Szabad Földműves, 1966. január-június (17. évfolyam, 1-25. szám)

1966-06-18 / 24. szám

Tö

vises

mélaság

Irta! MOWOSZLÖY DEZSŐ

DAC SÁNDOR:

|| ILYEN FÁJDALOM

Sötét éjszakában

Döng a föld, diibög, birkóznak veszett dühök, az éj merev bőre remeg, jeges ágak — gépfegyverek kattognak, a Jég repdes, képzelet feszül a végtelenhez, s a végtelenség oly parányi, hogy fél markodba tudnád zárni, de benned a félelem üvölt: úgy ővd, hogy össze ne törd, úgy védd, hogy ez az életed; magad csak hozzá mérheted, magadat hozzá, s őt magadhoz, zuhansz sikoltva — egy a sokhoz! Dübörgés vagy, anyád szült annak, nem élhetsz hitványul magadnak ... Akácok ágán tüske villog.

Ide születtél. Ilyen csillag

Sötét a táj — sötét az ég.

Hol van az út — nem találom. Lábam botlik — gödörbe lép ... olyan, mint egy furcsa álom.

Körül a csend üres mélyé felszippantja egész lényem — zuhanok a végtelenbe,

A világ is zuhan vélem.

Végre fény gyú! amott, messze — J6 tudni azt, van ki gyújtja, hogy vele tán’ azt jelezze, vonatoknak hol fut útja.

Lehet az Is, virrasztónak — új életre várnak éppen ...

Vagy talán egy élet szakad a halálba megbékélten.

Vagy mulatnak? Dorbézolnak? Hegyi pince fénye lenne?

Vért pezsdítő öreg bornak izét dicsérgetik benne?

Sötét a táj — sötét verem. Csillag sehol — egy sem látszik.. De ott — lehet — a szerelem fénylő kelyhe most virágzik.

Mindig korán kelő ember voltam. Soha nem volt szükségem ébresztőórára, a megszokott időben pontosan felébredtem. Főnököm mint a pontos-> ság mintaképét emlegetett.

Mindezt azért mondom el, mert a napokban egy társaságban szóba került a korai lefekvés. A magam szokott szerény modorában elmondottam, hogy a korai felkelés nemcsak egészséges, de meg is lehet szokni. Itt vagyok például én, aki a kakassal egyszerre ébredek — és még vekkerre sincsen szükségem. S ami az egészséget illeti, csak rám kell nézni — szerénykedtem és kissé kidüllesztettem sovány mellemet.

— A legnagyobb ostobaság, amit csinálsz, öregem — szólt közbe fenő sírt hangon.

Értetlenül bámultam:

— Igen, igen — bizonygatta fenő. — Teljesen kicsinálod az idegeidet.

— Ugyan, mi köze van az én ide? geimhez a hajnali ébredésnek?

— Haha, még hogy mi köze van hozzá. Hát ez nem rossz, istenemre. No jó ... Ide figyelj, öregem. Aki az ébredéshez nem használ vekkert, az egész éjjel állandó idegfeszültségben van, attól fél, hogy a kellő időben nem ébred fel. Csakhogy ő erről nem tud, a dolgot nem tudatosítja. Bizonyos, hogy a dolog előbb-utóbb az Idegek kimerüléséhez vezet...

A szemébe röhögtem Jenőnek:

— Te, van neked fogalmad arról, milyen idegeim vannak nekem? Hogy milyen nyugodtan alszom én egész éjjel?

. j. Még hogy az én idegeim kimerülnek. Hiszen én olyan nyugodt vagyok, akár a ... hiszen én olyan nyugodt vagyok, akár a .. .ßh csak nem dűlök be ilyen butaságoknak.

Hogy is mondotta Jenő? Hogy az illető nem is tudatosítja a dolgot! Hm... Az az ügy, a múltkor a buszon ... A kalauz a busz ajtajába csiptette a nyakam, s én bizony nem valami nyugodtan viselkedtem. Vagy a hivatalban ... amikor már vagy harmadszor mentem azért az igazolásért hiába, az asztalra csaptam és, kiabáltam.

Jó ég! Csak nincs valami bajom? Ni csak, remeg a kezem. S ml ez a

lakója vagy, nemző vesszeje, méhe, riadva döbbensz az egészre, melledben kong a félelem kelyhe, pernye rakódik volt tűzhelyekre, eleven véreid megtagadnak, nem értik értelmét szavadnak, és csak élsz makacsul itten, akác-szikáran, tövisesen, gyökereid a szél kibontja, fénytelen lombod suhogtatja, feszül feletted az éj dob-bőre, markod feszül a dobverőrs, és csapkodsz körül, ilyen fájdalom égő üszke te!

S birodalmadon, melled íves hajlatán késeit feni a biztos halál.

szúrás szívem körül? Csak nincs mégis igaza annak a kelekótya Jenőnek?

Másnap vettem egy vekkert. Nem azért, mintha elhittem volna a Jenő butaságait. Dehát miért ne lehetne nekém is vekkerem?

Este angyalt nyugalommal hajtőttam fejemet ágyba. Az éjjelt szekrényen ott ketyegett a vekker. A számlapja zöldesen csillogott, s mintha azt mondta volna: te csak aludj, a többi az én dolgom.

Elalvás előtt eszembe jutott a következő nap, az ünnepi ülés, amint hozzám lép az igazgató, kezében a kitüntetéssel és sokéves pontos munkámért a mellemre tűzi. Csigolya kartárs — fogja mondani a diri — fogadja megbecsülésünk eme csekély jelét, amelyet...

— Hű, az angyalát. Hiszen én elfelejtettem felhúzni a vekker csörgőjét. Hamar kiugrottam a jó meleg ágyból és felhúztam.

Már majdnem elaludtam, amikor újból belém nyilait a gondolat: igen, én kipróbáltam a vekkert, de nem próbáltam ki, hogy a szükséges időpontban is fog-e berregni? Felkeltem hát ismét és egy félórát próbálgattam a vekkert.

Éjszakába nyúlt már az idő, amikor végérvényesen elaludtam. Nem tudom, meddig alhattam, de egyszeresük hirtelen felriadtam. Hirtelenében nem is tudtam, mi történt. Kint még sötét volt: nézem az órát, fél három. Aztán eszembe jutott, hogy mi riasztott fel álmomból. Azt álmodtam, hogy másnap reggel nem ébredtem fel a kellő Időpontban és elkésve érkeztem az ünnepségre.

Még álomnak ts szörnyű volt. Teljesen kimerültén feküdtem vissza. Fel kéne öltözni: de éjjel, fél háromkor? Inkább szundítok még egy picit. Hiszen az óra majd felébreszt.

Csörgött is. Reggel kilenc Óra körül ébredtem. Az ünnepély nyolckor kezdődött!

Nem részletezem. Amikor tíz óra körül beimbolyogtam munkahelyemre, már jóformán mindennek vége volt. Az én arcom zöldes színben pompázott, szemeim szinte elvesztek üregükben. Még a vak ts láthatta, hogy egész éjjel le sem hunytam a szemem. Látta ezt az igazgatóm is. S amikor elkezdtem valamit hebegni Jenőről, az idegekről meg a vekkerről, megvetően leintett:

— Csigolya kolléga, sokkal jobban tette volna, ha az ünnepség csepfo-. lyós részét a mai napra hagyta volna!

12.

FOLYTATÁS

Elgondolkozott a tanító.

— Talán jogos a haragod, Ferkő... S talán abban sem nagyon tévedsz, ha engem hibáztatsz. Hidd el, én jót akartam neked. Nem azért beszéltelek rá a mezőgazdasági iskolára, hogy mindenképpen teljesíthessem a járás által kiadott irányszámokat, mert az is meg szokott történni. Én őszintén éreztem és gondoltam, hogy nagy lehetőségek vannak a fejlődő mezőgazdaságban. Most sem tudok mást mondani ... Egy dolgot azonban nem szabad szem elől tévesztenünk: vannak ebben a kérdésben olyan alapvető hibák, amiket okvetlenül orvosolnunk kell, ha azt akarjuk, hogy gyökeres változás álljon be... Azt őszintén el kell ismernünk, hogy mezőgazdasági iskolába csak a gyenge tanulók mennek, sőt akkor sem túlzók, ha azt állítom, hogy a leggyengébbek. Aztán kínos keservek közt megszerzik a szakérettségi bizonyítványt és igyekeznek elhelyezkedni. Kérdem én: milyen eredményeket várhatunk tőlük?... Általános a panasz, hogy túlnyomó többségük gyenge szakember. Ebből adódik aztán, hogy a végzett fiatalokkal szemben bizalmatlanok az Idősek; S talán nem is alaptalanul...

Ferkót meglepte a tanító fejtegetése, és elgondolkoztatta. Rájött, hogy igen összetett kérdésről van szó.

— Talán igaza van a tanító úrnak, de ez mitsem változtat az én helyzetemen — mondta Ferkő, és barátságosan kezet szorítva elköszönt a tanítótól.

SZOMBATON este elment a vendéglőbe. Tömve volt. Vágni lehetett a füstöt. Csakhamar megtalálta Vargha Lacit. Alaposan megropogtatták egymás kezét, majd féldeclznl kezdtek. Már jól belemelegedtek a beszélgetésbe.

— Mennyit lehet keresni az építkezésen? — kérdezte Ferkő. — Mert az is lényeges óm, hogy mennyit fizetnek.

— Ezeröt, ezerhatszázat — felelte Laci. — Nem olyan sok, azért ki lehet belőle jön!. Van munkásszállás, üzemi konyha, nem drága, ki lehet bírni. Szórakozni meg mindenki odamegy, ahová akar... Az már attól függ, hogy ki mennyi pénzt szán rá. Hiszen tudod, hogyan van az? Szórakozni sokféleképpen lehet: olcsón is, fényesen is.

— Tudom, pajtás, tudom ...

— Aztán jó kis nőcik is vannak... Udvarolhatsz annyit, akár bele is betegedhetsz... No isten-isten!

Ittak.

— És biztosan vesznek fel munkást?

— Akár százat is.

— Hétfőn veled megyek, Laci, rendben?

— No hallod!... Meglátod, ki lehet ott bírni. Vígan élünk ml ott, pajtás. A munkába sem kell beleszakadni. Ilyen testtel, mint neked van, meg egyenesen gyerekjáték.

— Szervuszl — kocintotta Ferkó poharát a barátjához. A szesz már Jól dolgozott benne. Olyan erőt érzett magában, hogy batyuba kötve talán az egész vendéglőt is el bírta volna vinni a hátán.

✓ Tíz óra lehetett, mikor Sós Károly belépett a vendéglőbe. Kért egy korsó sört és leült az egvik eszi álhoz. Ferkó nyomban észrevette az elnököt, és félelmetes harag szállta meg. Felemelkedett ültéből.

— Hová mész? — kérdezte Laci felnézve rá.

— Kicsit eldiskurálok az elnök úrral.

— Ugyan ne bomolj, hagyd őt békében, ülj nyugodtan a helyeden! Beszélgessünk!

— Nem pajtás, mielőtt veled megyek Pozsonyba, valamit meg akarok neki mondani... — Azzal elindult Sós Károly asztala felé. — Agyonisten, elnök úr! — Leült.

— Jó estét, zootechnikus úri — vette át a viccelődő szót az elnök mosolyogva. Magabiztosan ült a helyén.

— Meg sem kérdi tőlem, hogy mi újság?

— Majd megmondod magadtól is — így az elnök.

— Igaza van, hisz azért jöttem... Hát csak azt szeretném a tudtára adni, hogy maga egy rongy emberi

A körülöttük ülők hegyezni kezdték a fülüket. Az elnök elkomorodott, meg Is szeppent kissé, de újra mosolyogni kezdett.

— Ha te mondod, biztosan úgy van, Ferkó... Már csak azért is úgy van, mert az ital beszél belőled, ha jól látom.

— Az már igazán semmit nem változtat a tényen — mondta Ferkó, és veszedelmesen elsötétült a szeme. — Rongy, piszkos gazember maga, Károly bácsi!... Ezt tudja a? ‘'.'ász falu, csakhát senki nem meri a szemébe mondonl. Én most kimondtam, és adjon hálát a jóistennek, hogy nem emelem fel a kezem, kúl.inben már holnap harangozhatnának magának!

Sós Károly elszürkülő arccal »elállt.

— Most aztán elég legyen, édes fiam, mert ha az apád nem tudott megtanítani móresra, én megtaníthatlak!

Hirtelen csend lett. Mindenki a két szemben álló embert figyelte. Közben valaki csendesen megjegyezte. Nyilván az elnök jóakarója, támogatója:

— Ezt tanulta négy esztendeig az iskolában?

Egy másik ember megtoldotta.

— A tojáshéj még a fenekén van, de már kakaskodik!

Valaki a sarokban felröhögve betetézte.

— Egy-két féldecitől kinyílik a bicska a zsebében, aztán erőlködve kukorékol, mint az idétlen kakas!

Sós Károly vérszemet kapott: semmi kétség, itt mindenki az ő pártján van. Gondolatban felülkerekedett, nyeregben érezte magát. Büszkén kihúzta magát.

l

— Csakis abból —- erősíti Deal 'és föltápászkodik.

— Hiszen én Is csak mélaságból mondtam, amit mondtam — vigyorodlk el Bagl István szája.

Erre aztán megint muszáj Inni. Csakhogy a mélaságnak tüskéje 1? van és Daniban benne van a tüske annál inkább, mert már haza is kell Indulni, sőt már el is indult s megini csak a sarat dagasztja. — A kutyanemjőját — gondolja — s hátha nemcsak mélaságból mondta? így ta nakodik magában egészen amíg be nem ér a tanyáról a faluba. De lehel Is tanakodni, mert a búbánat lógató felhők még egyrre csak ott úsznak az égen és a sár is egyre cuppog a csizmája alatt. Ehhez márcsak az hiányzik, hogy a volt tiszttartó fintorodjon elő valahonnan az iskola tájékáról. Hát ezt meg mi a szél hozta ide? — gondolja Dani, hisz nem látták már vagy tizenöt éve. De nem szól semmit, csak megy egyenesen. A tiszttartó ellenben, akin vadászkalap helyett csak' amolyan úri sapka látszik, hunyorogva vizsgálgatja Danit, sőt előre is köszön, ami ugyan csak furcsa, mert hisz Dani volt az ő keze alatt béres, nem pedig megfordítva.

— Jó napot, Dani, hát hová ebben a rossz időben?

— Hazafelé, ha az úrnak nincs kifogása ellene — böki oda Dani kelletlenül.

— Nem vagyok én már úr — szerénykedik a másik.

— Már mért ne lenne, ha az volt

— Sok minden volt és elmúlt.

— El, el — cuppog Dani csizmájs a sárban helybenhagyólag.

A tiszttartó gondolkozik, sapkája alatt vakargatja fejét úgy mondja:

— Sokféle gond legelészik azőt! a világban.

— Hát hiszen... — járulna a pa nászhoz Dani is szívesen, de aztár eszébe jut, hogy rossz helyen tenné meg aztán a mélaság tüskéje is szúr kálgatja a mellét, hát legyen másnál is keserű a keserű felhők alatt a ku tyanemjóját, így aztán csak annyi kérdez:

— Mióta nem volt itthon az űr?

— Vagy tíz éve, talán több is.

— Hát akkor ezt az utcasor háza sem ismerheti — mutogat kétoldali Dani —-, mert hogy ezt negyvennyoh óta építettük. Az ilyen híradáson per sze csak vidámodnl lehetne, már aki nek, de nem lehet, mert éppen elered az eső.

rendel neki is. Ez már olyan komolyabb beszélgetést irányozó gesztus. Ezt Bagi is érzi, mert menten megszólal:

— Nos hát most másikat kell venni.

— Vesz az, akinek van pénze — helyesel Dani.

— Az vesz — véli Bagi is.

Most megint lehet hallgatni, meg inni is egy keveset, az asszony témája azonban még mindig elég távolinak mutatkozik. Dani ennek okáért fordít a beszéden.

— Az asszony hogy van — kérdezi Bagi Pistát.

— Az megvan, miért?

— Hát csak kérdeztem, mert mindenfelét beszélnek az emberek.

— Még hogy az emberek? — ámuldozik Bagi Pista.

— Azok hát — Dani nyel egyet, hogy egy szuszra kimondja — azt állítják, hogy ebben a faintos világban elkapatta magát, meg hogy legényekkel csókolódzik.

Éagi Pistának az arca erre a híradásra ugyancsak elfehéredik, s ha nem a kedves komája ülne vele szemben, az asztalt is rádöntené, de így csak annyi szalad ki a száján:

— Hát ami' azt illeti a tied se különb.

Dehát Dani csak ezért a mondatért furfangoskodott, most aztán nagy buzgalommal vet! magát a Bagi állítására.

— Még hogy az enyim?

De Ságiból már kéretlenül is árad a sző. hogy ez meg az, meg kivel látták. Többet is mond, mint ami elég volna. Dani bele is szédül ennyi hamisságba meg a hetedik féldeetbe, készül is menni, de az igazságérzete még visszaparancsolja.

— Hát aztán István, amit a feleségedről mondtam, abból egy sző sem igaz, azt csak úgy mélaságból mondtam, hogy az enyimről kiderüljön az igazság.

— Még hogy mélaságból? — bámul rá Bagi.

Nagy Olivér:

íűbánatot látogató felhők úsztak az égen és Keszeg Dani, amúgy keménykötésü férfi, ahogy alattuk bandukolt, úgy érezte, mintha a melléig érnének. Ezt az érzését a sarat cuppOgtató gumicsizma is támogatni igyekezett, mert néha alulról felfelé Is gondolkodik az ember. Ilyenkor aztán az élet kellemesség termését a rossz pillanat egyből lekaszálja. Itt van mindjárt Mihály sógor, a pártelnök, azzal is hogy összeszólalkoztak ; minap a bikákon. Keszeg Dani ugyanis az állami birtok bikáit gondozza, na nem az összesét, csak a különbjét, aztán ebből eredt a baj. Hát nem is éppen a bikákból, hanem a súlygyarapodásból. Mert az tudnivaló, hogy azután jár a havi fizetség. Járna Is, ha jól kiszámítják, de. ha nem?! Akkor csak annyi a magyarázat, hogy hibás a mázsa. Hát ez így nem igazság és Keszeg Daninak menten előreujjrik az ádámcsutkája a visszaemlékezéstől, a sártól, a lógó felhőktől, meg az egyéb keserűségektől. S Ilyenkor aztán az se használ, ha Mihály sógor csendesen megkérdi, hogy hát mennyi volt az a fizetség, Dani? Volt vagy kétezer — gondolja vissza Dani a saját válaszát, de ha hibás a mázsa, a kutyanemjóját! De még ez sem elég, mert Mihály még tetézi. Hát éhes voltál-e már Dani? — Voltam, ha nem ettem — cuppant Dani csizmája a sárban, de ezúttal kissé megelégedetten is, mert látnivaló, hogy így emlékezetből előfordítva is jónak mutatkozik a válasz. Mivel erre nem lehet megint végigprézsmitálni, hogy bezzeg mikor béres voltál, Dani, bezzeg mikor csizmád nem volt, Dani, aztán meg most már semmi se n 16. Dani. Erre legföljebb annyit lehet mondani, mint amennyit Mihály sógor is mondott, hogy bolond lyukból bolond szél fúj. Ámbár sértésnek ez Is elég, ha nincs is elegendő tárgyi nyomatéka.

Cuppognak a gondolatok és cuppog Dani csizmája a locsokban és besároződnak a gondolatok meg a csizma is, mert hát a kantintg még jó darabka út, ahol kicsit megrázhatná magát az ember. Így hát Daninak az is eszébe jut, hogy megdöglött a disznó. Pedig az állatorvost is kihívták, igaz hogy már csak a döghöz. Megdöglött a disznó, a kutyanemjóját. Hiába metélte szét a doktor, sok haszon is van már abból. Meg az olyan kérdésekből, hogy szuszogott-e? Hát persze hogy szuszogott, azért disznó. De még ez se elég, mert ilyenkor a magyarázatot is illik végighallgatni. Hogy így meg úgy tuberkulotikus volt ez a disznó. Na nézzen csak ide, ehun ni lemetélek egy darabot a tüdéjéből, ez a rész úszkál a vízen, de emez már elmerül, mert ez a része beteg. Hát az Ilyesmivel pancsoljon csak, akinek kedve tartja, megdöglött a disznó, úgyse lehet tenni már semmit. Még szerencse, hogy eddigre már a kantin előtt cuppog a csizma, le is lehet rázni róla, ami rája ragadt, no csak a nagyját, mert az apraját úgyis a kantinban hagyja az ember.

— Egy felet — parancsolja Dani, ahogy belép. Hogy milyet, azt nem kell külön mondani, az már a kantinos dolga, egyúttal az emlékezőtehetségét is fitogtathatja, mert például a Dani féldecije mondás nélkül is rumot jelent, ellentétben Bagi Pista bácsiéval, aki már bent ül a sarokban s a vodkáját kortyolgatja.

Bent a kantinban egyébként meleg tapasztalható. A rumtól is, de a vaskályhától is, amely mögül éppen most szalad elő egy egér. A kantinos oda is legyintene valamit a félkarjával, de hát nincs semmi a keze ügyében, meg aztán az ilyesmivel nem is igen érdemes törődni, hacsak azért nem, hogy a keksz meg a piskóta megkímélödjék a megrágástól.

Dani Bagi Pista bácsi mellé telepszik. Nem mintha nem volna több asztal, mert van még három is, hanem mert valami kitudakolni való nyomja a mellét. S bár ez is még a kívül ragadt saras világhoz tartozik, de tartozik Bagi Pistához is, mert őkelme igen pletykás meg sokat tudó ember, hát lehetne hozzáfordulni, — persze nem egyvégből, inkább csak messziről kerülgetve. Dani ugyanis féltékeny a saját feleségére. Ez elég különös, de így van. A viszonyok hozták magukkal, meg a mosógép. A kutyanemjóját a mosógépnek, mert ahol az van, ott az asszony ráérősebb. Dániáknál pedig van, dacára a bérek körüli előbb említett zavaroknak. Ezért aztán Dani így kezdi a beszélgetést.

— Hát megdöglött a disznó.

— Meg — bólint rá Bagi, mert hiszen már úgyis tudja és különben is mit lehet az ilyesmire válaszolni.

így aztán a beszélgetés egyelőre elakad. Dani rendelhe’ hát még egy felet s hogy a Bavi pohara se maradjon szégyenben, miután az hallgat,