Szabad Földműves, 1966. január-június (17. évfolyam, 1-25. szám)
1966-06-25 / 25. szám
Csúf, esős őszi vasárnap volt. De a távoli bércek néha elövillantak, ami körülbelül annyit jelentett, hogy ott messze, a lengyel oldalon ragyogó napsütés van ... Az Irodában ültem és a leveleimet olvasgattam. A litánia már befejeződött, pár asszony és gyerek Igyekezett a templomból hazafelé. Megszólalt mindkét harang: giling-galang ... Meghalt az öreg Maflák bácsi, a példás szövetkezeti tag. Ezt Is csak úgy hallottam, mert az öreget csak látásból Ismertem. Augusztus végén ágynak dőlt, — mondják — és azóta ki sem jött a házból. Csak most, de nem a saját lábán... Erős férfiak vitték vállukon a temető felé. Nekem is illett volna elmenni a temetésére, de valahogy nem szeretek a temetőbe járni. Inkább ezeket a leveleket olvasgatom. Vissza-visszarévedek a múltba, visszatérnek a boldog, szép percek... Az ember bele is pirul a boldogságba és néha egy kicsit haragszik is magára ... A levelek hasonlítanak az álomhoz, mely után reggel jóleső boldogsággal nyújtózkodunk az ágyon. Az álom szétfoszlott és ereinkben bizsereg a verőfényes vasárnap reggel minden örömteli Ígérete... De micsoda boldogság?... Ha most kinézek az ablakon, még az élettől is elmegy a kedvem... Ha most nem lenne előttem ez a színes levélhalmaz, akkor talán... ki tudja, mit is csinálnék? Ki tudja, mit? ... Ki tudja, hogy hányadszor olvasom már el Milán levelét? ... Mindig újra és újra elő kell vennem, pedig már tudom emlékezetből is ... A sorok közötti halványzöld vonalak a végtelenbe nyúlnak és a levél helyett most gyönyörű rétet látok a játékosan kanyargó patak két oldalán. Ezen a réten találkoztunk minden este. S ez a pajkos patak mintha egyenesen a leszálló napba ömlött volna valahol messze-messze... Csodálatosan szépek voltak ezek az alkonyok. Milán fel szokta gyűrni a nadrágját és lábát szandálostól a patakba merítette, én pedig csak ültem mellette. S nagyon keveset beszéltünk. Ha vele voltam, valami különös érzés mindig megnémított. Komoly viselkedése lebilincselt és azt sem tudtam, mi a helyes és mi helytelen, mit mondhatok és mit nem. Milán egészen más volt. Olyan magabiztos és meggyőző volt minden szava. Nagyon szépen zengő, mély hangja volt és aki szerette a dallamos szlovák beszédét, az szívesen elüldögélt mellette órák hosszat is. De azért ő sem volt bőbeszédű. — Igazán mész a Tátrába? — kérdezte tőlem egy este, közben lábaival a vízben tapicskolt. — Nagyon szívesen megyek, legalább közelebb leszek a szüléimhez ... Már öregek és gyakrabban meg kell látogatnom őket... Milán felállt, kicsit járkált a réten, hogy a víz kicsurogjon a szandáljából, azután visszaült mellém. — Gita, nézd csak a VegátI... Ma látni, mert szép tiszta éjszaka van... Ott van. Látod? — ujjával az égre mutatott. És én csak bámultam az ég csillagözönét. — Látoml — hazudtam neki, mert szégyelltem magam. Térdeit átkulcsolta karjával. Olyan közel húzódtam hozzá, hogy ujjal a térdem érintették. Homlokon csókoltam és azután el akartam húzódni télé. Átfogta a térdem és moccanni sem tudtam. Aztán erősen húzott maga felé és én melléje huppantam a fűre. Bolondul kezdett csókolni, az ujjaim, a kezem, a vállam és a nyakam. Megigazítottam a hajam és éreztem, hogy fejembe szalad a vér. — Milán, ml van veled?... Sohasem csináltál így! — mondtam neki szemrehányóan, de azonnal meg is bántam. Milán elengedett, keze lehanyatlott. Elkísért az fnternátusig és búcsúzásnál azt mondta, hogy elmegy tanulni Árvába. Az államvizsgák már a hátam mögött voltak és így megengedtem magamnak azt a fényűzést, hogy egész, éjjel ne aludjak. Egyre Milán járt' az eszembe. Százszor is megbántam, hogy azt mondtam neki este ott a réten. Arra gondoltam, hogy én is Árvába megyek, volt ott két szabad hely. Az egyiket bizonyára megkapnám, hiszen kitüntetéssel végeztem. Az öreg Maflák valami távoli rokona volt az elnöknek, aki mindjárt a koporsója után ment. Most egészen másképpen festett, mint amikor először láttam. A lába elé nézett, nehogy valami pocsolyába lépjen és bizonyára az élet és a halál problémáját forgatta a fejében. — Üdvözlöm, és mit akar itt nálunk csinálni, mérnök elvtársnő? — kérdezte tőlem szörnyű nagyképűen, amikor bemutatkoztam neki. Majdnem elsírtam magam. Nem. is feleltem a kérdésére. A könyvel' mellé osztott be, hogy belejöjjek a munkába. A könyvelő bajszán apró esőcsöppek ragyogtak a gyertya fényében: — Soha sem fogja annyira kiismerni magát ebben a munkában, mint én. Ezt vésse jól az eszébel Lehet akár öt oklevele is, harminc éves gyakorlat, az mégiscsak harminc éves gyakorlat ... Legalább egy hétig ezt hajtogatta folyton. Egyszer azután kikértem magam, hogy kissé megpihenjek. Bár azóta már eltelt pár hónap, de úgy emlékszem arra a napra, mintha csak tegnap történt volna. Bementem a szobámba, előszedtem a leveleimet és elmerültem az emlékeimbe. Többször elolvastam Drobnjr Matyi gyerekesen naiv mondatait is. Egy szakra jártunk, de sohasem mert találkára hívni, csak rövid leveleket írogatott. Nagyon jól tudta, hogy én azzal a „fekete főiskolással“ járok, ahogy a fiúk Milánt hívták maguk között, s ezért nem mert hozzám közeledni. Szerettem őt, mint egy önzetlen barátot szokás, de egy pillanatig sem voltam bele szerelmes. Ügy csináltam, mintha a levelei egyáltalán el sem jutottak volna hozzám és ez nagyon rosszul esett neki. Kicsit becstelennek érzem magam, hogy most vigasztalásul az ő leveleit is átolvasom. De mit tehetek? ... Kinek panaszkodhatom ki magam?, Ének a gyászmenetnek már sohasem lesz vége? Itt az a szokás, hogy a fiatal párt is elkíséri az egész falu, meg a halottat is. Nem rossz emberek ezek, szeretik egymást. Csak engem nem akarnak sehogysem befogadni maguk közé ... Mindenki azt hiszi, hogy ki akarom túrni a helyéről, hogy el akarom venni a kenyerét. Az ablakomból látom az egész falut. Látásból már ismerek mindenkit, ők a nevemen szólítanak én meg őket néninek vagy bácsinak. Az utolsó sorban lépked a pénztáros, ö is nyugdíjas már, de azért bejár kisegíteni. Szépen keres és talán azt hiszi, hogy az ő helyére pályázom. — Mi lesz velem, elnök elvtárs? ... Abból a kis nyugdíjból én nem élek megl — hallottam egyszer az ajtón keresztül. — Ez aztán a szép világ, mondhatom. Az ember egész életében becsületesen dolgozik, robotol mint egy rabszolga, azután idetesznek valami kisasszonyt, valami mérnöknőt és az ember mehet, amerre lát... Nem bírtam tovább hallgatni és bementem az irodába. Mindketten lehajtották a fejüket, amikor rájuk néztem... Mint most, amikor az öreg Matlák koporsója után ballagnak. Egy szót sem szóltam, csak csendesen becsuktam újra az ajtót. Még aznap írtam barátnőmnek, Tónkénak. Egészen kis korunktól kezdve ismertük egymást és így megírhattam neki mindent, ami a szívemet nyomta. Izgatottságomban a még le nem ragasztott borítékot az asztalomon felejtettem. A könyvelő megtalálta és elolvasta az elnökkel és a zootechnikussal együtt. De ez nem is volt baj, legalább nem gondoltak rólam össze annyi félét, isten tudja mit. Most már legalább tydják, hogy nem valakit kitúrni jöttem ide a szövetkezetbe. Az emberek kis csoportokban tértek vissza a temetőből. A férfiak kezében hosszú fehér gyertya. Minden temetésen ilyen gyertyákat osztogattak szét. Néhány férfi a szövetkezeti iroda felé tartott. Pár perc múlva hallottam, hogy a demizsonból bort öntöttek a poharakba. — Matlák Jó ember volt... Igazán kár értei Aligha találok ilyen jó etetőt, — mondta az elnök. — Elment, szegény ... Hiszen mindnyájunkra ez vár. Az ajtón keresztül jól hallottam ezeket a szavakat. Üjra kezembe vettem Milán levelét. A szomszédos helyiségben egyre élénkebbé vált a beszélgetés, a bor megoldotta a férfiak nyelvét. Először az adminisztrációs erőket káderezték le, azután sorra került minden dolgozó, még az éjjeliőr is. Rám is. — Tévedtem, — mondta a könyvelő, — azt hittem, hogy valami kényes városi kisasszonyka lesz ... Pedig nagyon értelmes és szorgalmas kislány. — A Járásról véleményt kértek róla, — szólalt meg újra az elnök. — És most nem Is tudom, mit csináljak. Ha megírom az igazat, elviszik tőlünk és áthelyezik valami rossz szövetkezetbe. Rosszat viszont nem írhatok róla, mert akkor hazudnom kellene és igazságtalanság is lenne vele szemben. — Elnök elvtárs, csak írd meg nyugodtan az igazat. Ha pedig <=! akarják tőlünk vinni, hát nem adjuk és készl — legénykedett a HNB tit kára. — Most az ősszel jön hozzánk egy legény tanítani valahonnét Árvából. Állítólag ide kéredzkedett hozzánk. Majd valahogy összehozzuk őket és csapunk egy olyan szövetkezeti esküvőt, amilyet még nem látott ez a falu. Egészen beleizzadtam a hallgatódzásba, azután megkönnyebbültem, mintha ujjászülettem volna. Csöndesen összeraktam a leveleket, majd kinyitottam az ablakot és kiugrottam a fűre, nehogy elrontsam azoknak a jő emebreknek az örömét ott a szomszédos helyiségben. Esett az eső, még állandóan hallottam a két harang szavát, mégis úgy tűnt, mintha világosodna... Pedig már lassan sötétedett... 13. FOLYTATÁS — Délben is alig ettél. — Nincs étvágyam. — Csak füstölsz. Tán százat is elszívsz. — A bor kívánja annyira a füstöt. — Csak a bor? — Csak. — Én is iszom, mégsem füstölök annyit. — Én meg füstölök. — Valami történt veled, fiam... — Nem, semmi. — Engem nem csapsz be. Látom én... FERKÖ HAMAR megszokta az új környezetet. Aránylag elég jói érezte magát és elégedett volt. A keresetét nem pocsékolta el. Az első havi fizetéséből egy szép öltönyt vett. A másodikból télikabátot. A harmadikból fehérneműt, cipőt. Szórakozni is eljárt, de csak moziba, esetleg színházba. Néha beült egy-egy könyvtárba és olvasgatott. No, meg néhány jégkorongmérkőzést is megnézett. Haza nem ment. Ezzel szemben, Varga Laci meg kéthetenként hazament, s hozta a híreket otthonról Ferkónak. Azonban semmi érdekes, semmi rendkívüli nem történt a faluban, ha csak az nem, hogy Kovács Júlika férjhez ment: ahhoz a gilisztához. Legyenek boldogoki Könnyedén mondta ki Ferkó magában, mégsem tudott aludni egész éjjel. Kegyetlenül fájt valami a bensőjében. Mintha életlen kés forgott volna a szívében ... S felvillogott a múltja, mint éjszakai pásztortüzek a domboldalon... Futott le szőkén a szőlőbarázdán, aranyát szórta rá a napsugár: kicsi, aranyhajú lány ... Csengettyűszó a kacagása: távolbavesző sírás ... Szépívfl ajkának forróséga: Kőbedermedt hidegség... Ne haragudj, Ferkó, ne így menj el, Ferkó: kegyetlen ítélet... Legyenek boldogoki Karácsony előtt Laci haza készülődött. Könyörgésre fogta a szót. — Ne makacskodj, gyere te isi — mondta. — Nem megyek. Jó nekem itt. — Eddig nem szóltam, de most már megmondom: apád járt nálunk. Nagyon kért, hogy csaljalak haza. Gyere, ne makacskodjl Nem vagy te apátián, anyátlan árva, van hová mennedl Gyéréi Mulatunk egy nagyot az ünnepek alatt, aztán visszajövünk és folytatjuk a munkát. Gyere, nol — Jó nekem itt is. Itt Is mulathatok, ha akarok. Jobban, mint otthon. Nincs nekem otthon semmi keret aivalóm. {♦ «Jt «J» ♦♦♦ «$» «J* *J* ♦♦♦ **» «$► «$► *** **• «J» *** »J* *J» *** *** «$» *** Simkó Tibor versei: r O d a Tehozzád Nem tudom már, hányezer éve várlak, oly múlandó, oly sebes ttt az élet, azt tudom csak, hogy ha lehull az alkony, tűz kel az ajkon. ősidőktől vágyom a múltat vissza. Visszafájom régi nyugalmak enyhét, azt, ahol még szél suhogása nem vert fői sima tengert. Vtsszavágyok minden elöttem-Möt, minden álmot, mely nem az én vad álmom, minden éjt, mely nélküled úszva széfjei vttt puha kéjjel. Ö, de jó volt akkor, az őst ködben ringatóznunk távoltn, Ismeretlen, hallva hulló csillagok éjjelén át sírni HelénátI... ó, 'de rég volt!... Most magam élek sírva, egymagám bár, mégse találva nyugtom: hogyha mellémfekszik az est, a párnán csők ize vár rám. Éjfélén, míg nálad áléi az álmom, csöppnyi ajkad rámtapad, összekúszál, úgy gyötörsz, s halk hajnalaimba vésed lázlihegésed. A szívem habzó, teli, véres Etna, a vérem rabló szeretést eped ma, zuhogva minden emléket kitár, romokban minden, emlékezni kár, a szél, az est is olyan bánat-öltő, a szívem habzó, telt, véres Etna, a lelkem halkan suhanó gitár — galambbá énekellek én, a költő! Ne akarj megismerni; örök titokban élek, tűnődve felhők jártán s halódva: hazafájó vágyakat őrző lélek magányos, messzi vártán. Megvíttunk ismeretlen. Szerelmes harcaink már a múlté, mind csak emlék. A dombon új parancsnok kegyelmes karja int már, s hosszú halotti szemlék fátyolos kürtje mellett elindulsz lépve, lassan, hogy hullám megkeresd. De én nem leszek a sorban, hogy arcom megmutassam. S oly könnyes lesz az este ... Te vagy a titka minden földi láznak, te vagy, akit az élők meggyaláznak, te vagy a szent, a fölkent feleség, te vagy a hajnalhírrel vörös ég, te vagy a szél, a rónán átsüvöltő, te vagy a tttka mtnden földi láznak, te vagy a harc, a győztes vereség — galambbá énekellek én, a költői Varga Laci duzzogva felkapkodta a csomagját és szó nélkül otthagyta Ferkót a szobában. SZILVESZTER estéjén Ferkó sokáig heverészett a vaságyon. Most kért hangot és kezdett benne fájni az egyedüllét. Hirtelen gondolt egyet! kit, mit kell itt gyászolni? Inkább mulasson, hiszen teli a város mulatóval! Ezen az éjszakán mindenkinek jókedvűnek kell lennil Igenis jókedvűnek! ... De mégsem megy el. Motorkerékpárra takarékoskodik, kell a pénz... Akkor lépett be a szobába a „Doktor“ kissé elázva. Dülöngélt. Leült az ágya szélére. Görnyedtem fáradtan ült, és bepárásodott szemüvegét törülgette kényelmes lassúsággal, mint aki nagyon, de nagyon ráér. Két hónapja Jött fel valamelyik vidéki városkából. Hallgatag, szomorú ember. A szótlan komorsága meg a kinézete csalódott, kiégett ember benyomását keltette. A szobatársak elnevezték „Doktornak“. Ünott mozdulattal lerúgta a cipőjét, télikabátját az ágy végére dobta, aztán végtgdfllt a takarón. Sokáig szótlanul bámulta a mennyezetet. Végül megszólalt. Hideg, nyirkos hangon. — Te is itt maradtál? — Itt... — Neked sincs senkid? — Nincs. — Tőled is elfordult mindenki? — Ahogy vesszük... Én fordultam el mindenkitől..» — mondta Ferkó és tovább bámulta 6 is a mennyezetet. — Kár, nagy kár... — mondta sóhajtva a Doktor. — Tudd meg, hogy bolond az, aki elfordul mindenkitől... Nekem elhiheted ... Voltam színész, nem is utolsó .. írtam verseket, azt mondták nem is rosszak ... Alapítottam családot... Szép kis családot, alapítottam ... A hétéves kisfiam ötven verset tudott betéve... A kislányomnak olyan hangja volt, mint a csalogánynak... És a feleségem? Látnod kellene! Csodálatos asszony volt: bársony a bőre, kemény a húsa__Aztán egyszerre csak mindennek vége lett... Vége, érted?... Magamra maradtam... Menj, próbáld visszaszerezni őketl Ha tényleg te fordultál el tőlük, akkor visszafogadnak, meglátod, hogy visszafogadnak... Én is megpróbáltam. Mindent elkövettem. Hiába. Nem sikerült. Kiégtem ... Egészen kiégtem... Ha még egyszer fiatal lehetnék, mint tel... Ha még egyszer élűiről kezdhetném ... Szabó Feri nem bírta tovább hallgatni a Doktort: fájdalmas hullámokat verve gyűrűztek benne a szaval. Gyorsan felöltözött és kiment a városba. Előbb beült egy étterembe és jól bevacsorázott. Aztán nyakába vette a várost: valahol majd csak jut neki is hely. Körülötte mindenütt derű, kacagás, Jókedv. Lassanként benne is felengedtek a szorongó érzések. Az egyik mulatóban az ő számára is jutott hely. Szerencséje volt: sarokasztalt kapott. Elvből szerette. Valami különös biztonságérzete támadt a sarokosztalnál. A legnagyobb előnye talán mégis abban van, hogy előtte az egész terem, jól láthat mindent. Már pedig ő nagyon szeret nézelődni. Szereti felkutatni, megtalálni és elnézni a mások boldogságát. Mert abban is valami izgalmasan jó és szép. Egy-egy szerelmespár Játéka: kéz-
