Szabad Földműves, 1966. január-június (17. évfolyam, 1-25. szám)
1966-04-23 / 16. szám
Receptek MÉZES KEKSZ 25 dkg cukrot leöntünk anynyi vízzel, hogy ellepje. Vi rúd vaníliával vagy egy csomag vaníliás cukorral folyton kevergetve felforraljuk. Adunk hozzá 15 dkg melegített mézet és melegen ráöntjük 50 dkg rozslisztre (lehet búzaliszt is). Mikor langyosra hűlt, egy egész tojással, 4 dkg olvasztott vajjal és egy jó késhegyni szódabikarbónával — melyet egy kávéskanál langyos tejben tál fölött futtatunk — alaposan kidolgozzuk a tésztát. Közben kezünket kissé lisztezzük, hogy ne ragadjon. Másnap lisztes deszkán 5 gombócba gyúrjuk, majd vékonyra nyújtva kekszvágóval vagy pogácsaszaggatóval kiszúrjuk. Margarinnal vékonyan kikent és lisztezett tepsibe rakva, pirosra sütjük. Mézes citromkrém a kekszhez. Mély porcelántálban vagy habverő üstben elkeverünk 2 tojást, 20 deka mézet, 4 evőkanál lisztet, 5 deciliter tejet és egy citrom finomra reszelt héját. Mikor jól eldolgoztuk, gőz felett főzzük, folyton keverve. Mikor már sűrűsödni kezd, egy citrom levét öntjük rá és 8 dkg vajjal újból simára kavarjuk. Mélyebb kistányérkákba adagoljuk és hidegen tálaljuk, cukros tejszínhabbal. MÉZES PISKÓTA Egy mély porcelántálat egy fazék meleg vízgőzre állítunk; beleütünk 3 egész tojást, s adunk hozzá 3 jókora kanál mézet, egy kávéskanál vizet, egy csomag vaníliás cukrot; ezt habverővel folytonosan verjük, amíg csak szép síma és habos nem lesz. Arra vigyázzunk, hogy az anyag lassan, fokozatosan langyosodjon meg, forróra melegíteni nem szabad. Amikor elég sűrű és habos, levesszük a gőzről, fél citrom levét és a reszelt héját adjuk hozzá, majd kanállal lassan, óvatosan kavargatva beleszórunk 10 dkg puha lisztet. Keskenyszélű sütőlapot megkenünk margarinnal, tiszta papírt teszünk rá, belisztezzük, majd kanállal erre kenjük rá a tésztaanyagot, elsimítjuk és vigyázva kisütjük, de nem szárítjuk ki. — A kisült tésztát porcukros szalvétára borítjuk, s azon melegen lekvárral kenjük be és felsodorjuk. Szálkásra vágott diót vagy mandulát pirítunk: egy kávéskanál mézet, egy kis kanál vízzel felmelegítünk, egy kis rumot adunk hozzá, ezzel a tekercset megkenjük és azonnal beleforgatjuk egy tiszta papíron a pörkölt dióba vagy mandulába. Egészen langyos sütőben fél órán át szárítjuk. Az Ipoly-menti füzesek alatt találkoztam vele. Régi ismerősként üdvözöltem Lajos bácsit, a vérbeli méhészt, akitől csak tanulni lehet. Most is azért jött, gyalogolt a tajtékos Ipolyhoz, hogy a partmenti fűzőn figyelje a méhek munkáját. Néhány percig együtt nézegettük a szorgoskodókat, hogyan röppennek, szállnak virágról-virágra, hallgattuk a méhész fülébe zenélő örömteli zümmögést. — Mézel a fűz — mondta Lajos bácsi, majd magához húzott egy ágat, letépett a virágból, szétbontotta szirmait, s mutatta a kehely legmélyén rejtőző parányi, csillogó nedűt, a nektárt. — ló év mutatkozik. Lehet kipótolja a tavalyit — toldotta meg a beszélő szavait. — Lajos bácsi megint kap majd egy csomó prémiumot és a méhészek versenyében ismét bejut az elsők közé. Az őszbecsavarodott hajú ember, kezében az ággal, újabb virágot bontogat. Szavaim hallatára ujjai ernyedten eresztik szabadjára az ágat, mely helyére pattan. Most nem tudni, mit néz, a virágözönt, vagy a bárányfelhős égboltot, de háttal állva szűri a szót jogai között. — Maga még nem hallotta? — Mit, Lajos bácsi? — Most három éve, hogy nem méhészke-. dem. — Ne em méhészkedik? Ne tréfáljon ..., hiszen egész életében méhész volt! — Kirúgtak, mint aki nem végezte dolgát, pedig az egész járás tudott eredményeimről. Szóval nem jutott fülébe az eset? — kérdi, miközben szembefordul velem. Az imént még a virágban gyönyörködő, csillogó szempár hirtelen elfátyolosodik. A fiatalosan mozgó emberen látni az évek súlyát. Leülünk a part harmatos füvére, s szótlanul várom, hogy Lajos bácsi mondja el a történteket. Előttünk az öreg fűz tövében ibolya bonti ja szirmait. Szerényen bújik fűszálak takarásában, a figyelő szem mégis észreveszi. Gondolom, a vérig sértett ember is ezt nézegeti, mert mély hallgatásba burkolódzik... Vagy talán gondolatait rendezi? Eltelik néhány perc, mire megszólal. — Ki segít az én bajomon?! Hacsak a jóisten nem, ha egyáltalán létezik, jártam fűhöz fához, meghallgattak, igazat adtak, de maradt minden a régiben. Aki kirúgott, eU bocsájtott, erősebbnek bizonyult nálam. Az erdész irigyelte meg sorsát, fizetését, de még inkább a prémiumot, mely sokszor nagy összegre rúgott. Jó kezekben volt az erdészet százhúsz családos méhészete. Négy-M ézel a fűz ven éves tapasztalat táplálta a tudást, mért egyre busásabb kamatot a mézhozamra. Lajos bácsihoz eljártak a környék méhészei tanácsért, bíztató szóért. Es mégis megtörtént az igazságtalanság. Racskó erdész nem tudta mitévő legyen Ancsa lányával. Valahogyan eljutott az érettségiig, de tudása többre nem futotta. Ekkor támadt a mentőötlet, mi lenne, ha ... Az öregnek úgyis elérkezett a nyugdíjaztatási ideje, a lány átvehetné a méhészetet. Csak nem fog nyomorult hét-nyolcszáz koronáért valamilyen eldugott irodában görnyedni, amikor az erdő hús lombfal alatt az ózondús levegőn, könnyű munkával súlyos ezreket kereshet. Hiszen hatvanháromban csupán prémiumként közel tízezer korona ütötte a méhész markát. Miért ne maradhatna ez az összeg a családban? Így történt, hogy amíg Ancsa a méhésziskolát járta, Racskó a talajt készítette számára. Egyre sűrűbbé vált a látogatás, szaporodott a szóváltás. Először a nyugdíjjal vonult ki az erdész, majd a papírokat emlegette. Ekkora méhészet vezetéséhez iskolázott szakember szükséges. Racskó az előre elkészített hurkot oly erővel szorította a méhész nyaka körül, hogy a lánnyal együtt Lajos bácsi nyugdíjaztatása Is megérkezett. Kezdetét vette a kálvária-járás, de nehéz volt a kereszt. Súlya alatt összeroppant. — S most mi van a méhekkel? — kockáztatom a kérdést. Nagyot leqyint kezével. — Gondolhatja ... — Gondolom, mégis kíváncsi vagyok, mire ment a lány a méhekkel. — Nagy baj lehet, mert Racskó tegnap felkeresett. — Az erdész? — Eljött a lakásomra. Kérte, menjek viszsza és hozzam rendbe a méhészetet. Sejtem, mi van mögötte. Lánya becsületét félti, akt tönkretette a méhcsaládokat. Fizetését felszedte, de munkáját elhanyagolta. Tavaly nagyon „takarékoskodott“ az etetőcukorral és ez betetőzte a bajt. — Visszamegy? A hirtelen támadt csendben élénken hallatszik a méhek zümmögése. Egyszerre emeljük fejünket a hang irányába. Figyeljük a mit sem sejtő szorgalmas méhecskéket, melyeknek sorsa itt dől el, a virágzó füzek tövében. — Mézet gyűjtenek — suttogja maga elé Lajos bácsi. — Gyerünk, mert ilyenkor minden jóravaló méhésznek sok a dolga. Sándor Gábor Az idei 2. sz. mellékletben e cím alatt megjelent cikkhez szívesen szólok hozzá. Csatlakozom Csurilla József azon kijelentéséhez, miszerint a legjobb anyák a rajbölcsőkből és a csendes anyaváltáskor nevelt természetes bölcsőkből származnak. Miért akarunk hát mesterséges, kerülő úton nagy pepecseléssel eljutni oda, ahova egyszerűen, könnyűszerrel is eljuthatunk, ha elfogadjuk, amit a természet felkínál? Hát nem ez a legtökéletesebb? A kísérletezésekre a gyakorlati méhészeknek nem is igen van idejük. Becsüljük és mentsük meg hát, amit a természet nekünk olyan nagyszerűen felkínál. Ám a „Méhész“ 3. számában Szlovák Miklós ny. tanár tollából közölt cikk 5. ponttal „Késő ősszel a fiasítás teljes megszűnte után az öreg anyás család más, idegen anyát is elfogad.“ Bátorkodom az e téren VITATKOZZUNK! nyert saját tapasztalatomat hozzáfűzni e sorokhoz. Öreg anyát fiatal anyával kicserélni mindig óvatosságot kíván, mert a család az öreg anyához ragaszkodik. Késő ősszel a fiasítás teljes megszűnte után, amikor a családban a fajfenntartási ösztön a minimumra csökkent, anyásítani nehéz. Éppen ez az a stádium, amikor az anyásítás a legkevésbé biztos. Ekkor csak anyás tartalékcsalád hozzáadásával sikerül, mert az anyát megvédi saját népe. Ojabb idézet: „A családnak előbb érett fiasítást, fiatal népet adunk, majd egy keretnyi petét, napos nyílt fiasítást s mihelyt a család anyabölcsőket húz, hajlamos a termékeny anya elfogadására.“ Engem a gyakorlat arra tanított, hogy ha a családot így ellátjuk mindenfajta Hasítással és megvárjuk míg bölcsőket húz, már nem is érzi úgy anyátlanságát, hogy egy új fiatal anya elfogadása biztosítva lenne. Ha a család anyátlansága felől nem vagyunk biztosak, akkor természetesen egy keretnyi pete beadása ajánlatos, hogy meggyőződjünk annak anyátlanságáról. De ha bölcsőket húz a beadott peték fölé, vagyis az anyátlanságról ezzel meggyőződtünk, ajánlatos ezt a keretet eltávolítani, mielőtt az anyát a családnak beadjuk. Az anya elfogadása annál biztosabb, minél kevesebb lehetősége van a családnak anyanevelésre, azaz nincs nyílt Hasítása, mely fölé bölcsőket húzhatna. Nagy Júlia
