! — nyergeit át erényes nőm a hatodik parancsolat csökevényeire. — Ha legalább olyan makulátlan életet éltél volna, mint Leshelyi Lóránt, Icuka férje, aki legénykorában csak hírből ismerte a nőket! — Nagy mamlasz lehetett az a Lóránt már serdülő korában! — védtem ki a kényes kérdés feszegetését. — Hiába, nincs érzéked a férfihűség iránt — pityergett feleségem. — Éppen ezért nem is tudod felmérni a közszerzemény fogalmának felbecsülhetetlen távlatait. Itt van például Garas Marci, a férjek gyöngye, aki egész közszerzeményét, akarom mondani, keresetét az utolsó garasig beszolgáltatja a közösbe, vagyis leguberálja nejének. — Miből álakkor szegény? — kockáztattma meg a förgeteget kiváltó kérdést. Választ már nem kaptam, mert közben beviharzott Bonifácia üdén, fogatlanul, egy előléptetett arkangyal fölényével: — Mit szólsz hozzá, drágám — újságolta a ciklonövezet peremére sodort nőmnek, miközben gyilkos pillantásokat lövellt felém. — Már Icuka férje is beszolgáltatja egész közszerzeményét! — Szent Bonifácia, legyőztél! — rebegtem magamban. — Nem tudom megakadályozni a mintaférjek tömeges előfordulását. Feladom a szélmalomharcot! Kozics Ede ♦*« ♦♦♦ »** ♦♦♦ «$» ♦♦♦ ♦♦♦ ♦♦♦ **» ♦♦♦ ♦♦♦ ♦♦♦ ♦♦♦ ♦$* ♦♦♦ *** *** ♦♦♦ ♦$» •** ♦♦♦ ♦♦♦ ♦♦♦ ♦♦♦ ♦♦♦ Gál Sándor versei Az idő hordaléka fölött A köd eloszlik, gondjaink hideg bátrát meglengeti a szél; írott szavaink gyémántosan gurulnak a beton-sima utakon. Akit magára hagytak az évek felemeli csigaházát és újra elindul a nyugodt vizek fűzfás partjai felé. Leteszi kalapácsát a kőtörő is, s rengeteg vállát felemelve kőporos arcát megfürdeti a fényben. És az erdő megtelik harkálykopogással. Megállunk az idő hordaléka fölött és szavak nélkül is egymásra ismerünk. Júliuf A napok lekaszált vetései tovább ringanak a faluk felett. Némán integet a csend-kalásza, mint a szerelmesek hívó karjai. Olyan az ég is mint a mosott fátylak. Éhségüket csillapítván az aratók hosszan elnyúlnak a szúrós tarlón, szemük felett tanyát vert a csípős por, s az izzadtság megbékélt, felszáradt patak-medrei tejútként fénylenek. Majad is tudod Udvaromon vfzcseppek pengetik a rózsák bimbós reményét. Szürkén esik. A valóság ilyen tenyérnyi udvar,' belőle nő ki minden. Itt tanultam hinni, s itt lettem hitetlen, magamat maró, magányos bolond. Senki. Szeretném magam a földdel elkeverni, hogy az omló esők ízét éljem újra gyökerektől a lombokig felnyúlva, hogy ami kihasadt, egykor behegedjen. — Mennyire bűnös az ember — ha ember?! Tudom már, s egyszer majd megérted: nem bánthat az, ki százszor is védett, mert magát bántaná mindig előbb .... Fáradt vagyok. S e szürke, esős délelőtt szomorúsága füstölög a csenden át. Te még nem ismered ezt a magányt, nem érted mit féltek, s mért élek Itt. Szitál az eső. Minden összekeveredik bent és kint. Különbség nincs sehol. A végtelenség parányi része e sor is — te és én ... De együtt! S nem egymás ellen. Magad is tudod, hát mért ismételjem?! «$♦ ♦♦♦ ♦♦♦ ♦♦♦ ♦♦♦ ♦♦♦ ♦♦♦ *** *** *** *** *t* *** *** «5* *** «5* *!* *** *t* ♦♦♦ •** *** *i* «£♦ * — Én nem akartam ... Nem is én öltem meg!... Nekiesett a betonkorlátnak ... nem én öltem meg, higgye el, apám! — Azt majd kiderítik. — Elítélnek, mert nem tudok bizonyítani... — Lelkiismeret Is van a világon,.fiam ... Tiszta lelkiismerettel még a börtön, is könnyebb... És semmi sem tart örökké... — Borzasztó ez, apám... — Az, borzasztó... Azt mondd meg, miben segíthetek!? — Semmiben... — Hát akkor feküdjünk le ... Majd holnap ... majd teszünk valamit holnap... — mondja keserűen, azzal feláll és bicegve a szobába megy. Feri magába roskadva ül az asztalnál. Feje felett hármat harangoz az öreg falióra. Rápillant. Édesanyja jut az eszébe. Szinte maga előtt látja a mozdulatát, amint vacsora után a sámlira állva felhúzza az órát... Egyszer a kedvéért körbehajtotta a mutatókat. Megcsodálta az okos szerkezetet, a csodálatosan szép és kedves harangzását... Teliszaladt a szeme könnyel... Jelentkeznie kell, más kiút nincs, gondolja magában. Igen, jelentkezni fog. Most nyomban elmegy az állomásra és visszautazik Pozsonyba. Jelentkezik, és pontosan elmond mindent, úgy ahogy történt. Semmit sem hagy ki. Nagyon őszinte lesz. Mindent elmond. Ml legyen a pénzzel, az ötezer koronával? Aki a börtönbe indul, annak nincs szüksége pénzre. Annak nem kell semmi... Annak csak reménykedni és bizakodni lehet. Itthagyja a pénzt Klárikának: megpőtlással vehetnek rajta zongorát. Aki járási versenyt nyer, az megérdemli a zongorát. Nagyobb örömet úgysem tudna neki szerezni... Hadd örüljék, legalább valaki hadd örüljék... HAJNALODOTT. Az égről már eltűntek a csillagok. Messze keleten világosodott az ég alja. A patakparti füzesben már idáman ébredve csattogtak a madaj rak. Valahol a lombok között jókedvűen füttyengetve köszöntötte a hajnalt egy sárgarigó. Ferkó gyorsan szedte a lábát. Az útparti fűvön bő harmat csillogott ... A színes álmok eltűntek a leikéből, és helyét a kegyetlen, rideg valóság töltötte ki... Egy mese azonban mégis megmaradt benne. Édesanyjától hallotta. Azt soha nem felejti el: amíg szőlőtőke lesz a hegyen, addig minden ősszel megjelenik fölötte tarka pillangó hátán lovagolva az aranyhajú lány... Talán még egyszer találkozik vele ... Az Igazival... (Vége)
