Szabad Földműves, 1966. január-június (17. évfolyam, 1-25. szám)
1966-04-09 / 14. szám
Húsvéthétfőn, verőfényes napsütéses 'tavaszt reggel köszöntötte a hegy lábánál meghúzódó falucskát. A szokásostól eltérően kihaltak voltak az utcák, nem lehetett látni a csoportba verődött Jókedvű legényeket, futkározó vidám gyerekeket. Csak amikor a temetésre hívó lélekharang megszólalt, népesedett be a főutca. Feketeruhás, borús arcú. szófián fiatal legények, kisírt szemű, hósszú fehér ruhát 'öltött lányok Igyekeztek a falu vége felé. Arra szaporázták a lépteiket a menyecskék, a fonnyadt arcú, éltesebb asszonyok. A falu apraja, nagyja a legszomorúbb portára ment, ahova Idő előtt látogatott el a „kaszás", elrabolta a család szemefényét, a falu szépséges gyöngyvirágát, Kincses Marikát. Glllng-galang, glltng-gálang, jajgatta mind a négy harang egyszerre, amikor elindult a gyásznép, hogy utolsó 'útjára kísérte a fekete koporsóba zárt „menyasszonyt". Hat komor arcú legény vitte a vállán a „szomorúság házát", utánuk a fakóarcú apa lépkedett, támogatta sem élő. sem holt feleségét, aki Időnként sztvettépően felslkoltott. A tíz sírdogáló „koszorúslány" mellett szomorú tekintetű fiúk bandukoltak. Lehet, egyesek közülük arra gondoltak, ha el nem ragadja a tüdővész, talán ugyanezen a napon hasonlóan kísérik a boldogság útjára ragyogó arccal a fiatalok és a nótáskedvű násznép. Most azonban egy tátongó strgödörnél tették le a koporsó lakóját, ahol egy testtleg-lelklleg összetört anya borult rá és sírt könny felen szemekkel. A rövid ceremónia után elszakították a görcsösen kapaszkodó anyát a koporsótól és leengedték azt a sir mélyébe. Kísértetiesen kopogtak a deszkára hulló rögök és kisvártatva már sírhantot emeltek az embert kezek, öröklakást Kincses Marikának. A boldogtalan anya ott állt s rémült tekintettel nézett maga elé, majd halk sikoltást hallatva lerogyott a sírhantra. Embere előbb szólltgatta, s aztán egy megtört arcú, magas fiatal férfi segítségével felemelték a sírra borúiét. De csak egy élettelen asszonyt 'állítottak talpra, aktben a halálra sebzett anyai szív megszűnt dobogni. A temetés előtt egy évvel, Öntöző hétfőn cudar áprilist szél kavarta a port Bélaegyházán. Hiába dugta ki a nap Időben az orcáját, a süvítő szél hidege nem változtatta leheletét. A nap és a szél vlaskodása mitsem zavarta a falu gyerekeit. Kakaskukorékoláskor már nyugtalanul forgolódtak a vackukban, alig várták, hogy a szülőket felébressze a reggeli tennivaló, hogy aztán ők is szedelözhessenek, s kt egyedül, testvérével vagy barátjával elindulhasson a „rózsabimbót" locsolni (hogy el ne hervadjon). A legényeknek nem volt oly sietős a dolguk. Ök előbb felhörpintettek egy pár kupicával, s aztán csoportba verődve Indultak megöntözni a falu „rózsáit". Öntözni mentek, méghozzá hasonlóképpen mint apáik, nagyapáik korában. Először egy két bögrével zúdítottak a lány szeme közé, s aztán, ahogy nőtt a hangulat, előkerültek a vedrek, és bizony nemigen maradt száraz a lányon, sőt még a tiltakozó, gyerekét féltő mamának Is át kellett öltözködnie. Kovács Ptstlék öten Indultak a szeles húsvéti délelőttön öntözködnt. A városban dolgozó fiatalember és barátai a menyasszonyjelöltjéhez már Jó kapatos hangulatban érkeztek. A társai rögtön üres veder után néztek, hogy az udvaron lévő kútban megmerjék. Ptstt, akt kímélni akarta szerelmét, meglátta, hogy az egyik veder alján kevéske víz van. — Ne menjetek, fiúk, én találtam, — s máris a sikoltozva tiltakozó Zsuzsára öntötte a veder tartalmát. Csak amikor a prüszkölő lányra tekintett, akkor esett kétségbe. Moslékkal zúdította szemen választottját. A lány slrvafakadt, az anyja pedig átkot szórt a legényre, aki így megszégyenítette az ő szemefényét. A legény hiába próbált védekezni, a háztaszszony pergő nyelve Jóformán szóhoz sem hagyta /ütni a „bugrls parasztját". Szégyenkezve távoztak és elkenődésükben a vendéglőben kötöttek kt. — Nem megyünk sehova — Jelentette kt, Pista. — Legalább még Icáékhoz — kérlelte őket Laci. — Marikáék megharagszanak, ha kihagyjuk őket — toldta meg Péter, akinek titkos arája volt a falu legszebb lánya. — Legszívesebben a pokolba mennék — mormolta az elkeseredett Pista. Lehörplntettek vagy három poharkával, és addtg-addlg vitatkoztak, míg elindultak Icáékhoz. A lányt egy másik legénycsoport öntözte az udvaron. Alighogy elengedték a csuromvizes Icát, Lacték léptek akcióba. A didergő lány akkor kaparta kt magát a legények kezéből, amikor Laci már lódította a vedret, amely az előre ugró lány fejéhez ütődött. A lány felsikoltott, és sebesült véres fejéhez kapott. A fiú ijedtében kiejtette kezéből a vedret és a szerelméhez ugrott. Ica ellökte magától. A négy legény szó nélkül a kapu felé Indult, Laci pedig a lány után ódalgott, hogy megkövesse, kibékítse. A legények tanácstalanul bandukoltak az utcán. Az öntözködéstől végképp elment a kedvük, s nem tudták, hova, merre tartsanak. Irigykedve nézték a Jókedvű, mosolygószemű gyermekeket, aktk dicsekedve mutogatták egymásnak a hlmes- és cukortojásokat, pénzt és egyéb ajándékot, amelyet a locsolásért kaptak. A kipirult arcú lurkók nem törődtek a csípős széllel, Járták széltében-hosszában a falut és a világ minden kincséért sem hagytak volna kt lányos 'házat. Találkoztak néhány kapatos legénnyel Is, aktk egymást támogatva óbégatták végig a sáros utcát, igazi húsvéthétfőt hangulat uralkodott a faluban, csak a négy legénynek nyirbálódott meg alaposan a kedve. Szótlanul bandukoltak a falu vége felé, amikor Péter megszólalt: — Ha be Is mennénk Marlkáékhoz, én vedret nem veszek a kezembe. — En sem, én sem — jogadkoztak valamenylen. Klncsesék rangos tornácú háza előtt megálltak és kérdően néztek egymásra. — Rossz néven vennék, ha elkerülnénk őket — mondta végül Péter. A kapuhoz közeledve kiabálás, sikoltozás ütötte meg fülüket. Szaporázták hát a léptüket. Bent az udvaron a kút közelében két suhanc legény klfeszítve tartotta Marika karját, a többiek pedig hordták a vizet. Míg a legények odaértek, három vederrel zúdítottak a sikoltozó, fuldokló lányra. Péter arcát elborította a vér, amikor a fiúk között meglátta vergődő szerelmét. Hirtelenében oda Is ugrott és elkapta a lendülő kezet, kirántotta a vedret és eldobta. Az ártatlan edény csörömpölve esett le, s elgurult. A legénykék meglepődtek és elengedték a csuromvizes lányt. — Mit avatkozol belénk? — ugrott Péter elé egy pelyhesállú és meglökte. — Tudjátok, merre van a kapu? — szűrte a szót fogat között a markos, jószál legény. — Majd éppen előledI — hencegett a másik. Pofon csattan, a szintén nyurga fiú megfordulta saját tengelye körül és elvágódott, mint egy darab fa. A „forintos" pofon megtette a hatását. A suhancok föltámogatták a legénykedőt és sietve eltszkoltak. — Mtért bántottad? — nézett Marika fénylő barna szemével, ktcsit szemrehányóan Péterre. — Végül még én leszek a hibás — vörösödött el a legény. — Hát akkor én megyek ... — Ugyan ne bomolj már. Gyertek be gyorsan, mert dtdergek —- kérlelte a lány a sértődöttet és barátait. Kts huzavona után kötélnek álltak és a vacogó lány után baktattak. Marikát hiába figyelmeztette az ähi/Ja, Hogy dltőztdn 7tf, 'al a csurorflvtzes ruhában traktálta a kedves vendégeket. Néhány kupica kisüsti felhörplntése után Péter Is felmelegedett, így elégedetten legeltette szemét Imádottján, akinek a rátapadó ruhában még Jobban kidomborodtak kemény kis mellel. Formás csípőt még karcsúbbá tették ölelésre érett derekát. Az arca nyiladozó, hamvas rózsához hasonlított, amelyet csodálatosan ékesített a gyémántragyogású szempár. Péter még soha Ily szépnek nem látta Marikát, mint a csuromvizes, egyszerű kis kartonruhában, ahogy kedves figyelmességgel kínálgatta a Jobbnál Jobb falatokat. Este a bálban még jobban tündöklőit Kincses Martka. Minden legényszem megakadt rajta. De az övé akkor csillogott Igazán boldogan, amikor Péter acélszürke szemével találkozott a tekintette. A fiú nemsokára táncba kérte. Boldogan simult a férfi karjába. De nem soká örülhettek, mert a fiúk egymást követték és kézröl-kézre adták a falu legszebb lányát. Régi, elsárgult jegyzőkönyvek böngészése során megállapíthatjuk, hogy Ekeiben feltűnően sok tűzvész pusztított. Mintha valamilyen titokzatos gyújtogató járta volna a falut. Amíg azután 1823-ban hajszál híján az egész község lángok martaléka lett. A gyanú Szlgethy Gábor közbirtokosra terelődött, aki Komárom vármegye egykori monográfiája szerint „házsártos, veszekedő, irigy, bosszúálló ember volt, dologtalansága és dorbézolásai miatt maga vagyonilag pusztulván irigyen nézte kisbirtokos társainak vagyoni gyarapodását“. Szigethyt letartóztatták, de nemsokára szabadon is bocsátották, mert hát hiába, a gyanú nem bizonyíték. Az ekeliek úgy fogtak ki rajta, hogy egyszerűen nem engedték haza a faluba, amikor vizsgálati fogságát kitöltötte. Szigethy kénytelen volt Aranyoson letelepedni, elvégre odavaló volt a felesége. Ott már kissé csendesebben viselkedett az egykor hányaveti közbirtokos. Annyira „fal mellett járt“, hogy sokan meg is szerették, meg is sajnálták a szegény sorsüldözöttet, aminek boldog-boldogtalan előtt feltüntette magát. Már-már úgy látszott, hogy feledésbe merültek a Szigethy barátunkról szőtt rágalmak, amikor csekély négy év elmúltával, 1827-ben újabb hatalmas tűzvész pusztított Ekeiben: sorra elhamvadtak a szalmakazlak. Akadtak, akik Szigethyt vélték felismerni abban az alakban, aki lóhalálban menekült a gyújtogatás színhelyéről. Mezítláb rohant az életéért, csupán a fehér alsónemű világított testén. Erre a hírre az ekeliek szekérre pattantak és elhajtattak Aranyosra, hogy felelősségre vonják a megrögzött gyújtogatót. Legnagyobb meglepeétsükre azonban Szigethyt ott találták aranyosi kúriája ámbltusán ülve ’A fiatalod csak hajnaltáji a ktska» púban maradhattak egyedül, amikot, búcsúzkodtak. Jó Ideig némán álldogáltak a sápadt holdfényben. Az Izmos kis kéz ott pihent Péter lapátnyi tenyerében. A lány forró keze szinte égette a fiúét. Péter szívében csodálatos, Jó érzés lappangott, amelyet nem tudott szóval kifejezni. Szó nélkül tapadt hát száj a szájhoz. Marika ajka oly forró volt, mintha negyven fokos láz égetné a belsejét... Ott, a cstllagfényes égi takaró alatt remegő ajkkal ígérték meg egymásnak a holtomtglant. A fiú akkor azt hitte, hogy a szerelem lángjában ég oly tüzesen szíve választottja. Nem sejtette, hogy az alattomos láz tette oly rózsaplrossá Marika arcát a táncmulatságban és a felejthetetlen hajnalon. Nem Is álmodta, hogy szíve választottlát ágyba dönti a csípős tavaszi szélben ráöntözött kútvíz. KI gondolta volna, hogy egy év elteltével a falust rossz szokás miatt négy harang stratása mellett örökre „távozik" a boldogságra vágyó lány. és semmiféle ekell tűzvészről nem akart tudni. A feldühödött nép ennek ellenére helyben akarta hagyni a közbirtokást, de Szigethy hadnagya védelmébe vette kenyéradóját azzal, hogy az eset kivizsgálása a hatóságokra tartozik. Csakhogy a haragra gerjedt ekeliek már nem ismertek kegyelmet: előkerültek a fokosok és valóságos közelharcra került sor. A küzdelem az ekellek győzelmével végződött, akiknek sikerült Szigethyt kézre keríteniük. Azon melegében máglyát raktak, hogy elevenen meg* égessék a gyújtogatót. Végül csupán annyiban kegyelmeztek meg neki, hogy elállónak a közbirtokos megpörkölésétől és „csak“ agyanverték a szolgabfró háza előtt. Holttestét azután belegyömöszölték egy nádpetrengébe és szénné égették a máglya lángjain. Ennek nyomán megindult a hatósági nyomozás, amelyet azonban meglehetősen lanyhán folytattak le. A fő tettes ugyanis, aki kardjával kettéhasltotta az áldozat kobakját, nemesi származású, gazdag fiatalember volt, aki valamikor különféle kiváltságokat élvezett. Ugyanakkor a bíróság elrendetle annak kivizsgálását, milyen idő alatt futhatta be az elhunyt az Ekel és Aranyos közti távolságot. A helyszíni szemlén egy Sosmody István nevű közbirtokos jelentkezett „önkéntes távfutónak“. Neki Is durálta magát a hosszútávnak, a nagytekintetű bíróság tagjai pedig hintóbán terpeszkedve követték az alkalmi sportolót. Sosmody 42 perc alatt érkezett Aranyosra. Közben azonban kitudódott, hogy lincselése előtt Szigethy a tűzvészt követő eslő 80 percre nem tudott alibit Igazolni, amiért bűnösnek nyilvánították. így a nncselők aránylag enyhe büntetéssel úszták meg az önbíráskodást. Mártonvölgyi László Tovoszi szél Tavaszt szél vizet áraszt virágom, virágom. Minden madár társat választ, Virágom, virágom, Hát én immár ktt válasszak, virágom, virágom, Te engemet, én tégedet, virágom, virágom, EBÉD után egy óra. Mikor otthon belép az utcaajtón, nagyot vakkant az árnyékban heverő tarka kutya, de nyomban megismeri őt, s a farkát félrecsapva, nyüszítve rohan elibe. Majd lábról dönti, ugrál, viháncol, s bársonyos, meleg nyelvével a keze után kapkod. Szabó Feri egészen elérzékenyül. — Sajókám... kiskutyám! — simogatja meg a fejét, s a kutya értelmes, meleg szemében ragaszkodás, hűség parázslik. Asztalnál ül a család: ebédelnek. Klárika, tizenkét éves féltestvére tér előbb magához a meglepetésből, s röppen az asztal mellől a Feri mellére. A mostohája nyomban tiszta tányért tesz az asztalra, és szives szóval invitálja ebédhez. Csak az apja hallgat, és fürkészi sötét szemével fia arcét. Végül megszólal. Tartózkodás, hidegség van a hangjában. — Hát... mégis csak hazajöttél? f—- Haza. — Elég rossz bőrben vagy ... — Nem baj az ... — Hát... nem ... Érzi Klárika, hogy elkomorodott a hangulat, s ezen segíteni kell. Nyomban hozzálát. Vidáman csilingel a hangja, buggyan a kacagása, s mondja, mondja az eseményeket szépen sorjában: mi minden történt azóta, hogy Feri elment a faluból. De csak a derűsebb dolgokról beszél, ami jókedvet bont, ami mosolyt derít a komor arcokra. Végül kirukkol olyasmivel is, amit egyébként nem szokott csinálni: dicsekszik. — Képzeld csak, Ferikém, a járásban én nyertem a zongoraversenyt! ... Na, mit szólsz hozzá? ... Ugye nem hoztam szégyent a fejedrel? — Nem, nem, te kis dalos madár! ?=• mondja Ferkó, és nézi, nézi a kislányt. Helyre kislány! És mennyit fejlődött azóta, hogy nem látta. Hiába, manapság korán fejlődnek a lányok... Már mellesedik, a haja meg sz nt kéklt, olyan fekete. Nem beszélve a szeméről: tele van huncutsággal, meg ragyogással. Mély a tüze, mint a drágakőé ... Ugye te Is örülsz a sikeremnek? — Hogyne örülnékl — mondja Ferkó. — Aztán zongorád van-e már? >— Még nincs. — Az baj... Aki versenyt nyer, annak kellene a zongora. Tudod, olyan szép, jóhangú zongorái — Igen... Ugye most már itthon maradsz? — tereli Klári más irányba a szót, mert látja, hogy apjának nem tetszik ez a beszéd: volt már elég, hallgass a zongora miatt! — Nem tudom — feleli Feri és félrenéz. — Olyan szomorú vagy... Nem Jó, ha szomorú vagy... Tus dód, ha itthon maradsz, én leszek a faluban a legboldogabb! — Miért? es-- Hát... mert te olyan erős vagy, a zenét is szereted, értesz Is hozzá ... — Nem értek én hozzá, csak szeretem ... Nagyfelleges utcája hosszú, s majdnem egyenes, csak lent, az alvégen kanyarodik el jobbra. Ott aztán a köveshátú út kilép a házsorok közül, és jegenyefák között szalad vagy hat kilométert, még el nem éri a folyón átívelő vashidat, azon túl pedig a kisvárost. Szabőék a falu derekatáján laknak. Házuk, mint a legtöbb falusi ház: első szoba, konyha, hátsó szoba, kamra, istálló, leeresztő. Szemben az istállóval a trágyadomb, mellette a disznóólak, hátul meg a szérű a takarmán.yos csűrrel. A portához tizenhat hold föld, erdőilletőség, három darab rét, meg a falu mögötti hegyen két darab szőlő tartozott. A falu alatt folyik a Szenes patak. Keskeny medre mindig színülttg szokott lenni vízzel, sebes folyása jól elhajtotta a malmot. Valamikor ide járt a környék minden őröltető gazdája. Sokszor tíz szekér is állott megrakottan a malomhoz tartozó és térré szélesedett udvaron. A malom alatt zúgva, bukdácsolva habzott a víz. Kissé lejjebb haragosan örvénylett a mélység felett, a pörögve szaladt a tölcsér, mint fonó asszony kezében az orsó. A szőlőhegy alatt a lombos diófák között szabálytalan sorrendben pincék fehérlettek egymás mellett. Itt, ebben a környezetben született és nevelkedett fel Szabó Feri. Gyermekkorának nagy részét anyja és apai nagyapja mellett élte le. Apja, Szabó Gábor nagydarab, szikár ember negyvenháromban bevonult. A keleti frontra vezényelték, ahol hadifogságba esett. Csak negyvenkilenc őszén került haza rokkantán, soványan, beteges, beesett arccal. Aknaszilánk roncsolta össze a ballábát. Azóta is furcsán biceg. Mintha farból akarna kifordulni a combja. Pedig szép szál ember volt valamikor. Egyenes, mint a nád, erős, inas, hajlékony, mint a jól edzett acél. Megrokkant. A háború megvámolta. Ennek az embernek a fényképét nézegette gyakran a kis Ferkó, ezt az embert várta haza magányos óráiban, mert Ilyenek Is akadtak bőven az életében. Leggyakrabban olyankor, ha egyedül maradt a gondolataival. Dehát hogyan is tudna egy, Fokosháború Aranyoson
