Szabad Földműves, 1966. január-június (17. évfolyam, 1-25. szám)

1966-06-18 / 24. szám

Színjátszócsoportok, énekkarok A műkedvelő színjátszó csoportok Idei országos szemléjén Komáromban három régi Ismerős csoporttal talál­koztunk. Mindjárt meg kell Jegyezni azt is, hogy az elmúlt évben lényege­sen több — konkrétan öt felnőtt és egy diákcsoport — előadásában gyö­nyörködhetett vagy bosszankodhatott a közönség, Mert tavaly volt az Is, az Is. Örömöt okozott a lévaiak Luigi Candoni Szombatesti vágy című drá­mája, s a rozsnyői iskola Csongor és Tündéje, hogy csak a legkiemelke­dőbbeket említsük; amit meg egy­szer már elmarasztaltunk, arról most ne beszéljünk. Elsőnek a lévai kultúrotthon mel­lett működő Garamvölgyi Színház mu­tatkozott be G. B. Shaw Pygmalion című drámájával. Shaw nagyszerű drámájának bemutatása komoly felké­szülést igényel, s csak akkor érdemes színre vinni, ha megfelelő gárda áll rendelkezésünkre. Ez a megállapítás egyben azt is jelenti, hogy az emlí­tett megfelelő gárda hiánya esetén fáradozásunk hiábavaló. A lévaiak előadásáról jóleső nyugalommal mond­hatjuk, hogy a lehetőségekhez mér­ten mindent megtettek és valóban színvonalas előadást látott a Jókai Napok közönsége. Elsősorban is az előadás összhatását kell dicsérni, amely mindvégig jól igazodott a drá­ma légköréhez. Az egyes szereplők teljesítménye (gondolunk Itt néhány epizód-alakításra) itt-ott ugyan több munkát alaposabb kidolgozást igé­nyelt volna, de ez nem olyan lénye­ges hiba, amit különösképpen fel kellene róni az együttesnek. Nagy­szerű és minden tekintetben dicsé­rendő a színpadkép, amely érzésünk szerint sokat emelt az előadás szín­vonalán. A lévai együttes munkájában érezni a tudatosságot. S ez nagy eré­nye egy műkedvelő együttesnek. Can­doni után G. B. Shaw Pigmalionjának bemutatása igényt fokozó folytatás. Az érsekújvári együttes Szinetár— Behár „Susmus“ című zenés vígjáté­kéval szerepelt a fesztiválon. A víg­játék témája, hogy a főszereplő öre­gedő írónak nincs „témája", s ebből a „nincsből“ kerekedik ki „valami“, s ezt a valamit zenés vígjátéknak ne­vezzük. Ilyen alapon az úgynevezett könnyű műfajt képviseli, s e „köny­­nyűség" mineműségét az üresség jel­lemzi. Akad ugyan benne olyan színe­zet, amely mintha a nemzedékek ér­vényesülési harcát tükrözné (az idő­sebb generációból való Írók nem en­gedik érvényesülni a fiatalokat), de a végén minden megoldódik, mert az idősebb generáció — nagyon bölcsen — kölcsön adja nevét az újnak... Szóval harmatgyönge. Mármint a mű. Az újváriak mégis ügyesen tudnak játszani, s főleg énekelni. Ez a fő­­erősségük. Kár, hogy nem nyúlnak valami igényesebb műhöz. Egész ér­dekes lett volna egymás mellett látni — ez ugyan csak esetleges feltétele­zés — például a Pigmalíont s a belőle készült My Fair Lady-t... Színvonal tekintetében nem a drá­mát értve ezalatt, hanem az előadást — a kassaiaké a pálma. I. Rusnák Isten hátamögött című mai tárgyú drámáját jó hangvétellel és átéléssel hozták színre. Ez már csak azért is említésre méltó, mert, a csoportban olyan fiatalokat is találunk, akik elő­ször vannak színpadon. Itt elsősorban a Janát alakító Burkus Júliára gondo­lunk. Az idei műkedvelő színjátszó cso­portok fesztiválja a tavalyihoz viszo­nyítva erős színvonalbeli javulást je­lent. A színjátszó csoportok bíráló bizottsága az együtteseket és a sze­replőket az alábbi díjakkal jutalmaz­ta: Jókai Emlékérmet és oklevelet kap­tak a Lévai Kultúrotthon mellett mű­ködő Garamvölgyi Színház a „Klasszi­kus színmű színvonalas bemutatá­sáért"; a CSEMADOK érsekújvári szín­játszó csoportja a „Szórakoztató ze-A záróünnepség alkalmával meg•> koszorúzzák a Jókai szobrot. (Prandl Sándor felv.) nés mű bemutatásáért" és a CSEMA­DOK kassal színjátszó csoportja a „Mai tárgyú dráma színvonalas be­mutatásáért". Egyéni díjakat (emlékérmet és ok­levelet) kaptak: Nagy László a „Kö­vetkezetesen érvényesített rendezői koncepcióért"; FhMr. Boleman Iván a „Tempó-ritmus dinamikai egységet teremtő rendezéséért" és Marossy La­jos a „Kifejező és harmonikus kom­pozíciókkal épített előadásért“. A bíráló bizottság oklevéllel jutal­mazta a kiváló női alakításokért: Czinte Évát, Eliza alakításáért G. B. Shaw Pygmalion című színművében; Kiss Magdát Teremes Emese alakítá­sáért Szinetár—-Behár Susmus című zenés 'vígjátékában és Burkus Júliát Jana alakításáért Rusnák Isten háta­mögött című színművében. Kiváló férfi alakításokért kaptak oklevelet: Zórád Aladár Doolltle ala­kításáért Shaw Pygmalion című szín­művében; Dr. Druga János Baranyl Ákos alakításáért Szinetár—Behár Susmus című zenés vígjátékában; Va- Jányi Béla Guszti alakításáért Rusnák Isten hátamögött című színművében; Kovács Károlyt Károly alakításáért, Antal Pált a plébános alakításáért és Varga Józsefet az igazgató alakítá­sáért szintén Rusnák színművében. Kiváló epizódalakításáért kaptak oklevelet Kriszta Klára, Kabáth Gab­riella és Sidó Zoltán. További alakí­tásokét könyvjutalomban részesítette a bíráló bizottság Blaha Teréziát, Fű­­ry Ferencet, Dr. Thirring Gyulánét és Horváth Miklóst. Oklevéllel jutal­mazta továbbá Hochsteiger Ferencet G. B. Shaw Pygmalion című színmű­vének díszletéért és a CSEMADOK Kassai Színjátszó csoportját az ért­hető, szép, magyaros színpadi beszé­dért. Az idei Jókai Napok záróakkordja­ként az énekkari fesztivált bonyolí­tották le. A fesztivál keretében be­mutatkozott a Rozsnyói Magyar Mun­kásdalárda, az egerszegi énekkar, a Nyitrai Pedagógiai Institut vegyeska­ra, a nagymegyeri énekkar, a Pozso­nyi Magyar Tannyelvű Általános Mű­veltséget Nyújtó Iskola leénykórusa, a deák! vegyeskar és a -Szlovákiai Magyar Tanítók Központi Énekkara. örvendetes tényként kell mindenek­előtt elkönyvelni, hogy a már-már elhalófélben lévő énekkari mozgalom az utóbbi két év alatt szinte teljesen újjáéledt, felfrissült, s hatása megnö­vekedett. Ezt az örvendetes változást elsősorban a Szlovákiai Magyar Ta­nítók Központi Énekkarának létezése és eddigi tevékenysége hozta létre. S ma már nemcsak a mozgalom fel­­újulásának örülhetünk, de megnyug­tató az egyes énekkarok színvonala és igényes repertoárja is. A tanítók központi énekkara mellett elsőként a Rozsnyói Magyar Munkásdalárdát kell kiemelni, amely Mikus Imre kar­nagy vezetésével valóban nagyszerű együttessé fejlődött. De nagyon igé­nyes műsort adott a pozsonyi iskola leánykórusa is. Az egerszegi együttes előadása jó összhatást keltett, de náluk még törekedni kell a tisztább kiejtésre. A deák! énekkar munkájá­ban a tudatos válogatás dicsérendő. Repertoárjuk nagyobbik hányadát fő­leg népdalok és népdalfeldolgozások képezik. Ez, ennyi volna röviden, amit el­mondhattunk az idei Jókai Napok eseményeiről. Sok megoldásra váró probléma került a felszínre, amelye­ket az illetékes szerveknek minden­képpen meg kell oldaniuk. Főleg a szervezési kérdések igényelnek alapo­sabb és rendszeresebb munkát. Re­méljük, hogy az idei Jókai Napok ta­nulsága felett nem siklanak át kö­zömbösen, számbaveszik azokat, és reméljük, jövőre több dicséretet és kevesebb elmarasztalást írhatunk cí­mükre, Gál Sándor Az összkórus előadása — No, látod! A saját füleddel hallottad, hogyan vélekednek rólad... Jobb lesz csendben hazamenned, mert rosszul járhatsz, Ferkó fiam. — Rongy ember maga, Károly bácsi, ezerszer is a szemébe mondom én, ha akarja, és ne nagyon küldözgessen, mert én haza megyek a két lábamon, de magát lepedőben viszik hazai — Most aztán elég legyen, hallod-el — mondta felpattanva az el­nök, és mellbetaszította Ferkót. Mintha betonoszlopba vágódott volna az ökle. Talán már meg is bánta a tettét, de késő volt. Villámgyorsan felemelkedett Szabó Feri keze, és akkora pofont adott az elnöknek, szinte szikrázott tőle a levegő. Sós Károly elterült, mint a béka. Eszméletét vesztette. Orrán-száján dűlt a vére. A vendéglős öntözte életre. Szabó Feri meg nyugodtan körülnézett, és csendesen megkérdezte. — Kinek kukorékolok én úgy, mint az idétlen kakas? Csend volt: senki sem válaszolt. Varga Laci lépett hozzá. —■ Gyere, Ferkó, menjünk hazai — Megyünk, pajtás, most már mehetünk. Amit akartam, elintéztem. Több dolgom már nincs a faluban. Hétfőn korán reggel összepakolt, vonatra szállt, és Varga Lacival együtt felutazott Pozsonyba. Az építkezésen felvették, nyomban munká­ba állhatott. Egy betonkeverő gép mellé osztották be. Azt kezelte. Nem is rosszul. • • ft DÉLUTÁN hat óra, A napocska lehajtóban a nyugati égbolton ragyog. Nem tűzhet már be a szobába, mert a ház eresze felfogja a sugarát. Az asztalra újabb üveg kerül, ömlik a poharakba a bor, amelynek olyan a színe, mint az alvadt vér ... — Hát mégis csak hazajöttél, fiam? — Haza. — Igyál I — Tudja, hogy azelőtt sem szoktam. — Azért csak igyál! Jó borocska. Egészségedrel Isznak, de csak keveset. Szabó Gábornak, ha lehet, még merevebb és sötétebb az arca. Csak a szeme nyugtalan, az kutat szüntelen. Kínszenvedés ülni előtte: hegye, éle van a tekintetének. Szúr és hasít egyszerre. — Valami történt veled, fiam? — Nem, semmi. — Látom én. — Rosszul látja. — Most már Itthon maradsz? — Nem tudom. — Pedig azt tudnod kéne. — Majd meglátom. — Jó, majd meglátod... Nem vagy éhes? (Folytatjuk.) — Nem, Hullámsírban MEGEMLÉKEZÉS AZ ÁRVÍZRŐL 1985. Június 10. Esik. Napok, hetek óta állandóan zúg a szél, az eső meg csak szakad. Mintha az ég „lyukas“ csatornái soha többé nem akarnának behegedni. A víz szintje percről percre emel­kedik. Már úgy látszik nincs segítség. Láttam, amint terhes anyák remény­kedve siettek az ítéletidőben segíteni. Tartották, cipelték a zsákokat, s egy hét múlva a világra hozták a kis emberpalántákat. Jó volt érezni, hogy értelmiségi, paraszt és munkás egy­másnak nyújtott kezet a közös cél érdekében. A védekezést gátolta az egyre zuhogó eső. Idegfeszítő percek, órák múltak egymás után, s a bi­zonytalanság pillanataiban felcsillant a bizakodás, a remény. Kár, hogy senki sem jegyezte fel a nevét annak a kot­rógépkezelőnek, aki Nemesócsán éjt nappallá téve egyedül, emberfeletti erővel dolgozott. Alvásra sem jutott ideje. Harminc-negyven traktor állan­dóan hordta a földet Nagykeszire. Enni is már alig tudott a fáradtság­tól. Csupán az agyában beidegzett mozdulatok hajtották a gépet, s a felelősségtudat. Nagykeszi és Csallóközáranyns kö­zött közel száz buzgárt számláltak meg. Homokzsákok ezreit nyelték el a feltörő vízsugarak, s a zsákok egy­re fogytak, mindig kevesebb volt, segítség nem igen érkezett. Emberi helytállások, a szürke hét­köznapok csodával határos hős tör­ténetei születtek ezen a nyáron. A krónikás dolga, hogy feljegyezze Fe­­rusz Károly nevét. Az egyszerű falusi traktorost az otthon féltése, határ­talan emberfeletti önuralma készte­tett arra, hogy megemlékezzem róla. Sok kósza hír járta abban az idő­ben. Többek közt az is, hogyha Csal­­lóközaranyos felett szakít a víz, az ősi Komáromot nem lehet megmente­ni ... a távolság alig tizenöt kilomé­ter, a védekezésnek nincs értelme. Fe­­rusz Károly bátorsága és egy kis ön­feláldozó embercsoport megakadá­lyozta a tragédiát. Az álmatlanság ekkor már kibírhatatlan volt. A leg­nagyobb veszélyben, amikor a töltés a buzgár feltörése által szinte in­gott, az emberek megfutamodtak. Csak ő maradt szembenézve a halál­lal. Húzta-vonta a homokzsákokat, a többiekbe is bátorságot öntve, s talán ekkor menekült meg Komárom. Helyt­állásáért a „Kiváló munkáért“ kitün­tetést kapta. Ö és társai csupán a puszta életet s némi ruhafélét vittek magukkal a tragédia után ... 1985. június 17. Esik az eső. Gép­kocsik tömege, az emberi küzdés az árral szinte emberfeletti. Délelőtt tíz óra. Csicsótól Komáromig bizakodás, — ha még ezt az árhullámot kibír­juk, győztünk. A buzgárok egymás után törnek fel, nyelik a zsákokat. Dél felé a víz szintje csökken, majd valaki rohan, a hírrel, Kulcsodnál sza­kított a víz! Telefonálás, riasztó kó­sza hírek. Nem hittünk, bizonyosat senki sem mondott. Kora délután. A hihetetlen hír — valóság! Riadtan tekintünk egymásra. A hulló könnyek már nem tudnak ellenállni a zúduló víznek. A környéken még egy-két na­pig védekeztek, megpróbálták a lehe­tetlent. Mi beláttuk, nincs segítség! Kulcsod, Csicsó, Csilizradvány, Szi­tás, Izsap, és sorolhatnám tovább a falvak neveit, a vízben fuldokoltak. Nemesócsa, Tany, Ekel, Füss, Nagy­keszi, Aranyos, Megyercs csak pár nap múlva jutott a pusztulás sorsára. 1985. június 19. A víz már Komá­rom felé tart. A közbeeső községeket kiürítették. Csupán az önként mara­dók nem tágítottak. Tany és Nemes­ócsa körül volt zárva. Nem volt jár­ható út. A dunamenti községeket csak a töltésen lehetett megközelíteni. Harminc-negyven ember még mindig védte a Kolozsnéma—Aranyosi Duna­­szakaszt. Délután fél öt. A víz már betört Nagykeszire is. Este hét óra tájban már egy utcasor romokban hevert. Szanaszét úszkáló szekrények, ruhafélék, állatok földi maradványai­tól volt szennyes a víz. Másnap jött a segítség. Szovjet, magyar és csehszlovák katonák ki­ürítették a falvakat. Akkor is süvített a szél, esett az eső, a monoton víz­csobogás zaját túlharsogta egy-egy utcasor recsegése-ropogása, amint el­temetkezett a hullámsírban. Sokan nem akartak távozni. Szem­tanúja voltam, amikor egy idős asz­­szonyt kényszerrel sem tudtak elvin­ni a házból. Felmászott a padlásra. „Inkább haljak meg itt, de akkor sem megyek sehová!“ — és ott is maradt a faluban. Találkoztam agyongyötört emberek­kel, akik maguk sem tudták merre tartanak. Keresték a családjukat. Ér­sekújvárban az állomáson láttam egy menekültet, a nevére már nem em­lékszem. Kopott zsákot szorongatott a hóna alatt. Két kisfiát s a feleségét kereste egy hét óta. A zsákban egy fejsze volt. Nem tudom mire szánta. De amikor kibontotta, elsírta magát és otthagyta minden „vagyonát" a váróterem rácsos padján... Szívbemarkoló látvány volt nézni, ahogy menekülünk a puszta életet mentve. Az ország minden táján ta­lálkoztunk akkor csallóköziek. Kisírt­­szemű öregasszonyok, visszafojtott férfikönnyek, az el nem sírt bánatok — mind megannyi emberi sorsot hor­doztak magukban. Keresem édesanyámat, húgomat, fe­leségemet ... — repült az éter hul­lámain, s az újságok hasábjain mást sem lehetett olvasni. Rokonok, isme­rősök keresték egymást. Egy nyáron keresztül, amit kitörölni nem lehet az emlékezetből. Otthon jártam. A víz idején egye­dül a családból. A csekély huszonöt kilométert gyalog tettem meg Komá­romból. Hátha a mi házunk ... Mégis magasabban van. De úgy látszik a víznek mindegy volt. Egy hétig voltam otthon. Utána hazajött az apám is. A töltésen talál­koztunk. Nem mertem megmondani az igazat. Amit láttam, nem tudom elfelejteni. A megszokott családi fé­szek egy romhalmaz volt. Az úszkáló, bevetett ágyak között egy falka liba fürdött. A rózsák a ház körül soha szebben nem nyíltak. A természet da­colt a vízzel, csak az emberi munka gyümölcse nem tudott ellenállni. Apám nem szólt, csak nézte a ro­mokat... CZITA BÉLA Tulipános Szerencsére nem vagyok hollandus. Különben most enne a sárga irigység. Tulipános hazámra büszke, lokál­­patrióta szívemet keserűség öntené el. S szomorúan vinném haza a hírt véreimnek. „Kedves hazámfiai, vége a mi tulipán-hegemóniánknak" — mondogatnám úton-útfélen. „Menje­tek el Dunaszerdahelyre és borulja­tok le. Boruljatok az anyaföldig a szerdahelyi óriástulipán előtt." Mondom, szerencsére nem vagyok hollandus. És ezért nem esz a sárga irigység. Inkább a méreg. Ráadásul kétely, bizonytalanság lett rajtam úrrá. Nem tudom ugyanis egészen pontosan eldönteni, vajon mi célt szolgálnak ezek a hatalmas, másfél­­méteres, pléhből készült tulipánok, amelyek a gyönyörű új szálló melletti parkot és általában a város parkosí­tott részeit szegélyezik. Ha belenézek a tulipán belsejébe, akkor ... Igen, akkor minden kétséget kizáróan szemétládáról van szó. Egyszerűen azért, mert szemét található benne. Konzervesdoboztól kezdve a cigaret­tavégig minden. Mint általában a szemétládákban. Persze én már lát­tam valóban modern, ízléses és fő­leg praktikus szemétládákat. Ezek — ha ezt a célt szolgálják — se nem modernek, se nem praktikusak, s ami talán a legfájóbb, Ízléstelenek. Mégis csak furcsa, hogy egy elhasznált sta­­niclit szép sárgára mázolt, nyíló tu­lipánba hajítsak!... Az ember rossz szájíze viszont ak­kor sem múlik el, ha az említett tulipán-izéket dísznek veszi. A város díszítését szolgáló tárgyaknak. A kör­nyezettől és mindentől függetlenül ízléstelen, giccses díszek ezek. A vi­rágoságyak közepén kuksoló törpék, gombák és a többik népes családjá­hoz tartoznak. Elképzelhető egy harmadik verzió is. Dísz is, szemétláda is. Tulipános szemétláda! ... Ekkor viszont nem marad más hátra, minthogy csodál­kozzunk, essünk hasra a bámulat­tól... Na, és természetesen további javaslatokkal szolgáljunk. Például milyen szép lenne, ha a talponállók­ban margaréta alakú köpőcsészéket helyeznének el. Az arrajáró Lagen érdeklődését bizonyára felkeltené a mozaikkal kirakott és rejtett fények­kel megvilágított szennyvízlevezető­­csatorna is. De nem lenne kutya a köcsög alakú újságárus-bódé, sőt az erdei lak mintájára épített illemhely sem!... (polák)

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents