Szabad Földműves, 1966. január-június (17. évfolyam, 1-25. szám)
1966-02-26 / 8. szám
X magyar nemzetiségi kérdéssel eddig egyetlen mű sem foglalkozott. Ezt a hiányt pótolja Juraj Z v a r a, egyetemi docens most megjelent „A magyar nemzetiségi kérdés megoldása Szlovákiában“ című műve. A szerző ebben a művében marxista alapon igyekszik őszintén feltárni a szlovákiai magyarság helyzetének alakulását 1945 óta napjainkig. Műve első részében foglalkozik a szlovákiai magyarság helyzetével 1948-ig, amikor a szlovákiai magyar lakosságtól megvonták jogait a magyar nemzetiségi kérdés megoldatlansága miatt. A szerző részletesen ecseteli azokat a korlátozó rendelkezéseket, amelyek a magyar lakosságra vonatkoztak. A szerző szerint „ezek a rendelkezések, sajnos, egyre jobban sújtották a magyar parasztokat és általában a magyar dolgozókat, pedig nekik semmi közük sem volt a köztársaság feldarabolásához“. A szerző foglalkozik azzal a kérdéssel, hogy a kommunista párt miért foglalt el igenlő álláspontot a magyar lakosság kicserélésére, illetve kitelepítésére vonatkozólag. Rámutat Element Gottwald elvtárs 1945-ben elhangzott nyilatkozatára, melyben kijelentette, hogy „Csehszlovákiának meg kell szabadulnia az államellenes, irredenta kisebbségektől. Most a németek és magyarok állampolgárságáról szóló rendelet alapján tiszta helyzetet teremthetünk.“ A szerző továbbá idézi Siroky elvtársnak az 1945. decemberi Bratislavában megtartott értekezleten elmondott beszámolóját. Benne leszögezte: „Egyetlen nemzet, a szlovák nemzet vezetésének jogáért harcolunk. Véleményünk szerint nem helyes politika, ha a német és a magyar kommunisták kérdésével foglalkozunk. Hiszen célunk ma nem az, hogy ezeket megnyerjük. Ezeket a kisebbségeket külföldre kell küldeni.“ A szerző a továbbiakban elmondja, hogy ezen az értekezleten a magyar nemzetiségű kommunisták párttagságát illetően a következő irányvonalban állapodtak meg: „Elvben megengedhetetlen új tagok felvétele, felfüggesztik az igazolt magyar kommunisták tevékenységét és összes jogait ... felhívják a magyar kommunistákat, távozzanak önként Magyarországra ...“ Dokumentumok alapján megemlékezik arról, hogy „a Magyar Kommunista Párt képviselői a csehszlovákiai magyarok egyenjogúsítása ügyében 1947 nyarán közbenjártak Csehszlovákia Kommunista Pártjánál és az ügyet a Kommunista Pártok Tájékoztató Irodájában is szóvá tették, és kérték, hogy a CSKP igyekezzen rendezni a magyar lakosság helyzetét.“ A szerző ecsetelése szerint a CSKP képviselői ezt a kérdést elutasították, mert az elutasítás indokolása szerint „nem tekinthető időszerűnek, mivel A magyar nemzetiségi kérdés megoldása Szlovákiában és a magyar parasztság a jelenlegi feszült helyzetben ... objektív segítséget jelentene a csehszlovák reakciónak“. A CSKP idézett válasza szerint az egyenjogosítás az adott helyzetben azzal járna, hogy a cseh és a szlovák reakció a nem eléggé öntudatos tömegek egy részét a párt politikája ellen felhasználhatná. A szerző erre nézve művében azt állítja, hogy „a párt akkori vezetősége több vonatkozásban hibásan járt el. Míg a fejlődés alaovető kérdésében a párt az 1945—1948 közötti években a helyes lenini úton haladt, a nemzetiségi kérdésben a forradalmi harc sztálini értelmezése nyilvánult meg: egy cél érdekében feláldozni a másikat. Esetünkben: a szocializmus győzelme érdekében feláldozni a magyar lakosság demokratikus és nemzetiségi jogait abban a hiszemben, hogy ez a helyes megoldás". ☆ De eljött 1948 februárja, mely meghozta a dolgozó nép győzelmét, és ez megnyitotta az utat a magyar nemzetiségi kérdésnek a marxizmusleninizmus szellemében való megoldása felé. Az 1945—1948 közötti évek és a régibb műit következményeinek orvoslása azonban bonyolult feladat volt, s a kérdések egész komplexumának megoldását követelte, A szerző felemlíti, hogy „az 1948 februárját követő időszakban a déli járásokban gyakran bizonytalanság mutatkozott a magyar nemzetiségű lakosság helyzetét illetően. A párt és a kormány egyes intézkedéseinek végrehajtását szándékosan fékezték, ezért az egyenjogúsítás folyamatát állandóan ellenőrizni kellett, és az intézkedéseket újból és újból ki kellett egészíteni.“ A szerző rámutat, „a párt... szeme előtt tartotta, hogy a szlovák lakosság egy része az 1945—1948 közötti években megszokta kiváltságos helyzetét és a magyar nemzetiségű lakosság egyenjogúságának hiányát.“ Ezért a Csehszlovák Kommunista Párt főképp a szlovák lakosság közötti tevékenységre, a párt Dél-Szlovákiában követett nemzetiségi politikája elveinek megmagyarázására összpontosította figyelmét... Számos délszlovákiai dolgozó és funkcionárius... gondolkodásában és a gyakorlatban... nehezen szabadult meg a magyarellenes intézkedések szellemétől, csak fokozatosan barátkoztak meg a párt és az állam új nemzetiségi politikájával.“ A továbbiakban a szerző foglalkozik a párt vezető szerepével Dél-Szlovákiában. Hangsúlyozza, hogy „a magyar nemzetiségű párttagok csekély száma egy ideig megnehezítette Dél-Szlovákiában a párt vezető szerepének megszilárdítását.“ Azonban csakhamar megkezdődött a magyar nemzetiségű dolgozók felvétele a pártba. 1964-ben már mintegy 25 000-re rúgott a magyar nemzetiségű párttagok száma. Részarányuk szlovákiai viszonylatban 6,5 százalék volt. A szerző rámutat arra is, hogy „a magyar lakosság jogainak ignorálása, sőt korlátozása főképp abban mutatkozott meg, hogy a nemzeti bizottságok és a tömegszervezetek a magyar nemzetiségű lakossággal való érintkezésben sok esetben megsértették a kétnyelvűség elvét. Ez a visszás állapot egyes járásokban még ma is fennáll. Emiatt — mondja a szerző — az SZLKP KB Politikai Irodája 1959. január 16-án kelt határozatában felhívta a figyelmet a nyelvi kérdéssel való visszaélés és a vele kapcsolatos nertN zetiségi uszítás megnyilvánulásaira.“ A mű szerint „a helytelenül értelmezett 1960-as decentralizálás következtében a központi irányítás és főleg a Szlovák Nemzeti Tanács részéről való ellenőrzés meggyengülését eddig egyes dél-szlovákiai járásokban arra használták ki, hogy „megfeledkezzenek“ a CSKP nemzetiségi politikája elveinek érvényesítéséről, főképp a kétnyelvűség kérdésében, valamint a nemzeti bizottságok, illetve a tömegszervezetek járási szerveinek összetételét illetően.“ Végül a szerző arra a megállapodásra jut, hogy „a politikai életben való részvételt illetően a magyar nemzetiségű lakosság egyenjogúságát szabályozó elveket részben módosítani kell. Mindenekelőtt fontos, hogy a párthatározatokat a kormány és főképp a Szlovák Nemzeti Tanács megfelelő törvényeiben és rendeletéiben konkretizálják, mert 1959 óta ezt nélkülözzük. A párt az 1962—1964-es években tevékenységét ezekre a kérdésekre összpontosította ... A CSKP KB 1963. évi decemberi plenáris ülése megállapította, hogy ezeket (a nemzetiségek között végzett munkára vonatkozó) határozatokat egyes területeken nem teljesítik következetesen, és követelte, hogy a nemzetiségek tagjai a köztársaság teljesen egyenjogú polgárainak érezzék magukat, és a köztársaságot hazájuknak tekintsék. , ☆ A szerző nagy figyelmet szentel a magyar parasztságnak, illetve Dél- Szlovákia mezőgazdaságának. Ismeretes, hogy Szlovákia csekély ipari fejlettségével alacsony termelékenységű, elmaradt mezőgazdaság párosult. Az 1945 utáni években az ipar mellett a mezőgazdaság is viszonylagos gyors fejlődésnek indult. Míg az ország mezőgazdasági termelésében 1935-ban 23 százalék volt Szlovákia részaránya, addig 1958-ban már 31,3 százalékra emelkedett. A végbement nagy átalakuláson belül megváltozott Szlovákia magyarlakta területeinek gazdasági helyzete is. Főképp számottevően növekedett a foglalkoztatottság a múlthoz képest, így is azonban — a szerző megállapítása szerint — „a 11 vegyes nemzetiségi járás (a losonci és a rozsnyói kivételével) az ipari foglalkoztatottság tekintetében elmaradt a szlovákiai és a kerületi átlag mögött...“ A szerző a mezőgazdasággal kapcsolatban megállapítja: „A dél-szlovákiai járásokban 1948 után a mezőgazdaság szövetkezesítése terén érték el a legnagyobb sikereket. A magyar parasztok megtalálták helyüket az EFSZ-ekben, és kezdeményezésükkel segítették a falu szocializálását, a mezőgazdasági termelés növelését. A falu szocializálásának folyamatában már az első népgazdaságfejlesztési ötéves terv (1949—1953) idején a déli járásokban alakult legkedvezőbben a helyzet. Tanúsítja ezt, hogy a volt bratislavai kerületben a szocialista szektor (beleszámítva az állami gazdaságokat is) 1953 végén a földnek csak 58,3 százalékát művelte meg. Ugyanakkor a somorjai, dunaszerdahelyi, nagymegyeri, galántai és szenei járásban a szövetkezesítés gyakorlatilag már befejeződött.“ E kedvező eredményeknek több oka volt. A szerző az okokat abban látja, hogy „a falusi proletariátus, a kis- és középparasztság a múltban (főképp a Horthy-megszállás alatt) sokkal többet szenvedett a földbirtokosok és kulákok kizsákmányolásától, mint az északi járások parasztsága. A tulajdonjogi viszonyoknak 1945 után bekövetkezett számottevő megváltozása nagymértékben megkönnyítette az egységes földművesszövetkezetek (EFSZ-ek) alakítását. A magyar nemzetiségű parasztok az EFSZ-be való belépéssel tulajdonképpen saját földjüket kapták vissza, most már mint közös tulajdont. Szövetkezeti tagságukat — az 1945. évet követő időszak tapasztalatai után — többnek tekintették, mint egyszerű állampolgári kötelességnek avagy az állami szervek kívánságának.“ A déli, magyarlakta járások viszonylag jó eredményeket értek el az EFSZ-ek állandó tagjainak száma tekintetében, a mezőgazdasági föld belterjes kihasználásában, a gépesítésben, és az új munkamódszerek meghonosításában. Mindez a nagyobb jövedelemben is megnyilvánult. E járások szövetkezeteinek eredményei kedvezőek voltak a munkatermelékenység és a gazdaságosság terén is. A szerző adatai szerint „míg a nyugat-szlovákiai kerületben 1960-bari 100 Kés önköltségre átlagosan 252 Kcs értékű bruttó termelés jutott, addig a kerület déli járásaiban 292 Kcs értékű bruttó átlagtermelés esett. De a szerző hozzáfűzi: „Ez azonban nem jelenti, hogy mindennel elégedettek lehetünk. Szlovákiában a mezőgazdasági termelés 1963-ban az 1948. évi színvonalhoz képest 42 százalékkal emelkedett, az egy dolgozóra számított termelékenység pedig ugyan-ezen idő alatt 170 százalékkal növekedett. Ennek ellenére 1963-ban a mezőgazdasági termelés belterjessége 1 hektárra számítva 25 százalékkal elmaradt a cseh országrészek átlagához képest,.az egy dolgozóra számított munkatermelékenység pedig 21 százalékkal alacsonyabb volt.“ Azonfelül — és ez különösen latba esik — „nyugat-szlovákiai kerület déli járásaiban az egy hektárra eső bruttó termelés értéke 1953-ban 7000—7400 Kcs volt. Ezzel szemben a dél-morvaországi, kelet-csehországi, és közép-csehországi kerület járásaiban _ azonos vagy néha rosszabb feltételek között — 9000—10 000 Kés átlagot, tehát 30—40 százalékkal nagyobb hozamot értek el." Ennek az a természetes következménye, hogy a dél-szlovákiai szövetkezeti paraszt életszínvonala 30—40 százalékkal alacsonyabb, mint az azonos feltételek között gazdálkodó csehországi szövetkezeti paraszté. A szerző művéből kiviláglik, hogy Csehszlovákia általános gazdasági fejlődésével párhuzamosan emelkedett a magyar nemzetiségű lakosság életszínvonala is, sikerült csökkenteni az ország déli járásai és legfejlettebb területei közötti különbségeket. Azonban a múltban kialakult kedvezőtlen viszonyok miatt a nyugat-szlovákiai kerület déli, magyarlakta járásaiban az egy főre eső jövedelem még 1960- ban kisebb volt, mint a szlovákiai átlag. A szerző zárószavát a következő megállapítással fejezi be: „A dél-szlovákiai nemzetiségi viszonyok 1948 utáni alakulása is megerősíti azt a marxi-lenini tételt, mely szerint az osztályok közötti ellentétek megszűnésével megszűnnek a nemzetek közötti ellentétek is. Dél- Szlovákia nemzetiségi kérdése a nemzetiségek közötti ellentétes viszony felszámolásával végleg megoldást nyer. — 1948 után a szocialista gazdaság és kultúra gyors fejlesztésével nagyrészt kiküszöböltük ezeknek az ellentéteknek örökségét is. A folyamat még nem ért véget, és ' egyre gyorsabb ütemű lesz. Dr. Balogh-Dénes Árpád (XXV. folytatás.) 31 Egy délután fölmentem a toronyba, megnéztem Marciánot, hogyan keres baglyot. Néhány a tetőre fészkelt, és éjszaka minden rikoltásuk az ember fülét hasogatta. Ott akartam lenni, amikor agyonverik azokat az átkozott madarakat. Onnan fölülről hallgattam, hogy motoszkál Marciano láthatatlanul. A négy világtájra néző kis nyitott ablakon át bámultam a tájat. Az egyikből lent az iroda nagy részét láttam, egy íróasztalt: az íróasztal mellett a feleségem ült és írt. Egy könnyed oldalpillantással félretoltam ezt a megszokott, köznapi jelenetet, s megláttam a házunk sarkát. Fölemeltem a fejemet s rögtön cseréptetővel, habarccsal és kapudísszel lett tele a látóhatár. Még följebb mezők, hegyek és felhők. A kövér legelő pázsittá változott, a legelésző ökrök meg kaucsuk-játékszerekké. Dombokra futott fel a gyapotmező, majd leszáilott, és a távoli homályba veszett. A sötét, majdnem fekete erdő egyik tisztásán a favágók apró alakja derengett. Bagoly rikoltott. Marciano bújt elő a sötét rejtekekből, haja pókhálótól fehérlett: — Még egy. Még egy rohadt bagoly, Paulo úr. Én csak füstölögtem magamban: — Mi járhat az eszében annak a szukának? Irogat. Micsoda marhaság! Marciano felesége, Rosa gázolt át á patakon. Derékig felhúzta a szoknyáját. Amikor a legmélyebb vizen túljutott, visszaengedte. Átért a túlsó partra, egy pillanatra szétterpesztette a lábát, patakzott a víz róla, majd ringatózva útnak indult, úgy riszálta a farát, hogy az embernek összefutott a nyál a szájában. Kitágult a látóhatár, a nap bearanyozta a hegycsúcsokat. Óriási szentfejeknek látszottak. — Ha annak az alamuszi macskának volna egy csepp esze, és életrevaló volna, élvezné itt ezt a tengernyi szépséget. SZARAI) FÖLDMŰVES 1966. február 26. Meglehetős elégedetten jöttem le a lépcsőn a sötét zugok közt. Nem egykönnyen hatódok meg, de úgy éreztem, nem is rossz ez a világ. Tizenöt méternyire a föld felett valahogy úgy érzi az ember, hogy tizenöt méterrel magasabb lett. Ha így óriássá növünk, népes nyájakat látunk a lábunk alatt, messze földre elnyúló ültetvényeket, s ez mind a miénk, elnézzük, hogyan emelkednek a füstoszlopok a házainkból, melyeknek lakói félnek, tisztelnek, s talán még szeretnek is bennünket, mert tőlünk függ a megélhetésük, valami ' nagy nyugalom vesz körül bennünket. így tanakodtam magamban, míg bementem a kertbe, és a gyümölcsös felé indultam; meg akartam nézni, rendesen megnyesték-e a fákat. Az irodával szemben egy darab teleírt papírlapot láttam meg a földön, nyilván a szél fújta oda. Fölvettem és közönyösen átfutottam. Madalena szép gömbölyű betűin. Őszintén szólva nem értettem. Több ismeretlen szót találtam benne, némelyiket meg csak látásból ismertem, de rettentő kacifántosán voltak öszszerakva, és nemigen tudtam kiokosodni belőle. Lehet, hogy jól van megírva, mert az én feleségem úgy tudja a nyelvtant, mint a vízfolyás, sokat javít, sokat közbeszúr, de itt egész mondatok voltak kihúzva, és hiába próbáltam kisilabizálni a javításokat. — Ilyen nyakatekerten írni, elhomályosítani azt, aminek világosnak kellene lenni! A narancsfák közt sétálgatva elfeledkeztem a nyesésről, újra elolvastam a papírt, itt-ott kiragadtam egy ködös gondolatot, ezek csakhamar összekuszálodtak, de nekem libabörös lett a hátam. Mi az ördög! Egy levélrészlet, mégpedig férfinak írták. Nem volt rajta a címzett neve, hiányzott az eleje, de férfinek írták, nyilvánvaló. Harmadszor is elolvastam a papírlapot, az érthető kifejezéseket jól megráztam, és iparkodtam kitalálni a homályos szavakat. — Itt a bizonyíték — hebegtem letaglózva. — Kinek írhatta ezt az ocsmányságot? Joao Nogueirára, Magalhaes doktorra, Azevedo Gondimra meg a tanítóképzős Silveirára gyanakodtam. Még számtalanszor elolvastam a levelet; amíg olvastam, veszettül szitkozódtam, s lüktetett a halántékom. Végül rám esteledett, és már nem láttam a betűt. Ez bizony szerelmes levél! Jói ideig bolyongtam a gyümölcsfák alatt. — Hát Marciano vagyok én, te ringyó banda! Dühösem mentem haza, elszántam magamat, hogy egy csapásra véget vetek ennek a nyomorúságnak. A fülem zúgott, a szemem előtt vörös csíkok táncoltak. Olyan elvakultan rohantam, hogy szinte belebotlottam Madalenába, aki a templomból jött. — Vissza! — rivalltam rá, és elkaptam a karját. — Beszédünk van egymással. — Már megint? — kérdezte Madalena. Hagyta, hogy bevonszoljam a sötét sekrestyébe. Gyertyát gyújtottam és a szentek képmásával telerakott asztalra támaszkodtam a dobogón, ahol Silvestre atya szokott beöltözni mise előtt. — Mit csinált itt? Imádkozott? Képes azt mondani, hogy imádkozott. — Már megint? — ismételte Madalena. Azt vártam, hogy kikel magából, és rám támad, de csalódtam: csak nézett rám, és úgy vizsgálgatott, mintha magába akart volna inni tágra nyitott szemével. Féktelen indulat fortyogott bennem, A kezem reszketett, Madalena felé hadonásztam. Ökölbe szorítottam a kezemet, hogy fékezzem magamat, és összeszorított foggal sziszegtem: — Maga írt egy levelet. Hideg hegyi szél fújt be az ablakon, és csípte a fülemet, de nekem melegem volt. Az ajtó nyikorgóit, időnként mérgesen csattant az egyik ajtószárny, aztán tovább nyikorgott. Idegesített, de eszembe se jutott, hogy becsukjam. Madalena mintha nem is hallotta volna. Én felé fordultam, és a falon függő szentkép felé: — Azt hiszik, hogy a végtelenségig tűröm? Marciano legidősebb gyereke lépett be. lábujjhegyen. Oda se fordultam, csak ráordítottam: — Kotródj innen! A gyerek az ablakhoz közeledett. — Kotródj innen... — ordítottam megint. Furcsán nézhettem ki. A gyerek dadogott: — Be kell zárni a templomot, Paulo úr. Észrevettem, hogy ostobán viselkedek, és színlelt szelídséggel válaszoltam: —Jól van. Gyere vissza később, még korán van. A sekrestye órája kilencet mutatott, Föltámadt az északkeleti szél, és veszettül csattogott az ajtó. Ujjaimmal a hajamba túrtam. — Mit tátod a szád, te mocsok? Nem is tudom, meddig állhattam ott. A dühömből szorongás lett, a szorongásból fáradság. — Kinek szólt a levél? Hol Madalenát néztem, hol a templomi szenteket. A szentek nem tudtak, Madalena nem akart válaszolni. Megijedtem az arcára kiülő nyugalomtól. Én tombolva jöttem ide, végezni akartam vele. Hát együtt élhetek ilyen becstelen nőszeméllyel? De ahogy múltak az órák, úgy vett CT—»—■«BanmviM«iviiwi:»araKM^.i>- .jaa erőt rajtam a tanácstalanság és a gyávaság. A gipszszobrok nem törődtek az én bánatommal. Madalena pedig majdnem olyan szenvtelen volt, mint ők. Miért lehet olyan nyugodt? Azt bizonygattam magamban, hogy jót teszek, ha megölöm. Minek éljen ilyen elvetemült asszony? Ha meghalna, megbocsátanám a bűneit. A kezem ökölbe szorult, már-már ráemeltem, de most csak erőtlenül, tétován. — Beszéljen — förmedtem rá bizonytalan hangon. — Minek? — Levelet írt. Tudni akarom, ml van benne, érti? A zsebembe nyúltam, és megmutattam neki a levelet; már gyűrött és piszkos volt. Madalena kiterítette az asztalra, szemügyre vette, azután félretolta. — Nos? — Elolvastam. A gyertya elégett. Másikat gyújtottam; a gyufát elfelejtettem eldobni, s a körmömre égett. — Szóljon már valamit. Ügy láttam, itt valami félreértés lappang, és Madalena, ha akarná, mindent megmagyarázhatna. Kétségbeesetten vert a szívem, eszeveszetten kívántam, hogy meggyőződjek Madalena ártatlanságáról. — Minek — mormolta Madalena. — Három éve pokol az életünk. Ha szót akarunk érteni, máris biztosan tudjuk, hogy veszekedés lesz a vége. — De a levél? Madalena felvette a papírt, összehajtotta és átnyújtotta nekem: — A folytatása ott van irodában az asztalomon. Ez a lap biztosan kirepült a kertbe, amikor írtam. — Kinek? — Majd meglátja. Ott van az aszták Ion. Nem érdemes veszekedni miatta. Majd meglátja. — Jó. Föllélegzettem. Jaj, de fáradt vágyok! — Megbocsátja, hogy annyi boszszúságot okoztam magának, Paulo? — Azt hiszem, volt miért bosszankodnom. — Hagyjuk ezt. Megbocsát. Morogtam valamit. (Folytatjuk.)
