Szabad Földműves, 1966. július-december (17. évfolyam, 26-52. szám)
1966-08-06 / 31. szám
D*"E! cr8R,!r Minden a fellépéstől függ CSIPERKE KAZMÉR dühösen hajtat a felesége nyomában. Mérgében beszopja vörhenyes bajuszát és rágja, ráglcsálja, mint gyerkőc a pelendreket. Az asszony úgy libeg előtte, mint egy nagy szőke pillangó, soványan és elegánsan, magabiztos könnyedséggel és azzal a kis grimasszal a szája szögletében, amelyről azt állítják sokan, hogy vonzóvá teszi pofikáját. Lehet, hogy ez másoknak tetszik, de neki nem, mert ő a férj, a szegény málhás állat, aki a cuccot cipeli és izzad, mint a járomba fogott ökör. Neki most semmi se tetszik, mert tudja, hogy tiszta őrültség, amit ez az asszony művel, és nem lesz jó vége a dolognak. Mert kora reggeltől az üzleteket bújja ez a nő, az egyikből ki, a másikba be, itt tíz méter kék bársony, ott nyolc méter teddy beer, amott meg húsz rőf selyempuplin. Költekezik, mint egy született hercegnő, ő meg fizessen és nyögjön, spórolja meg a hasán. De enné már a fene azt a büdös pénzt, csak legalább olyasmit vásárolna, amit át is lehet vinni, mármint a határon. Csiperke Kázmér véletlenül az órájára pillant és elhül benne a vér. Úristen, mindjárt fél három. Hiszen lekésik a vonatot. Vajon hová tűnt ez az asszony? Gyorsan utána. Talán ebbe a rövidáru kereskedésbe tévedt. Ahá, már jön is kifelé, kezében kis csomaggal. — Manci, az istenért, indulnunk kell azonnal. — Megyünk, apuci, megyünk, csak ezt a kis pakkot szorítsuk még be a szatyorba. így nil Most már mehetünk. Loholnak a villamoshoz s két perccel a vonat indulása előtt kiérnek. Csiperke Kázmérről csorog a verejték. A vonatfülkében úgy huppan le az ülésre, mint a krumpliszsák. Percekig nem tud magához térni. — Sebaj, apuclkám, ezen is túl vagyunk — csicsergi Manci és rendezgetni kezdi a csomagokat, bőröndöket. — Kázmér, ezt ide! Kázmér ezt oda! Na, rendben van, fiam, most már leülhetsz, pihend ki magad kis malackám. Kázmér hátradől az ülésen és töpreng, miközben a felesége a fülke utasaival ismerkedik. Telnek a percek, a negyedórák és az asszony már egészen otthonosan érzi magát, fecseg, cseveg, be nem áll a szája, senkit sem enged szóhoz jutni. Kázmér meg egyre izgatottabbá válik, mert már közel járnak a határhoz. — Mi lesz, ha a fináncok kirámolják a bőröndöt? Manci negédesen rámosolyog és visszasúgja. — Attól ne fájjon a fejecskéd, az az én dolgom. Kázmér felhorkan. — A te dolgod? Talán inkább az enyém. Meglátod, hogy baj lesz belőle. Meglátod. Aztán fizethetünk. — Csitt — suttogja Manci. —: Bízd rám a dolgot és hallgass! Én már kifőztem a magam kis tervecskéjét. Kázmér elhallgat, de idegességében remeg a szája széle. Tíz perc múltán nagyot füttyent a mozdony és lassú szuszogással megáll. Sürgés-forgás, lábdobogás. <—>■ Útlevél — és vámvizsgálat! ö, már jönnek is. Előbb az útleveleket vizsgálják át. — Rendben, rendben! i Pár perc múlva benyitnak a fináncok. — Vámvizsgálat! Kázmér szeme előtt lila karikák táncolnak. — Kié ott az a nagy börönd, kérem? — A miénk — feleli Manci könynyedén. — Csiperke Kázmérné vagyok, ez meg itt a férjem. — Mi van a bőröndben asszonyom? Bársony, teddy beer, ágynemű? — Az, kérem, az — nevet Manci. — Húsz méter teddy beer, egy egész vég selyempuplin, vagy ötven pár zokni, száz darab melltartó ... — Elég, elég! — int a finánc. Talán megmutassam? Kázmér, gyere csak, segíts leemelni a koffert. A finánc hahotázik, hogy szinte a könnyei potyognak. — Hagyja csak, kérem! A maguk bőröndjére nem vagyok kíváncsi. Jó vicc, igazán jó vicc. Ötven pár zokni, száz darab melltartó, meg egy egész vég selyempuplin. No, ha az volna benne, nem dicsekednének vele. Nagyszerűi Ezt elmondom a kollégáknak. A finánc cinkosan kacsint, megpaskolja a Manci arcát és a szomszéd utas bőröndjét emelteti le, abba túr bele, de nem talál tiltott árut. — Minden rendben — mondja még mindig mosolyogva, sapkájához emeli a kezét és elköszön. Kázmér lassan felenged kábultságáből és megkönnyebbülten felsóhajt. Manci meg hozzábújik és barackot nyom a fejebúbjára. — Látod, apucikéin, így kell ezt csinálni! Mert jegyezd meg magadnak, hogy minden a fellépéstől függ. A fellépéstől. A zt mondják, hogy az ember legnagyobb kincse az egészsége, meg a becsülete. Lehet az ember szegény — ha ez a két dolog nem hiányzik, nincsen semmi baj. Hát az egészségemmel eddig nem volt semmi baj. De a becsületem, a becsületem ...mit hímezzek-hámozzak, bizony kissé csorbát szenvedett. De az elején kezdem. Elsősorban meg kell mondanom, hogy becsületes, szorgalmas tagja voltam és vagyok a szövetkezetünknek, mind a mai napig. Ennyit a Jellememről. Szombaton délelőtt lóherét kaszáltunk a Rétalján. Délben azt mondja az agronómus, hogy: — No, emberek az idő szép, de azért elég már a kaszálásból. Nehogy elkapja holnap az eső. Szombat van, pihenjünk... Hazamentünk. Délután otthon is akadt egy kis dolgom, meg szundítottam is egy Órácskát. Estefelé másztam le a szénapadlásról. Azonnal észrevettem, hogy a Rétalja felől vesztett fekete felhők gomolyognak. No, ebből éjjel eső lesz. Megázik a levágott lóhere. Valami ilyesféle juthatott az agronómus eszébe is, mert jóformán be sem fejezhettem a mór fondír ozást, máris befordult a kapun. — Józsi bácsi, mit szól ahhoz a feU hőhöz? — Mit szólhatok? — válaszoltam. — Jön az úgyis. — Össze kéne kapni azt a kis szá-. ráz lóherét. Kár volna megáztatni. — Kár. — Kimennénk és összeszednénk — ütötte a vasat az agronómus. Ilyen helyzetben az ember csak annyit tehet, hogy fogja a villát és Indul. — Ha eső előtt összeszedjük, fejenként egy liter bort garantálok — mondotta az agronómus, szinte csak úgy mellékesen. Hát így mindjárt más. Sötétedésig egy szálig boglyában állott a takart mány. A folytatás a pincében volt. Mert az agronómus szavatartó ember. Mini denki megkapta a liter borát, ahogy ígérte. — Hé, emberek, csak nem visszük haza ezt a kis bort. Ezt itt, helyben megisszuk — szólt az elnök, s máris öntötte a sajátját. — Sorban elfogyasztjuk mindenkiét, így legalább nem lesz gyanú, hogy valaki a jobbikból kapott, igaz? Nekem is tetszett a dolog. Ittam ts becsülettel. S a bor egyre fogyott. — Ideje vóna tán szedelőzködnl — szóltam, kihasználva a pillanatnyi szünetet. így talán nem kerül sor az én boromra. — Sehová, van még bor — szólt valaki, s én visszaültem a helyemre. Kis szünet után mással próbálkoztam. — Savanyú ez a bor, kieszt a gyomromatI... — mondottam, s kezem a hasamra szorítottam, azon töprengtem, hogyan menthetem meg a boromat. — Aki nem bírja, ne tgyék — vetette közbe valaki. S ebben a pillanatban kitűnő ötletem támadt a liter borom megmentésére, — Bírom úgy, mint te — vágtam vissza élesen. — Hát akkor igyál! — hangzott ellenfelem válasza és máris másról kezdett beszélni. — Azt nem te fogod megmondani, hogy én mikor és mennyit igyák, te taknyos — egyenesedtem kt. Mindenki meglepetéssel nézett ránk, — Ne bomoljatok, tán berúgtatok.,, — csillapítottak a többiek. De én nem voltam hajlandó csillapodni. — Az ember összeül a barátaival egy kis itókára, s egy ilyen kikopott gyomtenyésztő fog itten birizgálni ... — csattant a hangom ellenfelem pár év előtti sikertelen kertészkedésére célozva. Megjegyzésem telibe talált. Az exkertész felugrott és nekem akart jönni. En felragadtam a borral teli fiaskómat és az ajtó felé tartottam. Az emberek szájtátva bámultak hol engem, hol ellenfelemet. — Engem itt ne sértegessenek, én ezt kikérem magamnak! — Ekkor már úgy gondoltam, hogy visszavonulásom teljes sikerrel Járt. Hirtelen az ajtó felé fordultam. Ebien a pillanatban ütőt* be a baj. Az üveget túlságosan erősen találtam az ajtó vasalásához koccintani. Száz darabra szakadt a bor, a finom rlzling, amelyért ilyen nagy szerepet végigjátszottam, a pince földjére ömlött. Ogy éreztem, hogy a bor nem a földre, hanem a nyakamba ömlik. Jéggé dermedten állottam. S az agronómus, a minden lében kanál alak, hirtelen felkacagott: — Hogy micsoda szamarak vagyunk ... Most már értem a dolgot. Hiszen maga meg akarta menteni a borát... Hahaha ... A többiek agyában is világosság gyűlt. Az egész pince egyetlen bömbölő nevetésre változott. Az emberek szája egyik fülüktől a másikig ért. Mindenki rám mutatott, de a nevetéstől senki sem jutott szóhoz. 18. FOLYTATÁS — Innen ugyan el nem szálltok, gonoszok! — Angyal vagy, Katinkám! — Szervusz, Ferike!... Soha ilyen boldognak nem éreztem még magam ... Ugye te Is nagyon boldog vagy? Csókolj meg, édes! Feri jelentőségteljesen körülnézett: sokan vannak! — Hadd lássák!... Kinek mi köze hozzá!... Hiszen szeretjük egymást, és a szerelem mindent felold, Ferikém!.... Bocsáss meg, egy pillanatra el kell mennem. Telefonálok Zsuzsának, hogy ma éjjel későn megye haza, ne várjon__Tudod, édes, ma éjjel sokáig veled akarok maradni... És a fekete táska ott hevert Ferkó előtt az asztal lapján. Benne némán hallgatott az ötezer korona büszke és gonosz százasokból összerakva. Milyen boldog, milyen édes! Mennyi öröme telik ebben az ártatlan, gyerekes játékban, gondolta a fiú. Kató visszatért. Nyomban belekukkantott a táskába. — Nem szálltatok el, huncutok? — Felkacagott. — Sikerült vele beszélned? — Igen... — mondta a lány, és hirtelen elkókadt. — Rettenetes hőség van itt. Majd meggyulladok. Nem volna kedved kicsit sétálni? — Elmehetünk. A Duna parton kellemes, hűs volt a levegő. Meg-megálltak, játékosan egymáshoz dűltek, csókolóztak és nevettek halkan, kuncogva, cinkos pajkossággal, mint a csíntevésre készülő gyerekek. ' Jó messzire elkalandoztak. Hátuk mögött mind jobban elhalkult a város morajlása. Csak a Duna suttogott, meg a csillagok ragyogtak', s a vágyak lobogtak mind nagyobb erővel. Néha-néha egy-egy autó suhant el mellettük. A reflektorok fénye belesuhintott az arcukba, aztán tovatűntek ... — Kívánlak — suttogta Kató. Megremegett a fiú, felgyorsult a szívverése. — A tied akarok lenni... Ezt az éjszakát soha nem szabad elfelejtenünk ... Ugye megpecsételjük? Gyerünk még távolabbra! Aztán megálltak. Körülöttük néma csend. A fák koronái közt most nem suttogott a szél: mély álmát aludta ... A betonkorlát is sötéten, hallgatagon nyújtózott végig a folyó partján ... Ami aztán történt, pillanatok alatt játszódott le. Valahonnan a fák közül előjött két alak: egy létrahosszú, meg egy zömök. Ferkó nyomban felismerte őket. Szembefordult a két fiatalemberrel. Akkor még nem gondolt semmi rosszra. A Hosszú szólalt meg. Nyers és durva volt a hangja. — Mit akarsz azzal a lánnyal, paraszt? — Hagyjatok békén! — mondta Ferkó békítőn. NAGY OLIVÉR VERSEI 1 Az előbb még kék volt az ég, tücskök cirpeltek a domb oldalán — s lent a réten, túl az éren, szénát gyűjtött egy tüzes, barna lány. De felhő jött, és szétömíött az ég kékjén a felhő-hozta gyász — felsóhajtott egy bokor ott, s zízzenve sírt a szürkülő kalász. Az út porát a réten át göngyölte már a szél virgonc fia — s a fák hegyén a villámfény ragyogott mint egy csillámlő csoda. Dördült az ég — , a föld szívét is rázta zengő-hangú éneke ... a barna lány is eltűnt lám — ugyan hová lett, és mi lett vele ...? De győz a Nap — már kacsintgat! Szikrázva ébred föl megint a fény! S a szivárvány az ég alján: Sötét felhőkön hidat vert remény. S ott a réten, túl az éren a barna lány a ruháját veti! — Szárítkozik! Azt hiszi — itt nem' látják őt és... szem nem követi. — Kék az ég itt is, mint máshol — s ha hull a hó — fehéren táncol sok-sok lágy pihe, mint bárhol, ha jő a tél ideje. Zöldek a fák a tavaszban, s a kishalak ezüst hasukkal villantják a fényt pajkosan, ha itt a nyár — a csodaszép ... — Nem tudnak jobb dalt, élceket — a fák gyümölcse nem édesebb itt sem mint máshol — s a bércek fején is csak köd a fátyol. Ráncos itt is az anyóka, és mézédes a lányok csókja — a szemük tüzes. Jó szóra itt is csak jó érdemes. A bányák is csak munkáért adják kincsüket, s tiszta fényt csak becsület terem. A beért mezők sem adják ingyen kenyerem. És mégis, mégis valahogy kékebb az ég — az ablakok hívóbban néznek, s ha fáradok — • selymesebb ágyat vetnek a rétek, mint bárhol — máshol a nagyvilágban. Most a zömök fiú szólalt meg rekedtes hangon. — Mi van a dohánnyal, Szösz! ? — Megvan! — felelte a lány Ferkó háta mögött állva. — Sikolts és menekülj! — mondta a Hosszú, miközben tőrkés kattant a kezében és Ferkó felé meredt. Most, ebben a pillanatban villant fel Ferkó agyában a szörnyű valóság: az egyetemista urak közönséges huligánok, a háta mögötti Szösz! meg «gy közönséges szajha! Egy világ dűlt össze. Rettentő haragra gerjedt. Nem maradt sok ideje a gondolkozásra. — Menekülj hát, Szöszil — sziszegte újra a Hosszú. Ferkó inkább megérezte, mint látta, hogy a lány el akar ugrani a háta mögül táskájában az ő ötezer koronájával, s ökölbeszorított kezével hátrafelé sújtott. Eltalálta a lányt. Valahol az arcát érhette az ökle. A nagy ütéstől a lány megtántorodva a betonkorlátnak esett, majd lassan a földre ereszkedett és elnyúlt. Akkor a zömök ugrott Ferkóra, mint a párduc, de nem érhette el, mert Ferkó ökle gőzkalapácsként vágódott az arcába. A zömök felbukott ... négykézláb mászott néhány lépést, aztán feltápászkodott és futásnak eredt. — Menekülj, Szöszil — mondta'a Hosszú, Ferkó előtt hátrálva, maga előtt tartva a tőrkést. — Kétfelé törlek, nyomorult — sziszegte Ferkó. S a Hosszú most már látta, hogy a lány mozdulatlan, a barátja is cserben hagyta, ő is futásnak eredt. Szabó Feri fáradtan állt meg a lány fölött. Abban a pillanatban őt gyűlölte a legjobban. Fájdalmas undorral mozgatta meg testét a cipője orrával. — Kelj fel már, kisasszony!.... Elmúlt a vész! Ne szinészkedj!... A pénzt most már visszaveszem, ha nem haragszol... Lehajolt a földön heverő táskához, kivette belőle a pénzt és zsebrevágta. Akkor vette észre, hogy a lány fejétől fekete patakocska folyik el. Megrémült. Megragadta a lány vállát. — Katói... Mi van veled? ... Szólj már! A lány nem szólt. Élettelenül hullott vissza a földre. Ferkó tán mag» sem tudta, mit csinál: karjára vette a lányt, átvergődött vele a betonkorláton, és a meredek parton meg-megcsúszva leereszkedett a folyóig. Lefektette a lányt és locsolgatta a fejét. Megborzadva szorította fülét a mellére: nem dobogott a szíve ... — 'Úristen, megöltem!... — suttogta maga elé iszonyodva. Aztán gépies mozdulattal betolta a lányt a vízbe: a partot nyaldosó hullámok lassanként elringatták szeme elől Fehér Ka.tőt. A fekete táskát is bedobta a Dunába. Aztán lassan elindult a város felé. Mind gyorsabban szedte a lábát... Rettenetes félelem hatalmasodott el rajta: remegett minden ízében ... • • * ÉJFÉL körül jár az idő. A két férfi még mindig az asztal mellett' ül. Fejük felett erős fényt szór a villanyégő. Mind gyakrabban töltődik meg a két borospohár. Most már nem kímélik egymást. A feszültség már szinte kibírhatatlan... Szabó Gábor mozdulatlanul ül, de a szemében szenvedélyes tüzek égnek. — Valami történt veled, fiam. tó o pH N s >H CP :0 :0 O
