Szabad Földműves, 1966. január-június (17. évfolyam, 1-25. szám)

1966-03-26 / 12. szám

AZ ASSZONY az ajtónál áUt, puha, lapos melle alatt lazán összetett kézzel. Mint egy idegen, aki véletlenül tévedt a lakásba, s akit bár régen áll már ugyanazon a helyen, senki nem vesz észre és zavarában csak ácsorog tovább, pedig érzi, hogy nincsen rá szükség.

Dobsa a két ágy előtt, a szőtéssel letakart, hepehupás díványon csomagolt a régi vesszökosárba, ami már se a lányoknak, se a fiúknak nem kellett. Amikor férjhez mentek, megnősültek, divatos útitáskákban vitték el a holmijukat. Az ócska koffert még a katonafiú is restelte magával Vinni a vidéki laktanyába. Dobsa gondosan összehajtogatta alsó és felső ingeit, szépen stoppolt harisnyáit, kötött mellényét, vasárnapi és munkaruháját. Vastag, kidolgozott ujjaival ügyesen és türelmes vigyázattal igazgatta el a gyűrődéseket. Deres szemöldöke alól oda-odapillant ott a feleségére, s mindannyiszor elfogta merev, csodálkozó és értetlen pillantását.

— Ne nézz már úgy, mama, nincs ennek semmi értelme — szólalt meg feddőn, de lágy hangon. — Sok mindent megértünk együtt harminchárom esztendő alatt, hát ezt is el kell viselni. Rosszabbul is lehetne.

— Hát hiszen rajtad múlik, úgy vélem — felett az asszony halkan.

— Éppen azért említettem, hogy rosszabbul is lehetne — mondta a férfi. Tűnődőn nézett a száránál markolt, repedezett bőrű cipőre, Jobbra-balra forgatta, felfelé fordította, hogy a talpát is megvizsgálhassa, azután legyintett és visszatette a nyitott szekrény aljába.

— Tóthéknak visszaadtam a cipőfogót. Ha a jövő hét végéig nem hozzák haza, menjél által érte - szólalt meg újra kis szünet után. Beidegződött mozdulattal széthajtogatta az olajjal átitatott vásznat, amiben a szerszámait tartotta. Sorjába valamennyit megfogta és latolgatóan megemelte a tenyerén. Néhányat viszszahelyezett a megfeketedett vászon közepére. A többit a kidudorodó rugókra leterített, pettyes flanelldarabra tette, a rend és kímélt megszokottságával, sorjában, nagyság szerint.

— A szerszámokat is elviszed? —

kérdezte Dobsáné. Árnyékos, ráncokkal teleírt arca most kipirult, szempillája megrebbent. - Minek az ott... -mondta izgatottan, de bizonytalanul elhalkuló hangon.

— Ugyan már, mit nyugtalankodol, mama... — nézett rá a férje és megcsóválta a fejét. — Láthatod, hogy nem viszem el mindet. Csak a legszükségesebbet. Annak az asszonynak disznóólja, nyúlketrece van. Az ablakok is kiszáradtak, mozognak, a kerítése is több helyütt lekorhadt. Elvárja, hogy ami rossz, azt megjavítsam. Meg azután, jól tudod, hogy hiába a nyolcórás műszak, a szabad időmben se tudok tétlenül ülni_

Összeráncolt homlokkal emelgetett tenyerén egy fenőkövet, s mintha erről jutott volna eszébe, bosszús hangon folytatta:

— A szomszédéknál is ott a kiskapu, teszik magukat, hogy elfelejtették. Szóljál Józsinak, vagy Sárának, adják vissza, mielőtt elkoptatnák.

— Mit válaszoljak majd nékik, ha kérdezősködnek... Meg a többieknek?

— motyogta az asszony. Kontyos fejét egy pillanatra hátrafordította a földszintes bérház udvara felé, ahonnan ismerős zaj, gyermeklárma hallatszott be. Szája megrándult, sűrű szarkalábakkal körülvett kék szeme bánatosan és reménykedőn tért vissza az ura bajuszos arcára.

— Ne kezd újra elölről az egészet, mama — felelt Dobsa. Csontos, egészségesen piros arcát, amelyen a járom, csont kidudorodó hegyétől széles állóig vastag, függőleges redő futott végig, megfeszítette a konokság.

Az az új, bántó és sebző csillogás, amit ott látott az ura tekintetében, és, ami mostanában egy percre sem hunyt ki, arra késztette Dobsánét, hogy zavartan félrenézzen. Tompa ujjaival öntudatlanul babrált a köténye szélén, nehéz és lerázhatatlan szégyenkezéssel, akár lánykorában.

— Nono. — Elnéző és szeretetteljes mosoly moccantotta meg deres bajuszát, ahogy végignézett a feleségén, megvastagodott, puha karjain, anyásán elszélesedett csípőin, duzzadt bokájú, száras cipőbe szorított lábán.- Mit vagy annyira oda? Megmondtam, hogy vitrzajövGk. Pár hónapig legyél türelemmel, azalatt bizonyosan kitombolom magamat.

— Dehogyis jössze te vissza... — felelt fojtott, elvékonyult hangon Dobsáné. Hosszan, szaggatottan sóhajtott. Azután, mintha egy lény élhetetlen, makacsul kifelé toluló falattól akarna szabadulni, elszántan tette hozzá: — Az ilyen utolsó, szemérmetlen nők nem engedik azt el, akibe egyszer belékapaszkodtak.

— Hiába kapaszkodna. Nékem ö nem kell feleségnek, csak amúgy, de úgy se hosszú időre.

— Akkor meg minek mész el hozzá?... - sírta el magát az asszony. — Hát érdemes arra a rövid időre magadat meg éngem ekkora szégyenbe keverni! Csúffá tenni a szomszédok, a gyermekeid, meg a katonafiad előtti

Van egy asszony, öreg asszony, mlndig-könnyes, sápadt asszony, az az én anyám.

Reggelenkint hogyha fölkel, könnye közé sóhajt tördel, keserűt, sokat.

Ha szobáját takarítja, kezét mellére szorítja, megáll, fölzokog.- Szándékosan remegtette a hangját, hogy fájdalmát az ura számára még inkább felfoghatóvá tegye.

Dobsa arcát ismét megkeményítette a makacs elszántság:

— Mit hozakodsz elő a gyerekekkel? Mi gondjuk nekik már énvelem? Mindegyik a maga sorsa szerint él. ök se tartanak éntölem. Egyik abbahagyta a technikumot, a másik könynyelműen költekezik, a harmadik iszik, és egyiket se érdekli, hogy én mit gondolok felőle. Nekem most szükséges ez az asszony, mert ilyen kedvemben vagyok. Ki tudja, hogy mint lesz egy esztendő múlva, tán én is megrokkanok, mint sok más és holtomig lenne amegbánás, mit mulasztottam.

Dobsáné félrenézett, szempillája szaporán verdesett.

— Jaj, Istenem, jaj Istenem — suttogta — , hogy ötvenkét éves vénember létére nem szégyenli... Nincs egyéb gondja, mint hogy egy negyvenéves rossz ni után járjon. Már a legkisebbik, a katonafia is vőlegény, három unokája van, és maholnap nyugdíjba kerül...

— Hát éppen azért — szakította félbe a férfi. - Tizenkét éves korom óta húzom az igát. Nem volt énnekem fiatalságomban semmi örömem. Nem úgy, mint a gyermekeimnek, akik már iskolás korukban hálóztak.

Abbahagyta a szerszámok válogatását és tűnődőén nézett a feleségére. — Tudod, gondolkoztam, gondolkoztam és arra jutottam, hogy jobb későn, mint soha. Ha már így adódott, hogy összemelegedtem Rézivei, hát néhány hónapig mellette maradok.

Hirtelen elmosolyodott, halántékán nyíló legyező formába ugrottak a ráncok:- Meg azután, valljad csak meg

Délben, leveskéjét főzve ki-kinéz a hulló őszbe hosszan, szomorún.

Délután leül, hogy varrna, s kötényéből gyűrött, barna képet húz elő.

Este is, míg vacsorára szól a harang, odavár a tányérhoz, haza.

mama, hiába fekszek melléd, elfelejtetted te már azt régen, mit jelent asszonynak lenni. Ezért is bizonygatod, hogy én már vénember vagyok. Rézit más bordában szőtték. No, jól van, nem azért mondom, megértelek én. Nagyanya vagy, elfáradtál a szakadatlan munkában, idős is vagy az ilyesmihez, hiszen jövőre már nyugdíjba kerülsz. Nem is késztetlek én semmire kedved meg akaratod ellen, annál én sokkal jobban megbecsüllek — folytatta megenyhülten és vigasztalón.

Az asszony elpirult, s arcán megint kigyulladt a szégyenkezés és feloldhatatlan zavar pirossága.

— Nékem mondasz ilyent? A feleségednek? Harminchárom év után? — hebegte méltatlankodva és felindultan Tekintete menekülőn és gyámoltalanul futott az ura csillogó, merőn rászegzett pillantása elől a sarokba.

— Hát kinek mondjam? — kiáltotta éppen olyan méltatlankodással Dobsa.

— Nem a gyermekeimtől, meg a szóm*

szédasszonyoktól várok én megbocsátást, hanem tőled, akit soha be nem csaptam, akinek harminchárom év alatt nem hazudtam soha. Most hazudjam el az igazi okát, mért megyek el a háztól?

Az asszony most nézett először az ura szemébe. Színtelen szája megrándult, de homloka az őszülő haj alatt simább lett, mintha az ijedtség görcse, ami napok óta összehúzta a testét-leikét, valamennyire engedett volna.

— Mit mondjak a szövődében, a régi társnéimnak, ha szó kerül rólad? — kérdezte halkan. Hangja bánatosabb, de nyugodtabb volt, mint azelébb.- Semmit. Aki nem tudja, mi van köztünk, annak ne kösd az orrára. Álljad meg, ne panaszkodjál,... minek pletykáljanak.

— A televízió részletét ki fizeti?- szólalt meg kis szünet után puhatolózva az asszony. Erezni lehetett, hogy nemcsak a pénz miatt várja nehezen a választ.

Dobsa erősen ránézett:- Higgyed már el, hogy ezt én vállalom. Én akartam olyan nagyon, hát fizetem is a részleteket rendben. Amíg egyedül élsz, a gép nagy vigasztalásodra lesz.

— Ferinek megírjam a laktanyába, hogy elmentél a háztól ? — mormolta az asszony lesütött szemmel,- írjad. Ogyis megtudja a testvéreitől. Előtte ne restellkedj. Férfi ü már, ha zokon is veszi tőlem, azért meg fog érteni. A száz forint költőpénzt csakúgy megkapja tőlem, mint eddig.

Leengedte a vesszökosár tetejét, a fülekre behúzta a biztosít árudat, és végére akasztotta a lakatot. Miközben még zsineggel átkötözte a táskát és biztos kézzel hurkolta, s húzta meg a csomókat, odaszólt a feleségének:- Kosztolni a magad keresetéből kosztold magad. Nékem is kell valamennyi költőpénz, meg azután az aszszony is elvárja az ajándékot meg a konyhapénzt. Tudod jól, milyenek a nők.

Vállára tette kiskabátját, fejébe igazította a sapkát és kezébe fogta a vesszökosarat. Megállt az asszony mellett, aki leengedett karokkal húzódott a szekrényhez. Arcára gyámoltalan, szinte bűntudatos mosoly merevedett. Dobsa kicsit hozzáhajolt és megérintette a könyökét.

— El ne felejtsd a csípöfogót meg a kiskapát — mondta figyelmeztetve és bíztatóan. — Ősszel mindegyikre szükségem lesz.

Megrántotta a vállát, kiment a konyhába. Határozott mozdulattal kinyitotta és behúzta maga után az ajtót. Lépései konokul, egyenletesen kopogtak az udvar repedezett kövén.

ANY Uí ES EN

(Utolsó folytatás.)

30

Két esztendeje, hogy Madalena meghalt; nehéz két esztendő volt. Amikor már a barátaim se jártak politizálni, elviselhetetlenné vált az életem.

Akkor támadt az a fura gondolatom, hogy nálam járatosabb személyek segítségével megírom ezt a történetet. Ez a terv, amint már mond-1 tam, meghiúsult. De úgy négy hónapja, amikor egy minasi pasasnak írtam, és elhárítottam egy zavaros disznómeg zebuüzletet, bagolyhuhogást hallottam, és összerezzentem.

Holnap föl kell küldenem Marciahot a templom tetejére.

Egyszerre megint az jutott eszembe, hogy megírom ezt a könyvet. Aláírtam a levelet annak a disznókupecnek, aztán egy pillanatnyi habozás után — azt se tudtam, hogyan lássak munkához — összeütöttem egy fejezetet.

Azóta igyekszek klhámozgatni a tényeket, itt az ebédlőasztal mellett, pipázgatva, kávézgatva, amikor a tücskök cirpelni kezdenek, és megfeketül a narancsfák lombja.

Néha késő éjszakáig elidőzök az emlékeimmel. Néha meg nem akarja az igazságot és az új mesterség.

Tegnap például meg tegnapelőtt csak elvesztegettem a napot. Hiába Igyekeztem, hogy füle-farka legyen ennek az Írásnak, csak úgy ömlött, mint a hegyi zápor; az lett a vége, hogy nagyon elszontyolodtam. Elszontyolodtam, és homályosan érteni kezdtem sok mindent, ami érzek.

Nekem már végem. Beteg volnék? Nem. Makkegészséges vagyok. Costa Brito, amikor hiába próbált kizsarolni tőlem kétszáz mill-réist, és leokádott abban a két cikkben, betegnek mondott, és azokra a bűncselekményekre célzott, amelyekkel vádolnak. Az Újság főszerkesztője hatökör. Idáig, — hála Istennek, még orvos nem járt a házamban. Nincs énnekem semmi bajom.

Csak öreg vagyok. Péter-Pálkor ötvenesztendős voltam, ötven évet veztegettem el, ötven évet fecseréltem el céltudatlanul, csak gyötörtem magamat, és gyötörtem másokat. Végeredményben megkérgesedtem, betokosodtam, és ezen a vastag páncélon

semmi át nem hatol, semmi se tudja megsebezni eltompult érzékenységemet.

ötven év! Mennyi haszontalan óra! Az ember az egész életét eltölti, és maga se tudja, mivel! Csak eszik, alszik, mint a disznó! Minden reggel jókor fölkel, és rohan a hasa után! Aztán kuporgatja az elemózsiát a gyerekeinek, az unokáinak! Micsoda ocsmányság! Hát ne vigye el az ördög az egészet?

Tűző nap, záporeső, álmatlan éjszakák; számoltam, mesterkedtem, erőszakoskodtam, veszélyekkel dacoltam, s még csak azt se mondhatom el, hogy hasznos munkát végeztem. A virágoskert, a veteményes, a gyümölcsös elhagyatva; a pekingi kacsa kipusztult; a gyapot, a ricinus kiszáradt. A szomszédok, az ádáz ellenségek mezsgyéi meg csak nyomulnak előre.

Nyilvánvaló, hogy ha véget ér ez a válság, újra föl lehet virágoztatni a birtokot, olyan lehet megint, amilyen volt. A cselédség majd (robotol látómtól vakulásig, manlókaliszten meg tökehaluszonyon él, megint járnak majd a teherautók, termést visznek a vasútra; megint mozgalmas és lármás lesz a birtok.

Ha megtömném az Istállókat, jő termésem lenne, bankbetétem lenne, még több földet vásárolnék, és új istállókat építtetnék. Minek? Semmi örömöm se lenne benne.

Kiemelkedtem az osztályomból, azt hiszem, elég magasra jutottam. Említettem, tudják, hogy vak koldus vezetője, csemegeárus, napszámos voltam. Biztos vagyok benne, hogy akármelyik mesterséget gyakoroltam volna is, nem lettem volna okosabb tőle, nem tudnám jobban megírni ezt a történetet. Elismerem, gyatra kis elbeszélés, de ha derűsebb hangulatban vagyok, úgy gondolom, van benne egy s más, ami többet ér, mint a Gondim írásművészete. így hát többre vittem, mint Caetano mester meg a többi hasonszőrű. De ha azt nézem, hogy az én tudományom csak iskolán kívül fölszedett, kúsza ismeretfoszlányokból áll, be kell látnom, hogy akármilyen nagyra is vagyok vele, elég silány az én felsőbbségem.

Aztán meg abban is biztos vagyok, hogy a könyvelés, a mezőgazdasági és állattenyésztési szakkönyvek, ismereteim zömének forrása semmivel se tettek jobbá, mint amilyen napszámos koromban voltam. Legalábbis akkoriban nem gondoltam, hogy egyszer ilyen vad harácsolásra adom a fejemet.

Ami a gyarapodást, a házakat, földeket, bútorokat, ingóságokat, miegymást, a politikusok barátságát illeti, meg kell adni, hogy mindez csak külsőség.

Azt hiszem, valahol eltévedtem.

Ha tovább is sikáltam volna az öreg Margarida rézlábasát, nyugodtan éltünk volna, ő is, én is. Keveset beszéltünk, keveset gondolkoztunk volna, este meg, a süvegcukros kávé után a gyékényszőnyegen afrikai imádságokat imádkoztunk volna a Jóisten irgalmáért.

Ha meg nem sebesítem Joao Fagundest, akkor elveszem Germánét, most van vagy féltucat lovam, egy kis elkerített legelőm, néhány ponyvám, málhanyergem, most derék fuvaros-hajcsár vagyok. A városi boltokban száz mill-réis ára portékát vásárolhatok hitelbe, az esztendő négy ünnepén új ruhát kap az aszszony meg a gyerekség. Nem is vágyók sokkal többre. Flöösleges gondok nem gyötörnek, nem ártok senkinek. Téli reggeleken bocskorban, hegyes kalapban hajtom a málhásjószágot, csattog az öszökém, egy-két aprópénz a tarisznyámban, megiszok egy kupica nádpálinkát, hogy elűzzem a hideget, és veszettül danolok az országúton.

Most nem danolok, nem nevetek. Ha tükörbe nézek, visszariadok kemény vonalú számtól, kemény tekintetű szememtől ,

Eszem jut az a falu, ahol Ribeiro úr lakott fél évszázaddal ezelőtt. Igaz, Ribeiro úr gyűjtött valamit, de nem magának gyűjtötte. Nagy háza volt, az is mindig tele volt, a félvér-tök rájuk rohadt, de arrafelé nem ismerték az éhséget. Elképzeltem, hogy a császárság korában élek, Ribeiro úr oltalma alatt. Nem tudok olvasni, nem ismerem a villanyt, se á telefont. Ha beszélek, kézzel-lábbal magyarázok, körüldadogom a mondókámat. Olajmécsem van, mint mindenkinek, de az se jó semmire, mert éjszaka alszik az ember. Kitörhet éntőlem száz forradalom. A híre se jut el hozzám. Alighanem boldog ember vagyok.

Fölrezzenek, elhessegetem ezt a boldogságot, úgysincs részem benne, s itt találom magamat Sao Bernadőban, amint írogatok.

Az ablak zárva. Éjfél van. Nesz se hallik az elhagyott házban.

Fölkelek, keresek egy gyertyát, mert nemsoká kialszik a lámpa. Nem vagyok álmos. Lefeküdjek, s hajnalig forgolódjak az ágyban? Kínszenvedés. Inkább itt üldögélek tovább, és befejezem ezt az írást. Holnap már ez a szórakozásom se lesz.

Beteszem a gyertyát a tartójába, gyufát veszek elő és meggyújtom. Megborzongok. Madalena emléke kísért. El akarom hessegetnl, sétálgatok az asztal körül, ökölbe szorítom a kezemet, úgy, hogy a körmöm a húsomba vág. Amikor fölocsúdok, úgy az ajkamba harapok, hogy kiserken a vérem.

Nagy ritkán elfáradok, olyankor írok egy-egy sort.

Halkan mondogatom:

— Elrontottam az életem, ostobán elrontottam.

Makacsul Madalenára gondolok. Ha újra kezdhetnénk... Minek ámítsam magamat? Ha újra kezdhetnénk, éppen ez történne, ami most történt. Nem tudok megváltozni, ez a legszomorúbb.

.Caetano mester felesége itt vánszorog, mocskosán, éhesen. Rosa avval a rengeteg szüléstől elgyötört hasával dolgozik otthon, dolgozik a mezőn, dolgozik az ágyban. Az ura egyre rozzantabb. A megmaradt cselédeim éppen olyan emberroncsok, mint ő.

Hogy őszinte legyek, semmi rokonszenvet nem érzek ezek iránt a nyomorultak iránt. Szánom a sorsukat, elismerem, hogy én is oka vagyok a nyomorúságuknak, de ennyivel be is érem. Olyan messze vagyunk egy-1 mástól! Eleinte együvé tartoztunk, de ez a bitang foglalkozás eltávolított bennünket egymástól.

Madalena tele volt tiszta érzésekkel és jó szándékkal, amikor idejött. Érzései és szándékai az én gorombaságomba és önzésembe ütköztek. Azt hiszem, én se voltam mindig goromba és önző. Ez a foglalkozás tett ilyen cudarrá.

Meg az a szörnyű bizalmatlanság, hogy mindenütt ellenséget láttam!

A bizalmatlanság is ebből a foglalkozásból ered.

Ez az életmód tett mihasznává. Nyomorék vagyok. Parányi szívem lehet, az agyam nyilván csupa lyuk, az idegeim is másfélék, mint a többi emberé. Ormótlan orrom, ormótlan szám, ormótlan ujjaim vannak.

Ha Madalena így látna, biztosan nagyon csúnyának tartana.

Behunyom a szememet, megrázom a fejemet, hogy elűzzem ezt a látványt,- mely ilyen iszonyatos torzulásokat tár elém.

Már majdnem kialszik a gyertya.

Azt hiszem, nem is voltam magamnál, pocsolyákkal, megáradt folyókkal meg egy emberfarkassal álmodtam.

Odakint átkozott nyugalom, nagy csöndesség uralkodik. A bezárt ablakon besüt a hold és az északkeleti szél dühösen kergeti a padlón a száraz leveleket.

Szörnyű! Csak jönne valaki... Mindenki alszik.

Legalább a gyerek sírna ... Még a fiamat se kedvelem. Micsoda nyomorúság!

Casimiro Lopes alszik. Marciano alszik. Gazemberek!

Én meg itt maradok, sötétben, ki tudja meddig, amíg holtfáradtan az asztalra nem támasztom a fejemet, hogy nyugodjak néhány percig.

(Vége.)

De csak éjjel, álma egén öleli szívére szegény az ő rossz fiát.

Simkó Tibor