Szabad Földműves, 1966. január-június (17. évfolyam, 1-25. szám)
1966-01-08 / 1. szám
az egymás felé küldött tekintetek lövellését kísérő sercegést, amint átröppennek a váróterem másik oldalára. A fiatalember egyre sűrűbben igazgatta a nyakkendőjét — húzogatta térdein a nadrágot, keresztbe tette, majd ismét szétvetette a lábát, A jövendő nővérke pedig rendületlen rakosgatással újra és újra vizsgálgatta az iratait. A fiú kacsintgatni kezdett. Először finoman, alig láthatóan, huncutan — de később nagyobb buzgalommal. Nemsokára már olyanokat hunyorgatott a balszemével, hogy még a füle is mozgott tőle. A fejével is intett a váróterem bejárati ajtaja felé. — Persze, arra van a park — gondoltam magamban, s még izgatottabban vártam, hogy mi lesz., A szomszédnőm elrakta az iratait. A fiú fölállt és lassú, hanyag léptekkel elindult a váróterem közepe felé, s így közelebb került hozzánk. Arcán izzadtság csillogott, meleg is volt a váróteremben, no meg biztosan fűtötte öt a belső törekvés. De a kiszemelt partner ülve maradt. Most egy könyvet vett elő, és olvasni kezdett. Föl sem pillantott a lovagjára, úgy olvasott. A jiú tanácstalanul forgolódott a váróterem közepén. Meg-meglökték őt az újabban érkező utasok. Látszott rajta, hogy mérgelődik. Nem tudta, mitévő legyen. Váratlanul köhintett egyet. Aztán gyors egymásutánban, jóval hangosabban kettőt. De ez a jeladás is hatástalan maradt. A szomszédom úgy olvasott, hogy még a szeme sem rebbent. Azonban alig fél perc múlva mégis becsukta a könyvét és teljesen nyílt nézéssel szembenézett a fiúval. Most már állta a tekintetét. A fiú szemében az előző bosszankodás kavargó zavarossága ismét lángoló bűvöletbe gyűlt. Arcán megmerevedtek az izmok és csak nézett, nézett . - kissé szűkre húzott szemtartással. Majd váratlanul egy nagyot kacsintot ismét. A fején is rántott egyet - hívásnak szánva a mozdulatot - és nagy sebbel-lobbal elindult a parkba nyíló ajtó felé. Csaknem keresztülbukott egy földre tett nagy kosáron, s úgy ugrotta át a váratlan akadályt, hogy kezével leverte egy kövér férfi kalapját. A szomszédnőm jóízűen kuncogott. Nekem is nevet hét nékem támadt, de nem akartam magamat elárulni, s így erőnek erejével visszafojtottam magamban a nevetést. A „lovag" már ott állt a szárnyas ajtóban — ott ismét visszafordult és még egyet kacsintott. Olyan nevetséges és gusztustalan volt ez az újabb szemhunyorgatás, hogy hirtelen elő kellett rántanom a zsebkendőmet, s így tudtam csak fuldokló köhögéssel leplezni a már most belőlem is kirobbanó nevetést. A nővérke még mindig kuncogott. Huncut szeme olyan pajkosan csillogott, hogy úgy kezdett tőle bizseregni az egész testem, mint ahogy első tavaszi napon a fák kérge alatt induló élet feszíti az alvó rügyeket. És a nővérke eltette a könyvét, de nem mozdult. Falatozni kezdett a táskájából. Én pedig ismét nézelődtem. Örvendező köszönésre figyeltem föl.- Szervusz Kati! Már azt hittem, nem fősz! Hol jártál ennyi ideig? A nővérke köszöntött így egy másik lányt, s közben felállt a helyéről.- Már nemsokára beszállás lesz - folytatta a nővérke. — Tessék, itt a kofferod, itt ebben a borítékban pedig az én irataim. Vigyázz, el ne veszítsd! Jól tedd el! Add majd le őket a kórházban! Ja, igaz, a borítékban van a repülőjegyed is. Jó szobát kaptál? Aztán el ne aludj, mert a repülő itthagy! Katikám, édes, mégegyszer köszönöm a közbenjárásodat. Neked is jobb lesz így, meg nekem is. Nem leszek legalább egyedül az újonc sorsomban. Igazán jó. hogy sikerült egy helyre jutnunk. Majd írj még a jövő hétig, és ne felejts el szerdán várni. Ugyanazzal a járatta! röpülök én is, mint holnap te. Még egy hét a világ, aztán kezdődik a munka! Végre befejezte hosszú mondókáját, s szót engedett barátnőjének is. — Elintézek mindent, leukám, ne félj. Köszönöm, hogy segítettél cipekedni. Jó nehéz volt a táskám, ügye? — Ar, dehogy! - tiltakozott a kérdezett s ismét ö vette át a szót, kissé halkabbra fogva a beszédet. — Te, Kati! Képzeld, milyen jól szórakoztam itt. Egy hóbortos pasas úgy szemecskézett velem, hogy élvezet volt. Olyanokat kacsintott, hogy 'majd leszakadt a füle. Szegény gyüge, most valahol kint várakozik rám az állomás előtt. Te, olyan maskara volt, mint egy pizsamába bújtatott majom, s a nyakkendőjén olyan csomó volt, mint a két öklöm. De ha láttad volna, hogy rángatózott a füle, amikor kacsintott. Én majd szét fakadtam a visszatartott nevetéstől. Tudod kire hasonlított? Arra a.. A hangszóró hirtelen elnyomta a párbeszéd folytatását. Az indulásra beállított vonatokra hirdette a beszállást. Icu •is búcsúzkodott Katitól. Ebben a pillanatban jelent meg a szárnyas ajtóban a „pizsamába bújtatott majom". A támadt nyüzsgésben bizonyára nem láthatta meg azt, akit keresett, mert csak forgolódott^ ágaskodott, szemlélődött, lev. már túljutott a peron jelé nyíló ajtón, de hívatlan lovagja még mindig csak ott forgolódott a bejárati ajtó előtt. Kati alig fért ki mellette nagy bőröndjével. Már a vonatban ültem, amikor a lehúzott ablakon át láttam, hogy az én fiatalemberem még mindig forgolódva kapaszkodik fölfelé a szomszéd vágányon álló vonal ablakommal szemben levő lépcsőjén. Szerettem volna neki valamit odakiáltani — magam sem tudom mit. Tatán pajkoskodó incselkedést, mint rossz gyerekek — vagy részvétnyilvánítást, esetleg gratulálást, vagy útbaigazítást - de nem szóltam semmit, mert megsajnáltam. Hiszen olyan igyekezettel kacsintgatott szegény... — Hogy is mondta Icu? „Majd leszakadt a füle!" - Igen. így mondta. Az én vonatom indult előbb. Sisteregve szökkent a gőz, és csakhamar eltűnt szemem elöl az akkor már lehúzott ablakon derékig kihajló, hoppon maradt udvarló... SZABAD FÖLDMŰVES 1966. január 8. Nem szoktam meg, hogy mentegessem magamat. Érti? Még csak az kéne. Három-négy nyakleves egy félvérnek, olyan nagy eset! Mi köze magának Marciánéhoz, hogy igy odáig van érte? 22 Dona Glória szeretett beszélgetni Ribeiro úrra!. Végtelen hosszú társalgásokat folytattak két hangra. Riberio úr hangosan beszélt és szembenézett, Dona Glória suttogott, és mindig félrenézett. Ha engem meglátott, elhallgatott. Tökéletesen megértem én ezt a változó viselkedést. Voltam én cseléd, tudom, hogy a kisember rendszerint azzal tölti a szabad idejét, hogy szapulja a gazdáit. Dona Glóriának pedig szinte az egész napja szabad idő volt. Aludt, ebédelt, uzsonnázott, vacsorázott, regényt olvasott a narancsfák árnyékában, és Maria das Dorest nyagatta, aki majd megbolondult tőle. Ki nem fogyott a panaszból: panaszkodott az egerekre, a békákra, a kígyókra, a sötétségre. Énelőttem vértanú képet vágott. Vagy kellett, vagy nem: fáradhatatlanul magasztalta a várost. A nap egy részét az irodában töltötte. Riberio úr nagyságosasszonynak szólította. (Madalenát csak nagyságának.) Egyes szavakból, mozdulatokból és a hallgatásból azt véltem kiolvasni: azért jár oda, hogy kipanaszkodja magát az unokahúga sorsáról. Mindig ott búslakodott az íróasztal mellett. Madalena a gépet verte. Riberio úr lassan, reszketősen írt, néha bosszúsan kereste a vonalzót, a törlőgumit vagy az enyvet, ha nem találta, mert Dona Glóriának meg volt az a rossz szokása, hogy mindenhez hozzányúlt, de soha semmit nem tett vissza a helyére. Én majd megpukkadtam ekkora rendetlenség láttára, komor képpel, szárazon, sebtiben kiadtam az utasításaimat, és már mentem is kifelé, hogy ki ne törjek. Végül kitomboltam magam. Egyszer, 4-én, még mindig nem volt kész a múlt havi mérleg. — Mi ez a késés, Riberio úr? Beteg? Az aggastyán aggodalmasan simogatta az oldalszakállát. — Nem, uram. Különbözet van az összegekben. Tegnap óta keresem a hibát, de nem találom. — Miért, Ribeiro úr? Ő csak hallgatott. — Jól van. Tegyen ki egy papírt az ajtóra, hogy illetékteleneknek tilos a. bemenet. Itt munka folyik. Jó nagy betűkkel írja ki. Mindenkinek tilos, érti? Kivétel nélkül. — Énrám céloz? — kérdezte Dona Glória, mintha nyársat nyelt volna. — Rögtön írja meg azt a papírost, Ribeiro úr. — Azt kérdeztem, hogy énrám céloz-e? — kérdezte ismét Dona Glória kissé összébb húzva magát. — Ugyan, asszonyom, mindenkire célozok. Ha azt mondanám nincs kivétel: nincs kivétel. — A húgommal akartam beszélni, azért jöttem be — hebegte Dona Glória visszanyerve eredeti méretét. — Amíg ebben a szobában tartózkodik, az unokahúga nem fogad látogatókat; olyan alkalmazott, mint a többi. — Nem tudtam. Azt hittem, nem zavarok. — Rosszul hitte. Senki se tud egyszerre írni, számolni és társalogni. Dona Glória derékszögben ment ki a szobából. Az íróasztaltól a falig osont, aztán a fal mellett az ajtóig, amely zajtalanul nyílt és csukódott. Leültem és apróra összevetettem a napi kiadást a főkönyvvel. Ribeiro úr mellém ült, hogy segítsen. — Köszönöm. Riberio úr zsebkésével és vonalzóval egy papír-négyszöget vágott ki. Madalena fölállt, letakarta az írógépet, átadta a leyeleket, megvárta, hogy elolvassam őket, majd visszavonult. Aláírtam és borítékba tettem a leveleket. — Riberio úr. mit pletykált itt Dona Glória? — Semmi különöset — válaszolta a könyvelő. — Dona Glória asszony aranyszívű teremtés, nagyon értelmesen beszél különböző tárgyakról, de, hogy őszinte legyek, nem hallgattam kellő figyelemmel. Nevetségesnek találtam, hogy ezt a komoly embert kérdezgetem Dona Glória pletykáiról. — Jeles hölgy — jelentette ki Ribeiro úr, és ceruzával sorvezetőnek vonalazta meg a papírnégyszöget. — Többé-kevésbé. Fölálltam: — Vigyázzon a betolakodókra. — Igenis — válaszolta Ribeiro úr. Madalenát a szobában találtam. Szomorúan feküdt a kereveten. Hamarjában megtörölte a szemét: — Miért volt ilyen goromba? Madalena állapotos volt, és úgy bántam vele, mint a hímes tojással. Legutóbb is kellemetlen dolgokat dörgölt az orrom alá, de úgy tettem, mintha nem érteném. Láttam, hogy nekigömbölyödik. Érthető idegesség. Leültem, és hogy föl ne izgassam: — Csakugyan gorombaság volt. Szükséges gorombaság, de mégiscsak gorombaság. Undok dolog ilyesmihez folyamodni. — Akkor miért folyamodik? — gúnyolódott Madalena. — Már megint kezdi. Ezt a modort nem szeretem, türtőztesse magát. Utálom a csipkelődést. Velem beszéljen kereken. Ne köntörfalazzon. — Ki köntörfalazik? Gorombaság volt. — Szükséges gorombaság. — Szükségtelen volt. Látni való, hogy nem szívleli a nagynénémet. — Én? Nem mondhatnám se azt, hogy kedvelem, se azt, hogy nem kedvelem. Azt hittem, valami foglalatosságot akar. Különben jól teszi, ha abbahagyja a gépelést. Nem használ az állapotának. Nem érzi roszszul magát? — Nem. — Mindenesetre szülés előtt és után néhány hónapig szabadságon lesz. — Köszönöm. —•> Mondom, azt hittem, hogy a nénje dolgozni akar. Sőt, egyszer tanácsot is adtam neki a vonaton. Megsértődött. Karba teszi itt a kezét, és bolondságokat olvas. De én nem bánom. Csak azt nem találom helyesnek, hogy a mások munkáját is gátolja. — Ide figyeljen Paulo — zokogta Madalena. — Téved. Nincs, igaza, higgye el, nincs igaza Az én néném csupa méltóság. — Csakugyan van benne valami méltóság, de ez a méltóság nem sokáig tart. Madalena folytatta: — Senkit se ismerek, aki többet dolgozott volna, mint Dona Glória. — Nahát! — kiáltottam fel, és az ámulat fölvetett a kerevetről. — Elmegy? Ha jól meggondolom, azt hiszem, nem is az ámulat állított föl. Valószínűleg a megszokás, mert minden reggel ki szoktam menni a földekre. Igaz, hogy az eszem éppenséggeUnem a földmunkákon járt, de Dona Glória meg Madalena máris majd egy teljes órát elrabolt tőlem, s ez a mozdulatom olyan kényszerből fakadt, amelyet világosan fölismertem, amikor fölálltam. — Megyünk? Madalena velem jött, és útközben így szólt: — Azt mondta, nagyon szegényen kezdte az életét. — Tudom is én, hogy kezdtem! Amikor magamra eszméltem, vak koldus vezetője voltam. Azután az öreg Margarida kókuszcsemegéjét árultam. Már meséltem. — Igen. Sokat küszködött. De higygye el, Dona Glória többet tett, mint maga. — Na, erre kiváncsi vagyok. Mit tett? — Fölnevelt engem, eltartott és kitaníttatott. — Csak? — Kevésnek találja? Mert nem tudja, mennyi erőfeszítésbe került. Nehezebb volt, mint magának megszerezni Sao Bernardót. Badarság. A tanítóképző tucatjával eregeti az elemi iskolai tanítónőcskéket. De egy ilyen birtok, mint Sao Bernardo, az más. — Ezt nem lehet egy kalap alá venni. — Egy vívómesternél laktunk — mondta Madalena. — Két székünk volt. Ha vendégünk jött, Dona Glória egy petróleumos kannára ült. Az ebédlő volt a tanulószobám. Az asztalnak kitört az egyik lába, és a falhoz támasztottuk. Esztendőkig dolgoztam ott. Este takarékosságból lecsavartam a lámpát. Dona Glória kiment a konyhába dohogni, sírni, sopánkodni. Ekkoriból van az a szokása, hogy suttog, és lábujjhegyen jár. Ketten aludtunk egy szűk ágyban. Ha én beteg voltam, Dona Glória egész éjjel csak üldögélt; ha már nem bírta az álmosságot, lefeküdt a földre. Madalena elhallgatott. Meghatott ez a szegénység, és fölkiáltottam: (Folytatjuk) Nem vettem észre, mikor és merrt mentek el. ' Ojabb utasok érkeztek. A várótérén lassan megtelt duruzsoló zajjal, sürgéssel-forgással. Egy nagy böröndöi cipelő lány mellettem választott ülőhelyet. Alighogy elhelyezkedett, móri! iratokat kotort elő kézitáskájából — s azokat olvasgatta. — Ha illik, he nem — félszemmel bele-belesandítottam én is a papírjaiba. Volt ott egészségügyi iskola érettségi bizonyítványa, községi bizonyítvány, keresztlevél, magán- és hivatalos levelek tömkelegé. A személyazonossági igazolványát is kinyitotta. A név egyezett az iratokon álló névvel, tehát saját papírjait nézegette. Utoljára egy nagy, kék borítékot hagyott, s abból előhalászott egy repülőjegyet. Ügy tartotta, hogy jól olvashattam a dátumot is, és a rendeltetési helyet is. Prágába szólt — másnapi hajnali starttal. — Érdekes! Mit akar ez a lány itt az állomáson? Miért nem ment szállodába? Vagy valakinek most viszi haza a repülőjegyet, s az majd valamelyik hajnali vonattal fog ide visszautazni? De eléri-e akkor a repülőt? Így morfondíroztam magamban, s közben a válla fölött egy hivatalos irat szövegét böngésztem. Az is az ő nevére szólt. Egy prágai kórház értesítette, hogy fölvették, mint nővért. Tehát akkor mégis ö utazik holnap reggel. De minek cipelte magával már ma az összes iratait, nagy bőröndöt, s benne a szükséges dolgokat, ha most még haza készül? Vagy itt akarja tölteni az éjszakát az állomáson? Találgatásokba merülve ismét nézelődni kezdtem a váróteremben. Most vettem csak észre, hogy a feltűnést keltő-ruhás fiatalember kitartó, szinte hipnotizáló nézéssel figyeli a mellettem ülő lányt — a Prágába készülő nővért. Már a nővér is észrevette, hogy nézik a szemben levő oldalról, és közbe-közbe ó is rápillantott a fiúra. — Oj csemegét sejtve figyelni kezdtem az induló játékot. Ügy fordultam, hogy mindkettőjüket szemmel tarthassam a szemem mozgásával anélkül, hogy a fejem fordítása elárulná, hogy őket figyelem. A jiú tekintete egyre mohóbb lett. A lány néha mosolygott, s ilyenkor a fiú leplezetlen nevetésre húzta száját. Valahogy úgy éreztem magamat, mintha villamostöltést kapna körülöttem a levegő. Lélegzetet is nagyobbakat, mélyebbeket szedtem. Már zavart a váróterem zsongása. Ha csend lett volna, talán hallani is lehetett volna Jl/f ég foghíjasok voltak a oáró terem lócái. Csak itt-ott üli rajtuk egy-egy bóbiskolva várakozi utas. Az este induló vonatok már régen elmentek — az éjszaka indulókig pedig még bőven volt idő. A kijárat közelében telepedtem le. Csomagjaimat gondosan a pad alá helyeztem és nézelődtem — mert szeretek kutatni az emberek arcában, s találgatni a sorsukat. Három részeg zavarta meg a nézelődésemet. Az egyiken vasutassapka volt. Megálltak a váróterem közepén, és nagy hangon szidták egymás édesanyját. Émelygett a gyomrom a förtelmes beszéd hallatára. ’ Két vasúti rendőr ment el táncos, hintázó léptekkel a szitkozódok mellett - de figyelemre sem méltatták őket Egy szőke lány állt a kijárati szárnyas ajtóknál — mellette kötöttek ki. Már régebben ismerhették egymást, mert a lány szeme felcsillan’, ? a magasabbik rendőr pedig elpirult. A villanyvilágításnál is jól látszott arcának és fülének piruló hevülése. Az egyenruha közelsége mégis megzavarhatta a részegeket, mert botorkálva visszaevickéltek a pénztárak irányába, de az is lehet, hogy még mélyíteni akarták mámorukat az ugyanarra lévő vasúti vendéglőben, vagy a fala'ozóban - jobb híján, borocska mellett. Közben egy érdekes fiatalember érkezeti feltűnést keltő hacacérás öltözetben. Kihívóan végigszemlélte a bent levő nőszemélyeket, majd egy magányosan ülő fiatal lányka mellé ült. Figyeltem. — A fiatalember rövid fészkc’öiés után megszólította a kislányt. Először az nem válaszolt - mégcsak föl sem pillantott a könyvéből, amit olvasott. Később mégis szólt valamit — csak úgy a vállán keresztül - s félig hátatfordítva is jelezte, hogy nem óhajtja a társalgást. A fiatalember kitartóan folytatta az ostromot. Minden porcikáján látszott, hogy hódítani akar. Végül az ostromlott megelégelte a széptevést, mert hirtelen fölállt — könyvét hóna alá fogta, és könnyű kézitáskájával áthurcoljcodott két öregasszony közé. A hoppon maradt fiatalember pedig bosszankodó pillantásokat küldött két sugdolózó kamasz felé, akik szemmel láthatólag az ő felsülését tárgyalták rosszul titkolt kuncogással. A két rendőr — és a szőke lány — ekkor már nem voltok n terp.rn.hen. «f* I .......... 1IW W Bili I1 lllll Hl I II III II (XVIII. folytatás) Nem válaszolt. Nézegettem az állatok vályúját, a patak üres medrét a csatorna elágazásán túl, és messze a kőbányát, egy fehéres foltot a hegy oldalában. A vadon lassan homályba borult. Hideg szél támadt. Az utolsó gyapotrakományok érkeztek a hántolöhoz. Hosszú füttyszó hangzott fel, és a cselédek abbahagyták a munkát. Megnéztem az órámat: hat óra. — Szörnyű, — kiáltotta Madalena. — Mi? — Szörnyű, — mondta mégegyszer. — Micsoda? — A viselkedése. Micsoda állatiasság! Nem értettem. — Miket beszél itt?... Álmodnék? Nem: ébren vagyok, az ajkam összerándul s a homlokomat ráncolom. — Nem értem. Magyarázza meg. Remegő hangon méltatlankodott: — Hogy mer így összeverni egy embert? — Jaa, Marciánéról beszélt? Azt hittem, valami baj van. Megijesztett. Akkor nem is gondoltam, hogy ilyen jelentéktelen dolog miatt értelmes emberek összeveszhetnek. — Így leütni egy embert! Borzalom! Azt hittem másért haragszik, mert ez igazán csekélység. — Gyerekség, ez kedvesem. Minek izgatja magát? Ez a népség megteszi a dolgát, de csak ha ösztökélik. Ez a Marciano meg tulajdonképpen nem is ember. — Miért? — Tudom is én! így akarta az Úristen. Csak egy kacat. — Persze, mert maga megalázza. — Tiltakozók! — kiabáltam indulatosan. — Már akkor is kacat volt, amikor megismertem, — Nyilván, mert egész életében csak rúgást kapott. — A fenét! Kacat, mert kacatnak született. Madalena elhallgatott, hátat fordított, s elindult fölfelé a dombra. Szótlanul követtem. Hirtelen megfordult, és amikor rekedt hangon megszólalt, sötétkék, majdnem fekete szemében láng villant meg: — Ez kegyetlenség. Miért csinált Ilyet? Kijöttem a sodromból: — Azért csináltam ilyet, mert úgy gondoltam, hogy ilyet kell csinálnom.
