Szabad Földműves, 1965. július-december (16. évfolyam, 26-52. szám)

1965-07-03 / 26. szám

A jakok és a szarvasmarhák keresztezése a Mongol Népköztársaságban írta: BAT-OCSIRIN KUKÉ állatorvos, Mongólia MONGÓLIÁNAK mint hegyvidéki országnak számos területe alkalmatlan szarvasmarha-tenyésztésre. A bő hegyvidéki legelők azonban hatékony jaktenyésztést tesznek lehetővé, (jak: Tibet magas fennsíkjain csordák­ban élő marhafaj. Vadon és háziasítva él. A vadon élők szőre fekete, a háziasítottaké tarkabarna. A jak a mele­get nem bírja.) A köztársaság északi részén zord és hosszú ideig tartő havas tél uralkodik. Egyes helyeken a talaj egész éven át fagyos. Itt, a ritka levegőjű és gyér növényzetű vidéken jól érzik magukat a jakok, a magas hegyvidék lakói. Az ország jaklétszáma kb. 700 ezer, vagyis az állat­­állománynak mintegy 30 %-a. A jakok és hibridjeik (haj­­nagok: pl. a jakbika és a tehén keresztezéséből származó utódok ezek), a kevés szénával takarmányozott vemhes hibrid tehenek, jaktehenek és növendékek kivételével, egész éven át mindennemű takarmánykiegészítés nélkül, a legelőn élnek. Egy ötéves 550 kg-os élösúlyú jakbika Mongólia magas hegységeiben a kaszáló nagyon kévés. A jakok és hibridjeik jól hasznosítják azokat a legelő­takarmányokat is, melyeket a hó alól kaparnak ki. A ja­kok tartásának körülményei és módszerei ugyanazok, mint a szarvasmarháké. A jakok és a hajnagok ellenálló­képesebbek a szarvasmarhánál. A magas hegységekben különösen igás és málhás állat­ként hasznosíthatók, ahol a meredek dombozat miatt sem a ló, sem más szállítóeszköz nem alkalmazható te­herszállításra. A helyi lakosság főleg a jakok és hibrid­jeik húsával, tejével, valamint más tejtermékével táp­lálkozik. A jakok termelőképességé szarvasmarhákkal végzett okszerű keresztezéssel, valamint az első nemzedékű hibridek okszerű hasznosításával jelentősen fokozható. A jakok jól keresztezhetők a szarvasmarhákkal (jak­bika X tehén jaktehén X bika). Már az első nemzedék­ben értékes hibrideket adnak, amelyek a heterózis hatás következtében fejlettebbek és nagyobbak, mint az eredeti fajok egyedei. A közvetlen keresztezéssel nyert első nemzedékű hib­rideket szárán hajnagoknak nevezzük (az apa bika, az anya jaktehén). A mongol tehenek és a jakbikák keresz­tezéséből született első nemzedéket hajnagoknak nevez­zük. Mongóliában túlnyomórészt szárán hajnagokat ta­lálunk. Az első nemzedékű hibridek a kifejezett heterózis hatás következtében nagyobbak, eíősebbek, jobb a hús és tejtermelőképességük. Az állatok mindkét szülőfaj tejtermelő tulajdonságait örökölik: a jakok tejének ma­gas zsírtartalmát és a tehenek nagy tejelőképességét. A jaktehenek tejének zsírtartalma a laktáció közepén 8—9 °/o-os. 264 nap alatt 300—600 kg tejet adnak. A haj­nagok tejének zsírtartalma 5,6 % 264 napos laktáció alatt 850—900 kg tejet adnak. A hajnagok teje a zsír, a fehérje, a kazein, a szárazanyag és a hamutartalom tekintetében jóval fölülmúlja a mongol szarvasmarhák tejét. A hajnagok tejének vegyi összetétele: zsír 5,6 °/o, fehérje 4,01 %, kazein 3,17 °/o, szárazanyag 15,81 °/o, hamu 0,95 %. A hízékonyság tekintetében a hajnagok nem maradnak el a mongol szarvasmarhák mögött, és jelentősen felülmúlják a jakokat. Az első nemzedékű hibridek nagyobbtestű és erősebb állatok mint a kiindulási formák. Nagyobb a vitalitásuk, és igénytelenebbek a tartási viszonyok iránt. Az élet­­körülményekhez való alkalmazkodás tekintetében ezek az állatok nem maradnak el a hegyvidéki jakok mögött és fölülmúlják a mongol szarvasmarhákat. A kifejlett heréit állatok élősúlya átlagban 500 kg. A hibridek húsá­nak tápértéke és íze nem rosszabb, mint a marhahúsé, vagyis nedvdús és puha, s emellett nagyon olcsó. A közepesnél jobban táplált hibridek a vágás előtti élősúly 55,7 %1-át kitevő mennyiségű húst és faggyút szolgáltatnak. 1 kg nyershús legalább 1598 kalóriát tar­talmaz. Mindez azt mutatja, hogy a hibridek jobb hús­termelők, mint a szarvasmarhák. Az első nemzedékű hibridek küllem tekintetében közti helyet foglalnak el, az ágyék fejlettsége a mar és a nyak felépítése, valamint általános fejlettség tekintetében azonban jelentősen felülmúlják a kiindulási formákat. A hibridek több húst termelnek, mint a mongol szarvas­­marhák. A hajnagok egyformán jól hasznosítják a hideg magashegységi és az alföldi legelőket, ahol nyáron a hő­mérséklet 20—25 C fok. Könnyebben elviselik a takar­mányhiányt és jobban tűrik a hideget, mint a mongol szarvasmarhák. Kevésbé vannak kitéve különféle beteg­ségeknek, mint a jakok. A hajnagok említett biológiai tulajdonságai nagy gazdasági értéket jelentenek. A Mongol Népköztársaságban a hajnagok tenyésztése azonban nem terjedt el jelentős mértékben. Részarányuk nem haladja meg az ország szarvasmarha-állományának a 3,5 %-át, főként a hajnaghímek sterilitásával magya­rázható, mert ez kizárja annak lehetőségét, hogy a hib­ridekkel beltenyésztést folytathassunk. A későbbi hibrid nemzedékek már nem gazdaságosak, mert a következő keresztezésekor a heterózis hatás megszűnik. A jakokat ez ideig ellenőrzés nélkül, ösztönszerűlég kereszteztük a szarvasmarhákkal. Az ember beavatko­zása a hibridizációs folyamatba primitív volt. A jakok vagy a szarvasmarhák tulajdonosa néhány másfajú (jak vagy szarvasmarha) apaállatot szerzett be, hogy hibri­deket állítson elő, melyek értékét jól ismerték a nomá­dok. Ilyen viszonyok között a fajok közötti keresztezés előnyeit nem használták ki teljes mértékben. A háziasított jakot és hibridjeit nemcsak az állatte­nyésztők széles köre, hanem még a szakemberek is alig ismerték. Jelenleg azonban már más a helyzet. Az utóbbi években eléggé kimerítően tanulmányoztuk a mongol jak és hibridjei biológiai tulajdonságait és gazdasági hasz­nosságának módszereit. Jelenleg tenyésztői munkánkkal már a hibridek tulajdonságait tökéletesítjük és termelő­­képességüket növeljük az ország legfontosabb jakte­nyésztő vidékein. A hús és tejhasznösítású szarvasmarhák, valamint a hajnagok tenyésztésének helyes összeegyeztetésével okszerűen hasznosítjuk hegyvidékeink természeti gaz­dagságát és jelentősen növeljük a hústermelést. Sertéskaraj gombnyomásra VŐK a mezőgazdasági műszaki kö­zépiskolában egy tanítónk, aki az elégtelen osztályzat beírása közben nem mulasztotta el megjegyezni: „Tanulj, mert' még mielőtt megvénül­nél a mezőgazdaságban is annyira gé­pesítve lesz minden, hogy az emberek csak gombokat fognak nyomogatni“. öreg tanítónknak ez a mondása járt a fejemben a Párkányi Állami Gazdaság hizlaldájának nézegetése közben. Azt láttuk ott, amit megjó­solt. Egyetlen ember gombnyomással alig egy órán belül 700 sertést meg­etet'. Ilyen munkatermelékenységről az eddigi hizlaldákban mégcsak nem is álmodtak. Emellett ez a hizlalda csak amolyan részbeni megvalósulása egy távlati elképzelésnek, melynek gyümölcse abban a már megtervezett' új hizlaldában érlelődik majd, ahol egy ember megerőltetés nélkül 2600 sertést megetet és ápol. Ezt az üze­met a Párkányi Állami Gazdaság ud­varán építik fel, ahol 1962-ben az 500-as sertéshizlalda adaptálása fo­lyamán egész véletlenül felvetődött ennek a szabadalmazott újítójavaslat­nak első gondolata. A teljesen auto­matizált sertéshizlalda tervezői Michal Medovarsky elvtárs, a Párkányi Állami Gazdaság igazgatója és Severin Árpád ökonómus. Egyszerű zavarmentes kezelés A terv alapján az első gépi beren­dezést az állami gazdaság műhelyei­ben Jozef Giba, Alexander Kren és Böjti Flórián szerelték fel. Derekas munkát végeztek, amit az is bizonyít, hogy a gépek üzemeltetésük kezdeté­től fogva csaknem javítás nélkül mű­\ Qszabad földműves ködnek. Ez elsősorban magával a gé­pek koncepciójával magyarázható, azok egyszerűségével és azzal, hogy szakképesítés nélküli dolgozók is könnyen kezelhetik. A prototípus, amelyben Jeremiás Pál etető 700 védencét ápolja, kívül­ről semmiben sem különbözik a mel­lette álló 500-as sertéshizlaldától. A takarmány útja A hizlalda középén az előkészítést láthatjuk, ahol a takarmánykeverő található nedves, pépes etetésre. A keverőbe csigarendszerű transzportőr szállítja az abrakot és meleg vízzel, sóval, esetleg kapás takarmánnyal el­keverve adagolják a csúszó vályúba, melynek hossza a hizlalda egyik szárnyhosszának megfelel. Gyorsan telik a vályú takarmánnyal, s csúszik egyik, majd a másik oldalon. Bádog­fedezék alatt tolódik, amely csak ak­kor emelkedik fel, amikor a vályú teljesen átért a másik oldalra. A disz­nók a vályú mindkét oldaláról táplál­kozhatnak, amely egyúttal választófal a kutricák közt, s hogy a falás közben az állatok egymást ne zavarják, a vá­lyú közelében merev kerítéseket he­lyeztek, minden kutricának annyi nyílása van, ahány sertés a kerítésen belül van. Etetés után, mely az egyik szárnyon legfeljebb húsz percig tart, az etetőberendezés lassan a vályúra bocsátja a bádogfedelet, és egy elek­tromotor megindításával megtölti újra a keverő alatt, hogy aztán átcsúztas­­sa a hizlalda másik szárnyába, ahol a folyamat újra megismétlődik. A ser­tések itatása is automatikusan törté­nik. Automatikus trágyaeltakarítás Ami igaz, az igaz. A hízókat nem­csak etetni, hanem óljukat tisztítani is káli. Az újításban erre is gondoltak. A vályú mellett létesített fekhelyet keskeny, saválló aszfaltból készítet­ték. A fekhelyek mentén a hizlalda falénak tövében mélyített trágyacsa­torna húzódik, amelyből mechanikus trágyaterelő lapátszerkezet továbbítja az ürüléket a telepre. Elgondolkoztató számok A 700 sértés befogadására épített hizlaldában egy év alatt 170 ezer ko­rona takarítható meg az eddigi hiz­lalda típusokkal szemben. A gépi be­rendezés költsége ebben a korszerű hizlaldában 57 000 korona, amely egy negyed éven belül megtérül. Az új, 2600 sertés számára készült hizlaldában egy etető évente mintegy 5200 mázsa sertéshúst termelhet, ami egy dolgozó 5—5,5 millió koronás nyerstermelésnek felel meg. Ilyen tel­jesítménnyel pedig nem sok ipari üzemben büszkélkedhetnek. Az újítási terv szerzőinek az a kívánsága, hogy elképzelésük a lehető legtöbb mező­­gazdasági üzemben megvalósuljon, s ezzel mi is egyetértünk. —HL— MADÁRIJESZTŐ GÉP A megművelt földekről valószínűleg eltűnik majd a rongyból összemúvész­­kedett madárijesztő, hogy helyet ad­jon a korszerű madárijesztö gépnek. Prototípusát az angol Shell cég készí­tette el. Üzemanyaga a háztartások­ban is használatos butángáz. A ma­dárijesztő gép kétpercenként erős fényt villant fel és a villanásokat mennydörgéshez hasonló, erős zaj kíséri. A készüléken elhelyezett tük­rök a felfelé és lefelé sugárzott fényt is vízszintes irányban verik vissza és megsokszorozzák a fény riasztó hatá­sát. A közönséges butánpalackhoz kapcsolható, automatikusan működő madárijesztő gép nagy körzetben riasztja el a tollas kártevőket, üze­meltetése pedig egyszerű és olcsó. M. Sz. A borok derítése Derítésen a bor megtisztulásának azt a módját értjük, amikor igen finoman elaprózott, elázott, meg­­duzzadt anyagokat juttatunk a bor­ba, melyek felületi vonzás, ellen­tétes elektromos töltés, vagy vegyi kapcsolódás révén a bor zavaros részeit magukhoz ragadják, és ne­hezebb fajsúlyúknál fogva azzal együtt leülepednek, szedimentá­­lódnak, miközben a bor megtisztul. A derítendő bor nyugalomban legyen, mind minőségileg, mind mennyiségileg megfelelő derítő­anyagot használjunk a próbaderí­tés szerint. A keletkező csapadék a bornál nagyobb fajsúlyú legyen, savasabb borokba mindig kevesebb derítőanyagot adagoljunk, s végül a derítés idejét helyesen válasszuk meg. Legmegfelelőbb idő erre az első fejtés utáni 2—3 hét, amikor a bor kolloidjai, zavaros részei a legjobban kiválnak. Hajdanában derítés céljára a spanyolföldet, kaolint, borseprőt, tojásfehérjét, fölözött friss édes tejet, vízahólyagot és csersav-zse­­latint alkalmaztak. Ezekből jelenleg már csak a csersav-zselatinos de­rítést alkalmazzuk. Utólagosan elő­térbe léptek újabb derítő anyagok, az említetteknél hatásosabbak, mint pl. a bentonit, sárga vérlúgsó és az ioncserélő műtrágyák. A derítés végrehajtása: Csersav-zselatinos derítés. Mi­vel a vörös borok színét rontja, elsősorban a fehérborok derítő­anyaga. Többnyire utóderítéskénf alkalmazzák, elősegíti ugyanis a gyors megtisztulást. Leggyakoribb adagolás csersavból (tanínból) 4—10 g/hl, — zselatinból 6—15 g/hl. Leghelyesebb párosítási arány 1 rész csersav H-----: 1,5 rész zse­latin. A pontos arányt azonban pró­­baderítéssel állapítjuk meg (fél­literes palacksorozatban, különbö­ző arányokban), pld. csersav 4, 6, 8 g : zselatin 6, 9, 12 g. A tapasztalatok alapján köny­­nyebb, savasabb asztali borok leg­jobban deríthetők a 4 : 6, esetleg 6 : 9 arányban. A testesebb pecse­nyeborok leghelyesebb derítő ará­nya a 4 : 8, esetleg 5 : 10. Barna­törött boroknál, valamint nehezebb csemegeboroknál leghatásosabb a 8 : 12 és a 10 : 15 derítési arány. Végrehajtása: a derítendő bor­ból (hordóból) lefejtünk kb. 10—20 liter bort, s ezt a mennyiséget egy edényben félretesszük. Egy vederbe vagy sajtárba leszí­vunk 5—6 liter bort, melybe a ki­mért csersavat beleöntjük, a veder tartalmát, alaposan összekeverjük, majd csüröljük (egyik edényből a másikba cserélgetve addig öntöz­zük, míg a bor habzó nem lesz). A habzó bort a derítendő borba öntjük és derítővassal, esetleg ki­sebb hordóknál gumicsővel vagy lopóval jól elkeverjük. A csersav tulajdonképpen nem derítöanyag, hanem a fehérborok taníntartalmá­­nak pótlására, míg a zselatin a de­rítés elősegítésére szolgál. Elkeverés után szintén kiszívunk a hordóból 5—6 liter bort, bele­öntjük a kimért zselatint, elkever­jük, csüröljük, majd a hordóba öntjük. A hordó tartalmát jól fel­keverjük, így a hordó üres része megtelik habbal. A hab összesze­­dése után a félretett 10—12 liter borral feltöltjük a hordót, és lazán bedugaszoljuk. (A zselatin a colla­­génekhez tartozó enyvszerű, vízben erősen duzzadó fehérje szárma­zék). A derített' — megtisztult bort az üledékről 2, de legkésőbb 3 hét múlva mérsékelten kénezett hor­dóba, lehetőleg zártan, átfejtjük, s a kiürült hordót tisztára mossuk. Bentonitos derítés: A bentonit a montmorillonitok csoportjába tartozó szilikát, fehér­je zavarodásban lévő borok deríté­sére használják. Földszerű, szür­kés-barna színű anyag. Az „Arany­­tiszta borokért“ című cikkemben leírt hőpróba alapján meghatároz­zuk a derítési adagot (50—200 g/ hl). Könnyebb, kisebb fehérje tar­talmú borok derítésére elegendő 50—80 g/hl. Testesebb, nehezebb, pecsenye-, csemege- és több fe­hérjetartalmú borok derítésére legalább 100—150 g/hl szükséges. A vörösbor színanyagát részben rontja, ezért a vörösborokat ben­­tonittal nem derítjük. A kimért bentonitot kevés, 1—2 liter vízben (sajtárba) eláztatjuk (így a derítés hatásosabb), folyto­nosan keverjük, nehogy a megduz­zadó bentonit összecsomósodjon. Egy-két órás ázás, duzzadás után 4—5 liter borral felöntjük, egy pár óráig duzzadni hagyjuk, mielőtt a sajtárban a bor felszíne tisztulni kezdene, újból felkeverjük, s a de­rítendő borba öntjük. Derítővassal vagy gumicsővel a hordó tartalmát alaposan felkavarjuk, 2—3 hét múl­va az üledékről óvatosan lefejtjük a megtisztult bort. A megmaradt üledéket egy kisebb hordóba ösz­­szeöntjük, a kiürült hordókat pedig tisztára mossuk. (A bentonit derí­tőképessége nagyon jó duzzadásán és adszorpcióján alapszik, ami kris­tályos rácsszerkezetével van ösz­­szefüggésbe). Kékderítés: Sárgavérlúgsóval (káliumferro­­cianiddal) — K4[Fe(CNs)] +3H2O, végezzük, mely sárga színű kristá­lyos anyag. A csersav, zselatin és bentonit mellett a legelterjedtebb derítőanyag. Fehér és vörös bor­nál egyaránt alkalmazható. A bor­ban adagolt sárgavérlúgsó azonnal egyesül a vassal és berlinkék — Fe4[Fe(CN6) ]3 — csapadék formá­jában kicsapódik majd a hordó al­jára ülepedik. A bor savtartalma 0,5—3,0 g/hl, mely részben fizioló­giás eredetű, azonban ha a szőlő, must vagy bor a vassal hosszabb ideig érintkezik, a vastartalom gyarapszik s így oxidációs-techno­lógiai eredetű is. Ha a fiziológiás vas hl-int 0,4—0,7 g, nem szüksé­ges deríteni. Ha a vastartalom ezen felüli, ami technológiai vasnak mi­nősíthető, a kékderítés nélkülözhe­tetlen. A vas kiválásának folyama­tát részletesen leírtam az „Arany­tiszta borokért“ című cikkben, mi­nek következtében ugyanis fekete vagy fehér törés jön létre a bor­ban. Az adagolást a pontos próbaderl­­tés alapján állapítjuk meg, mely­nek eredményét közöljük az ille­tékes borászati intézménnyel (ad­dig a bort semmiféle kezelésben nem részesítjük), majd a megha­tározott adagolás szerint végezzük a derítést. Ezt csak erre a célra iskolázott és felhatalmazott szak­emberek végezhetik. Egy g ferrivas eltávolítására 5,67 g, 1 g ferrovas eltávolítására pediglen 7,56 g sárgavérlúgsó szük­séges. Hl-kint maximálisan azon­ban csak 18 g sárgavérlúgsót alkal­mazhatunk. A derítendő bor pontos mennyi­ségének megfelelő sárgavérlúgsót lemérjük, porrátörjük. Ötszörös vízmennyiségbe gondosan elkever­jük (borba keverve kevésbé hatá­sos), majd a derítendő borba, hor­dóba öntjük és alaposan felkever­jük. A berlinkék csapadék kiválása után (kb. 10—14 nap múlva) a bort lefejtjük. Esetleges további várakozás az üledék bomlását okozhatja. A hordóban maradt ber­linkék csapadékot ülepítjük, zsák­szűrőn megszűrjük s a kiürült hordót alaposan forrázzuk 2 °/p szó­daoldattal, majd meleg és hideg vízzel kimossuk. Üjabban alkalmazzuk a kombi­nált derítést, amikor először a bentonitot, majd a csersavat, sár­gavérlúgsót, s végül a zselatint keverjük a derítendő borba. Lehet­séges itt két variáció. Előszöris a sárgavérlúgsós — csersav-zselati­nos derítés, amikor a sorrend a következő: csersav: (tanín), sárga­vérlúgsó, zselatin. Másodszor a bentonitos sárgavérlúgsós (kék) derítés, amikor a sorrend: bento­nit, majd 1—2 nap múlva sárgavér­­lúgső (kékderítés). A bentonitot zselatinnal lehetőleg ne kombinál­juk, mivel a zselatin nitrogén (fe­hérjét) növelő hatású. A kombinált derítés gyorsabb ülepedést, tisztulást, munka és idő megtakarítást, ezzel együtt kisebb önköltséget eredményez. Ezen kí­vül kevésbé rontja a bor illat, za­matanyagát és fejlettségi fokát. Általános törvényszerűség, hogy a derítések után a borokat rend­szerint szűrjük. Ha a bort palac­kozni akarjuk, a szűrés m#g a kombinált derítés után sem nél­külözhető. Kása Sándor, szőlészeti-borászati mérnök, (Kisújhelyi-tokajhegyaljai ÁG) 1965. július 3.

Next

/
Thumbnails
Contents