Szabad Földműves, 1966. január-június (17. évfolyam, 1-25. szám)

1966-02-12 / 6. szám

A TELIHOLD ezüstözönében úszott a Tahó-porta. Vakon sandított az új épület két ablakszeme. Bent a szobákban süket csönd terpeszkedett. A szürke egyhangúságba csak Ciri dorombolása kontrázott bele. Senki nem zavarta ültében a zajnyelő szőnyegen.

Tárva-nyitva hagyták a kaput. Hátul a félszerben susztogás, csevegés hallatszott. Kukoricát fosztottak. A háztáji termést. Repült a cső. Telt a kosár. Sokasodott füzér, csomó. Emil bátyát, a házigazdát kamasz-fiúk, süldő-lányak ülték körül nagy karéjban.

Ö vitte a szót. Arról beszélt, hogy amíg egyénileg gürcölt, nem kocsmázott, nem kártyázott. A jobb falatot gyakran megvonták magúktól. A füstölnivalóért sem adott pénzt. A kert kiadta. Mégis nagy kínlódás, kapaszkodás után tudták annakidején a három és fél hold földecskét az összekuporgatott pénzen megvásárolni.

Behorpadt szájából kövekként hullottak a súlyos szavak.

— Örökkön az adó nyomta, végrehajtó abajgatta a magamfajta rögszerető embereket. Hajaj... cudar világ volt... urak világa... Bezzeg más szelek fújnak ma! A közösben könnyebb, emberibb az élet. Kode, ezt már ti is tudjátok ... - nyúlfaroknyit szusszantott a jóságos öreg. Alig pihentette meg az üléstől elzsibbadt tagjait, a gyerekhad máris ostrom alá vette.

— Emil bátyó! Meséljen valamit!...

— Nyughassatok mán. Ha mesélek, nem jár a kezetek. Csuhéjban marad a kukorica.

A minden lében kanál Zámbó Peti addig-addig kérlelte az öreget, mig'nem nagysokára kötélnek állt. De kikötötte:

— Csak úgy mesélek, ha gyorsabban repül a kukorica a kosárbaI

A házigazda szeme a hézagos deszkafalon túlra révedt. Emlékei között maitatott.

Felfrissült a fosztás üteme. A sárgálló kukoricacsövek röptűkben egymáshoz ütődtek. A csomózót öröm kerítette hatalmába. Tudta jól, ilyen lendületes munkával nem marad másnapra belőle. Csak győzze szusszal!..,

Üjra megszólalt.

— A Lajosházi famíliáról mesélek, ha meghällgatjätok. Amolyan rokonféléim. A második háború után költöztek Cserjéspusztára. Ritkán fordulok meg náluk Csak jelesebb ünnepekkor. Csakis Verácska kedvéért. Helyre,

ügyes, szép lány, meg kedves is. A többi?... Mintha nem is egy anya szülte volna őket. Rosszabbak az idegennél.

Amikor Tahó bácsi eddig jutott a beszédjével, életpárja, Borcsa néni perdült be a deszkavityillóba, s párolgó, frissen főtt kukoricával kínálta körül a fosztókat. A süvölvények nem nagyon kérették magukat Pillanatok a/latt megürült a tál. Önfeledten csámcsogtak a „szájharmonikázok“.

A vendéglátó ezalatt a pipaszárral szöszmötölt. Ki nem állhatja, ha szörtyög az ebadta meggyfája. Kutyabőr dohányazcskójából akkurátusán rátömött. Az udvaron levő katlan parazsából borsónyit a Tárász Bulyba fölé tett. Hüvelykujja körmével meg is nyomogatta. Kézben nagyokat szippantott. Ádámcsutkája veszettül futkosott föl, s alá . . .

— Halljuk, halljuk Emil bátyát! — követelték a gyerekek. Sürgették, gombolyítsa tovább a mese fonalát.

Erre ismét megeredt az öreg beszélhetnékje, s áradt, mint a vén Duna tavaszi hirtelen hóolvadás idején.

— Ippeg ott voltam náluk. A Mártiéknál. Két karácsony között. Nem állhattam meg szó nélkül, megkérdeztem: Te, Márti! Igaz-e, hogy a Verácskát csépelitek, marjátok? Neki sem kellett több. Replikázott:

— Már hogyne marnánk!... Hát szólj ehhez Emil: a drágalátos Verácska lenyiratta a szép hosszú varkocsait. A tudtom és beleegyezésem nélkül. A divatot hajtja már ez isi... De kitépem azt a kevés kocát, amit meghagytak neki. Szálnyi se maradjon, ha enynyire elcsúfíttatta magát... - Márti szeme szikrát szórt, a gyűlölet szikráját. Barátságosabbra fordítottam a szót. Hátha lehiggad,

— Nagylány már a Verácska. Ne húzz vele ujjat!

— Candra ez, nem nagylány! — sipítozott újra. - Nincs több tizenhét évesnél, de már legényeken járatja az eszét. Minap este az udvaron vagyok. Hallom ám, hogy a kapuban eszik-falják egymást, mint a gerlicék. Iziben rá is pirítottam a legényre, szedje az irháját, amíg nem késő, mert a villát dobom belé. A vasvillát!

Emil bátyó a fejét tekergette. Gondolván, ennek fele se tréfa. Erélyesebb hangot használt.

— Márti, Márti! Ez már több a soknál! Hát nincsen joga az élethez egy

tizenhétéves lánynak ? Ném zárhatóit elefántcsont toronyba. Nagyon jól tudod, ha a leánygyerek felnő ...

Tapodtat sem engedett a Márta.

— Igen. Ha felnő... — Kissé megjuhászodva folytatta: — Amikor én ennyi idős voltam, gondolni sem mertem arra, hogy legény kísérgessen... Persze, a mai fiatalok... Mást sem tudnak: csak a brigád, meg a gyűlés. Még vasárnap isi Hát azért neveltem föl, hogy mások beszéljék tele a fejét? Jobban tenné, ha brigád helyett kukoricát morzsolna a disznóknak. A húst, azt szereti... De a kukoricamorzsolásról hallani sem akar.

Emil bátyó sem maradt adós. Jól odamondogatott a kiköszörült nyelvű asszonynak:

— Már elfeledted? Amikor mi tizenhétévesek voltunk, csoda, hogy púp nem nőtt a hátunkon, annyit dolgoztunk. Hát élet volt az? A mi időnkben traktort csak hébe-hóba láttunk. Most meg? Jóformán ki sem serken a szőr a gyerekember arcán, máris gép az istene.

Tekintetét körül járatta az öreg a fosztok seregén, majd fennhangon rájuk szólt:

— Ejnye, a nemjóját! Légy röpül a szátokba. Rajta, rajta!... Nincs mit csomózni...

Majd ismét folytatta:

— Bizalmasan megkérdeztem Mártitól: „Kíváncsi vagyok rá, ki koptatja a küszöböt Verácska után? Gyanús nekem, hogy vasvillával fenyegeted öt!

— Ha nem tudnád, a Kalmár Palit szemeltem ki neki. De azzal szóba se akar állni. Félvállról veszi. A Mezőék Józsijába habarodott bele. Hiszen jól ismered. Hogy az a tüzes mennykő...

A Zámbó gyerek éles hangja vágott közbe.

— Nos, erre mit válaszolt Márti néninek ?

— Ismerem hát! Hogyne ismerném. Dolgos, kocsmakerülő. A pénzét egy fillérig haza viszi az édesanyjának. A Duszlóban jól keres. Mi kivetnivalód van ellene? Ki milyen virágot szakít, olyant szagol! Elvégre, ő él majd. együtt vele, nem tel....

Mártit elgondolkoztatta Emil bátyó érvelése. Férje, Lajosházi Antal szavai jártak az eszében: „Verőn! Ide gyere! Azt hallom, azzal a gézengúzzal szűrted össze a levet? Ha kötöttél, oldozz minél előbb... Vagy ha nem, hát fel is út. Mehetsz a házamtól..."

Keményfejű ám a Tóni. Ojjat húzni vele nem lehet. Fenyegetőzik, hogy ezt csinál vele, meg azt... ha nem hagy föl a Mezöfiával. ..

Emil bátyó azzal távozott a Lajosházi-udvarból, hogy menthetetlenül beszél majd Tónival. De erre bizony már nem került sor.

— És mi lett a Verácskával? — kíváncsiskodtak az álmos kukoricafosztók.

r \

Furcsa holdas éjjel

Csodálatos nagy Hold, az égi dinnyéskertek rekordtermése!

Kicsorbultan pattan le róla a fagy kése. '

Gerezdekben most emlékeket rakok kiürült tányéromra:

Mennyi ifjú fellángolásnak mennyi romja!

Az ezüst holdas éjszakákon megrekedtem az egyszeregyben.

Mindig csak egyet, de örökké mást szerettem.

Ahogy halk mesterem, az égi vándor, szüntelen fogyott és nőtt.

Én úgy nyertem és veszítettem szerelmet, nőt.

így gyűltek mögém napok s éjek — mint rés mellé léc, léc mellé rés.

A Hold tovább él — engem bezár a kerítés.

Most már a Hold sem az a régi, hidegen kongó üres tányér.

— Meddő sóhajokkal tetézem egy leányért.

Juhász József

9 9 9

Föl se old

Csepeg, csepeg. Az ereszek könnye hull.

Pihen a szél. Csitt. Ne beszélj. Fut a perc ...

Kint a télben, téli éjben ennyi hang!

S nem őriz meg tégedet, de föl se old!

Gál Sándor

___J- Amíg ezt a néhány csövet meg- hazulról. Lenge ruhában rontott neki

fosszátok, azt is elmondom. Először a sötét éjszakának ... Többször próbálpipirna gyújtok. lak a lelkére beszélni. Csalogatták

Kékes füstkarikák eregetése közben vissza. De az erőszak nem segített, tett pontot a mese végére. Mint távolabb sodródott szüleitől, an- Sokat hadakozott a testvéreivel, nát közelebb került szíve választottakik lenézték öt. Ám a Vera lélekben fához. Csaptak is olyan lakodalmat, annál erősebbnek érezte magát. De az hogy híre járt még a hetedik faluban apa konokul kitartott. Végül elűzték is.

XXIII. folytatás.

— Nyomorult!

Kiviharzott a szobából. A folyosóról még visszakiáltott:

— Gyilkos!

Kábán dünnyögtem:

— Kurva!

Nézegettem a papírdarabokat, melyek a reggeli szélben szálldostak a kerten át a rózsabokrok levelei közt. Messze, a szalonban vagy a konyhában még mindig kiabált Madalena:

— Gyilkos!

Más szitkokat is a fejemhez vágott, 'de azok nem számítottak. Ez számított. Ez belém nyilait. Nők, érzelmes teremtések ne avatkozzanak a férfiak dolgába.

Őelőtte az egyetlen személy, aki szemtől szemben gyilkosnak nevezett, Costa Brito volt az Üjság nyíltterében. Éppen őneki adtam vissza a kölcsönt, amikor összeakadtam Madalenával. Szerencsétlen találkozás! Bárcsak kitört volna a lábam! Többet ér egy jó szerető, mint némely házasság.

Gyilkos! Hogy találta ki ezt a váratlan sértést? Véletlenül? Vagy olvasta a Brito újságját? Az a legvalószínűbb, hogy Padilha árulta el neki, mit pletykáinak a környéken. Nézze meg az ember! Mi lett Padilhából: még ártani is tud! Na de ilyet! Padilha! Eszembe jutott a Jaqueira esete, de hamar ki is ment a fejemből, csak azt hajtogattam magamban:

— Gyilkos! Gyilkos!

Elöntött a méreg, hogy ilyen marhaságokkal vesztegetem az időmet.

— Madalena, Dona Glória, Padilha, a kurva édesanyját mindahánynak!

Itt bolondozok, a cselédség meg csak lézeng, mindent elborít a gaz. Nyújtózkodtam. Nem aludtam az éjszaka! Aztán megremegtem, és a kezemre néztem. Csakugyan ormótlan kezem van.

Jaqueira ... Ja igen! Évekkel ezelőtt történt. Hirtelen úgy éreztem, hogy Madalena hálátlan a szegény Casimiro Loneshez. Utóvégre ...

Gyilkos! Mit tudhat az életemről? Sose voltam bizalmas hozzá. Kinekkinek megvannak a maga titkai. Jó is volna, ha mindent elkotyognánk egymásnak, Mindenkinek megvan a gyöngéje. Madalenának nyilván nem is egy van, mert tanítóképzőbe járt. Honnan ismerhetném a múltját? De a jelene pocsék, az látni való, hogy pocsék.

Ráadásul hálátlan is. Casimiro Lopos hurcolja a gyerekét a tornácra, eteti, ringatja, dúdol neki. Micsoda zűrzavar! Minden a feje tetején! Madalena nem Casimiro Lopest nevezte gyilkosnak, hanem engem. Abban a pillanatban mégsem akadtam fönn ezen. Azon se lepődnék meg, ha valaki azt mondaná, hogy mi ketten egy személy vagyunk Casimiro Lopesszel.

Padilha! Hogy megkeseríti egy rossz némber az ember életét. Ki hitte volna, hogy Jaqueira ...

Már megint Jaqueira. Röviden ez történt Jaqeuirával. Jaqueira bárgyú paraszt volt, minden néger suhanc, minden konyhalány elagyabulálta. Jaqueira csak tűrte a lazsnakolást, és ezt motyogta:

— Egyszer telerítek egy bitangot.

Mindenki járt a Jaqueira feleségéhez. Csak a kaput kellett betaszítani. Ha az asszony nem nyitott kaput rögtön, Jaqueira ment ki kaput nyitni, ásítozott és fenyegetőzött:

— Egyszer leterítek egy bitangot!

Le is terített. Elbújt egy fa mögé,

és az egyik vendégnek a szívébe döfte a bicskáját. Az esküdtszék előtt hat szavazat híjjá volt, hogy a fejét vegyék (szégyen, gyalázat!). Azután kikerült a börtönből, és tiszteletre méltó állampolgár lett belőle. Soha senki se űzött többé csúfot Jaqueirából.

27

Amikor lecsillapodtam, úgy véltem, ok nélkül támadt ez a ribillió. Magalhaes doktor minden hölggyel nyájaskodni szokott, s ezt senki sem kifogásolta. A Gondimnak írott levél meg nyilván közlésre szánt széppróza volt. Csakis az, lehetett. Ilyen csekélységekből ilyen ostoba hajcihő támadt, s ezt a vaskos gorombaságot hallotta

Maria das Dores, hallotta Ribeiro úr. Az istenfáját!

Persze, Madalena tisztességes. Világos, hogy azért nem adta ide a papírt, mert a méltósága nem engedte. Hülye féltékenység.

Csak klastromba lehetne illedelmesebben viselkedni. Körültekintő, egyenes. Meg irgalmas, mindenét odaadná még az erdei vadaknak is. A gondolatairól mit sem tudok, senki se lát a más gondolataiba; de a szavaiban és tetteiben nincs kivetnivaló. Durvább szitkokat is a fejemhez vághatott volna. Durvább, mint a „gyilkos“? Ez elég durva, de nem őt okoltam; Padilhát okoltam, azt az árcatlant.

A reggeli veszekedés óta tele voltam bizakodással, és minden gorombaságom az iskolamester ellen irányult.

A gyalázatos! Ki kell rúgni. Délután neki is álltam, hogy elintézem a dolgot.

Padilha átadta a székét, s nagy komolyan leült egy zsámolyra: olyan volt ott, mint egy sült tyűk:

— Parancsoljon, Paulo Honório úr.

— Kellemetlen hír. Nincs szükségem a munkájára.

— Miért? —kérdezte Padilha elképedve. — Mit csináltam?

— Nocsak! Még tőlem kérdezi!... Alighanem jobban tudja, mint én.

— Nem csináltam semmit. Mit csinálhattam volna itt gúzsba kötve? Elzártabban élek, mint a rabok a börtönben. Ki se mozdulok. Ha tíz-húsz lépést teszek, már a sarkamban van Casimiro. Mit csináltam? Csak egy szóval mondja meg.

—Nem magyarázkodok.

Padilha lehajtotta a fejét:

— Hát persze. Tisztességesen dolgozik az ember, aztán ez a jutalma! Év múlik év után, a nyomorult alkalmazott csak áll a helyén, mint a cövek, teljesíti a kötelességét, igyekszik, hogy kedvére tegyen a gazdájának. Amikor aztán fizetésemelést vár, belerúgnak.

Fölállt:

— Legalább adjon néhány napot, hogy összeszedjem a holmimat, és valami munkát keressek. Nem mehetek el csak úgy minden nélkül.

Én is fölálltam:

— Egy hónap alatt hordja el magát.

— Köszönöm szépen — dadogta Padilha. — Az ember még meg is köszönje. Jól van. Ha nem vagyok a felesége fullajtárja, ez nem történik meg.

Fölháborodott:

— Fullajtár voltam! „Keressen egy könyvet. Padilha úr!“ Már mentem is. „Hozzon papírt, Padilha úr!“ Már hoztam is. „Másolja le ezt az oldalt, Padilha úr!“ Már le is másoltam. „Szedjen néhány narancsot, Padilha úr!“ Még narancsot is szedetett! Fullajtár voltam! Ez a nő okozta a szerencsétlenségemet.

— Vigyázzon a nyelvére — szóltam rá.

— Mit mondtam én? Hogy fullajtár voltam. Az is voltam. Ezért bocsátanak el.

— Dehogyis! Az a baj, hogy bajt kevert itt, barátom. Intrikált itt, barátom. Bonyodalmakat csinált itt, barátom.

Luis Padilhának elakadt a szava. Levegő után kapkodott:

— Miféle baj, miféle intrika, miféle bonyodalom? Egyebet se tud mondani. Tehetek én róla, hogy a felesége haladó elveket vall? Ha erről van szó...

— Nem, nem erről van szó.

— Akkor nem tudom.

— Ide hallgasson, Padilha. Én ötven évet megértem, és jó nagy darab földet bejártam. Maga nem jár túl az én eszemen, de nem ám. Sok mindent látok én, de Isten neki, becsukom a szememet. Ha én azt mondom, hogy maga bajt kever, akkor maga bajt kever.

Padilha tovább firtatta:

— Akkor mondja meg. Nekem tiszta

ä lelkiismeretem. Mondja meg. Ha tudja, mondja.

— Ne vacakoljon már — válaszoltam csúfondárosan. — Nem mesélt kitalált históriákat Madalenának? Nem beszélt rólam? Beszélt, vagy nem beszélt?

— Nem beszéltem én, Paulo úr. Hiszen nem is tudok semmit!

— Na. ne kösse már az ebet a karóhoz, fiatalúr. Hallottam.

Padilha kibúvót keresett:

— Jól van. Ha hallotta, ne beszéljünk róla. Persze, hallotta, amit nem mondtam.

— Hallottam, amit mondott. Ne is tagadja. Jó fülem van.

— Ha hallotta — adta be a derekát. Padilha —, hát a Mendonca haláláról volt szó. Dona Madalena már tudta ...

— Mit tudott?

— Amit a nép suttog. Azokat a rágalmakat. Én megmagyaráztam neki a dolgot, és védtem magát: „Régi história ez, Dona Madalena, nem jó ezt bolygatni. Zsivány volt az öreg Mendonca, elorozta a szomszédai földjét. Ne higgyen az itteni mendemondáknak: ezek csak rágalmak, Paulo úr jószivű ember, a légynek se árt.“

Eszembe jutott a reggeli veszekedés.

Jól sejtettem: ez a himpellér pletykálkodott.

— Padilha, mért mondta maga, hogy Madalena okozta a szerencsétlenségét?

— Talán nem ő okozta? Ha ő nincs, nem veszítem el az állásomat, őmiatta volt. Pedig, látja, semmi kedvem se volt a dologhoz. Sokszor nyíltan megmondtam: „Dona Madalena, Pauló úr ki nem állhatja a szocializmust. Jobb lesz, ha fölhany ezzel az újdonsággal. Semmire se jók ezek a beszélgetések.“ Ehol van ni. Amit szabad Jupiternek, nem szabad a kisökörnek. Én vagyok a kisökör.

Meginogtam.

— Mi az ördögről beszélgettek?

Kiderült, hogy ‘féltékeny vagyok.

Padilha elmosolyodott, és képmutatóan válaszolt:

— Irodalomról, politikáról, művészetről, vallásról... Dona Madalena értelmes asszony. Művelt is, valóságos könyvtár a feje. De hát minek is beszélek? Magának jobban kell tudnia, ismeri a feleségét. (Folytatjuk)

£ SZABAD FÖLDMŰVES

1866, február IX