Szabad Földműves, 1966. január-június (17. évfolyam, 1-25. szám)
1966-02-26 / 8. szám
A HIDEGEBB IDŐ beköszöntével házunk környéke ismét benépesedett. A hófelhőket kergető északi szél hátán végeláthatatlan tömegben meqérkeztek a varjak. Amint a hőmérő higanyszála még lejjebb csúszott a fagypont alá, újabb vendégek jöttek. Csókák és szarkák érkeztek. sőt egy-eqy méltóságteljesen lépkedő holló is megjelent. Az aránylag nagy testű madarak szinte felkeltik a vadászember szenvedélyét. A köztudat ezeket a varjúféléket egytől egyig kártékonynak tartja. Az ember minden elkéozelhető módon (csapdával, hálóval, hurokkal, parittyával stb.) írtja őket. Ne ítéljük elhamarkodottan. Mielőtt még kimondanánk az ítéletet feketetollas vendégeink fölött, előbb alaposan vizsgáljuk meg életmódjukat A VETÉSI VARJÚ leggyakoribb közöttük. Ezek kora tavasztól őszig a ritkás erdők, jegenyesorok, akácosok koronáiba rakott fészektelepeken élnek. Némely fészkelésre különösen alkalmas fán 8—10 varjúfészket is megszámolhatunk. Az ilyen varjútelep különösen április elején a költési időszak előtt válik naqyon hangossá. Táplálkozás tekintetében Károsak-e a varjúfélék? a vetési varjú nem igényes, valóságos mindenevő. Azonban nem felel meg a valóságnak az, hogy pusztítja a baromfit, a mezők aoró vadjait és dézsmálja a halastavak halállományát. Az említett varjú elsősorban magevő. Az erdőszéli bokrok, gyomnövények magvait és bogyóit éppoly szívesen fogyasztja, akárcsak a búzát, vagy a kukoricát. Néha a gabonaföldeken elég nagy kárt okoz, sőt a szőlőskertekbe is ellátogat egy kis gyümölcskúrára. Ezek alapján kártékony madárnak kellene tartanunk. Pontos megfigyelések és az elejtett varjak gyomortartalmának vizsgálata alapján azonban megállapították, hogy a vetési varjú a réten, mezőn és a szántásokon töménytelen mennyiségű cserebogárpajort, férget, hernyót és más kártékony rovart pusztít el, sőt a mezei egeret és pockot is szorgalmasan vadássza. Hosszú csőrével ügyesen kivájja a földből a haszonnövényeink gyökerét rágó lótetűt is. Cserebogár rajzáskor pedig szinte felbecsülhetetlen hasznot hajt. A réten özsuta állott két kicsinyével. Óvatosan körültekintett, kémlelte a tisztást. Legelése nem volt nyugodt. Minden neszre, reccsenésre, az anya gondosságával felkapta kecses fejét Közben a rét megtelt vendégekkel... Hármasával, kettesével legeltek az özek. Amelyikre vártunk: nem jött. Bealkonyodott. A szúnyogok csíptek. Tűrtük összeszorított fogakkal. A Bornyústó felöl békák monoton koncertje hallatszott ... Kléhány nap múlva újra szerencsét próbáltunk. Kerestük, kutattuk a kiszemelt özbakot. De nem tudtunk a nyomára bukkanni. „Professzorunk" — így hívják az ilyen furfangos állatot az erdészek — , mintha csak megsejtette volna, hogy puskavégre akarjuk kapni, nem mutatkozott. Az útkaparót is beiktattuk tervünkbe,... Reménykedve, hogy valahol napközben meglátja, Ez hasznosnak is bizonyult. Egy pénteki napon eljött hozzánk és jelentette: a professzort a Balogkapunál látta, amint vizet ivott a Fekete-tóból. Nagy izgalom vett rajtam erőt. Soha nem vadásztam nagyvadra, s reménykedtem, hátha én leszek az a szerencsés, aki a büszke vadat elejti. Elszívtunk egy cigarettát, majd felmentünk a magaslesre. Uljankó mondotta: — Csak akkor lőjön, ha biztos a dolgában. Mielőtt lőne, szóljon nekem, nem szeretném, ha a kiszemelt helyett más őzbakot terítene le. A júliusi délután estébe hajlott. Az erdész csendre intett bennünket. Amint az erdő egyik sarkát figyeltem, a nagy várakozásban gondolataim egyre csak a profeszszor körül forogtak. Klyugovóra tért a nap. *'■ Itt-ott egy feketerigó röppenése zavarta az áhítatos csendet. Oldalt megjelent egy magános őzbak. Fiatal volt, csak két villa ékeskedett a fülei között. Tavalyi termés, mindjárt felismertem. Utána egy özsuta jött kicsinyeivel. Gyönyörködtem az állatokban. Gyönyörködhetem — gondoltam —, úgyse jön az, amelyiket várjuk. Tévedtem, mert a következő pillanatban nagy dörrenés zavarta meg hallgatózásunkat. Megijedtem, mint a menekülő őzek. Hátrapillantottam. Barátom fegyvere füstölgött. A réten egy árva özet sem láttam. — Mire lőttél? — kérdeztem. Hangomban ingerültség csengett. — Jó helyre lőttem — mutatott előre Uljankó erdész. Valóban! Jó helyre lőtt. A tisztás szélén jól láthattam az elejtett vadat. — Kijött a rétre — mesélte barátom —, majd újra visszament az erdőbe. Azt hittem, nem látjuk többé. Azután ismét megjelent. Az | erdő szélén. Akkor tüzeltem. Szép volt az állat, szép az egész vadászat, de mindebből nem láttam semmit! Nekem csak a nagy dörrenés jutott az egészből. Motesíky Árpád (Nagycétény) Ilyenkor már pirkadatkor szorgalmasan szedegeti az erdei és gyümölcsfák létét veszélyeztető cserebogarakat. Mindezek alapján megállapíthatjuk, hogy kártevése haszonhajtásával szemben szinte elenyésző. A DOLMÁNYOS VAGY HAMVAS VARJÚ. A fényes fekete vetési varjútól abban különbözik, hogy a csőre rövidebb, kúposabb, háti és hasi oldala szürke, termete zömökebb. A dolmányos varjú szintén mindenevőnek számítható. Tavaszszal és ősszel csapatostul kíséri az ekét, felszed utána minded ehetőt: pajort, csigát, drőtférget, gilisztát. Nyáron rengeteg szöcskét, sáskát, burgonyabogarat pusztít. Irtja az egeret és a pockot is. A gabonaféléken kívül megdézsmálja a földön fészkelő madarak tojásait. ezért bűnlajstroma nagyobb, mint a vetési varjúé. A CSÖKA a legkisebb termetű varjúféle madarunk. Feje, háta, szárnya fekete, hasi oldala sötétszürke. Életmódja és táplálkozása a vetési varjúéval csaknem azonos. A gyümölcsöt nagyon kedveli. A cseresznye és a szilvatermést néha alaposan meglopja. Erényeit és hibáit egybevetve hasznos madárnak tekinthető. A HOSSZÜFARKÜ SZARKA némely vidéken elég gyakori, másutt viszont alig fordul elő. Általában egyesével és nem csoportosan fészkel. Minden növényi és állati eredetű táplálékot megeszik, szükség esetén még a dögöt is. Kártétele fölülmúlja a hasznát. Tavasszal szinte felbecsülhetetlen kárt okoz az énekes madarakban. Tojásaikat megeszi, fiókáikat pusztítja. Még a baromfiudvarba is bemerészkedik, gyakran a fiatal csibéket is elrabolja. A fiatal vadállományban is óriási kárt okoz. A szarka tehát igen kártékony madár! A HOLLÖ a legnagyobb testű varjú-féle madarunk. Mivel nagyon bizalmatlan természetű, az év legnagyobb részét az emberi településektől távoli erdőkben tölti. Csak a nagy hideg és a táplálék hiánya készteti arra, hogy felkeresse az ember lakóhelyét. Táplálék tekintetében nem válogatós, még a dögöt is megeszi. Kiváló ragadozó. A nálánál nagyobb madarakat és emlősállatokat is megtámadja. Vérengző, rabló természete miatt a holló az egyik legkártékonyabb madarunk. A holló értelmileg nagyon fejlett és jól szelídíthető madár. Fogságban beszélni is megtaníthatjuk. Ügyesen utánozza a kutyaugatást, a macska nyávogását, a galambbúgást, a kakaskukorékolást, sőt az ember nevetését is. DR. PARRAGHY P. A költöző madarak tavaszi vonulása A vándormadár életmódjáról hosszú évszázadokon át a legfantasztikusabb elméleteket alkotta magának a gondolkozó ember. — Miért költöznek a madarak? Hová vándorolnak? Hogyan vonulnak? Milyen gyorsan és milyen magasan repülnek? Mikor és miért térnek vissza? — voltak a kérdések, amelyekre igvekezett megfelelni. Évszázadokig tartó megfigyelés alaoján rájött, hogy számos madár kizárólag rovarral táplálkozik. Ha elfoqy a rovar, éhezik. Megszűnnek a lakóhely életfeltételei. Szárnvra kap és oda vonul, ahol táplálékot lel. Az ornitológiái állomások megszervezése az emberi kultúra magasfokú fejlődésének eredménye. Köztudomású lett, hogy a pacsirta, a barázdabillegető, az erdei szalonka és sok más vándormadár a Földközi tenger meleg tájain várja tavaszunkat. A fecske pedig, meg a többi jó repülő vándor átíveli a tengert és Afrika tropikus részében szeldesi szárnvaival a meleg levegőt. A kakukk és az aranymálinkó (sárgarigó) Kongó ligeteiben hallatja muzsikáját. A gólya a guinea! öböl partvidékén, tán még a pálmákra is kelepelget és békát fogdos a táj mocsaraiban. A vándorsólyom meg Afrika keleti őserdeiben zsákmányolgat. A költözömadarak vonulása tömeges, vagy pedig individuális. A csóka, a seregély, a bíbic, a gólya, a daru, a vadliba stb. tömegesen vonul. Az örvösgalamb nem igen kedveli a nagy társaságot, inkább párjával, külön diszkréten teszi meg a költőhely felé vezető utat. A vonuló madarak röppálvájának kérdésére a világ ornitológusai még eddig sem tudnak végérvényes választ adni. A mai felbecslés szerint a költözőmadarak átlag 409 méternyi magasságban repülnek, hogy a terep szerint is tájékozódhassanak. A nagyobb magasság ritkaság számba megy annak ellenére, hogy a legapróbb vándor is át tudja repülni az Alpok egetverő csúcsait. Tudomásunk van arról, hogy az ornitológusok elismerték egy vadlibacsapat 9000 méteres magassági rekordját. Ez a libacsapat valószínűleg atmoszferikus akadályok miatt nem tudott talajra ereszkedni. Nem ritka eset nálunk sem, hogv szarvasbőgés idején magas hegyláncaink ködös völgyeiben vadlibát lő a szarvasbikára cserkésző vadász. A vonuló liba ide-oda röpköd a meredek hegyormok és szirtek ködös labirintusában (Folytatás a 4. oldalon) VADASZ HALASZ 3
