Szabad Földműves, 1966. január-június (17. évfolyam, 1-25. szám)
1966-02-19 / 7. szám
TALÁLKOZZUNK Btzom a kedves olvasóban, s remélem, hogy alábbi soraimat nem tekinti sem önajnározásnak, sem a túlzott szerénytelenség megnyilvánulásának, legfeljebb önérzetem jogos lázadásának, amiért sajtónk az utóbbi évek jplyamán elért, rendkívülinek mondható, sikereimet jurcsa és jelháborító módon igyekszik elhallgatni. Ennyit bevezetőül. A továbbiakban, csupán a tények rögzítése, a dolgok helyreillesztése kedvéért, elmondom, hogyan lettem világbajnok. Nagyon sokat köszönhetek lakhelyünk kultúrfelel'ósének, Sima kartársnak, aki azzal, hogy elküldte benevezésem a járási versenyre, úgyszólván tudtömon kívül: kiemelt az ismeretlenség homályából A járási és a kerületi bajnokságot minden edzés és erőfeszítés nélkül megnyertem. Az országos bajnokság előtt két hónapot töltöttem edzőtáborban s elmondhatom, kiváló szakemberek keze alatt készültem a nagy összecsapásra, amely Végiilis gyöngécske akadálynak bizonyult a maradéktalan dicsőség jelé vezető utamon. Tavaly júniusban országos bajnok lettem és azonnal elküldték benevezésem a montemirejói világbajnokságra. Karácsony előtt érkeztem Monte Mirejóba. Küldöttségünket zászlókkal, katonazenekarral és harminckilenc jokos hőséggel fogadták. A világbajnokság tizenhatos döntője már másnap ikezdődött. edzőm és a szakorvos kétségbe volt esve, azonban én rendkívül gyorsan akiimatizálóitam. Délután sétáltam egyet az Emezen folyó füzes partján, majd beültem a Non Stop elnevezést viselő moziba és megtekintettem egy olasz „kovbojfilmet". Nem tetszett, túl pszichologizáltnak és egyhangúnak találtam, ami átlagfilmjeink színvonalát sem érte el. De a két órás alvás jót tett az idegeimnek. Engem a negyedik csoportba osztottak: egy brazil, egy portugál és egy eszkimó ellenfelet kaptam, ló volt, hogy senki sem ismerte az esélyeimet, így a két utóbbi versenyzőt fölényesen vertem, a brazilok „fekete gyémántjával“, Pölövel pedig döntetlenben egyeztünk meg. A nyolcas döntőre, illetve az elődöntőre, bár megérné, nem akarok most szót vesztegetni. Időközben hatalmasat nőtt a tekintélyem, ellenfeleimet szinte elsöpörtem a pályáról. Egészen a döntőig. Ott azonban igen kemény ellenfelet kaptam a thejfölföldi Eu Sebijó személyében... Nem tagadom, ma is meghatódva gondolok azokra a percekre. A hatalmas montemirejói aréna hétszázhúsz ezres közönsége izgalmában egymás haját tépte, amikor kifutottunk a pástra, Sebijó kék mezben, zöld nadrágban, én hófehér, címeres öltözékben, mint az ártatlanság angyala. Pár perccel utánunk megérkezett a négyszáz tagú zsiiri, körülvett bennünket és megejtette a sorsolást: én léptem elsőként a mikrofon elő. Az első kérdés így hangzott: „Mi a futball?" (Sebijó válaszára már nem emlékszem.) A közönség néma csendben figyelte gyönyörű homlokom, s a választ orkánszerü tapssal jutalmazta. Íme, az én feleletem: — A futball: bonyolult összetételű bolhairtószer, sir Vinszton Mettyúz; szabadalmaztatta a huszadik század elején. Használata igen elterjedt. Európa és Dél-Amerika őserdeiben. A primitív törzsek bolhajárás idején kivonulnak a szabad ég alá, egy hatalmas, nyit ott fedelű, de körülzárt ketrecbe gyülekeznek ezerszám. A ketrec közepén felsorakozik huszonkét marcona harcos. Ezután jön a Bíró és csúfolódó fütyörészés közben közéjük hajít egy bőrlabdát. Képzeljék el, micsoda szégyenérzés keríti hatalmába a komoly és felnőtt harcosokat. A szégyentől dührohamot kapnak és szét akarják taposni a labdát. Csakhogy a labda gömbölyű és minduntalan kigurul a talpuk alól. Közben a bíró egyre dühíti őket csúfondáros füttyögésével. A sokezer ketrecbezárt harcosnak ettől a látványtól, füttyögéstöl, ugrabugrálástól olyan jókedve kerekedik, hogy egymás vállát, fejét, hátát, hasát kezdik csapkodni úgy, hogy rövid kilencven perc alatt a legjobban elrejtőzött bolhát is agyonverik. A következő kérdésnél, hogy „Mi a sportoló?" Eu Sebijó egy fél testhoszszal megelőzött (saját válaszomra, sajnos, már nem vagyok képes visszaemlékezni). — mondotta eílep-felem - olyan egyén, akit nem érdekel semmi, embertársainak boldogságán kívül. Éppen ezért mindent megtesz, hagy felebarátai munkáját ne zavarja, óvatosan, lábujjhegyen elkerüli azokat Tátrai dalok I XXIV. folytatás. 28 „Ismeri a feleségét.“ Bolond beszéd! Padilha tud valamit. Tudna valamit? Vagy csak beszélt a levegőbe? Találgatás. Én pedig bizonyosságot akartam, hogy gyorsan véget vessek ennek a dolognak. Igen, vagy nem. „Ismeri a feleségét.“ Ismeri a fene! Éppen emiatt fő a fejem. Itt él az ember valakivel egy födél alatt, egy asztalnál eszik, közös ágyban alszik, és évek múlva jön rá, hogy idegennel él. Uram Isten! De hiszen azt se tudom, hogy énbennem mi van, sok tettemet elfelejtettem, mit éreztem azokban a hosszú, gyötrelmes hónapokban! Megfigyelték már, mennyi időt vesztegetünk haszontalan kínlódással? Nem lenne jobb, ha olyanok volnánk, mint az ökrök? Értelmes ökrök. Hát van annál nagyobb ostobaság, hogy az ember kedvét leli a kínlódásban? Az? Nem az? Mire való ez? Hogy megkeserítse az ember életét! Az? Nem az? Ha biztosan tudnám, hogy Madalena ártatlan, olyan életet teremtenék neki, hogy maga se hinné. Elhalmoznám ruhákkal, drága kalapokkal, tucatszámra venném neki a selyemharisnyát, figyelmes, nagyon figyelmes lennék hozzá, és a legjobb fővárosi orvosokat hívnám ki, hogy kezeljék a sápadságát meg a soványságát. Azt se bánnám, ha ruhát ajándékozna a cselédek feleségének. De ha megtudnám, hogy megcsalt? Ha megtudnám, hogy megcsalt, megölném, elvágnám a nyakát, de lassan, hogy eqész nap folyjon a vére. De rögtön megundorodtam ettől a vad gondolattól. Mit 'érnék vele? Fölösleges bűncselekmény. Aztán, ha megjárja a kórházakat, éhesen, rongyosan csatangolna az utcákon, ha csupa csont-bőr lenne, ha orvosi varrások és sebhelyek borítanák a testét, megesne a szívem rajta, és odavetnék neki egy kis alamizsnát. Az? Nem az? Mit számít az? Csak töri magát az ember, aztán eliön a halál, elviszi az i ördög az embert, a barátai ott fanyalognak a temetésen, aztán mindent .elfelejtenek, még azt is, hogy mandióka-málét majszoltak. Mit törődök én a Padilha, Ribeiro úr, Dona Glória, Marciano véleményével? Casimiro Lopesnek nincs véleménye. Mért is nem vagyok olyan, mint Casimiro Lopes! — Nem jól van ez Így Casimiro — mondtam a szememmel. Casimiro Lopes egy vállvonással helyeselt. 29 Amikor a kétségek elviselhetetlenné váltak, úgy éreztem, dűlőre kell vinnem a dolgot. Madalena kétségkívül alakoskodik. — Kétségkívül, kétségkívül, értik? Kétségkívül! Ez a szakadatlan ismételgetés mintha meggyőzött volna. A kezemet dörzsöltem. Kétségkívül. Inkább ez, mint az örökös bizonytalanság. Látni való, hogy Dona Glória kerítőnő. Macskaléptek, lesütött szem, fojtott hang: igazi kerítőnő. Valamikor sok szamárcsődört vezethetett vályúhoz. Kerítőnő, ő vitte rossz útra az unokahúgát. Ez a két szuka mindig egy húron pendül. Szóval Padilha még szívességet is tett nekem. Dühösen mondtam magamban: — Köszönöm, Padilha. Nekem aztán jól megmondták. Sao Bernardóban boldog-boldogtalan tudta, hogyan él Madalena. „Ez a nő okozta a szerencsétlenségemet.“ Micsoda tiszteletlenség! Lehet így megsérteni egy férjes aszszonyt a férje előtt? Lehet? Nem lehet. Lehetne világosabb? Silvestre atya Sao Bernardóba látogatott, s én rögtön gyanút fogtam, csupa szem-fül lettem. Isten bocsássa meg, gyanút fogtam. A befogott ló is eszik. Boldogtalanságom ijesztően megnövekedett: fejembe vettem, hogy Madalena a félvér cselédekkel is szerelmeskedik. Ügy, úgy, a félvérekkel is. A józan ész néha megcibálta a fülemet: — Hátrább az agarakkal, cimbora. Ennek se füle, se farka. Csakugyan, egy tiszta, jól öltözött, ápolt, művelt, fehér asszony csak nem fekszik le azokkal a fekete, piszkos, büdös, halszagú állatokkal. Megcsalt a szemem. De ha megcsalt a szemem, minek higgyek? Hisz láttam, hogy egy földtúró cseléd odaint neki. Erőnek erejével sikerült türtőztetnem magamat, s másra gondoltam. Sejtettem, hogy az integetés nem neki szólhatott. Lehetetlen. Dehogy lehetetlen! — Ha a nő nem leli a helyét, tudja az már, mitől döglik a légy. Egy délután az öreg Margarida lépésről lépésre fölbotorkált a domboldalon, hogy meglátogasson bennünket, s én egy teljes óráig szemmel tartottam, mert féltem, hogy szegény feje valami levelet hoz. Azt hiszem félőrült voltam. 30 Éjszaka mintha lépteket hallottam volna a kertben. Mi az ördögnek nem ugat az a Tubarao? Ez a tetves kutya már elveszti a szimatát. Fölkeltem, fogtam a puskámat, elfújtam a lámpát és kinyitottam az ablakot: — Ki van ott? Ellenség lenne, Hamáék, Pereira, Fidélis emberei? Nem valószínű. A háborúskodásnak vége volt: Casimiro Lopes egészen berozsdásodott velem együtt, ösztönösen a fal mellé húzódtam. Mintha egy alakot láttam volna. — Ki van ott? Kétlábú vagy négylábú állat? Nem válaszol? Belelöttem a csöndbe, fölriasztottam a cselédséget; Madalena sikoltva ugrott ki az ágyból. Bezártam az ablakot, és meggyújtottam a lámpát. — Mi volt az? — nyöszörögte Madalena halálra váltan. — A szeretői kerülgetik a házat. De ne féljen: egyszer leterítek itt egyet. Madalena zokogva gyömöszölte a párnákat. Messziről füttyszó hallatszott. Valami megbeszélt jel. — Fütyültek, vagy nem fütyültek? Itt rendezett találkát a szobámban, a szemem láttára? Csak ez hiányzik. Kimenjek? Ha azt akarja, hogy kimenjek, csak szóljon. Bátran. Madalenának hullott a könnye, mint a záporeső. Elszomorodtam. Durva, szörnyen durva voltam. Hátha nem is őmiatta voltak a léptek meg a fütyülés? Akkor úgy se bűnhödök eléggé, ha kolbásszá darálnak. Hátha nem is voltak léptek, nem is volt fütyülés? Emlékszem, hogy egy éjszaka valósággal halálra rémültem, és előkaptam a mordályt: egy egértől ijedtem meg. Annyiszor téved az ember! Elhatároztam, hogy jóvá teszem a hibámat: — No, ne siránkozzon már. Fütyültek a gyümölcsösben, itt jártak a kertben, de azért még nem kell ügy pityeregni. De jó lesz, ha abbahagyja ezt a fondorkodást. Madalena csak sírt-rítt, végül úgy belefáradt a sírásba, hogy elaludt. Én az ágy szélére húzódtam, hogy ne érjek hozzá. Már majdnem elaludtam, amikor úgy hallottam, hogy kulcs csikordul a zárban, és valaki emelgeti a cserepeket. Fölriadtam, és visszafojtottam a lélegzetemet. Ki babrál ott a kapunál? Ki bontja a háztetőt? Közelebb mentem Madalenához, megnéztem az arcát. Vajon hallotta? Csak színleli az alvást? Fölkeltem, előhúztam egy széket és leültem. Madalena szuszogott. Biztos hozzá se nyúltak se a zárhoz, se a tetőhöz. Bolondos álmok. Talán a lépteket is csak álmodtam. Lidércnyomás. Az, az. Lidércnyomás, Lehet, hogy a fütyülés bagolyhuhogás volt. Az ebédlőben egyet ütött az óra. Hány óra lehet? Fél egy? Egy? Fél kettő? Vagy valami más félóra? Nem tudtam aludni. Egytől százig számoltam, és behajlítottam a kisújjamat; azután száztól kétszázig számoltam, és behajlítottam a gyűrűsujjamat, és így tovább ezerig, még mindkét kezemet ökölbe nem szorítottam. Azután százig számoltam és kinyújtottam a nagyújjamat; megint százig, és kinyújtottam a mutatóujjamat; mire kétezerhez értem, mindkét markomat kinyitottam. Megismételtem a játékot, azt képzeltem, hogy minden ujjmozdulatra egy conto hasznot könyvelhetek el, így hatalmas vagyonra teszek szert, akkorára, hogy már magam is megcsömöröltem tőle, és abbahagyom a számlálást. Megint ütött az óra. Egy óra? Fél kettő? Ha látnám. Fölkeltem, hangosan topogtam. Madalena tovább aludt. Kinyitottam, majd bezártam a folyosóajtót. Megint kinyitottam, megint bezártam. Közben Madalena arcát vizsgáltam. Milyen mélyen alszik! Nyugodtan pihen, én meg itt emésztem magamat. Nyugodtan pihen, mintha minden a legnagyobb rendben volna. Szerettem volna felkölteni, hogy újra kezdjük a szokásos civakodást. így alszik, amikor én tépelődök, kínosan tépelődök, ez nem járja. Miért is tépelődök? Tulajdonképpen mit csinálok itt? Kezemben a kulcs, a szememet pedig Madalenára meresztem. — Mi az ördögnek kalamolok itt? Ja igen, meg akarom nézni, hány az óra. Kinyitottam az ajtót, átmentem a folyosón, be az ebédlőbe. Az is jó, ha tudja az ember, hány óra. Leültem a helyemre az asztal mellé. A torzsalkodásunk kezdetén minden este itt ültem és prédikáltam Madalenának. Mennyi szót elfecséreltünk! — Minek vitázik, magyarázkodik az ember? Mire való az? Csakugyan mire való az? Én egyszerűen, egyenesen beszéltem, de a feleségemtől hiába vártam velős, világos beszédet. Én sose tudnék olyan terjengősen, cikornyásan beszélni. Ha meg ő próbált az én magvas parasztnyelvemen szólni, úgy éreztem, a legközömbösebb, legártatlanabb szava is olyan, mint a kígyó: tekergőzik, belém mar és mérges. (Folytatjuk) kihat a járásra vagy ennél tovább is. Tavaly rendezték meg az első há: rom napos találkozót, most már a harmadik részesei lehettünk. Műsor, ral, előadásokkal és szabad vitákkal kötötték egybe. Tavaly Tóth Elemér : verseiből csináltak összeállítást, eb- i ben az évben Gál Sándor legújabb verses-kötetéből szavaltak egy órát a kávéházban. Tavaly Kopócs Tibor ; grafikáit mutatták be, most Nagy János, fiatal szobrászművész alkotásait nézhették meg Dunaszerdahelyen. Az irodalom és a képzőművészet találkozása volt ez. Mindig megfért a kettő egymás mellett. Egymást kiegészítette a két művészeti ág. Nemcsak a művészetek találkoztak, hanem ; az irodalmat, és a képzőművészetet kedvelők is. Ezt éreztem az „Aranykalászban“, ahol minden hely meg, telt, amikor Bock Márta, Haizok Ilo: na. Táncos Lucia, Zala Mária. Algeyer Ferenc, Bartal György, Érsek György, Kuczman Lajos és Mácsai Gyula színpadra lépett. Az előadás i előtt együtt izgultam a költővel, ■ együtt a szereplőkkel és Szuchy : Emi! rendezővel. Felesleges volt, mert sikerült. Nem i véletlenül, hanem céltudatos munká• val. Jó úgy poharazgatás köbben is szellemi táplálékot szedni, /gy volt Dunaszerd’helven. Igaz, csak álom, hogy kávéházaink irodalmi kávéházakká vá'ianak. Pedig lehet és megéri , így csinálni. Elég csak egy-két órára. Ez példázza a dunaszerdahelyi i előadást. Vagy itt van ez a kiállítás, amiről i már említést tettem. Sok magyar képzőművészünk van. Jó lenne már I valamikor együtt látni legjobb alkotá! saikat. Amíg erre sor kerül, legalább i így mint most Nagy Jánosét. A ré- i flebbi alkotásokat az újakkal együtt. Az árvíz pusztította táj hőseinek kicsinyített másával talákozhattunk a kiállításon. Embereknek állít emléket, akik győztek az elszabadult természeti erők felett. Bárcsak minél előbb rendeltetési helyükön, vagyis Nagymegyeren és Gután láthatnánk ezeket a szobrokat. Épül a város, Dunaszerdahely. Ügy érzem, hogy nemcsak az anyagi kultúrája gyarapodik, hanem szellemileg is fejlődik, erősödik Egy várost nemcsak lakosainak száma teszi naggyá, hanem kulturális fejlettsége is. Lehetőség szüli az eredményt, ök megtalálták a lehetőségeket. Ügy ígérték, hogy májusban újra talákozunk. Itt valami többről van szó, mindenesetre nemcsak egy város vagy járás problémájáról. Találkozunk! CSIKMÁK IMRE A régi vágy, hogy lássalak, Teljesedett, Megálltam csúcsaid alatt, S leheleted Ittam, ittam — részegültem, S részegen karodba dűltem. Vén fenyőid rám hajoltak, Ügy öleltek, örvendeztem tárt karodnak, Mint a gyermek, Aki anyja szemén látja: Mindig mindig, mindig várja. Kitakartad ösvényeid Rejtekét. Varázsodon nem fogott a Gyengeség. Vezettél fel, egyre feljebb, Szépségeddel, hogy beteljek. Jóllakattad szemem, szívem, — Elmegyek. Emlékként magammal viszem Fenyvesed. Képed a lelkem falára Akasztom, A feledés nehogy rája HavQ77nn Csontos Vilmos (Tátralomnic) Ne vegye rossz néven tőlem az olvasó, ha vallomással kezdem. Szeretem Dunaszerdahelyet. Nem csupán azért szeretem és vallom magaménak, mert itt jártam iskolába, hanem azért, mert az évek múlásával is egyre inkább a miénk lesz, a járás és Csallóköz kulturális központjává változik. Nem magától, nemcsak a természetes folyamat folytán fejlődik azzá, hanem a benne elő emberek akaraterejétől. Amikor otthagyom a várost, újra csak az emberek, a dunaszerdahelyiek járnak az eszembe. Kossánvi István olyan lelkesen beszélt a járás területén lévő iskoláinkról. Molnár János és Török László szintén pedagógusok. Vállukon nemcsak a saját Iskoláik gondja, hanem figvelemmel kísérik a többi iskolák gondját-baját is. Vagy itt van például Suchy Emil, aki rendez Dunaszerdahelven, segít az eqész járásban, de gondolataiban és tetteiben kilép a járás területéről is. Sorolhatnám tovább a neveket, a régi és az űj ismerősöket. Az emberi tevékenység úgy kapcsolódik itt egymásba, mint a fogaskerekek. Kéthárom generáció dolgozik egymás mellett. Gondokkal, bajokkal, sokszori újrakezdéssel, de mindig tovább mennek, mindig többet adnak. Kezdem a példákkal. Anyagi fedezetet biztosítottak arra a célra, hogv évente kétszer-háromszor meghívják azokat az embereket, akik az irodalmi színpadokkal, ill. az irodalommal foglalkoznak. A Híd, a járási székhelyen működő népművelődési otthon irodalmi fóruma valóban a műhelyeiket fa üzemekét, ahol neme sportoló mókusok szorgalmasan gyártják a boldogság golyóscsapágyait. Semmiképpen sem akar lábatlankodni. Pszt, mondja ajkára tett mutatóujjal s szép halkan elvonul a gyöpre ... focizni. Bevallotn őszintén, itt már megijedtem, úgy látszott, Sebijó teljesen elnyerte a közönség és zsűri rokonszenvét. Azonban a zsűri elnöke feltette a harmadik s egyben utolsó kérdést: „Mi a cselgáncs?" (Sajnos, ma már egyikünk válaszára sem emlékszem.) A zsűri egy jél ponttal magasabbra értékelte ellenjelem válaszát, mint az enyémet. S ekkor szörnyű dolog történt: Eu Sebijó irgalmatlan dühbe gurult. „Miért csak egy jél ponttal, no miért? — üvöltötte magából kikelve s egy villámgyors fogással átnyúlt a zsűri elnökének bal válla fölött, wasmarokkal megragadta a jobb karját, s a jóságos tekintetű elnök bar lábát csívöben kificamította. Szabályos dzsiu-dzsicu fogás volt, mint a szakértők később megállapították. Másnap az is kiderült, hogy Eu Sebijó tavaly még Thejfölföld cselgáncsbajnoka volt. Ami engem illet, nagy lelkinyugalommal, mozdulatlanul néztem végig ezt az incidenst, amely teljességgel az én malmomra hajtotta a vizet. A thejföl-földi versenyzőt a közönség hatalmas „fújj“-jozása közepette diszkvalijikálták. így nyertem meg én, Balogh Barnabás, hatvannyolcéves, nyugalmazott sportújságíró, a Sportanalfabéták Első Világbajnokságát, a távoli Monte Mirejóban. Hát csak ennyit magamról.,. ^ SZAR AD FÖLDMŰVES 1966. február 19.
