Szabad Földműves, 1966. január-június (17. évfolyam, 1-25. szám)

1966-04-23 / 16. szám

Buriszkibá

Bal keve még mindig a kilincset fogta és vállánál neki támaszkodott az ajtának. Pár perce állhatott így. Ügy érezte, ha az imént távozó korareggelt látogató után erősen beteszi az ajtót, akkor elhiteti magával, hogy itt sem volt... Igen — mondta hangtalanul —, nem volt Itt senkt... nem mondott semmit... nem igaz...

— Persze, hogy nem igazi — kiáltott fel Apám, és hirtelen elengedte a kilincset. Gyors léptekkel a fogashoz ment és magára vette a kabátját. Arcvonásai nyugodtak és bizakodóak lettek. Hosszú piros sáliáért nyúlt és mozdulatában mintha könnyed legyintés is lett volna. De ahogy elkezdte nyaka köré tekerni a sálát, egyre lassúbb és szélesebb köröket írt le, végül erőtlenül engedte le a kezét és bágyadt tekintettel nézett végig a kimondhatatlanul rendetlen és piszkos szobában.

A légnyomástól betört ablaküveget helyettesítő papír sárgás barna fénynyel vonta be a két vetetten ágyat, a foghíjas polcú rozoga hármasszekrényt, az asztalon a piszkos edények között sorakozó terpentines és lakkozó üvegeket, a megszámlálhatatlan festéktubust és ecsetet, melyeken a rászáradt sokszínű olajfestéket már finom porréteg lepte be, és furcsa színt adott a közel száz darab kész és befejezetlen festménynek, amelyek egymásra dobálva, széknek és falnak támasztva betöltötték a szobát. Közel egy hónapja állt így minden mozdulatlanul, azóta a reggel óta, amikor Zoltán bátyámat feltette az első Er-< délybe Induló vonatra.

Ötödik hónapja lakott itt. Negyvennégy decemberében, amikor az én lakásomon már nem maradhatott, felkereste öccsét a üamjantcs utcában. A család még októberben evakuált a gyerekekkel és a lakást Zoltán bátyámra bízták, aki mint fiatal festőnövendék élt Pesten, s mivel gyerekkora óta tüdőbeteg volt, megúszta a katonaságot. Bátyámat szerény és barátságos természete miatt szerették a házban. Sorban lefestett valamenynyt lakót. Ezért cserébe enni adtak nekt, sőt amíg volt miből, be is fütöttek nála. A földszint végében meghúzódó lakás minden szürkesége ellenére kirakat volt. Nemcsak a házmesterné látta, hogy ki megy be az ajtaián, de az egész bérház. Így Apám további bujkálása problematikussá 'vált. Néha azonban az életben is előfordul olyasmi, mint az ő meséiben. A házmesterné férjét még a nyáron elhurcolták, és este, amikor behozott bátyámnak egy tányér levest, nem volt szükség magyarázkodásra ...

— Ugye itt maradhat az Édesapám, Kovács néni? — tette fel bátyám egyenesen a kérdést. Kovács néni szótlanul bólintott és lassan kifelé indult. Az ajtóban még kérőn hozzátette:

— A szűz anyára kérem, nappal nehogy kimozduljon. Ezentúl majd én hozom be az ételt más lakóktól is.

— Az feltűnő lesz — mondta bátyám aggodalmasan, de Kovács néni legyintett.

— Bízza rám Piktorka, maga már úgyis nagyon fertőző — mondta cinkosan és betette maga után az ajtót.

A levesek egyre gyérebben jöttek, didergő éhezésben teltek a reménytelen napok. Január végétől már csak egy négy kilós korpával kevert lisztes zacskó volt Apámék minden vagyona. A lopkodott tüzelővel — később értéktelen könyvekre, ruhaakasztókra és a „felesleges" kisebb bútorokra Is sor került —. nyitott láng felett ebből a lisztből szárítgatta Apám naponta egyszer a „fenséges" eledelt. A pontosan kimért adagból vízzel pépet csinált és lapotya formájában Inkább bekormozta, mint megsütötte a

láng felett. Egy villa és egy kés segítségével ide-oda forgatta a süteményt és, hogy nyomorúságát elűzze, akrobata mutatványnak minősítette ezt a műveletet, amely szerinte rendkívüli kézügyességet igényel. Így a sütés szertartássá vált és a ceremónia alatt szűnni nem akaró elragadtatással dicsérte magát. S amíg a szobában szállt a füst, aggódva pillantott bátyámra, aki ekkor már állandóan feküdt.

Most ezén az áprilist reggelen, ahogy körbe jártatta szemét a szobán, egy pillanat alatt mindezt felidézte. Persze, hogy nem Igaz — ismételte meg halkan és sietős léptekkel kilépett az udvarra.

— Elkésem a gyűlésről — bosszankodott magában, és meggyorsította lépteit. A kapuban Kovács néni állta útját:

—- Jaj, de siet doktor úr, adtam volna egy kis meleg kávét.

— köszönöm, Kovács néni, majd ha haza jövök — válaszolta Apám és menni készült. De Kovács néni nem engedte. Nem tudott beletörődni, hogy amióta a város felszabadult, Apám az ö közbeniárása nélkül jár-kel. Személyt sértésnek vette, hogy fényes nappal kilép az utcára, hiszen nem olyan régen ezt csak este tehette meg, és csak akkor, ha 6 megadta a jelt: Leheti Ügy töltötte be szerepét most ts, mini a front alatt. A férje még nem jött haza, és amíg 6 nincsen itthon, addig Kovács néninek tart a háború.

— faj, a legfontosabbat majdnem elfelejtettem, korán reggel keresték Erdélyből. Ml újság? — Apám hirtelen megállt. Tekintetét a szemben lévő ház csatornáidra szegezte és hallgatott. Kovács néni gyanakodva kérdezte:

— Csak nincs valami baj? —• majd a nyomaték kedvéért megfogta Apám karját.

— Tessék? — rezzent össze Apám. — Baj? Nem, nincsen.

— A kedves lánya jól van? — kérdezte vontatottan kovács néni és hangján érződött, hogy nincs megelégedve az előző válasszal.

— Igen, köszönöm ... Biztosan jól van — válaszolta Apám és meggyorsítva lépteit a napsütéses áprilisi reggelbe eltűnt az utca sarkán.

Délben egy óra tálban átmeneti lakásom folyosóján rongyos lepedőbe kötött batyut cipeltem. A közelben szétbombázott romházból hordtuk a törmelékfát, és azzal főztünk, mivel még nem volt se gáz, se villany a házban. Egy rövid pihenő után éppen fel akartam újból emeint a batyut, amikor a hátam mögött meghallottam Apám majdnem sikoly szerű kiáltását.

— Ne nyúlj hozzát

Ijedten néztem hátra.

— Hagyd, majd én beviszem... — mondta nyugalmat erőltető kedves hangon.

Ebben az időben egyetlen örömöm volt. ha együtt lehettem vele. Neki mindig volt egy két jó híre és bizakodása engem ts életkedvvel töltött el. Inkább délután és este szokott eljönni hozzám, így kicsit furcsának találtam déli látogatását, de leginkább ideges hangja nyugtalanított, ahogy rám kiáltott a lépcsőházból. Már melegedett kályhában a maláta kávé és még mindig ezt a hangot hallottam.

— Mt történt, hogy Ilyen korán jöttél ma?

— Semmi... — szólt hirtelen. — Ugyanolyan áprtltsl nap van, mint máskor. Egyik percben süt a nap, a másikban meg zuhog az eső — tette hozzá bizonytalanul. — Jól érzed magad, Fiam? — kérdezte kts szünet után, és úgy nézett rám gyermeki kék szemével, mint akt az Igazat akarja megtudni.

Szegény Apám, engem félt — villant át agyamon a jóleső érzés, — pedig magát kellene, hiszen már csodával határos, hogy összeaszott vézna kts testében honnan van ennyi erő. Az én húsz évem engem mindenem átsegít. A félig ismerősöknél szerzett cselédszoba kerek vaskályháján főzött melaszos teától ts hízok, és engem félti Es most valahogy nagyon félt, mert azt mondta: FlamI

— Remekül vagyok, mint mindig — válaszoltam kis tűnődés után nevetve és meghuzogattam a bőrt az arcán.

— Nem szabad neked ilyen nehezet cipelni — mondta és látszott rajta, hogy megnyugodott. — Nem valószínű, hogy jót tesz!

— Nekem nem árt meg semmi és az unokádnak sem — mondtam kötekedő hangon —, ne légy annyira oda érte, különben sincs még Itt az ideje.

Apám cigaretta után kotorászott a zsebében és úgy mellékesen megjegyezte:

— Ma reggel Erdélyből volt látogatóm.

Szívem a torkomban dobogott.

— Na és?

— Semmi különös — szólt, még mindig cigarettát keresve. — Már tovább is ment. A családlát keresi.

— Es otthon mi van?

— Nem számolt be — válaszolta és felállt. A maláta kávé erősen lobognt kezdett és mire a kályhához értem, kifolyt.

— Minden cseppért kár — kiáltotta játékosan.

— Elég nem szép tőle, hogy még csak fel sem kereste Anyámékat — mondtam bosszúsan és csészékbe öntöttem a kávét. — Ahhoz persze volt esze, hogy téget meglátogasson. Ennek Is protekció kell, mi?

Apám hallgatott.

— Nekünk kt segít? — tört ki belőlem apám Idegesítő altruizmusa ellen a lázadás.

— Nekünk? — szólt csodálkozva Apám. -— Minek? Minden megy a maga útján.

ö is tudta, hogy nem így van. ö jóformán még mtndtg éhezett, nekem nem volt lakásom, nem tudtuk anyámékkal mt történik, mikor telepítik ki őket Erdélyből és hogyan ... Apám rendkívül szerény megjelenése, — arcán az örök bocsánatkérő mosollyal, kemény és büszke embert takart. Nekt soha nem volt szüksége mások segítségére. A szerencsétlenséget és a bajt mindig bagateltzálta, de a legkisebb jónak is Óriást jelentőséget iulajdo-DÉNES GYÖRGY:

Föld leszek

Leborulok előtted, tenger Elet s elvegyülök a röggel, áldott föld leszek s búzavirágot dajkálok örökkön örökké.

Egy sóhajt nem ejtek, némán feláldozom magam, lefekszem hanyatt s összekulcsolom kezem.

A nyirok fölhörpinti testem s hizlalok bársony füveket, ringatom a füvek hegyén bimbózó harmatot.

Csak bámulom a holdkaréjt

Szavak, szavak, rossz ablakok, ti rácsozott homály-lyukak, csak hallgatok alattatok és kémlelem a Tejutat. i

Csak bámulom a holdkaréjt, s a Sark csillagot messze fent, feszengő testem elalélt, üveggé dermedt két szemem.

Ki érti ezt? Tekintetem a végtelen világba von, de rácsot szorongat kezem, börtön vasa homlokomon.

És nincs erőm és nincs hitem szétvetni börtönöm falát, hogy felserkedjen vert szivem elérni szárnyas csillagát.

SZARAI) FÖLDMŰVES 1366. április 23,

FOLYTATÁS

Ettől a naptól Feri lassú változáson ment keresztül. Komorrá és szótlanná vált. játékos kedve elapadt, elkopott, mint az áprilisi hó. A cimborái sem tudták felvidítani.

Néha elment anyai nagyanjához, aki a falu végén lakott egyedül. Mindig kapott tőle pár fillért cukorkára, néhány diót. Nem is a valamiért járt el hozzá. Másra, többre vágyott: egy kis melegségre, kedves szóra, az hiányzott neki otthon a legjobban. Aztán onan is elmaradozott, mert nagyanyja mind gyakrabban érdeklődött a mostohája felől: hogy élnek, veszekednek-e?... Olyan nehéz volt azt hallgatni és arról beszélni. Inkább oda sem ment többé.

Maradt volna az iskola, a tanulás, a cimborák, a játék. Mindentől elfordult, semmi sem ízlett neki. A tanítója már többször megszidta. Törődött is vele. Egyetlen vállrándítással intézte el.

Egyik vasárnap délután beállított hozzájuk a tanító. Ferkó megérezte, hogy nem lesz jó vége ennek a látogatásnak, és elhatározta, hogy kihallgatja mit beszélnek apjáék a tiszta szobában, mert oda invitálták be a tanítót.

Egy ideig csak olyan mindennapos dolgokról beszéltek, csak amikor a második üveg borra került a sor, tért rá a tanító a lényegre.

— Baj van a gyerekkel. Nem tanul.

Szabó Gábor elvörösödött.

— Pedig tanulhatna. Nem dolgoztatom én itthon, volna rá ideje. Igaz, néha elküldöm, hogy legeltesse meg a tehenet, inkább csak hogy jártássá meg, mert nagyhasú, kell neki a mozgás, könnyebben leellik... Hm, szóval nem tanul?

— Nem.

— Én sem parancsolgatok neki — szólt közbe az asszony. — Tetszik tudni hogy van az, tanító úr, lehetnek én hozzá akármilyen kedves, csak a mostohája vagyok. Aztán inkább magam teszem meg, amit kell, mint hogy neki szóljak... Egyetlen egyszer vertem meg, azt is megbántam.

— Hát úgy van az ember a gyerekkel, kérem — mondta a tanító. — hogy az egyik kezével megüti, a másikkal megsimogatja... Hogyis mondjam... talán az nem is volna olyan nagy baj, hogy nem tanul, azon lehetne segíteni... Én úgy gondolom, hogy a Ferkó esetében más baj van. Mert mindig az okokat kell megkeresni előbb... A gyerek szótlan, komor, megábazárkózott... Egyszóval nagyon megváltozott. Ki tudja mtért?

Ismét az asszony szólott.

— Pedig tessék elhinni, megvan mindene.

— Sokszor a minden nem minden — mondta a tanító. — Talán keveset foglalkoznak vele. Talán több kedvességre volna szüksége... No, nem mondom, mintha talán rosszul bánnának vele ...

— Lusta disznó! Annyi az egész, tanító uraml Majd én kézbe veszem — hördült fel Szabó Gábor.

Barna arcát sötét, fenyegető harag öntötte el. Mintha lassú tűz égett volna a bőre alatt.

Feri megérezte apja haragját, és azt is tudta, hogy ennek verés lesz a vége. Valami dacos makacsság költözött bele: ha megver, hát megver! Törje ^1 a derekam, hasítson kétfelé, ki bánja!

Amikor a tanító elment, apja kiszólt, hogy menjen be a tiszta szobába. Sűrű füst gomolygott a mennyezet alatt. Apja előtt a pohárban bor. Mostohája a sezlonon ült.

Csendesen szólt az apja.

— Szégyent hozol a fejemre?

Semmi válasz.

— Hallgatsz!?... Mért nem tanulsz?... Megnémultál?

Ferkó lesütött szemmel a szoba közepén állt. A szája széle egészen elfehérdett, annyira összeszorította. Meg nem szólalt volna a világért sem. Konok makacssággal várta a fölindulást, mert most annak kell következni. Nincs őneki már apja. Egy apa, egy igazi apa nem tud ilyen fenyegetően beszélni. Mert az igazi apának a haragja mögül is átsüt a szeretete, mint felhők közül a napfény. Itt már nincs naofény, nincs melegség, itt már csak tél van: fagyos és zimánkós. Itt már’ csak harag és makacsság van. Miért kérik tőle számon, hogy mit csinál, miért tanul? Kinek mi köze hozzá? Itt mindenki azt csinál, amit akar. Hagyjanak neki békétl Hát nem, nem szól, inkább meghal, de nem szólal meg!

— Nem hallod, megsüketültél?... Miért nem tanulsz?... A földet akarod túrni te isi?... Azt sem túrhatod, mert elveszik, nem lesz mit túrnod, te, te isten bolondja!... Vagy az eget fogod bámulni?... Nem beszélsz, hallgatsz?

Hirtelen felállt, furcsán Ferkó elé biccent, és hatalmas pofont adott neki. A fiú megszédült. Kis híján elvágódott. A fél arca előbb fehér volt, mint a fal, majd megpirult, mint a parázs. De állt és hallgatott, szorította a fogát, hogy el ne bőgje magát, mert inkább vállalja a halált, minthogy ez a két vadállat sírni lássa.

— Még most sem pofázol? — emelte ismét ütésre a kezét Szabó Gábor, de a mostoha szava megállította.

— Ne bántsd, Gábori

— Ne bántsam?... Szétverem azt a makacs fejét!

Kettejük közé állt az asszony.

— Menj ki, Ferikéi — mondta kedvesen az asszony, és szelíden az ajtó felé tolta a fiút.

Öh, ez a részvét, ez az utálatos könyörület! Menj ki Ferike, menj csak, mert agyon ver ez a bolond ember, menj csak menj! Látod, én megvédlek, én szeretlek téged.

— Vigyázat emberek! — eszmélt fel Apám, és védőn maga elé vont. Tekintete megpihent rajtam. Nézésében az újrakezdés sugara villant fel és szinte lemérhető folyamatossággal homályositotta el a reménytelenséget.

Megindultunk, csak úgy találomra. Az egyik kapuból frissen festett transzparenseket raktak fel egy teherautóra: Felszabadulás —, felirattal. Agyamban kavarogtak a kérdések: Meghalt, mikor, hol hogyan?... De nem mertem megkérdezni. Féltem... Ügy éreztem, ha most hangosan kimondom a bátyám nevét, akkor rámdőlnek a házak. Apám is hallgatott... Felszabadulás ... rakták a teherautókra a transzparenseket, és kuszáit összevisszaságban felém kiabáltak a piros mezőből a fehér betűk.

Az ember sosem tud felszabadulni ... futott kt számon hangosan a gondolat, és elsírtam magam.

Apám döbbenten megállt, aztán pillanatnyi csend után ezt mondta: Buriszkibá!. .. és átsegített a beomlott járda hasadékán, 6 meg olyan könnyedséggel lépett át felette, ahogy csak az ő mesealakjai képesek átlépni az elmúlás bolygójáról a jövő felé..,

Nemes Nagy Éva

nított. Tudta, hogy nem így van, hogy becsapja önmagát, de kitalált meséi Ap nélkül nem tudott volna meginni egy kii pohár vizet, és nem lett volna ereje az harcolni az elveiért egy negyed szá- sz, zadon át. mí

—A fránya! — szólt Apám tragikus hangon — nincsen cigarettámI Az

— Igyuk ki a kávét és aztán lerne- pa

gyünk. Valahol csak szerzünk do- Fe hányt. kc

— Ez az! — örvendezett, mintha ke

valami zseniális dolgot modtam vol- m> na, és máris vette a kabátját. he

Már majdnem egy óráia sétáltunk, ty de a tátongószálú kirakatokban és za kapualjakban rögtönzött zsibvásárhoz di hasonló üzletek egyikében sem talál- l?1 tunk se cigarettát, sem dohányt. vl

Apám kezdetben jókedvűen lépege- 171 tett mellettem és színesen, túlméretezve ecsetelte a felszabadulási ünnep- • • ségek előkészületeit. Már a mai Majakovszkij utcában jártunk, amikor . végre beállhattunk egy sorba, ahol ‘ dohányt és cigarettapapírt lehetett . venni. Apám látszólag elfáradt és Ide- ’ gesítette a sorban állás. Kevesebbet • beszélt és egyre inkább elmélyült gon- .' : dolataiban. Végre sor került ránk. , Apám szeme felvillant, és mohón ' nyúlt a dohány után. En kifizettem

> a cigarettapapírt. Már tovább mehet- A tünk volna, de ő csak állt és forgatta ■ i

i kezében a dohányt. |

, — Disznóság! — tört ki belőle, élőt- (1

. tem eddig ismeretlen formában a fel- | háborodása. — Disznóság! — ismétel- (

, te —, hogy lehet egy dohányt ilyen <

' piszkos kemény papírba csomagolni! (

, — Idegesen nyomkodta a csomagot és 1 kiabált. I

Rémülten néztem rá. {

1 — De apu? — mondtam és megre- (

’ megett a hangom. — Az nem baj! 1

— Nem baj! — mondta még ingerültebben, és úgy éreztem, hogy a . hanggal együtt kicsit fel is emelke- ( dik. — Hogy, hogy nem baj?, mikor , meghalt Zolii! ,

1 Pontosan hallottam, amit mondott, i ’• de még sem ért el agyamig a szó. i Apám zavartan forgatta kezében a I dohányt. Mozdulataiban bocsánatkérés I

> és szégyenérzet volt. Mintha ezt i

t mondta volna: Ne haragudj, hogy 1

, nem bírtam tartani... szégyenlem, 1

hogy nem tudtam megakadályozni... ' ! A reggelt látogató —, villant át j agyamon. Valami rettenetesen feszí-1 tette a mellemet és a kémény nélküli- romházak fejjel lefelé fordultak... (- Negyvennégy decemberében szorította , f így össze valami a torkomat, amikor (- férjemet a katonai cenzúrára vttték. i Apám, akt akkor még nálunk bujkált, i s a hivatalos szervek távozása után, (- előjött a spájzból a ruhás kosár mö- 1 J gül, látva teljes reménytelenségemet 1

ezt mondta: Nagyanyám, „Burtszkibá". 1

2 Ez Is egyik varázsszava volt. Akkor 1- meggyőződtem róla, hogy az ő szavai- j naic csodatevő erejük van, mert ak-3 kor segített. '

2 Most apámra néztem, aki még min- (- dig a dohányt nyomogatta. Rettene- ( t tes pillanatok... és nem történik sem- | 2 mi... Talán be kellene mondani: „Bu- <- riszkibá"...! — gondoltam hirtelen, de <

, nem tudtam szólni. <

i — Mozogjunk kérem! Lépjünk to- i- vább! — hangzott egy nyers hang a < t hátunk mögül, és hogy eredményesebb ' ) legyen a figyelmeztetés, valaki jól 1- belém lökött. *