Szabad Földműves, 1966. január-június (17. évfolyam, 1-25. szám)

1966-02-19 / 7. szám

■

s

Az amerikaiak vietnami agressziójának fokozása mind nagyobb aggodalommal tölti el a haladó emberiséget. Még az amerikai közvélemény széles rétegei is elégedetlenséggel fogadták, hogy Johnson elnök a honolului tanácskozáson még az eddiginél is jobban elkötelezte az Egyesült Államokat Saigon mellett.

Az amerikaiak délkelet-ázsiai tevékenysége azonban nemcsak a szocialista államokban, valamint az el nem kötelezett országok többségében talál szigorú elutasításra, hanem az ún. szövetségesek körében is. Legújabban a francia kormány közvetítő szándéka, illetve a vietnami fejleményeket közvetlen és közvetett úton kifejtett elutasító magatartása érdemel figyelmet.

Honolulu várt és nem várt visszhangja

Bár az amerikai kormány vietnami politikájának bei- és külföldi tényezőivel külön cikkben foglalkozunk, szükséges visszatérnünk a honolului tanácskozások nemzetközi visszhangjára, de nem utolsósorban magának az amerikai közvéleménynek ezzel kapcsolatos álláspontjára Is.

Kétségtelen, hogy a világközvélemény felháborodással fogadta az amerikai és dél-vietnami vezetők honolului tanácskozásának eredményeit, amelyek lényegében a háború kiterjesztéséhez vezetnek. A Szovjetunió kormányának véleményét a 1ASZSZ hírügynökség hivatalos közleményében olvashattuk, amelynek lényege: a Honoluluban hozott döntések fényénél még nyilvánvalóbbá válik, hogy mennyire hazug az a „békekezdeményezés“, amelyet a közelmúltban olyan széles körben reklámoztak az amerikai politikusok. A Szovjetunió internacionalista kjitelességéhez híven, mindenfajta segítséget és támogatást megad most is, és a jövőben is a Vietnami Demokratikus Köztársaságnak, a testvéri vietnami népnek az imperialista agresszió elleni harcban.

A szocializmus és haladás iránt egyáltalán nem lelkesülő Financial Times című angol tőkéslap pedig a következő szavakkal jellemzi a honolului értekezletet: „Johnson kétségbeesetten kapálózik a mély vízben.“ Maga az amerikai közvélemény is aggódva figyeli és szemrehányásokkal illeti az elnököt, amiért tovább bonyolódik a vietnami háborúba. Ezt tükrözi Fulbright szenátornak, a külügyi bizottság elnökének ezzel kapcsolatos kijelentése is: „Ügy látom, olyan kötelezettségeket vállaltunk, melyeket bármiféle tárgyalási ígéreteink megszegésének lehet tekinteni."

Walter Lippman, az amerikai szemleírók nesztora megállapítja: „A honolului nyilatkozat azt jelenti, hogy Saigon visszautasítja a tárgyalásokat, az USA viszont kötelezi magát arra, hogy megnyeri a háborút, s azután újjáépíti Vietnamot. Ha a honolului konferencia mégsem ezzel az eredménnyel zárult — s egész biztos, hogy nem ezzel — akkor haladéktalanul fel kell világosítani népünket arról, hogy valóban milyen kötelezettségeket vállaltunk.“

Humphrey magyarázkodik és toboroz

Ha a Lippman által követelt felvilágosításra az Egyesült Államokban egyelőre nem is kerül sor, Délkelet- Ázsiai Amerika-barát országaiban igen. Johnson még Honoluluban adta ki az utasítást Humphrey aleinöknek, hogy azonnal üljön repülőgépre és menjen Ázsiába. A magasrangú politikai szakértők kíséretében Saigonba érkezett Humphrey a helyszínen próbált érvényt szerezni a honolului megbeszéléseknek. Útjának főcélja azonban nem a dél-vietnami kormánnyal való tanácskozás volt, hiszen azt főnöke már teljesítette, hanem a Fehér Ház ázsiai szekértolóinak is megmagyarázni a Honoluluban történteket. Ezért Humphrey Dél-Vietnam után többek között Thaiföldre, Laoszba, Pakisztánba, Ausztráliába, a FU- löp-szigetekre és Üj-Zélandra is ellátogatott.

összegezve: az amerikai politika a honolului tükörben ismét legveszélyesebb vonósát mutatta meg: a vietnami háború újabb terveinek kidolgozásánál, igresszlv lépései megtételében s mindezek következményének felmérésében nem a valós helyzetből indult ki, nem számolt a reális lehetőségekkel. A haladó világ azonban félreérthetetlenül a vietnami hazafiak oldalán áll, támogatja igazságos harcát az ország mindkét részében. S ez a tudat erősebb és győzedelmeskedni fog a legkorszerűbb pusztítófegyverek fölött is.

De Gaulle bírál és közvetít

Egy héttel ezelőtt az Erhard—De Gaulle találkozó után szögeztük le, hogy a két politikus legkevésbé az amerikaiak vietnami politikájának megítélésében jutott közel egymáshoz, helyesebben ebben a kérdésben kerültek legtávolabb. A francia kormány azonban nem szorítkozik csupán az elutasítás magatartására, hanem többízben megpróbált már közvetíteni is. Legutóbb egy neves angol lap párizsi tudósítója adott hírt arról, hogy De Gaulle elnök rendkívül titkos személyes erőfeszítést tesz a vietnami háború rendezésére. A tudósító szerint De Gaulle részletesen körvonalazta egy lehetséges fegyverszünet feltételeit, amelyeket állítólag a közeljövőben kíván eljuttatni az illetékesekhez.

A francia elnök Vietnammal kapcsolatos reális felfogását tükrözi az a válasz is, amelyet Ho Csi Minh elnöknek küldött januári levelére. De i Gaulle válaszában lényegében az amerikai politika indirekt elutasítását és a vietnami kérdés békés rendezésének lehetőségébe vetett óhaját és meggyőződését fejezi ki.

Quo vadis Italia?

A kérdésre ma nemcsak külföldön, hanem magában Olaszországban is nehéz lenne választ kapni. A közel egy hónapja tartó kormányválság felfedte a mai olasz politika legsarkalatosabb kérdését: Olaszország demokratikus és szocialista megújításáért vívott küzdelem győzelme nélkül nincs kiút az azúr-kék országának politikai dzsungeléból.

Ezt a megmásíthatatlan tényt és követelést bizonyította az Olasz Kommunista Párt nemrég lezajlott XI. kongresszusa is, amely Igazolta a tömegek és elsősorban az olasz dolgozók határozott óhaját, hogy hazájuk kormányrúdját a jelenleginél másabb, baloldalibb, a dolgozó rétegeknek

megfelelő és külpolitikai téren is aktívabb irányba vezető kormány irányítsa. Az olasz baloldali erők egysége pedig a későbbiek folyamán elvezethet egy új és egységes forradalmi munkáspárt, a dolgozók széles rétegeinek érdekeit megvalósító vezető osztály uralmának győzelméhez.

(tg)-f A SZOVJETUNIÓBAN elkészült az egyik leghosszabb, mintegy 500 km-es gázvezeték, amely a távol-keleti Igrin és Szeröv városokat köti össze. Fel-vételünk az építők öröm-újjongását és a hagyományos léggömbjátékot ábrázolja, (Foto: CTK TASZSZ)

„AZ EGYESÜLT ÁLLAMOK HELYZETE BIZONYTALAN“. Ez a megállapítás volt a washingtoni Evening Star vezércikkének címe fél nappal Johnson elnök kongresszusi üzenetének elhangzása után. Ugyanez a lapszám egyébként első oldalán az elnöki üzenetről szóló címnél nagyobb címbetükkel adta hírül, hogy végétért a New York-i közlekedési sztrájk.

Aki ebből arra következtet, hogy á közlekedési sztrájk jobban érdekelte az amerikai közvéleményt, mint az elnök megállapításai az Egyesült Államok helyzetéről, nem jár messze az igazságtól. Természetesen az üzenet is izgatta az olvasókat, hiszen Johnsontól valamiféle megnyugtatást vártak az ország legégetőbb problémájára, a vietnami háborúra vonatkozóan. Az üzenet azonban nem tartalmazta ezt, s a szerkesztők joggal gondolhatták, hogy a nagyszenzáció elmaradt.

Az amerikai olvasó napokkal, sőt hetekkel korábban arról olvashatott, hogy Johnsonnak döntenie kell: évi programjában vajat vagy ágyút adjon az Egyesült Államoknak. Ez a hitleri korszakból, pontosan Goebbelstől származó alternatíva ugyanis egyre inkább része lett az amerikai politikai szókészletnek s a sajtókommentátorok, a szenátorok, a képviselők napokon át azt latolgatják, milyen döntést hoz az elnök, egyértelműen a vietnami háború szolgálatába állítja-e az ország egész életét s feladja a „Nagy társadalom“ építésének programját, vagy (s ezt szerette volna olvasni az üzenetben az átlagamerikai) megoldást talált a vietnami konfliktus „tisztességes“ befejezésére és változatlanul folytatja meghirdetett tervei megvalósítását.

Érthető, hogy ezek után az elnöki

JOHNSON ELNÖK ÜZENETE ÉS A VALÓSÁG

A vaj-ágyú dilemma

üzenet megfogalmazása nem volt könnyű feladat a Fehér Ház apparátusa számára.

50 perc, 50 százalék

Ä televíziós készülékek képernyőjén egy gondterhelt és hosszú pihenő ellenére sem friss Johnson jelent meg, hogy ötven percen át kiszorítsa a programból a népszerű műsorokat. Bár a „johnsoni földcsuszamlás“ kongresszusa megtapsolta az elnöki szavakat, mégis ez a taps jóval elmaradt a tavalyi ünneplés mögött. Nehéz is volt lelkesedni, amikor Johnson a „nehéz és hosszú harcot, vagy a nehéz és hosszú tárgyalást, esetleg mindkettőt egy időben“ tudta ■ csak megjelölni távlatként.

Nem vitás, hogy a kompromisszumok mestereként ismert Johnson ezúttal, is kompromisszumot akart létrehozni s a vaj és ágyú dilemmáját úgy igyekezett feloldani, hogy egyszerre mind a kettőt megígérte. („Ez az ország elég hatalmas, társadalma elég egészséges, népe elég erős ahhoz, hogy a »Nagy társadalom« építése közben a világ más részein tovább küzdjön céljainkért.“)

Kérdés persze, hogy az elnöki értékelés megfelel-e a valóságnak. Johnsonnak mindenesetre valóságos pénzügyi kötéltáncot kellett bemutatnia, hogy állításának valami alapot adjon. A jövő évi 1966/67-es költségvetésnek még csak a fő adatai ismeretesek, de annyi bizonyos, hogy soha nem látott rekordot állít fel, 112,8 milliárd dolláros összegével.

Johnson: — Minél ^ több pénzt töltök ^V, ebbe az ágyúba, annál több vaj lesz a lejemen.'

Ez mutatja, hogy valójában nincs szó kompromisszumról és a döntés egyértelmű. A katonai célokra tervezett kiadás felül van az egész költségvetés 50 százalékán: 58,3 milliárd, több mint 4 milliárddal több a tavalyi előirányzatnál. S ebben nincs is benne a csaknem 13 milliárd dollár, amit „terven felül“ kért a kongresszustól katonai célokra az elnök s ami nem szerepel a jövő évi előirányzatban, mert még a júniusban záródó költségvetéshez számít...

„Amerika politikájának első számú alapelve az erő“ — mondta Johnson a kongresszusban, az ágyúnak adva az elsőbbséget a vaj felett s nem is tett kísérletet arra, hogy eltikolja: ezt az erőt elsősorban Vietnamban kívánja alkalmazni. (Igaz, az elnöki beszéd tele volt a „békeoffenzíva“ szólamaival, benne volt mind a 14 pont, amelyet az amerikai hivatalos személyek a „rendezés elvi alapjaként“ emlegettek. De a beszéd lényege mégis az a mondat volt, amelyben Johnson kijelentette: „A napokból, a hónapokból évek lehetnek“, de az USA hadereje addig marad Vietnamban, amíg az „agresszió“ (ez a szó nem az amerikai beavatkozást jelenti az amerikai politikusok számára, hanem az állítólagos észak-vietnami behatolást) „harcra kényszerít bennünket...“).

Ajni hiányzott a beszédből

Az első kérdés, amelyet világszerte gyakran tesznek fel, így hangzik: hájlandó-e az USA sokat emlegetett jó szándékának bizonyítására, leállítani, vagy legalábbis csökkenteni a Dél- Vietnamba irányuló ember- és hadianyag utánpótlást? Washingtonban most elterjedt kifejezés a „de-eszkaláció“, a vietnami harci cselekmények csökkentése. Hivatalos szóvivők szerint ez az egyik elképzelhető útja a béke helyreállításának. Ugyanezen szóvívók szerint „gyakorlatilag ilyen lépés a VDK elleni bombatámadások szüneteltetése“. Johnson maga is említette beszédében, hogy az USA kész hasonló módon reagálni, ha „mások csökkentik az erő alkalmazását“. A beszédben mégsem volt egyetlen szó sem arról, hogy az elnök bármiféle gyakorlati lépést tenne az eszkaláció, a háború kiterjesztése megakadályozására. Johnson elismerte, hogy a Dél-Vietnamban levő amerikai csapatok létszáma meghaladja a 190 ezret. Egyetlen szó sem hangzott el a beszédben arról, hogy ^nt^i k^tpna elég, hogy az USA nem akarja növelni a konfliktust újabb egységek szállításával. Ellenben alig 36 órával az elnöki beszéd után, az egyik amerikai nagy hírügynökség arról tudósított, hogy az USA kész tovább növelni a katonai egységek létszámát Dél-Vietnamban, s a tervek szerint ez az erő meghaladja majd a koreai háború csúcspontján harcba vetett 400 ezres létszámot. A hírügynökség értesülése a Pentagonból származott.

Hiányzott a beszédből egy másik fontos tényező is, amely pedig valóban bizonyíthatta volna a „jó szándékot“. Említettük már, hogy Johnson beszélt a bombatámadások ideiglenes szüneteléséről, azonban nem volt hajlandó kijelenteni, hogy az USA egyszer s mindenkorra lemond erről a minden nemzetközi joggal szembenálló eszközről, amelyről Mansfield szenátor helyszíni vizsgálatakor maguk a katonai vezetők is elismerték, hogy nem hozta meg a várt eredményt.

Enyhén szólva, nehezen bizonyítható „jó szándéknak“, hogy amerikai részről lemondanak egy eleve törvénytelen és embertelen tettről, s méghozzá úgy, hogy a fenyegetés Damoklészkardját változatlanul lebegni hagyják.

Alaphang: a régi

S hiányzott még egy lényeges elem az elnöki üzenetből a „jő szándék“ bizonyítására: annak kijelentése, hogy az USA a béke érdekében hajlandó az egyetlen reális lépésre: a Felszabadítási Fronttal folytatandó tárgyalásra.

Magánbeszélgetéseken kormánytisztviselők arra hivatkoznak, hogy az USA dél-vietnami „szövetségesei“ tiltakoznak az ellen, hogy az Egyesült Államok önálló harcoló felének ismerje el a szabadságharcosokat.

Mansfield szenátor meglehetősen világosan rajzolta meg a távlatokat: a vietnami háborút megnyerni nem lehet, általános ázsiai háborúvá fejleszteni viszont igen — s nem kétséges, hogy egy ilyen háború semmiféle reális győzelmi esélyt sem jelent az USA számára.

Ez a felismerés hiányzik az elnöki üzenetből.

„Szeretném, ha itt önöknek megrajzolhatnám a konfliktus jövőjét az elkövetkező hónapokra, de nem tudhatjuk, mit hoz a jövő“ — mondta Johnson. De mindaddig, amíg az elnöki beszédekben csak az ágyúk javára mutatkozik meg a határozottság, amíg az alapanyagot, a „Vietnamban maradunk“ gondolata adja meg, addig nem is rajzolhatja meg Johnson a jövő körvonalait. K. Cs.

9 Üjra feszültség Dominikában.

Santo Domingóban, a Dominikai Köztársaság fővárosában változatlanul rendkívül feszült a helyzet. Az Amerika-közi erők csaknem naponta provokálnak, lövöldöznek és bombákat robbantanak. Egybehangzó jelentések megállapítják, hogy a helyzet továbbra is igen válságos.

9 A genfi értekezlet folytatja munkáját. A genfi 18-hatalmi leszerelési értekezlet általános vitával folytatja munkáját. Legutóbb az indiai küldöttség vezetője méltatta Koszigln szovjet miniszterelnök üzenetét az értekezlethez.

9 Kirakat-per Indonéziában. X

djakartai rendkívüli katonai bíróság megkezdte tárgyalását a „Szeptember 30-i mozgalom“ állítólagos vezetőivel, a várakozással ellentétben azonban Untung ezredest, a mozgalom vezetőjének ügyét nem tárgyalják, s helyette Njonót, az Indonéz Kommunista Párt valószínűleg egyetlen életbenmaradt magas tisztviselőjét állították bíróság elé. A tárgyalás megkezdése után Njono visszavonta beismerő vallomását, amelyre az előzetes vizsgálatok folyamán kényszerítették.

9 A szovjet miniszterelnök Svédországba látogat. Alexej Koszigin, a Szovjetunió miniszterelnöke Erlander svéd miniszterelnök meghívására ez év nyarán Svédországba látogat.

9 Elítélték a szovjet hazaáruló írókat. A moszkvai bíróság hétfőn ítéletet hozott Szinyavszkij és Dániel szovjet írók fölött, akik álnéven a Szovjetuniót rágalmazó írásokat és regényeket juttattak el Nyugatra, s amelyeket ott ki is adtak. A bíróság az előbbit hét évi, a másikat ötévi kényszermunkával párosuló fogházbüntetésre Ítélte.

9 Előkészületek az SZKP XXIII. kongresszusára. Közel egy hónap múlva kezdődik Moszkvában az SZKP XXIII. kongresszusa, amelyre országszerte óriási előkészületek folynak. A moszkvai Pravda tájékoztat a kolhozokban megtartott évzáró taggyűlésekről, amelyeken különösen a kolhozok új alapszabályzatának tervezetét és a pártmunka megjavítását, valamint a kongresszusi felajánlásokat vitatták meg.

SZABAD FÖLDMŰVES ^

1966. február 19,