Szabad Földműves, 1966. január-június (17. évfolyam, 1-25. szám)

1966-03-19 / 11. szám

KÉTPÁR SÍTALP csuszdogált csiga lassúsággal a jegesre fagyott havon. Kétpár bot böködte át a kemény kér­get. Kétpár kéz küszködött a hegy­nek felfelé vezető elátkozott úttal. Ügy tetszett, mintha két gép végez­né léleknélküli munkáját. Bőr, acél, fa, szíj. Töltények. Az idő és a távol­ság pontosan kimért a szolgálati te­vékenység szerint. Közben egy kevés hús, amelyben vér kering. No, meg a szívnek is ott kellene lennie vala­hol, dehát ki tehet róla, hogy három­szor is elszorítja a szíj. A dombokon itt-ott egészséges, ácélcsengésű kiáltások visszhangoz­tak: jól ismert hangok, csak a gaz­dáé, vagy a szolgalegényé lehetnek. És ugyanúgy, ahogy a csendőrök sí­talpai sima nyomukat ott hagyták maguk után, a trágyahordó szánok is jelezték útjukat, mintegy örök időre. —Hí, Szürke, hl! No, rugaszkodj heki, hí! Mátyás ma a trágyát hordta, fel, egyenesen a legszegényebb hároméves barázdákra. Apja akkor törette fel a gyepet, hogy most zab teremjen ott. De a legájtatosabb imádság sem te­heti termékenyebbé ezt a földet. Minden szem vetőmag lutrifogadás ugyan, de már most teljesen bizonyos, hogy nem jön ki a szerencseszám sem az ambón, sem a ternón. Ezek a kiszucai irtások már eleve arra van­nak ítélve, hogy csak az évenkénti csalódás teremjen meg rajtuk. A csa­lódás bő termése. És valamennyi csa­lád mégis évről-évre nyeli a sok ke­serűséget újra, meg újra, él bennük valami jobb jövőbe vetett hit. A csendőrök éppen akkor csúsztak ki az erdőből, amikor Matyi lapáttal elhányta a mély havat, hogy abba a sírba betemesse a föld tápláló anya­gát. A hideg napfény elömlött rajtuk, megcsillantak a bajonettek a puská­kon. Szent béke honolt ezen az erdei síkon, ők fel sem fogták, hogy vala­hogy nem illenek ebbe a környezetbe, egy kissé idegszerüen hatnak a szí­jak, az acél, meg az egyenruha. A sítalpak elvitték őket egészen Matyiig. A Szürke prüszkölt, mint a rossz trombitás támadás előtt. Csak Matyi volt elégedett ezen a gyönyörű napon. És amikor észrevette a csend­őröket, hátat fordítva még jobban el­merült munkájában. — Jó munkát, adj’ Isten! — Adj’ Isten! Jó reggelt! — és Ma­tyi könnyedén megérintette a sapkája szélit, ahogy azt katonakorában szok­ta. Majd ismét a munkája fölé gör­nyedt. — Nemrégiben valami... izé... jött meg — soká csavargóit a világban, állítólag az öreg Horony fia. Nem is­meri? — Én vagyok. Horony Mátyás. Elömlött Matyin a mosoly, akár a mézpatak, hegyről le, a völgybe. A csendőrök szemmelláthatólag nem mutattak meglepődést. De azért elég­gé kellerr^sen érintette őket, hogy nem kell végigmászkálniuk a dombo­kat, patakokat, hanem igy egyszerre ráakadtak arra, akit kerestek. — Magam vagyok az, — ismételte újra Matyi. — Hát maga az! Jó ez így, legalább nem kell tovább keresgélni... Hogy vagyunk? örül, hogy hazatért... mi ...hogy otthon van, igaz-e? A másik meg: — Rég odahaza van már? — Nem nagyon — válaszol hanya­gul Matyi. — Már nem is igen emlék­szem, mikor tértem meg. A csendőrök fejüket csóválják. Cso­dálatos. — Valahogy őszutóján érkeztem. Az első nagy fagyokkor. — Aztán miért nem jelentkezett nálunk — ember? A jegyzőnél? Mi­csoda katona volt maga, ha jelent­kezni se tud? — csodálkozik az egyik csendőr. A másik: — Hiszen ezt büntetik! Most meg Matyi előtt csodálatos mindaz, amit a jelentkezésről, meg a büntetésről mondanak. Annyi éven át bolyongott, katonáskodott a világban, a katonaruha szinte ránőtt a testére, mint a moha, a sok nyomor, nélkülö­zés, fájdalom, veszély — hát bizony már torkig van vele. — Abbizony... elfeledtem, — fe­leli mintegy álmában Matyi. — Le­hullott rólam az egész katonáskodás, amint otthon átléptem a kunyhó kü­szöbét. — Jól van no. Ezt szívesen elhi­szem — folytatja a csendőr böködve botjával a jeges kérget. — De maga fiatal, továbbra is katona marad. Je­lentkeznie kell, az csak világos. Matyi lenézett a völgybe. Azután átsiklott pillantásával nyugatra, oda. ahol a Gira' fölött,fehér felhő suhant át, fehér fennsíkok ragyogtak, akár a mesebeli királynők mennyegzői ke­lengyéje. — Tehát jelentkeznem kell? — szó­lalt meg álmodozva. Nagyon kelle­metlen volt beszélnie ma ezekről a dolgokról, amikor nagyszerű volt a levegő, repedeztek a fák a fagytól és amikor a szívet elöntötte az öröm ... mindettől. — Kell. Nyugtalan időket élünk. Minden egyes katonát nyilván kell tartanunk. — Oroszországot régen elhagyta? — kérdi a másik csendőr, mintha nem igen érdekelné. — Régen. — No, milyen világ van ott... tet­szett magának? — Tetszett is, meg nem is. Sokat éheztem. Főképp az elején. Meg ru­hám se volt... télen. — Miért nem lépett be a légióba? Ott se éhség, se. hideg. Látta a mun­dért, amit adtak, igaz-e? — Falun voltam... Amolyan süket faluban, száz mérföldre az Isten háta mögött. Mit tudtam én a légiókról!... No, meg aztán ... mondhatom maguk­nak ... elég volt már a háborúból. Vagy örökké verekednie kell az em­bernek? Ha legalább tudtam volna... — Abból a faluból aztán, hogy ke­rült el? Csak így barátságosan kérdezgették a csendőrök: felteszik a kérdést, va­lamit maguk is mondogatnak, s mind­ez mögött — csigaszarvak ágaskod­nak. Láttak már csigát, mint ejti ha­talmába a fehér gombát? Aztán itt vannak a szolgálati naplók, egyikbe ilyen vagy amolyan parancsot írnak be: szolgálat a mai napra. A Matyit meg olyan szépen elcsípték, önként szaladt a karjaik közé. — Hogy jutottam el a faluból? — ismétli Matyi a kérdést. — Hogyan! — És nevethetnékje támadt. — Elég­gé mulatságosan ment. Egy földbirto­kosnál szolgáltam. Mikor jött a for­radalom, a parasztok ezt a földbirto­kost agyonverték. A nagybirtokot el­vették. Nem volt kinek szolgáljak. Kellemes volt Matyinak a vissza­emlékezés ... — Elindultam a faluból... a szemem után. De átkozottul fagyott már. Éh­ség. Mindenütt lázongások. Mindenütt rablások. A faluban égtek a gazdasá­gok. Az egyik kis városban — már magam sem tudom, hol is volt — munkásokat toboroztak katonának. Beálltam én is, hiszen — gondoltam — legalább enni adnak. És éhen dö­gölhetek ugyanúgy, ahogy a harcban, — gondoltam, ha már ebbe a galibába belekeveredtem. Szeme előtt elvonult a múlt, lágyan, gyöngéden, mint a vatta, hiszen már nem volt valóság, már nem fájt. Fel­éledt mindez benne, mint a vad for­gószél, örvény, ugyanolyan, mint ami-' lyenben Matyi évekkel ezelőtt mene­déket keresett. — A bolsevikiekkel tartott... — mondja fürkészve és félig suttogva a csendőr. — Igen is, meg nem is, — tárja szét Matyi karját, míg a Szürke vö­rös orrlyukán át prüszköl. — Mondom maguknak, zabálnom mégis csak kel­lett. Mégis éheztem néha. Meg fa­­gyoskodtam is. Igaz, voltak olyanok, akik azt mondták, ha éhesek és fa­gyosak is vagyunk, verni kell az ura­kat, amíg lehet. Mi mást csinálhat­tunk? Háború volt, így hát öldöstük egymást. Néha vígan ment az is. Fu­tottak ... a fehérek ... mint a nyulak. Utói se értük őket. Nem a fagyokozta vörösség volt az, ami ott lángolt Matyi arcán. Ez va­lami egészen más volt. A csigaszarvak egyre jobban ágas­kodtak: — És aztán ... hogy jött el Orosz­országból? Magát akár reggelig el­hallgatná az ember... Érdekes, iga­zán érdekes... A csendőrök nevetnek. Bizony, jó napot fogtak ki. Matyi is nevet. Lám — nem ragadt a kiszucai krumpliföldhöz: látta a vi­lágot, dicsekedhet vele. — Nem egyedül voltam Oroszor­szágban I gárdában. Sok volt a ma­gyar, meg szlovák is. És akkor megint Magyarországon mozgolódtak. Megint toboroztak. Én is azt gondoltam: me­gyek, majd csak hazavergődök, elég poklon mentem már keresztül. El is mentem. De csalódtam. Magyarorszá­gon persze — az már nem Oroszor­szág volt. Rettenetesen vágytam haza. Megsebesültem, tífuszt, meg tán kole­rát is kaptam. Beteg voltam nagyon, gondoltam is, hogy ebből már ki nem jutok. Mondták is ezt nekem. — És aztán... hogy történt to­vább? — Ott aztán befejezték. Az urak visszajöttek, oszt még rosszabb volt. Bosszút esküdtek a piszkok. De én még mindig a kórházban feküdtem — így mindezt elkerültem, míg végre mégis hazavergődtem. És egy kis idő múlva, mintha va­lami eszébe jutna: — Itt meg ismét úgy gürcölök, mint régen ... — Ügy is kell, bizony úgy... — mondja a másik csendőr. — Szegé­nyek vagyunk, sok az adósságunk, fiatal még a köztársaságunk. Csak munkával állíthatjuk talpra. — Ha legalább ... — fakadt ki Ma­tyi, de elhallgatott. A gondolat vala­hogy elsiklott, elszállt. —Hogyan ..., ha legalább ... — se­gíti a csendőr. — Csak az jutott eszembe... — mondja Matyi —, mennyi a szép föld az alföldeken, és mind az urak bír­ják. A szegény robotol nekik a földe­ken, de neki nem jut föld, csak annyi, amennyi körme alá ragad a munkában. Itt nálunk is, a felsővidé­keken — kié ez a sok föld? Az em­bernek sírhatnékja támad. És nehéz kezével csak legyint Ma­tyi a dűlők felé. — Néha mondogatom is a mi fér­­fiainknak, micsoda földek vannak a világon. Oroszországban is milyenek. Uram Krisztus! És ki gazdálkodik raj­tuk? — Csak ne buitogassa itt az embe­reket! — mondják a csendőrök. — Nálunk nem lehet ilyen kísérleteket végezni. — Tudja fene ... fejezi be Matyi. — No, de nekem mennem kell. Minden jót, urak! Ma még sok munka vár ránk. Matyi megcsettinti korbácsát, de nincs erre szükség. A Szürke egyedül megindul és irányt vesz, hazafelé. Ma­tyi szétterpesztett lábbal áll a szá­non, erősen meghúzza a gyeplőszárat, a ló magasra vetett fejjel vágtat a csillogó havon. A csendőrök olyan kört írva siklanak a hegy mellett, mint amikor a héja elragadja zsíros zsákmányát éhes asztalára. Este a csendőrállomáson két dolog született meg: 1. Feljelentés Horony Mátyás ellen a járási hivatalra a katonai jelentke­zési kötelezettség elmulasztása miatt. 2. Az a tudat, hogy fokozottabb figyelmet kell szentelni annak az em­bernek, aki ugyan tudatlan, szervezve nincs, de átitatják a bolsevik! erköl­csök, ami ártalmára válhat a lakos­ság jó hírnevének, annak a lakosság­nak, amely még elismeri a különbsé­get úr és paraszt között. Így vonta magára Matyi a hivatalok figyelmét és nem is sejtette, hogyan nyúlnak ki utána messziről az egyen­ruhába bújtatott csápok. (XXVIII. folytatás.) 34 A városban szennyes intrika járta. Én sohase kedveltem a kisvárosi pi­­szokságokat, begubóztam. Persze sajnáltam, hogy a pártomat elfújta a szél. Mit csináljon az em­ber? — Most jön a feketeleves. Kanalaz­zuk zokszó nélkül. Most aztán nekem esnek Gamáék, Pereira, Fidélis, meg is gyomroznak. Undorodtam az egésztől. Na, de sokat nem tehetnek. Elvághatják a drótkerí­tést, a vásárban elvetethetik a rend­őrrel az egyik legényem kancáját, és elláthatják a baját. Ez meg nem újság. Csak az a baj, hogy Padilha magá­val csábított tíz-tizenkét marha fél­vért, azok aztán beálltak vele a fel­kelő seregbe. Majd visszajönnek. Különben minek jönnek? Jobb, ha maradnak, csavarogjanak, gyakorla­tozzanak. Ásitoztam. Akkorákat, hogy majd kirepedt a szám. Ostoba élet! Igaz, itt ez a kis poronty, de azt se szere­tem. Olyan nyeszlett, olyan sápadt! — Ha erőre kap, neki adom a fű­résztelepet. Ha ilyen nyápic marad, doktornak taníttatom. Tervezgetni kezdtem. — ördög vigye a terveket. — A magam kis világa szörnyű lidércnyomássá változott. A másik, a nagy világ meg fölfordulás, pokoli zűrzavar, még sokkal nagyobb lidérc­nyomás volt. A barátaim és az újságok forrada­lomról adtak hírt. — A fene aki meaeszi! — taitéko­zott Azevedo Gondim. — Blöff volt. Néhány fenyegető távirat, rádiószó­zat, röpcédulát szóró repülőgép, erre mindenki hasra esik ijedtében. Nincs ennél gyávább népe az Úristennek. — Túlzás — vélekedett az ügyvéd. — Volt itt bátorság is. — Micsoda? Bátorság? — ordított Gondim. — Fegyverforgató férfiak csak lapultak. — A régi rend emberei. De a for­radalmárok nem: azokban van bátor­ság, van idealizmus. Ezt csak magunk közt mondom, de van. — Ördög vigye az idealizmusukat. A bátorságuk meg ... — Legyünk igazságosak, Gondim — szóltam közbe kedvetlenül és engesz­telő hangon. — Ez a dolog már a nép vérében volt. Kár lett volna ve­rekedni. — Kár lett volna! Hogyhogy kár lett volna? Mindenki így gondolko­dott, ők meg szépen besétáltak. Szé­gyen, gyalázat! Kormányférfiak is vörös nyakkendővel állnak elő. — Ez Alagoasban történt — vágott közbe Joao Nogueira. — Mindenütt megtörtént, barátom. Sok most is csak azért,marad távol, mert nem kérnek belőlük. — Nekem mindegy — mondta No­gueira. — Akár fölül vagyok, akár alul vagyok, soha semmi hasznom nem volt a politikából. Alul vagyok, nem is akarok fölüikerekedni. Igaz, hogy mindig értelmetlennek találtam a demokráciát. Nemegyszer mondtam már magának. De egye fene, a kor­mánylistára szavaztam. Hanem ma­gunk közt mondva, a diktatúra egy­magában nem elég,4 mert alaposan benne vagyunk a pácban. Gondim felháborodottan tiltakozott. Én is: — Csak Silvestre atyát szeretném látni hadnagyi egyenruhában. — Mire jó neki ez a nagy hazafias­kodás? — kérdezte Nogueira. ’ — A barom! — dohogta Azevedo Gondim. A Dél keresztje elvesztette a városi támogatást. Az a sok efféle társalgás elszóra­koztatott. Hetenként kétszer mind a ketten nálam ebédeltek. A városban kelekótya fickók már azt rebesgették, hogy Sao Bernardo reakciós fészek. — Hogy áll a bál? — Rosszul. Fölösleges erőszakról, személyi bosszúról, hallottunk, szakszervezeti bizottságok kezdték teregetni a szeny­­nyest. Nogueira józanul megegyezést java­solt győztesek és legyőzöttek közt. Gondim utálta a megegyezéseket. Fogat fogért, értjük egymást? Vér­szomjas tanácsokat osztogatott ne­kem, Nogueirának, a gyümölcsfáknak, ellenforradalomra ösztökélt bennünket (minél előbb, annál jobb), hogy sö­pörjük ki a hatalomból ezeket a nagyhangú zsiványokat. Erélyes kor­mányt akar, igen, kemény, de meg­fontolt kormányt, igen, olyan kor­mányt, amelyik dolgozik is, helyre­állítja a rendet, a hitelező bizalmát, és visszaadja a Dél-keresztjé-nek a havi százötven mp-réis szubvenciót. Mert ez így nem mehet tovább. Ontotta ránk a pufogó frázisait... Lépten-nyomon ilyenekkel dobálózott az újságjában. Föl fog kelni a retten­­hetetlen Sao Paulo; Sao Paulóban ég a szent tűz; Sao Paulóból, a lobogó­sok földjéről új lobogók indulnak a megcsúfolt szabadság kivívására. — Jól beszél, Gondim — mormol­tam elismerően. — Sokra vitte volna, Gondim, ha a pártunk be nem adja a kulcsot. Joao Nogueira a választást hozta szóba, és szakszerű tanácsokat oszto­gatott. Gondim rajongott a szavazá­sért, és csak szakembereket látott szívesen a szavazatszedő bizottságok­ban. Casimiro Lopes messziről csodál­kozva hallgatta őket. Én a templomtornyot néztem. Gon­dolatban végigjártam a határt, aztán visszatértem, lementem a lépcsőn, ki a kertbe, a gyümölcsösbe, s beléptem a sekrestyébe. Joao Nogueira elítélte a forradalmi irodalmat, a könyvszagú hazafiasko­dást. Áz üvegszekrényke az asztalon tele volt szentekkel; a falon metszetek lógtak; az ajtószárny csattogott. A gyertya kialudt, másikat gyújtottam, a gyufát elfelejtettem eldobni, és a Peter jilemnicky Most lenne hatvanöt éves, alko­tóereje teljében. S bár az ilyen feltevések minden esetben nélkü­lözik a realitást: nyilvánvalóan a remekművek egész sorával aján­dékozott volna meg bennünket. Talán most teljesedett volna ki egészen művészete, gazdag életé­nek gyümölcse most érett volna be igazán. ,, Jól emlékszem, a szlovák Iroda­lomtörténet kötelező olvasmányai közül az ő műveit olvastuk a leg­szívesebben. Az Iránytű tanulsága a szabadság szeretetét, az emberi helytállást, a becsületességet ol­totta belénk. Ha lehet így nevezni, hát a leg­­csehszlovákiaibb írónak tartottuk őt, akinek hozzánk, itt élő magyar diákokhoz az adott esetben a leg­több szava volt. Alapállását, mű­vészi igazságát tulajdonképpen életútja determinálja. A cseh Jl­­lemnicky a szlovák irodalomban a szocialista realizmus úttörője. S mint ilyen nemcsak a kysucal falu szegényeihez, hanem a ha­sonló sorban tengődő nemzetisé­gekhez is könnyebben találta meg az utat. így, ilyennek becsüljük, szeretjük őt mindmáig. S milyen jó volt magunk mellett érezni őt, az igazi, a tántoríthatatlan kom­munistát a negyvennyolcat meg­előző időkben. Az „iránytű“, akkot is a helyes utat jelezte. A Garam­­menti krónika partizánjai közül nem hiányzik a magyar katonaszö­kevény sem, aki nem akart a‘Szov­jetekre fegyvert emelni, hanem az igazság ügye mellé szegődött. Most, születésének hatvanötödik évfordulóján akaratlanul is felöt- Ienek ezek a gondolatok. Mély sze­retettel, hálával adózunk emléké­nek. P. I. hí:í 1! körmömre égett. A cselédek lakása nyirkos és hideg. Caetano mester csa­ládja szívfacsaró nyomorban él. Sze­gény Marciano meg olyan göthös, olyan vézna, olyan elesett! Azevedo Gondim torkaszakadtáből követelte a szabadságot. Az újság hitvány jövedelméből tengődik, és úszik az adósságban. Érje be ennyi­vel! ő ingujjban, teremtettézve sze­retne újságot olvasni, és Sousa bi­liárdtermében, ha elvéti a karambolt, a politikusokat szeretné szidni, azokat a vakondokat. Most már kialudt a gyertya. Este lett. Az ajtó csak nyöszörgött. A hold besütött az ablakon. Az északkeleti szél száraz leveleket fújt a padlón. Én már nem hallottam Gondim ordí­­tozását. 35 Bal lábbal léptem ebbe az eszten­dőbe. Több állandó és kitűnő ügy­felem váratlanul csődbe jutott. Volt, aki megszökött, volt, aki öngyilkos lett, a Hivatalos Közlöny tele lett csődhírekkel és csődmegállapodások­­kal. Pocsék felszámolásokba kellett belemennem. Meg is lett az eredménye: eltűnt a méhészet, a veteményes és a gyü­mölcsös. A narancs ahogy megérett, meg is rohadt a fán. Bánom is én. Inkább rohadjon meg, mint hogy leszedjem, kiválogassam, csomagoljam, szétküldözgessem In­gyen. A baj sose jár magában. A szövő­gyárak korábban le szokták fogla­lózni a gyapotot, de egyszer csak abbahagyták ezt a jó szokásukat, sőt hitelbe akartak vásárolni. Egy ter­mést lábon adtam el, de becsaptak a minősítésnél. (Folytatjuk.) ^ SZARAD FÖLDMŰVES 1966. március 19.

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents