Szabad Földműves, 1966. január-június (17. évfolyam, 1-25. szám)
1966-01-29 / 4. szám
BEDE ANNA: Integetők Fut a vonat, elzúgó erdőszélről integetnek a gyerekek. Kihajolok, s mint szoktam, én is hosszan visszaintegetek. Valaha vidított e percnyi szövetség, megjrissítette utamat, a kis kezek viliódzva röpdöstek körül mint könnyű madarak. De már tudom, hogy a gyerekek nem nekem integetnek, hanem a messzeségnek, mit én is csak félve sejtek. Én se nekik intek, hanem a gyermekkornak, mely ott maradt az elzúgó erdők nyirkos, kitéphetetlen zöldje alatt. KOVÁCS 3ÖZSEF Mentem az utcán és megkordult a gyomrom. Az idő délután négy óra volt, tehát a vacsora még korai. Korai és pazarlásnak minősíthető ilyenkor úgy jóllakni, hogy ne tudjak vacsorázni. Megteszi ozsonnára tíz deka valami. Hogy ez a valami mi lesz, az mindjárt kiderül ... A bal kéz benyúlt a belsőzsebbe és kihúzta a pénztárcát. Megállapítást nyert, hogy a gyomor kérelmének teljesítésére mindössze háromötven áll rendelkezésünkre. Rövid kalkuláció után megszületett a döntés: tíz deka kettöötvenes kolbász és két kifli! A hentesüzletben tíz vásárló tolongott ........Kettőötven meg kétszer harminc fillér az háromtíz“ ... Nem kell hozzá különösebb számtani tehetség — révedeztem a mérleg előtt, melyre a hentes gyakorlott mozdulattal dobálta az árút. Kora után ítélve, legalább harminc éve dolgozik a szakmában. Megy is neki, mint a karikacsapás. Az ilyen öreg szakik szoktak dicsekedni egymás között, hogy az árú lenyesésénél fél dekát sem tévednek ... — Mi tetszik? — kérdezte szárazon, amikor sorra kerültem. — Tíz deka kettőötvenes — mondtam és tovább méláztam ... ... Milyen rutinnal fordul, nyes, dob ... Meginog a mérleg mutatója, de akár ne is inogjon!... Az ilyen gyakorlott érzékben becsületsértés kételkedni!... Egy becsületes, munkában megőszült ember tehetségében kételkedni?... Oda se nézek... Ügy is pontos, mint a Nap járása. — Lehet valamivel több?! — rezzentett fel mélázásomből a hentes. — Tessék?!... motyogtam bamba képpel. Aki volt már hentesüzletben az tudja, hogy ott nincs idő motyogásra. Én is tudom, de ugye másfajta gondolatokból felocsúdni... talán megbocsátható ... — Valamivel több! — közölte a hentes a kolbászt papírba csavarva és füle mögül előrántotta ceruzáját. — Nem értem?... — hebegtem, mert az eszem még mindig másutt járt. A hentes már akkor az árat is ráírta a kis csomagra. Most jobban hangsúlyozva tudtomra adta, hogy: „több“. Egy pillanatra egybeolvadt szemem előtt a hús és füstöltárú, a konzerv és a pult .. A pulton lévő fasírozott a hentessel. De csak egy pillanatra. — Több?!... — visszhangoztam nem egészen beleegyező hangon. — Igen, valamivel több! — ismételte a hentes, bárddal a kezében az utánam következő vevő kiszolgálásához készülődve. — Nem kérem, ne!... ne legyen több! — mondtam nyugalmat színlelve. A mester kezében megállt a bárd. A némileg már hozzám tartozó árút felkapta és újra a mérlegre dobta. S mintha előbbi tiltakozásomat nem értette volna, a nagyothallók ismert pózát utánozva, fejét oldalra fordította, jobb szemével hunyorított és szájával úgy csinált, mint aki savanyúba harapott. Kezében vésztjóslóan villogott a véres bárd. — Azt kérdeztem, lehet-e valamivel több?!! — szólt letompított fenyegető hangon. A mérlegre pillantottam. A mutató 16 dekát jelzett. Tehát négy korona... legkevesebb... A helyzet kínos volt. A vevők türelmetlenek, a hentes dühös, a pénzem kevés... Csak legalább ne lenne az a múltból átmentett csökevényem, ami miatt az ember restell! bevallani az igazságot, tudniillik, hogy kevés a pénze. Nem, azt nem szabad megérezni sem neki, sem az ügy Iránt egyre nagyobb érdeklődést tanúsító vásárlóknak, hogy „valamivel több“ kettőötvenesre nincs pénzem! Akkor még jobb szembenézni a véres bárddal... — Azt mondtam, hogy nem lehet több! — kaptam fel fejemet, jelezvén, hogy a kihívást elfogadom. — Szóval nem?!! — nézett farkasszemet a hentes. — Nem! — dacosokodtam és jól összeszorítottam a szám szélét. A levegő megfagyott. A lélegzete Is elállt mindenkinek!... Szentséges egek, döbbentem rá a súlyos valóságra, ilyen még nem volt, mióta az ember húst eszik... Mióta hentes és vevő van a világon... Amióta kérdezik, hogy: „lehet valamivel több?“ Azóta még nem felelte senki, hogy: „nem!“ Én vagyok az első. Történelmi pillanat ez a kereslet és a kínálat történetében .,. Most vagy forradalmi változás történik, vagy ... Még rágondolni se jó. Ha a hentes meg akarja védeni hagyományos jogát, akkor itt máma vér fog folyni... Hökkeriet, döbbenet és iszonyat uralja a boltot!... Idegpattogtató, tébolyltó feszültség a pulton innen, pulton túl... — Jaj, most!... most mozdul a kéz a bárddal!... Valaki halkan felsikolt és elájul... Egyébként a dermedtség tovább tart. Ki törődik most egy ember életével?!... Többről, lényegesen többről van itt most szó. Sok évezredes íratlan törvény áll, vagy bukik... A bárd lesújt! ... Szerencsére lapjával csapódott a húsvágó tőkére. így a fülsüketítő csattanáson kívül semmi komoly baj nem történt. A hentes dühös mozdulattal megragadta a csontozőkést. „Ha kicsontoz, kicsontoz, most már minden mindegy!“ — gondoltam és röpke sóhajjal elbúcsúztam szeretteimtől... És tudják mi történt? Mondjam, ne mondjam?! Ügy sem hiszik el, pedig becsszavamra levágott a kolbászból. Le ám, még pedig hét és fél dekát, így maradt nyolc és fél deka. Természetesen én tíz dekáért fizettem, de a diadal kárpótolt azért a nyomorult másfél dekáért. Az utcán kibontottam „kis drágaságomat“ és megnéztem, mennyit is kellett volna fizetnem, ha „valamivel több“ marad?! Az áthúzott ár négy korona 25 fillér volt! ... Hatalmas világosság gyúlt agyamban! Nem azért kell pár dekával többnek lenni, hogy a vevő ne tudjon hirtelen utána számolni?!... Akkor viszont legközelebb úgy kérdezze a hentes bácsi: „Fizet valamivel többet?" És lehet, hogy fizetek, mert soha se lehet tudni, hátha autót akar az illető venni! Am figyelmeztetem, vigyázzon, nehogy „valamivel többet“ sózzanak rá! „Apu, az ml az?" - hallom egyre gyakrabban. Zolika pár nap múlva betölti második életévét és... szávai ismerkedünk a fogalmakkal. Különben már sokmindent tudunk. Van amit jobban, mint anyu. Mi például meg tudjuk különböztetni a cinkét a verébtől. Anyu ornitológiái ismeretei nem terjednek eddig. Most éppen a Ludas Matyi legújabb számát nézegetjük. Szép színes nénik, bácsik, babák, autók, sót néha kutyusok, bocik meg lovacskák is vannak benne. Zolika ezeket már jól ismeri, de a biztonság kedvéért azért mindig megkérdi: „Apu, az, mi az?" Apu minden „az, mi az“-ra serényen válaszol s közben jót nevet egy-egy viccen. Zolika szintén nagyokat kacag, nyilván nem a viccen, de ez mindegy, fontos, hogy nagyon jól szórakozunk. Lám, most egy új fogalommal kell megismerkednünk. A kis vasgyúró rábök az elsőoldalas rajzra: „Apu, az, mi az?" — Tank. — Az, mi az tank? ... — Hát ez... na várjál csak. Gurul és így csinál, hogy brrrrrr... Olyan mint az autó, csakhogy ... Igen,... olyan mint az autó. Tütü... brr-brr. — Az nem autó. Az brrr-brrr. Mi az? Hát ez nem lesz könnyű Eddigi tapasztalataink ugyanis nem nyújtanak Az mi az? kellő alapot az összehasonlításhoz. Johnson bácsit, meg McNamara bácsit, akik a tankban ülnek, azokat meg tudjuk magyarázni. Azok bácsik, mégpedig csúnya, rossz bácsik. Nyilván azok, hiszen a tankkal lövöldözni szokás, a tank az mindenkit elgyúr, mindent összedönt, a tanktól félnek a nyuszikák, no persze, meg a bocik is, sőt a kis kék Laci Maci is fél, hát még Brumi, füha, az nagyon fél a tanktól. A magyarázat, bár nem egészen kimerítő, hatásos Most már mi is félünk a tanktól. Nem is nézzük tovább. Pedig Zolika bátor fiú. „Magyar gyerek nem fél" — vágja ki büszkén, ha éppen lenne mitől félnie. Ám ez a tank, ez félelmetes alkotmány. Még így, a Ludasban is. Este lefekvéskor is az eszünkbe jut. Bruminak és Laci Macinak, akikkel együtt alszunk szintén szükségesnek látjuk megmagyarázni: — Az, mi az tank. Brrr-brrr.., BummI Füha. Brumi is fél, Laci is fél. Nyuszika, az is fél... fél... nyuszika, boci, lovacska, bo ... ci... bo ... ci... ka ... És nagyon gondterhelt arccal alszunk el. Polák Imre niiuan .««im •" "> i'1" TM (XXI. folytatás) — Nem énrólam viri sző. Az állam pénzügyei állnak rosszul. A pénzügyei meg a többi is. De ne áltassák magukat. Jön a forradalom! — Még csak az kéne. Meg Is nézhetnénk a házunk táját. — Miért? — kérdezte Madalena. — Maga is forradalmár? — fortyaritam föl. — Csak azt kérdem, miért. — Hogyhogy miért? Mert á hitel elapad, az árfolyam lezuhan, az idegen piac bedugul. A politikai zűrzavarról nem is beszélve. — Nagyszerű lenne — vágott közbe Madalena. — Aztán mindent rendbe tennénk. — Persze — helyeselt Luis Padilha. — Tudják maguk, mit beszélnek? — Csak azt csodálom, hogy Silvestre atya forradalmat kíván — mondta Nougeira. — Mi haszna lenne belőle? — Semmi — válaszolt a vikárius. — Nekem semmi hasznom. De a közösség sokat nyerne. — Várjanak csak — szakította félbe Azevedo Gondim. — Maguk csak rakják a máglyát, pedig maguk égnek benne. — Mese! — mormolta Padilha. — Dehogy is mese — kiabálta Azevedo Gondim. — Ha kitör a zűrzavar, abból aztán szép dolog lesz, mi Nogueira? — Fasizmus. — Csak szeretnék'. Majd kommunizmus lesz. Dona Glória keresztet vetett, és Ribeiro úr megjegyezte: — Isten őrizz! — Fél, Ribeiro úr? — kérdezte Mádalena mosolyogva. — Már sok változást láttam, nagyságám, de mind rossz volt. — Szó sincs róla — jelentette ki Silvestre atya. — Azok a fura eszmék minálunk nem találnak talajra. A kommunizmus a nyomor, a társadalmi bomlás, az éhség. Ribeiro úr végigsimítótt fényes, kopasz fején: — Don Pedro császár Idejében kevés volt a pénz, akinek egy contója volt, gazdag ember volt. De bőség volt, a tök ott rohadt kinn az ültetvényen. A ricinusnak, gyapotnak nem volt semmi értéke. Amikor kikiáltót-* ták a Köztársaságot, megfizethetetlen ára lett. Ezért mondom én, hogy ezek a változások csak arra jók, hogy megkeserítsék az ember életét. A vasút... — Isten nélkül élő nép! — harsogta Silvestre atya Dona Glóriának. — Agyonlőtték a papokat, egy se menekült meg. Részeg katonák szétverték a szenteket, és táncoltak az oltárokon. Dona Glória a keblére szorította a kezét, úgy nyöszörgött: — Borzalom, lehetséges? Az oltáron! — Semmit sem vertek szét! — szólt közbe Padilha. — Ez ellenforradalmi propaganda. — ön pedig ennek dolgozik, Silvestre atya — kiáltott föl Gondim. A vikárius mentegetőzött: — Én nem. Én meghúzom magam a vackomban. Hibáztatni hibáztatom a kormányt. Sürgősnek sürgősek a reformok. A kommunizmus meg lárifárl. Itt nem ver gyökeret. Nyugodjanak meg: nálunk nem ver gyökeret. A nép vallásos, a nép katolikus. Joao Nogueira más véleményen volt. — Dehogy katolikus, senki se ismeri a hittételeket. Ha egy protestáns kántálni kezd, és az evangéliumot prédikálja, a körmenetek ájtatos részvevői szájtátva odaállnak. Mások spirttizmusra hajlanak: a csőcselék meg varázslatba hisz, sőt, fákat imád. Sokan úgy lépnek be a katolicizmusba, mint egy vendéglőbe, kiválasztanak egy ételt, esznek, esznek, amíg jól nem laknak, aztán keresztbe teszik a evőeszközöket. A műveltebbek emésztési zavarokban szenvednek, ön téved, Silvestre atya: ez a népség misét hallgat, de nem katolikus, és hagyja, hogy vezessék akár erre, akár arra. Silvestre atya elvesztette á fejét: — Akkor hát... De Joao Nogueira már befejezte az eszmecserét. Velem társalgott halkan, Magalhaes doktort szapulta. Madalena Ribeiro úrral beszélgetett. — Mit veszíthetne? — Nem tudom, nagyságám. Talán veszítenék. Nekem csak a bajból jut ki, de itt mégis van egy darab kenyerem. Ha ez a szerencsétlenség bekövetkeznek, még ezt is elvennék tőlem. Madalena igyekezett meggyőzni őt, de nem értettem, mit mondott. Hirtelen valami gyanakvás fogott el. Már tapasztaltam ezt a kellemetlen érzést. Mikor is? Joao Nogueira megsemmisítette Magalhaes doktort. Dona Glóriát elbágyasztotta az étel és a hőség, mármár lehúnyta a szemét, nem törődött a bejelentett veszéllyel. Ribeiro úr makacsul ellenezte az újításokat. Azevedo Gondim meg kipirulva bizonygatta Silvestre atyának: — Nem. Nogueriának van igaza. Ismerek embereket, akik a vallást védelmezik az újságokban, de sose látták a bibliát. Mikor Is? Egy pillanat alatt minden megvilágosodott: éppen aznap történt az Irodában, amikor Madalena átnyújtotta aláírásra a leveleket. Igen. összeszűri a levet Padilhával, és igyekszik eltántorítani a komoly alkalmazottakat a jő útról. Igen kommunista! Én építek, ő meg rombol. Fölkeltünk az asztaltól, és átmentünk kávézni a szalonba. Igen, kommunista! — Korrupció uralkodik, bomlik a család — hajtogatta Silvestre atya. Senki sem válaszolt. Persze nem értek ezekhez a dolgokhoz, de szerettem volna tudni, hogyan gondolkodik róluk Madalena. A vikárius ki nem fogyott a kiabálásból. Mi lehet a Madalena véleménye? — Ebben igaza van Silvestre atyának — helyeselt Gondim. — A vallás szoros zabla. — Badarság! — mondta Nogueira. — Melyik ló szereti a zablátTj Milyen vallású lehet Madalena? Talán semmilyen. Erről sose beszélt. — Szörnyűség! Materialista. Emlékszem, hallottam Costa Britótól a történelmi materializmusról. Mi lehet az a történelmi materializmus? Igazában nem sokat törődök a túlvilággal. Hiszek Istenben, itt a földön rosszul fizetett cselédeim mennyei jutalmazőjában, és hiszek az ördögben, annak a tolvajnak jövendő hóhérjában, aki ellopta egy fajtiszta tehenemet. így hát egy kicsit vallásos vagyok, ámbár úgy nézem, hogy részben meglehet nélküle a férfiember. De a vallástalan nőszemély borzasztó dolog. Kommunista, materialista. Szép kis házasság! Padilhával barátkozik, avval a marhával. „Kellemes és változatos beszélgetés.” Miről beszélgethetnek? Társadalmi reformokról, vagy még rosszabbról. Tudom is én! Vallástalan nő mindenre képes. — Persze — válaszoltam egy tirádára, amellyel Silvestre atya gyötört. Ribeiro úr és Azevedo Gondim csendesen sanyargatták egymást. Dona Glória bóbiskolt. Padilha egy sarokban füstölt. — Valószínű. Azt hiszem szamárságot mondtam, mert Silvestre atya ellentmondott, és érthetetlen fejtegetést zúdított a fejemre. Madalenát kerestem, s megláttam egy ablakmélyedésben, amint túláradó szívélyességgel mosolygott Nogueirára. Bízok migámban. De túlbecsültem. Nogueira szép szemét, divatos öltözékét és megnyerő hangját. Nyolcvankilenc kilómra gondoltam, vörös képemre és bozontos szemöldökömre. Bosszúsan kulcsoltam össze sok évi munkában megkérqesedett, hatalmas, szőrös kezemet. Mindezt egy kalap alá vettem Madalena materializmusával és kommunizmusával — és féltékeny voltam. 25 Féltékeny voltam. Első dühömben szerettem volna fülön fogni és kirúgni Padilhát. De megtartottam, hogy bosszút álljak rajta. Kitiltottam a házból, jobban mondva bedugtam az iskolába. Ott lakott, ott hált, ott étkezett, tálcáról hideg kosztot. Négy hónapja nem adtam ki a fizetését. Amikor láttam, hogy összetört, lesoványodott, a gallérja piszkos, a haja megnőtt, csúfolódtam vele: — Türelem. Hamarosan elégtételt kap. Maga apostol. írogassa csak tovább kis elbeszéléseit a proletárról. A szerencsétlen védekezett. Már csak annyira, hogy a szakadatlan megaláztatások közepette beadta a derekát. Egy napon elsírta magát, zokogva kért, hogy szerezzek neki állást az adóhivatalban. — Nem lehet, Padilha. Várja meg a szovjetet. Maga könnyűszerrel bekerül a vörösgárdába. Ha ez megtörténik, aztán ne jussak ám eszébe, Padilha, legyen jó barát. A nagyházban, melyet Tubaraó és Casimiro Lopes őrzött, elviselhetetlenül szomorú volt az élet. Dona Glória a narancsfák alatt töltötte a délutánokat, füzetekkel, brosúrákkal tömte a fejét. Madalena hímezett: árnyak borongtak az arcán. Néha földerengtek az árnyak. Munka után minden nyájas beszélgetésre, bóbiskoiásra, elernyedésre csábította az embert. Szellő támadt. Kellemes borzongás futott át rajtam, nyújtózkodni szerettem volna. Néztem a hegyet, melyet az út vörös szalagja vesz körül, az erdőt, a gyapotföldet, a csatorna álló vizét. Madalena letette a hímzést, és a tájat nézte A szeme tágra nyílt. Szép szeme volt. Meg se moccantunk, de úgy éreztük, összefonódunk, óvatosan, félve, hogy megbántjuk egymást. Kényszeredett mosoly, tétova mozdulatok. A pusztáról meséltem. Madalena 5 tanítóképzőből mondott történeteket. Aztán jött a hideg zuhany. Óhatatlanul. A tanítóképző! Silveira véleménye szerint a képzős lányok nagy szamarak. Silveira pedig töviről hegyire ismeri a közoktatást, még tanterveket is csinál. A lányok sokat tanulnak a tanítóképzőben. (Folytatjuk) ^ SZABAD FÍtt.OMÜVES 1966. január 29.
