Szabad Földműves, 1966. január-június (17. évfolyam, 1-25. szám)

1966-03-12 / 10. szám

NEM TUDTAK MÄR HAZAMENNI. Alig hogy elérték a falu első házait — kövér cseppekben megeredt az eső. Behúzódtak hát az egyik ház szélesen előre ugró eresze alá. De még ott is szorosan a falhoz kellett lapulniuk — mert a záporral érkező szél megmegkavarta a szakadó eső vízfüggönyét. Még így is térdig verte lábuk szárát az eresz csöpögése. De, jólesett a langyos víz hűsítő mosdatása, és a levegő friss — földszaggal keveredő esöillata is jólesett a kánikulák hosszú napjai során levegöéhessé vált tüdőknek.

— Majdnem megáztunk — mondta még mindig lihegve Erzsi néni, mert az utolsó métereket már szaladva tették meg — ha szaladásnak lehet nevezni az öregedő lábak igyekezetét.

— Majdnem — helyeselt Kati néni is, és közben megigazította a falhoz támasztott kapákat, nehogy azok ledűljenek és megrongálják a falat. Aztán ismét szorosan odahúzódott a falhoz — s szoknyáját is térde közé fogta, nehogy azt a szél az eresz csöpögése alá lengesse.

Halgattak egy sort, és figyelték az úton, az árokban folyó víz bugyborékokat vető habzását.

Erzsiké, a tíz éves unoka törte meg a hallgatást.

— Nagymama, mért bugyborékol a víz? — Szemét is kérdőn függesztette nagyanyjára, s átnedvesedett szöszi haját, felső karjával hátra simította homlokáról.

Mert sokáig fog esni. Ha bugyborékot vet a zápor a földön támadt folyásban, tartós lesz az eső — hangzott a válasz, A kislány, kerekre nyílt szemmel elcsodálkozott, s kicsit húzva a szót még megjegyezte, talán bizonyítást váró kérdés formájában.

— Ige-en?

— Igen! — erősítette állítását nagyanyja, és még akart valamit mondani, de Kati néni közbeszólt.

— Nem igaz az Erzsi. Nem igaz. Csak babona!

— Már hogy ne lenne igaz! — Bizonygatta Erzsi néni, s hamar más példával hozakodott elő tudományának védelmére, ami nem vágott éppen ide, de beszédtémának megfelelt.

— Mikor a lányom, a Piri esküdött, akkor is szakadt az eső. Mondtam is az emberemnek, a Janinak mingyá a templomból jövet, hogy sokat fog sírni a lányunk asszony korában. Mert ha megázik a menyasszony, csak ritkán fog felszáradni a könnye patakja aszszonykorában. Es látod Kati, ez is igaz lett. Pedig a sok tudós azt mondja, ez is babona. Dehogy babona! A lányom

a példa, hogy nem babona. Agyongyötri az a nyomorult bitang ember. De, hogy akkor tört volna ki a lába, amikor először taposta át a küszöbünket

— s akkor vakult vóna meg, amikor először nézett a lányom szemibe!

Az átkozódásra Erzsiké is felfigyelt. Szemecskéit idegesen összehunyorította, és ösztönösen elengedte nagyanyja szoknyáját. A torkát összeszoritotta valami különös érzés, és szeretett volna fölkiáltani, hogy nem, nem igaz! Apu nem bitang, és nem gyötri agyon anyut. Es ne törjöp. ki a lába, ne vakuljon meg! De nem szólt. Nem szólt, nem kiáltott — mert nem mert nagyanyjával ellenkezni, és ... és ugyanakkor jól tudta azt is, hogy bizony apu sokat veszekszik anyuval... anyu bizony sokat sír... és ... és . ..

Gyerekésszel egyszeribe haragudni kezdett az esőre, hogy mért esett akkor, amikor anyu menyasszony volt. És haragudott a nagyanyjára is, hogy miért beszél ilyeneket, és miért bántja aput, ha még olyan is apu, mint amilyen ... Mert apu jó, ha kiabál is. Akkor is jó! Hiszen anyu is kiabál, sokat kiabál, apura kiabál, visszakiabálnak egymásnak és ...

A szél már akkor nem fújt. Csak az eső esett egyenletes csobogással - néha villámlás hasította át az eget, és dühöngve zengett az ég. Annyira zengett, hogy a fal is megremegett az eresz alatt állók háta mögött. Erzsiké el is húzta a hátát a faltól, és úgy nézte kétségbeesett, bánatos szemekkel a víz hátán tovaúszó, szétpattanó és újra születő buborékokat. Idegességében

szoknyácskája szélét morzsolgatta.

Közben nagyanyja beszédét hallgatta, aki tovább szapulta az ő apukáját.

— Mondtam már nem egyszer Pirinek, hogy minek tűr neki, annak a sátánnak. Hagyja ott a nyomorultját, megél ő a saját lábán is. De ö - képzeld - azt mondja, hogy sajnálja otthagyni. Meg azt mondja, hogy a gyereknek apa kelt. No hiszen! Jó apa, mondhatom! Megvonja tőlük a falatot, meg a jó életet. Mindent csak az építkezésbe ver: A fejébe vette, hogy házat épít, s arra köti minden pénzét Azért van köztük a veszekedés is — mert elszámoltatja Pirit minden fillérrel. Nem vehet az az asszony magára^ még csak egy rongyot sem. Majd ha állni fog a ház! Ez a szava járása. Akkor majd lesz másra is, de addig csak okkal-móddal mindent. Ezzel torkolja le Pirit mindig, pedig tudod Kati

— a lányom szerette és szereti a szép ruhát, szép holmit, s így majd a szíve szakad, ha valamit venni akarna, de az ura nem engedi. Hiába mondtuk

neki, hogy né építkezzen — hiszen mehetett volna lakni blokkba is — tudod, az üzem adott vóna neki — de neki nem kell. Azt mondta, épít ö maga erejéből is. Mert régit se akar venni. Hiszen tudod, ahol most laknak — egy ötödöt jussolt benne Piriké a Rózi nőném után, mert hisz nekik nem volt gyerekük, s még életében az öt testvérgyerekre íratta a vagyonát. £s hogy Piriék ott laknak, most a többiek sürgetik a részüket. Vagy pedig azt akarják, hogy hurcolkodjanak ki és aztán eladjak a házat, s elosztoznak. Ezért jött volna jól a blokklakás - de ő, az a híres vöm, nem és nem! Ö régit nem vesz, újat épít, s akkor majd kihurcolkodik. Beugratta Pirit is ebbe a bolondságba, és most, hogy belekeveredtek az építkezésbe, nyögik a terhét. Tegnap pedig — képzeld - kidobta, szabályosan kidobta a sógorát, a Gyulát - a Panni lányom férjét, mert az követelőzni merészelt. Majdnem verekedtek. Ha Piri nincs, talán meg is ölik egymást. És ennek is Piri itta meg a levét. Az ura engem vádolt, hogy. én uszítom a többieket, s mikor Piri a védelmébe vett, az az állat megütötte!- Nem igaz! Apu nem ütötte meg anyut! Azt csak nagymama találta ki! - cáfolta a vádat sikoltva Erzsiké, s a hirtelen jött ellenvetés egy pillanatra meghökkentette Erzsi nénit, de amikor ráébredt meghazudtplásának tudatára, hirtelen támadt haraggal unokája felé csapott.

Az ütés a kislányt a hátán találta. Nem volt nagy, csak amolyan erősebb legyintés, de Erzsiké mégis kipenderült az eresz alól az esőre. Ott kezdte el teli torokkal a sírást. Idegesen rángatózott vézna teste, és feltörő könynyének cseppjei együtt folytak le az arcára az eső cseppjeivel.

Ez még jobban feldühösítette nagyanyját. Kinyúlt utána az eresz alól, s egy határozott fogással visszarántotta unokáját az eresz alá, és már újra ütésre lendült a keze.

Nem értette, hogy értette volna, eszébe sem jutott neki, hogy a kislánynak nem az ütés fájt — hanem valami más. Sokkal mélyebb az a seb, ami miatt a könnyei folynak. Mert a gyermekiélek mélyen, nagyon mélyen van elrejtve a sejtek, testszövetek, az idegszálak belsejében - annál könynyebben sebezhető, annál érzékenyebb, annál jobban fáj a rajta ejtett seb ...

Kati néni kapta el a most már komoly, újabb ütésre lendülő kezet.- Erzsi te! Ne ragadtasd el magad. Gyerek előtt különben sem jó ilyeneket beszélni. Mégis csak az apja,...'- Ha gyerek, akkor hallgasson! — pattogott még mindig Erzsi néni, de hirtelen támadt haragja mintha már alább hagyott volna. — Mind agyonra áztatja magát ez a szamár lány! Mit fog szólni az anyád, ha ilyen vizesen viszlek haza. Olyan vagy, mint az öntött ürge! Ne bőgj már no! Nem szakítottam be a hátad, se a gerinced nem tört össze. Mire való ez a sírásrívás!

De Erzsiké tovább pityergett. Nem

GÄL SÁNDOR:

ESTE

FELÉ

Mint nehéz túzokok ülnek körül a házak. Füstölgő kéményekből szállong az ismeretlen, ellobbant vágyak korma, s az ég tört ormairól szürke vér csepeg. Nincsenek emlékeim. Gyermekkorom se volt. Kapaszkodom a magányba e városszéli dombsoron, melyen az alkony szürke katonaarca köd-tankjaival átdohog, s iszonyú csendet hint arasznyi utcácskák didergő életére.

olyan nagy hangon sírt, mint az előbb, de pityergett. Most már még jobban haragudott a nagyanyjára, és haragudott az épülő új házra is. Eddig nem érzett még hasonló érzést, de igen rossz érzés volt — igen keserű. Keserű és háborgó. Szöszké-hajú fejében egymást kergették a gondolatok, és szíve úgy zakatolt mellkasában, mintha ki akarna onnan ugrani. Egész a torkában érezte a lüktetését.

Csak félfütlel figyelt nagyanyja és Kati néni szavaira. Már másról beszéltek. Arról, hogy kellett, nagyon kellett ez az eső — és hogy holnap fizetés lesz a szövetkezetben.

Az eső közben csendesedett. Már csak vékony, ritka szálakban esett, majd hirtelen elállt. Csak az ereszről csöpögtek a nagy, fiasá's' cseppek. Kisütött a Nap is. Szőke sugárkévéi végigtapogatták a vizes tetőket, fákat, kerítéseket, árokpartot és a telefonoszlopokat. A drótokon sorban csüngő vízcsöppek úgy izzattak és ragyogtak, mint egy hosszú zsinegre fűzött csillagfűzér, amit titkos kezek loptak le a földre az augusztusi éjszaka bársonyáról.

Erzsiké szemében reménykedés csillant.

— Elállt az eső — gondolta — pedig buborékolt a víz! Es mégis elállt

az eső. Nem esett sokáig. Nagymaminak nincs igaza! Anyu is fog még nevetni, és nem fog többet soha sírni, hiába ázott meg akkor, amikor menyasszony volt. Nevetni fog! Igen! Nevetni fog!

Nagyanyja szava riasztotta föl ábrándozásából, amikor kézen fogva őt, megszólalt.- No, gyere, te bögömasina! Már nem esik. De vigyázz te, mert ott pocsolya van! Hová nézel?

Késő volt a figyelmeztetés. Erzsiké pont a tócsa közepébe lépett. Majdnem kapott újra egy nyaklevest, mert nagyanyjának hirtelen jár a keze. Be is húzta már előre a nyakát — de a nyakleves elmaradt. Ha kapott volna, már azt sem bánta volna.

A szemében huncut fények villogtak, s úgy szerette volna megmondani nagyanyjának, hogy... hogy elállt az eső, pedig buborékolt.

De nem, nem szólt. Inkább elzárta mélyen — halkan lüktető szivecskéje mélyére a nagy titkot, az ő titkát, az ő fölfedezését... azt, hogy anyu, ha meg is ázott menyasszony korában, mégis majd egyszer, ha készen lesz az új ház — akkor már biztos, hogy mindig, de mindig csak mosolyogni és nevetni fog ...

ii ll■llll■^lll^^ i i mini

(XXVII. folytatás)

32

A főoltár mozaikpadlója alá temették. Gyászba öltöztem; sírkövet rendeltem; Magalaes doktor, Silvestre atya, Joao Nogueira, Azavedo Gondim és a szomszéd földbirtokosok meglátogattak, és részvétüket nyilvánították. Elhagytam a hitvesi ágyat, és átköltöztem egy kis szobába; az eresz alatt ökörszem fészek volt. Reggelenként irgalmatlanul cserregtek az ökörszemek. Az éjjeliszekrényen halomra gyűltek a táviratok és a gyászkeretes borítékok. Kikapcsolódásra volt szükségem, idegesen nekiláttam fát döntögetni az erdőben. Azután megcsináltattam a csatorna kőpartját, mert omladozott.

De a lelkesedésem hamar lelohadt. Halottas házban a lelkesedésnek nincs sok keresnivalója.

Madalenára gondoltam. Azt hiszem, hogy igazából sohasem hagyott el az emléke. Csak az első napok zűrzavarában összevegyült egy sereg különböző izgalommal. De amikor ezek az izgalmak leülepedtek a lelkemben, ő felszínre került. Ritkán sikerült fölráznom magamat, hogy eloszlassam; tüstént testet öltött ismét, és előttem lebegett. A legkellemesebb dolgok is bosszantottak és untattak.

Azzal telt az életem, hogy zsebre dugott kézzel sétálgattam föl és alá a szalonban; a fogam közt kialudt a pipa. Bementem az irodába, undorral néztem végig a könyveken, kimentem, át a folyosókon, végigjártam a szobákat, de mindig csak visszajutottam a szalonba.

Egyszer a veteményeskertben egy hagy hangyát nézegettem, amint szaladgált összevissza. Már az én szememben összevissza persze, mert nem ismertem a szándékait. Dona Glória ellenszenves hangja zavart meg a szemlélődésben:

— Búcsúzni jöttem. Elmegyek.

^ SZABAD FÖLDMŰVES

1966. március 12. - -Fölnéztem, és láttam, hogy ott áll előttem, konokul, talpig gyászban, abban az ósdi, rosszul szabott ruhában, mely ráncot vetett a vállán, ha Dona Glória kihúzta magát.

— Hová?

Dona Glória tétován kört írt le csontos ujjával:

— Elmegyek.

— Nincs hová.

A nagy hangyát kerestem, de már eltűnt.

— Megyek — válaszolta határozottan Dona Glória.

Megpróbáltam lebeszélni:

— Badarság ez, asszonyom. Csak úgy nekivágni a nagyvilágnak! Térjen észhez!

Dona Glória csak állt, hajthatatlanul, mint a seprőnyél:

— Nem kérek tanácsot. Búcsúzni jöttem, nem akarok úgy elmenni, mint a szökött rabszolga. Van valami kívánsága?

Megint végtelen sétára Indultam, járkáltam ide-oda;

— Jól van. Mindenki a maga feje után jár. Mikor jön vissza?

— Soha.

— Jól van.

Szaporábban lépkedtem:

— Mivel megy?

— A Jóistennel.

— Ja, igen. Az autóban van benzin. Szerencsés utat.

— Köszönöm. Gyalog megyek.

Ez már több volt a soknál:

— Fenét megy!

Fújtatva álltam meg:

— Elmegy világgá, hogy elmondhassa, kidobtam a házból, hogy itt éhen döglöttem, maga meg egy szál ruhában került el innen, ugye?

Dona Glória már olyan volt, mintha nyársat nyelt volna, s megdühödött:

— Fogva tart? Nem öltem, nem loptam, nem rágalmaztam ... Megyek.

Én meg:

— Ki beszélt itt fogvatartásról? Ne marháskodjon. Be van sózva?

Jól van, én nem kapaszkodók ä szoknyájába. Ha maradni akarna, éntőlem itt lehetne, amíg gyökeret nem ereszt, senki se lépne a tyúkszemére. De ha nem akar, ne bolygassuk. Csak az nem járja, hogy úgy kullogjon el, mint akit eltángáltak. Azt már nem. Csak úgy a vakvilágba, üres kézzel, azt már nem. Szedje csak össze a batyuját.

— összeszedtem.

— Akkor utazzon tiszteségesen, ahogy szoktak. Tudni kell, hogy hová megy, mennyiből fog megélni.

— Nincs szükségem semmire. Nem tudom, hol fogok lakni. Csak azt tudom, hogy még ma el kell mennem.

— Mit gyerekeskedik? — mondtam vontatottan. — Képes lenne vesztibe rohanni? Ne bolondozzon már. Ügy belepenészedett a regényekbe, hogy már még keresztlevelet Írni is nehezére esne.

Lassanként megenyhült Dona Glória. Nem tudom, csak szokásból tette-e, vagy elhatározta, hogy megenyhül.

— Gondoljon a városi lakbérekre, gondoljon a gyógyszertárakra. Megbetegedni ugyan könnyű, Dona Glória, de talpra állni rettentő küszködés. Gondoljon a piacra, a villanyszámlára, a vízhiányra. Manapság mindenütt nehéz az élet, de a városban valóságos nyomorúság, Dona Glória.

Dona Glória elismerte, hogy a városban csakugyan nyomorúság az élet. önérzetes és méltóságteljes volt, amennyire kellett. Többet nem is kívánhattam.

Kijelentettem, hogy tartozók Madalena hárötnévi fizetésével.

Dona Glória elhitte, vagy úgy tett mintha elhitte volna.

— Ez magának jár, asszonyom.

Dona Glória beleegyezett. ,

ütiköltséget adtam neki, megajánlottam neki havi kétszáz mll-réis járadékot, és átküldtem Dona Glóriát Joa<* Nogueirához, aki egy éjszakára vendégül látta, aztán útnak indította.

Néhány nap múlva Ribeiro úr fölmondott.

— Észnél van, Ribeiro űr?

— Ez a ház nagyon fájdalmas emlékeket ébreszt bennem.

— Hát még énbennem, barátom. Fene megette. De a maga távozása nagy ökörség.

— Nem kétlem, Paulo Honório úr, nem kétlem.

— Állást kínáltak magának?

— Nem.

— Nahát akkor! ökörség! Még ajánlást is hiába adnék. A maga életkorával nem talál állást. Szerencsére évek óta itt van, félretett valamit. Egész vagyonnal vonul vissza. Csak elvan valahogy belőle az ember.

— Nagyon sajnálom, Paulo Honório úr — rebegte Ribeiro úr a szemét törölgetve. — Kegyetlenül sajnálom. A szívem szakad meg, hogy elmegyek.

— Hát ne menjen, barátom. Mindenki szereti magát. Maradjon.

— Lehetetlen, teljességgel lehetetlen. Elhatározásom megingathatatlan.

— Jól van.

Szomorúan néztem az irodát; még üresebb volt, mióta egy sarokba tolták Madalena asztalát.

így a jeles Ribeiro úr, akiről azt reméltem, hogy Sao Bernardóban tér örök nyugalomra, elment, és kávéházakban, a sétányok padjain fejezte be emlékekkel teljes öreg napjait.

33

Padilha feltűnt az udvaron, sétálgatott, kerülgette a házat, és ha meglátott, nagyokat köszönt. Végül bejött a tornácra, és ott is maradt egy pillanatig. Ügy tettem, mintha nem venném észre a mesterkedését.

— Kerüljön beljebb, Padilha.

Az az egykori haladék, amit távozásra adtam neki, elröpült. Padilha bejött és maradt. Hagytam. Legalább nem vagyok magam.

Komoran és fásultan néztem Bonn Sucesso mezsgyekaróit, és a két Mendonca lányra gondoltam, akik szinte nyomorogtak, Padilha meg beszélt. Beszélt, mintha valami megoldotta volna a nyelvét. Nem is figyeltem, mit mond. Sebaj. Legalább emberi hangot hallottam.

Aztán elment.

Egy napon Azevedo Gondim azzal állított be, hogy kitört a forradalom. Dél fölkelt, Közép-Brazília fölkelt, Északkelet fölkelt.

— Itt a világ vége.

Padilha a kezét dörzsölte:

— Végre kifakad ez a fekély, a fene bele!

Este levelet kaptam a polgármestertől: fegyvert és legénységet kért tőlem. Hajnalban egy teherautó puskát meg embert küldtem neki.

Azután a rémhírek sokasodtak, és valósággá váltak: zászlóaljak csatlakoztak, ezredek csatlakoztak, hadoszlopok alakultak, vonultak lóhalálában, mindenfelé vörös zászlók, a köztársasági kormány beszorult Rióba.

— Barbár áradat! — ordított Goridim. — Végünk van.

Padilha majd kibújt a bőréből, falta • a kiáltványokat, és a körmét rágta. Végül, amikor a vörös hullám elöntötte az államot, Padilhának hirtelen nyoma veszett. A rejtélyt Joao Nogueira fejtette meg:

— Padilha meg Silvestre atya beállt a forradalmi hadseregbe; már sarzsijuk is van.

(Folytatjuk)