Szabad Földműves, 1965. július-december (16. évfolyam, 26-52. szám)
1965-08-07 / 31. szám
„Feheruuaru reá meneh hodu uturea..." FEHÉRVÁRRA MENŐ HADOTRA fegyver helyett néhány könyvet vittem magammal, annyit, ahány egy irodalmi esthez elég... És a várakozás örökké bennem élő feszültségét; az újatlátás izgalmát és a találkozás előre várt örömét. Mert találkozni egy várossal mindig élmény. És Székesfehérvár a magyar múlt ezer évét rejti falai között. Minden épület, minden kő, minden utca a történelem kézvonását hordozza magán. A város szívében lévő középkori Romkert alapját István király idejében rakták le; a város egyik legszebb építészeti remeke a gótikus Anna-kápolna a XV. században épült. A törökdúlás idején említésre érdemes építészeti alkotás nem született, vagy legalábbis nem maradt fenn. Későbbi XVII., XV///. és XIX. századi építészeti emlékek közül kiemelkedik a püspöki palota, a városi- és a megyei tanácsház. S e felsorolást utcárólútcára folytathatnánk végig a városon, mert minden lépésen szembe találja magát a látogató valami értékkel s a szem nyugtalan lencséje csodálkozva és csodálva tágul, hogy a sok szépséget egy életre a tudatba rögzítse: évszázadok tapintható emlékeit az emlékezés számára. A kövek költészete századokon keresztül él, s aki olvassa és megérti, nagyságukat csodálva áll előttük. 5 a látszólag néma, merev kövekben a történelem mély hangú, komor és mégis fenségesen szárnyaló ritmusa zeng: rend és tisztaság. Mindegyik bezárt egység. Korok jeleit viselik nehéz hűséggel. • • • Kövek és megint kövek. Varázslatukban élek. A székesfehérvári István Király Múzeum előcsarnoka s udvara Val Miklós: Vörösmarty-szobra csupa kö. Oszlopok, letört ívrészek s mindegyiken az ember jelei: furcsa formák, emberi alakok, szőlővenyigéhez hasonló ábrák vagy csak egyszerű, símára csiszolt szögletek, amelyeken megtörnek a napsugarak. Megyünk fel a lépcsőkön. Az első emeleten Közép-Európa egyik legkorszerűbben berendezett múzeumába lépünk. A termekben kiállított anyag két részre oszlik. Az első része régészettörténeti, a második része néprajzi-természettudományi jellegű. Az előbbi az emberiség őskorától 1848-ig mutatja be Fejér-megye történetét. Ilyen megfogalmazás azonban vajmi keveset mond el arról, ami itt összegyűlt. A Tácon feltárt Gorsium római korból származó dísztárgyai közül az első pillanatban kiválik egy alig 20 centi nagyságú finom vonalú bronz szobrocska, a már világszerte híres Táci Vénusz. Az idő múlását itt évszázadokban jelölik. Mi háropi óra alatt járjuk végig az utat a rabszolgatartó társadalmi rendszertől a múlt század közepéig. Hol gyorsabban, hol megtorpanva egy-egy tört koponya, koronázási dísz, kard, különös formájú edény vagy művészien megmunkált csonttárgy előtt. Itt minden történelem, minden nagyon távoli és ismeretlen, s mégis minden elér hozzám. Mert minden összefügg, minden egymáshoz kapcsolódik a folytonosság törvénye szerint. Látni Vörösmarty műveinek első kiadását; a Bujdosók s a Csongor és Tünde kopott lapjait, az első magyar színház alapítólevelét és látni a közelmúltban felépült székesfehérvári Vörösmarty Színház gyönyörű színpadát, nézőterével, hatemeletnyi magas zsinórpadlásával: ez az alap és a kiteljesedés ... És újra lépcsők. Egy emelettel feljebb Vilt Tibor szobrászművész kiállítása. Ha az ember túl sok szépet lát, beleszédül. A Táci Vénusz után Vilt Tibor szobrai felfokozott erővel hatnak. Hatalmas és nemes emberi erőfeszítés árad minden szoborból külön-külön és együtt. Az élet és halál örök harca. Küzdelem. Egy ember, egy szobrász, elindul, hogy legyőzze a halált. És győz még azon az áron is, ha önmagát áldozza fel. Legtöbbet amit ember áldozhat. * * * — Mi van még hátra? - kérdeztem fáradtan. — Már nem sok. A könyvtár és a képkiállítás. Van ott egy Csontváry-kép is. ... És ez a festmény az egész homlokfalat eltakarja. óriási alkotás. Nem a méretei teszik azzá, hanem a gondolat és a színek. Az eleven, élő élet egy görög színház romjai előtt s a háttérben az ég s a tenger ölelkezése. S ez a remegő ölelkezés valószínűtlenné tesz mindent, misztikummá növel. S mégis az egész kép egy rom-világ mindenek fölötti magánya. Ha a múzeumokban korok és birodalmak férnek meg egymás mellett csendes békességben, akkor egy könyvtár képes polcaira szelídíteni a világ minden indulatát. A székesfehérvári Megyei Vörösmarty-könyvtár 60 ezer kötete bizonyság erre. Csend és nyugalom árad szét az olvasóteremben. (S egy zárójel szűk keretei között hadd mondjak el a mi könyvtárosainknak valamit. A székesfehérvári Vörösmarty könyvtárban van egy különálló könyvespolc, amelyen a televízió műsora található, s a heti műsor alatt mindazok az irodalmi alkotások, amelyek a műsorban szerepelnek; illetve csak voltak, mert az igényes TV- nézök magukkal vitték. Ogyhiszem ezt a módszert nálunk is érdemes lenne meghonosítani...) * * * Este a Vencel-szálló előtti téren álltam a háromkarú kovácsoltvas kandeláberek alatt, amerre nap mint nap száz és száz autó száguld el a Balaton felé ... Azon az úton, amely a történelem Fehérvárra menő hadi útja volt. Ügy gondolom, hacsak néhány órára is, érdemes volna megállni itt, GÁL SÁNDOR A széles tömegek között még mindig nem eléggé ismert Engels Frigyes munkásságának jelentősége. Leginkább mint Marx tudoijiányos munkatársát és barátját tartja számon a köztudat. Sőt, a még kevésbbé informáltak csak valamiféle maecenásnak tartják, aki anyagilag segítette Marx Károlyt, hogy az tudományos tévé-1 kenységet folytathasson. Életútja, fejlődése hasonló Marxéhoz. Ö is jómódú polgári családból származott. Barátjához hasonlóan filozófiát hallgatott a berlini egyetemen. Itt került kapcsolatba az újhegeliánusokkal és Feuerbach bölcsészetével. E két filozófiai irány alapján építette ki történelmi materialista módszerét. Engels érdemei a tudományos szocializmus megalapozása körül egyrészt tényleg a Marxszal folytatott együttműködésében gyökereznek. Marx alapvető művei, köztük a Tőke is Engels közvetlen és aktív közreműködésével íródtak. Ez az együttműködés azonban nem volt egyoldalú. Engels önálló műveinek viszont Marx volt a lektora és sok esetben közösen vitatták meg annak téziseit. A legelső tudományos munkák közé tartozik a Marxszal közösen írt „Szent család“ és a „Német fl-ENGELS Frigyes halálának 75. évfordulója alkalmából lozófia“, melyben feldolgozta a forradalmi materialista szocializmus alapelveit. Közös munka a Kommunista párt kiáltványa is, ismert címen a Kommunista kiáltvány. Ez a könyv a meginduló szocialista munkásmozgalom remekbe szabott tömör és világos stílusú kátéja, melynek hatása világra szóló volt és az abban foglalt elvi állásfoglalások fő lényegükben a mai napig sem vesztettek érvényességükből. Klasszikus tömörsége, éles logikai vonalvezetése, a szocialista propaganda-írások mintájává teszi. Üttörő fontosságúak Engels hadtudományi munkái, amelyekben a forradalom és a polgárháború sztratégiájának alapjait fektette le. Ilyenek a „Forradalom és az ellenforradalom“, valamint a „Polgárháború Németországban" című müve. Az utóbbiban, mint a márciusi felkelés aktív résztvevője fektette le személyes tapasztalatait. A felsoroltaknál azonban sokkal ismertebb és általában a legnépszerűbb az „Antidühring“, amely egyesíti a szocialista vitairat legfőbb jellegzetességeit, az ellenfelet megsemmisítő kritikát és a tudományos szocialista elmélet világos és logikus okfejtését. Ez az alkotás talán a legélesebben tükrözi Engels sokrétű és átfogó filozófiai ismereteit és a munkásvezér harciasságát. Elterjedtsége vetekszik sok népszerű szépirodalmi alkotáséval. Egyik főműve „A magántulajdon, a család és az állam eredete“ című alkotása, mely az emberi társadalom fejlődésének egyik legvilágosabb tudományos elemzése. Ha elméleti és propagációs tevékenységéhez még azt is hozzáteszszük, hogy Marx halála után ő vette át az I. Internacionálé vezetését és az ő tevékenysége révén bontakozott ki a szervezett szocialista világmozgalom, amely ma már a dolgozók százmillióit tömöríti, nem kétséges Lenin szavainak igazsága: „Marx halála után Engels volt az egész civilizált világ modern proletariátusának legjelentékenyebb tudósa és nevelője.“ P. E. A szülök nem fudíák, mii is játszanak a gyermekek. Az 1946-os szárazság idején történt. A föld megrepedezett az aszálytól. Sötét üregei éhes, tátott szájakra emlékeztettek, amelyek szemrehányóan meredtek az égre; az ég kék volt, arany színű — közönyös. A fő meghajolt, mintha saját árnyéka védelmében keresne oltalmat a nap ellenséges heve elöl. A fák kiszáradtak, leveleiket' elhullatták, olyan kopárak és szegényesek voltak, mint a palatáblán, a gyermekek krétarajzain. Az emberek hallgatagon, türelmesen viselkedtek. Ebédnél a háborúról mesélgettek egymásnak, amikor még ennél is rosszabbul táplálkoztak. Az asszonyok rászóltak gyermekeikre, ha a köles- vagy darapuliszkából, a rozskenyérből többet vettek a kelleténél; csak csipegethettek, mint a verebek. És bár errefelé az emberek szófukarak, most különféle hírek kaptak szárnyra, s szálltak sebesen, szájról szájra. Beszéltek, hogy néhol Moldvában, sőt közelebb, a völgyek s a mezők falvaiban még nehezebb az élet. Mennek az emberek az országúton, s egyszerre csak felbuknak az éhségtől az árokparton. Amikor meg az orvos felvágja a hasukat, csak egy kevés cserfaháncsot vagy papírgalacsint talál benne. Azt is beszélték, hogy a hegy lábánál levő kolostor egyik apácájának egyszer ebédtájt megjelent a Szűzanya, és azt mondta, hogy a Fehér Üröm-csillag nemsokára a tengerbe hullik; ürmössé változtatja a vizet, amely vadul sisteregve elárasztja a földet. Csaknem az. egész világ belehal a részegségbe, csupán a gyermekek maradnak életben — mert ők nemigen isznak —, s mert az ég mentőcsónakot bocsát le számukra. A gyerekek azonban mindenről semmit sem tudtak, és csak játszottak. Gyáros Gogut (apját a falusiak Gyárosnak nevezték el, mert volt egy pálinkafőzője, meg egy olyan gépe, amely a kifejt tejből tüstént elválasztja a tejfölt, anélkül, hogy a tejet \ ^SZABAD FÖLDMŰVES 1965. augusztus T • leténnék aludni)', néhány nappal ezelőtt meglátogatta a bátyja Petistiből. A fiú egy boltban dolgozott. Városi ruhában érkezett, orrán zöld színű szemüveget — napszemüveget — viselt. Amikor elutazott, öccsénél felejtette. Am Gogu tudta, hogy neki felejtette ott. Alighogy a bátyja elment, nagy titokban fogta a pápa=saa' Ä kölcsönkért szemüveg szemét, és kiosont véle á kertbe, onnan meg a mezőre. Az orrára bigygyesztette, és valósággal elkábulf. Milyen különös volt minden! Mintha egy másik világba csöppent volna, és ki tudja, miért, hirtelen csodálatos csend vette körül; még a szíve dobogását is hallotta. A napba pedig — amely elől azelőtt lehunyta szemét —, ha szembe sütött, s eszébe sem jutott belenézni — most hunyorgatás nélkül belebámulhatott. Élettelen, vörös pamutgombolyaggá szelídült. És ahogy így merőn nézte, a legszívesebben ökölbe szorítva zsebre vágta volna a kezét, hogy erősnek érezze magát —, mintha olyan ellenséggel találkozott volna, akitől már nem fél. A föld fölött hatalmas árnyék borongott, s szinte várni lehetett, hogy most azonnal elered az eső. Azután, ha sokáig így álldogált zöld szemüveggel az orrán, futni támadt kedve. Először azért, mert ilyenkor a levegő besurrant az inge alá, végigcirógatta a nyakát, meg a karját, és ettől kellemesen lehűlt a teste. Ez a hűvösség pedig olyan, amilyen a nagy cseppekben hulló eső előtt szokott lenni. És mindezt szinte érzi az ember, ezzel a szemüveggel az orrán. Azután meg azért is szaladnia kell, mert közben minden olyan szép zöldnek látszik: a bab is, a kukorica is, a krumpli is, meg a szilva is. Minden zöld: az Is, ami előbb olyan fehér volt, mintha liszttel hintették volna meg. És nyargalni kell egyiktől a másikig, hogy jobban láthassa és meg is foghassa. MegszáL’ottkénf rohangált' Gogu azon a* alsó napim a kertben ée a mezőn, míg csak ki nem ért a legelőre, a Kopár Tisztásra. Itt verődtek össze a falu gyerekei, öt évestől nyolc évesig: ott volt majdnem mindenki. A legtöbbje dologtalanul őgyelgett, hiszen az állatok részint megdöglöttek, részint levágták őket. A gyerekek játszani jöttek, s Gogu nekik is kölcsönadta a szemüveget. Először a napba nézték, és nagyokat kurjongattak a csodálkozástól, aztán meg a mogyoró- és vadrózsabokrok között futkároztak, sőt a tisztásról a kukoricásba is átszaladtak. Sorra szemügyre vették a kukoricacsöveket, és — mindent zöldnek láttak; amikor pedig megtapogatták, valamennyit száraznak találtak. De nem sokáig csodálkoztak rajta, a titok megfejtését későbbre halasztották — inkább a tököt bámulták. Mert hát az is zöld volt. Már meg sem tapogatták, még messzebbre mentek, oda, ahová krumplit és babot vetettek. Gogu velük tartott', s kérte, adják vjssza szemüvegét. Az pedig, aki éppen viselte, arra kérte Gogut, engedje még „csak addig a szilvafáig“, vagy „csak addig a diófáig“. Gogu hagyta. Amikor pedig a szemüveg viselője odaért, még azt is kikönyörögte: engedje Gogu, hogy egy kicsit foroghasson. És a szemüveg szárát — hogy le ne essék az orráról — jól a füléhez szorítva, forogni kezdett. Forog, forog, forog és közben zöldnek látja a kukorica-, a búzatáblákat, a fákat, a zöld éggel összemosódó házakat, és úgy érzi: óriási diófa árnyékában van, amelynek ágai, levelei a földig hajolnak. És amikor a gyerekek már a levegőt is zöldnek látták, olyan zöldnek, amilyen a bársony, amelyet meg lehet fogni, szinte szét lehet morzsolni —, kinyújtották a kezüket, hogy megfogják, és ujjaik hegyével szétmorzsolják. Ekkor Gyáros Gogu, látván, hogy a szemüveg viselője már nem fogja, nem óvja a leeséstől a drága kinweeí, hirtelen JeJépte az iHefő gyerek orráról, éliramödott főié, és egy másiknak adta. Az pedig, amelyik az imént még javában forgott, néhány pillanatig még tántorgott, aztán elterült a földön, de a 6zemét ekkor sem nyitotta ki, hogy pillái alatt megőrizhesse még egy picit azt a zöld világot, amelytől meg kellett válnia. A földön elterülve, azonnal felsajgotf a íalpa a futás közben szerzett tövis- és tüskeszúrásoktól. Eddig nem is érezte, de most úgy égette, mintha valami csintalanságért kellene vezekelnie. Egy idő óta a gyerekek már csakis azért gyűltek össze a Kopár Tisztáson, hogy a szemüvegen keresztül nézhessék a világot. Amikor Gogu látta, milyen nagy keletje van a pápaszemnek, követelőző lett és kijelentette: csak annak adja oda, aki legalább egy darab rozskenyeret vagy legalább két marék köles- vagy darapuliszkát hoz hazulról. Gogu ezt nem azért csinálta, mintha nem lett volna meg otthon a betevő falatja — bőségben éltek —, hanem, mert ilyen rossz természetük volt valamennyiüknek: minden apróságon nyerészkedni akartak. A gyerekek pedig, a szülők ámulatára, ettől fogva hamar jóllaktak az ebédnél, s még ki sem fogyott a leves a tálból, máris szorosra zárt marokkal kilopakodtak a házból. Az a nap, amelyen történetünk kezdődik, éppen olyan nap volt, mint bármely más. Mégis, ezen a napon Chicá Tuca fia, Dódét sok mindenen elcsodálkozott. Először is, hogy korábban ültek asztalhoz, mint máskor. Azután meg, hogy apja nem arról mesélt, hogy ették a háború alatt, amikor bekerítették a csapatukat, a barackfa gyökerét, és mert édesnek találták, az almafa ragyás levelét. Meg aztán anyja sem figyelmeztette: csak csipegethet a rozskenyérből, mint a veréb. Legjobban azon csodálkozott, hogy nagyobb volt a kenyér, minf máskor, te így, számítása szerint, elegendő ahhoz, hogy jóllakjék, meg hogy Gyáros Gogunak is vihessen belőle a szemüvegért. Alacsony asztalnál, téglalapalakú, faragott lábú zsámolyon ültek. Az asztal közepén, a tálban kása párolgóit. Dódét figyelmesen evett, nyelve alatt egy falatka kenyeret tartott. Ettek. Apja szelíden megszólalt: — Mondd csak. Dódét fiam, mióta nem ettél te rendes ételt? A gyerek a kérdést értelmetlennek találta, ezért így felelt: — Mintha édesapám nem fudná ... — Tudom én, fiacskám, csak kíváncsi volnék, egyet gondolunk-e. Mégis, mondd csak, mit szeretnél estére? Dódét száján már majdnem kiszaladt a „kapros pörkölt“, de mivel apja kérdésében a gúny árnyalatát is fölfedezte — így válaszolt: — Petrezselymes birkalevesf, káposztáskacsát, és második fogásnak (ezt a második fogást apja katonatörténeteiből hallotta, és ki tudja, mi okból, valamiféle különlegességnek hitte, amellyel az étkezést befejezik) — és második fogásnak két mákosfánkot kérek. Az apja, aki egyébként komolyan beszélt, mégsem haragudott meg, amiért a fia így félreértette. Ezúttal valóban gúnyosan szólt: — No, de hát ez aztán más káposzta, de látom, tudod te, mire fáj a fogad! Én meg azt hittem egy kis sülttelt is beérnéd. De hát ilyen az ember. Dodeta nem szólt többé. Óvatosan tört a kenyérből, hogy a szemüvegért is vihessen. Mikor az apja észrevette, így szólt: — Végy csak, Dódét fiam, végy becsületesen, hisz jut is, marad is. Ne csipegess már, mint a madár! Dódét azonban továbbra is csak úgy evett, mint azelőtt. Apja most megharagudott, és mérgesen szólt: — Nem hallod, fiam, mit mondtam az elébb? Végy becsületesen abból a kenyérből, hisz van elég! A feleségének meg ezt mondta: — Szólj rá, asszony, erre a gyerekre. Ne fukarkodjék már annyira, hisz most indulunk Sálátrucba a segélyért, amit Oroszországból küldtek, ^ztán estére rogyásig ehet. Azérí mondta az asszonynak, hogy az szóljon a gyereknek, mert attól Tudós és harcostárs
