Szabad Földműves, 1965. július-december (16. évfolyam, 26-52. szám)

1965-07-31 / 30. szám

1*8?’'gy katona barátom, akit a SjlaÉ * mocsárláz vitt «1 néhány esztendeje Görögországban, egyszer elmesélte életéneik első csatáját. A történet annyira megragadott, hogy amint egy kis időt tudtam rá szorítani, emlékezetből papírra vetettem. íme:

* * *

— Szeptember negyedikén este értem utol az ezredemet. Az ezredest a táborhelyen találtam. Eleinte meglehetős nyersen fogadott; de miután elolvasta B. tábornok ajánlólevelét, megváltozott a modora, s néhány udvarias szót intézett hozzám.

Elvezetett kapitányomhoz, aki éppen akkor tért vissza egy felderítő portyáról. Az ismerkedésre nem volt sok idő, de annyit megállapíthattam, hogy a kapitány nagy darab, barna ember, arca kemény és visszataszító. Mint közlegény kezdte pályafutását, s vállbojtj-ait és keresztjét a csatamezőkön szerezte. Rekedt és gyenge hangja furcsa ellentétben állt szinte mesebelien óriás alakjával.

Hallottam, hogy ezt a különös hangot egy golyónak köszönhette, amely a jénai csatában keresztülment rajta.

Amikor közöltem, hogy egyenest a fontainebleau-i Iskolából jövök, elfintorodott és így szólt;

— A hadnagyom tegnap esett' el... Megértettem, hogy ezt akarja mondani: „Magénak kellene a helyére állnia, s maga nem képes rá.“ Már a nyelvem hegyén volt egy csípős megjegyzés, de uralkodtam magamon.

A hold éppen felkelt a Sevargyinbéröd mögött, amely két ágyúlövésnyire esett a táborhelyünktől. Nagy volt és vörös, mint általában, amikor felkel. Mégis, azon az estén rettenetesen nagynak láttam. Az erőd körvonalai egy pillanatig feketén kirajzolódtak, a hold vakító korongján. Olyan volt az erőd, mint egy tűáiányő kúpja, a kitörés pillanatában.

Mellettem egy öreg katona Is felfigyelt a hold színére.

— Jő vörös — mondta — ez annak a jele, hogy sok vérbe fog kerülni az a híres erőd!

Mindig babonás voltam, s a jóslat, kivált abban a pillanatban, .megdöbbentett. Lefeküdtem, de nem bírtam elaludni. Felkeltem és Járkáltam egy ideig, néztem a tüzek roppant vonalát, amely Sevargyino falván túl megkoszorúzta a magaslatokat.

Amikor ügy éreztem, hogy a friss és csípős éjszakai levegőtől lehűlt egy kissé a vérem, visszatértem a tűzhöz; gondosan beburkolóztam köpenyembe és lehunytam a szemem, abban a reményben, hogy hajnal előtt nem nyitom ki többé. De az álom makacsul elkerült. Gondolataim egyre gyászosabb színezetet öltöttek. Eszem-i

Prosper Mérimee:

PETR1K JÓZSEF:

Repülőtér

és répaföld

Simára vasalt futópályák kígyói ágaznak szerte, fényes testű uszonyos gépek, mint pikkelyes, kövér pontyok, méltósággal úszkálnak rajta.

Ott sétálgatnak, bensejükben az új táltos-kor elméjével, míg végül nekirugaszkodva eget-földet verő robajjal más régiókba emelkednek.

A répasorok hosszúra nyúlnak, túl a kékpárás láthatáron; színes rongyba bugyolálva vén asszonyok borulnak rájuk, fénytelenül, lehajtott fejjel kúsznak a sorokon napestig, s nem rettennek már, fel se néznek, mikor a gép örült robajjal a tágas magasságba illan — foghíja mosollyal, szerényen földig hajolnak s kúsznak egyre. - Nem is tudják, ha a répasór egyenes futópálya lenne, ők is akár az Iljusinok, más régiókba illannának; fent a fényittas magasban villanna bronz arcuk s ruhájuk .,.

Ám a répasor - izmok malma szárnytépő kar, suhogó ostor: köti az embert S képzeletét *maradnak hát a Vénasszonyok repülő korban földöncsúszók.

Sajgó derekuk tapogatva a leáldozó Napot nézik s várják csípőik hervadását.

Mégis sóvárgó szemet vetnek az Iljusinok szárnyaira.

\ ^SZABAD FÖLDMŰVES

1063. július 31.

fegyvereket, s minden arra vallott, hogy békés nap előtt állunk.

Három óra tájban megjött egy hadsegéd s parancsot hozott. Szétszedtük a fegyvergúlákat; lövészeink megindultak a síkságon, mi lassan követtük őket, s húsz perc múlva láttuk, hogy az oroszok minden előőrse viszszavonul és eltűnik az erdőben.

Tőlünk jobbra egy pattantyús üteg helyezkedett el, balra egy másik, de mind a kettő jóval előttünk állt. Igen heves tüzet nyitottak az ellenségre, ahonnan erélyes válasz érkezett, és a Sevargyino-eröd csakhamar eltűnt a sűrű füstfelhők mögött.

A mi ezredünknek egy földhajlás csaknem biztos fedezéket nyújtott az oroszok tüze ellen. Golyóik csak ritkán szálltak felénk (inkább a pattantyúsainkat vették célba), s akkor is elröpültek a fejünk fölött vagy legfeljebb homokot és kavicsot szórtak ránk.

Amikor megkaptuk az előnyomulás: parancsot, kapitányom olyan figyelmesen nézett rám, hogy kétszer-háromszor feltétlenül végig kellett simítanom ifjú bajuszomat, méghozzá a tőlem telhető legközönyösebb arckifejezéssel. Egyébként nem is féltem, csak attól tartottam, hogy mások azt képzelhetik, hogy félek. Az ártalmatlan golyók csak növelték hősi nyugalmamat. Hiúságom azt súgta a fülembe, hogy tagadhatatlanul veszélyes a helyzetem, hiszen végre is egy üteg tüzében állok. Roppantul meg voltam elégedve magammal, s arra gondoltam, milyen nagyszerű lesz elmesélni a Sevargyino-erőd bevételét madame de B. szalonjában, a rue de Provence-on.

Az ezredes elhaladt századunk előli s odaszólt hozzám:

— No, fiam, maga Is Jó meleg napon

kezdi a szereplését.

A lehető legharciasabb mosollyal válaszoltam s lefricskáztam a kézelőmről néhány porszemet, amit egy harminc lépésnyire becsapódott golyó szőrt rám.

Ogy látszik, az oroszok észrevették golyóik sikertelenségét; s inkább gránáttal lőttek ránk: így könnyebben eltalálhattak abban a földméíyedésben. Egy meglehetősen erős robbanás elvitte a csákómat és megölte a mellettem álló embert.

— Gratulálok — mondta a kapitány, amikor fölvettem a csákómat — ma már nincs mitől félnie. — Ismertem azt a katonai babonát, amely úgy véli, hogy a non bis ín idem tétele a csatatéren éppen ügy érvényes, mint a törvényszéken. Büszkén föltettem a csákómat.

— Ogy látom, itt' akaratlanul is kalapot kell emelni — mondtam olyan vidáman, ahogy csak tudtam. Ez a rossz tréfa az adott helyzetben kitűnőnek tetszett.

— Fogadja őszinte szerencsekívánataimat — folytatta a kapitány —más baja nem lesz, s ma este átveheti a század parancsnokságát, mert jól érzem, hogy nekem sül a pecsenye. Valahányszor megsebesültem, a mellettem álló tiszt mindig valami fáradt golyót kapott, és — tette hozzá halkabban s csaknem szégyenlősen — a nevük mindig P-vel kezdődött.

Adtam a fölényest; sokan úgy tettek volna, mint én: sokan éppúgy

megdöbbentek volna e látnoki szavak hallatára. Újonc voltam, éreztem, hogy senkivel sem közölhetem érzéseimet, s változatlanul fagyos és elszánt magatartást kell tanúsítanom.

Egy félóra múlva az oroszok tüze érezhetően abbahagyott; akkor kibújtunk a fedezékből és megindultunk az erőd felé.

Ezredünk három zászlóaljból állt'. A második azt a parancsot kapta, hogy kerüljön az erőd „torka“ felé, a másik kettőnek rohamra kellett indulnia. Én a harmadik zászlóaljban voltam.

Amikor kiléptünk a földhajlás olial-Ogy találtam, hogy a mi embereink egy kissé túlságosan is lármásak, és magamban akaratlanul is össze kellett hasonlítanom harsogó ordítozásukat az ellenség lenyűgöző hallgatásával.

Hamarosan odaértünk az erőd lábához, golyóink már szétdúlták a paliszádokat és felszagatták a földet. A katonák felrohantak e friss romokra, s meglepő volt, hogy milyen hangosan tudják kiáltani az Éljen a császár-t, miután eddig la annyit ordítoztak.

Felnéztem, és sohasem felejtem el azt a látványt. A füst legnagyobb része már felszállt s húsz lábnyi magasságban lebegett az erőd felett, mint egy baldachin. Valami kékes párán keresztül megláttuk az orosz gránátosokat, félig szétrombolt mellvédjük mögött; fegyverüket lövésre tartják, s mozdulatlanok, mint megannyi szobor. Mintha még ma is előttem volna külön-külön mindegyik: bal szeme

ránk mered, jobb szemét eltakarja felemelt puskája. Egy falmélyedésben, néhány lépésre tőlünk, ágyúja melletti ott állt a pattantyús, kezében a kanócos rúd.

Megborzongtam, azt hitiem ütött az utolsó órám.

— Kezdődik a tánc! — kiáltotta kapitányom. — Jó éjszakát!,

Ezek voltak az utolsó szavai, amelyeket hallottam.

Az erőd csendjét most dobpergés verte fel. Láttam, hogy minden puska lehajlik. Behunytam a szemem, rettenetes mennydörgést hallottam, azután kiáltásokat és nyögéseket. Kinyitottam a szemem, csodálkoztam hogy még életben vagyok. Az erőd ismét" füstbe burkolózott. Engem sebesültek és halottak vettek körül. Kapitányom a lábamnál feküdt; fejét szétzúzta egy golyó, s engem telefröcskölt az agyveleje és a vére. A századomból rajtam kívül csak hatan maradtak állva.

E vérengzést egy pillanatnyi kábult csend követte. Az ezredes a kardja hegyére tűzte kalapját, elsőnek kapaszkodott fel a mellvédre, és azt kiáltotta: Éljen a császár! Aki életben maradt, azonnal utána vetette magát. Hogy ezután mi következett, arról nincs is világos emlékem. Behatoltunk az erődbe, nem tudom, hogyan. Közelharcot vívtunk, ember ember ellen, olyan sűrű füstben, hogy nem láthattuk egymást. Azt hiszem, én is lesújtottam, mert a kardom csupa vér lett. Végül hallottam, hogy azt kiáltják: „Győzelem!“, s mivel oszladozott a füst, láttam a vért és a halottakat, akik eltakarták az erőd földjét. Kivált az ágyúkat temette be a hullák tömege. Vagy kétszáz ember maradt állva, francia egyenruha volt rajtuk, szabálytalan csoportokba verődtek, egyesek a puskájukat töltötték, mások a szuronyokat törülték. Közöttük tizenegy orosz fogoly. Az ezredes egy törött lőszeres ládán feküdt, az erőd torka mellett, elborította a vére. Néhány katona forgolódott körülötte: én is odamentem.

— Hol van a rangidős kapitányi, — kérdezte egy őrmestertől.

Az őrmester igen kifejező módon vállat vont.

— És a rangidős hadnagy?!

— Itt van: az a hadnagy úr, aki íégnak érkezett — felelte az őrmester a lehető legnyugottabb hangon.

Az ezredes keserűen elmosolyodott:.

— Nos, uram — mbndta rám pillantva —, ön itt a főparancsnok; haladéktalanul erősíttesse meg ezekkel a lőszeres kocsikkal az erőd torkát, mert az ellenség bármikor támadhat; de ne féljen, C. tábornoktól nemsokára kap támogatást.

— Ezredes úr — kérdeztem —, súlyos a sebe? j

— Az Isten..., barátom, az a fő, hogy bevettük az erődöt!

(1829)

Misch Kohn: EMBER (fametszet)

* ★ *

KASSÁK LAJOS:

\J Ccáty&MÜM

fa. j ieffl

Kedves tárgyaim az asztal üveglapján.

Nagyon szegényes az összbenyomás.

Különböző világtájakról érkezett festéktubusok barátaim küldték akik feloldani kívánják magányomat és megértik képeimet melyek az egyszerűség és tisztaság nyelvén beszélnek.

Néhány megfakult fénykép összekuszált múltomat idézi.

Fehér papírlapok szétfolyt vircseppek nyomaival.

A költő elvetélt magzatairól vallanak.

£s levelek

levelek amiket nem válaszoltam meg s ezért állandóan nyugtalanítanak.

Ecsetek tollak ceruzák.

Íme az én vérrel be nem mocskolt fegyvereim.

„Kolda úr", szólt oda Pacovsky űr Kolda őrmesternek, „van valamim a maga számára." Pacovsky úr ugyanis rendőr volt az osztrák időkben, méghozzá lovasrendőr; de a háború után valahogy nem tudott beleilleszkedni az új viszonyokba, nyugdíjba ment, körülnézett egy kicsit a világban és a végén bérbe vette a Szépkilátás fogadót. A Szépkilátás ugyanis kicsit elhagyatott vidéken fekszik, de az emberek manapság kezdik az ilyesmit kedvelni; kirándulás, kilátás, fürdés a halastóban meg miegymás. „Kolda úr," mondta tehát Pacovsky úr, „én ebbe nem látok beié. Van egy vendégem, már tizennégy napja lakik nálam, valami Roedl. Ami a fizetést illeti, azzal nincs baj, nem is iszik, nem is játszik, de tudja mit,“ döntött Pacovsky úr, „jöjjön el egyszer és nézze meg."

„Mi van vele?" kérdezte Kolda úr.

„Éppen ez az," vélte Pacovsky úr méltatlankodva, „ért nem tudom. Nincs rajta semmi különös, de .., hogy is mondjam csak? Az az ember nem tetszik nekem. No."

„Roedl, Roedl, ez a név semmit se jelent számomra,“ elmélkedett Kolda őrmester. „Mi a foglalkozása?"

„Nem tudom," felelte Pacovsky úr. „Azt mondja, hogy bankhivatalnok; de én nem bírom kivenni belőle, hogy melyik bankban dolgozik. Ez nem tetszik nekem. Udvarias kis emberke ugyan, de... És postát se kap sehonnan. Az az érzésem, hogy kerüli az embereket. És ez nem tetszik nekem."

„Hogyhogy kerüli az embereket?" kérdezte Kolda őrmester.

„Talán nem is kerüli," mondta bizonytalanul Pacovsky úr, „de kérem, ki szokott szeptemberben vidéken nyaralni? És ha a fogadó elé autó érkezik, akkor még az ételtől is feláll és bemegy a szobájába. Hát így ált a dolog.

Mondom magának, hogy ez a Roedl

sehogy sem tetszik nekem.“

Kolda úr gondolkodott egy kicsit. „Hát tudja mit, PacóvSkij úr," szólt bölcsen, „mondja neki például azt, hogy a jogadót őszre bezárja. Hadd menjen Prágába vagy egy másik járásba, nem igaz? Miért üljön éppen nálunk? No, és ezzel el is volna intézve az ügy."

Egy napra rá Hurych, a fiatal csendőr, akit egyébként Márinkának vagy Babának becézlek, őrjáratból hazafelé tartott. Útközben eszébe jutott, hogy körülnéz kicsit a fogadóban; befordult az erdőbe és egyenesen a Szépkilátás udvarra felé tbrtott. Amikor a hátsó bejárathoz ért, megállt, hogy átszeleltesse a pipáját. Ebben a pillanatban ablakcsattanást hallott az első emelet jelöl és rögtön utána valami huppanást. Beszaladt az udvarba és vállonragadta azt az embert, aki csak úgy, minden teketória nélkül kiugrott az ablakon. „Urain," mondta neki szemrehányóan, „mit csinál maga?“

Az ember, akit a kezében tartott, sápadt volt és kifejezéstelen arccal bá. múlt rá. „Miért ne ugorhatnék kC‘‘ szólalt meg gyenge hangon. „Én ugyanis itt lakom."

Baba egy ideig gondolkodott a helyzeten. „Az lehet," mondta, „de nekem nem tetszik, hogy kiugrál az ablakon."

„Én nem tudtam, hogy tilos", szabadkozott a kifejezéstelen arcú emberke. „Kérdezze meg Pacovskfj úrtól, hogy itt lakom-e. Én ugyanis Roedl vagyok.“

„Az lehet" mondta Baba. „Hát mutassa a papírjait."

„A papírjaimat?" szólt Roedl bizonytalanul. „Ugyanis a papírjaim pillanat, nyilag nincsenek nálam. Majd írok értük haza.“

„Majd mi írunk," felelte Baba Ms»e ségesen. „Jöjjön velem, Roedl úr.ma be jutott, hogy százezer ember táboí roz azon a síkságon, s nekem egyetlen , barátom sincs közöttük. Ha megsebec sülök, kórházba kerülök, közömbös és t tudatlan sebészek keze alá. Eimlékeze- I temben felmerült mindaz, amit a sebészi műtétekről hallottam. Szívem vadul dobogott, s tárcámat és zsebkendőmet gépiesen eligazítottam a mellemen, mint valami páncélt. A fáradtság erőt vett rajtam, pillanatonként elszunnyadtam, és gyászos gondolataim új erővel riasztottak fel minden pillanatban.

A fáradtság végül még is győzött, s amikor ébresztőre doboltak, már mélyen aludtam. Felsorakoztunk, névsort olvastak, aztán gúlába raktuk a

maző mellvédje mögül, a szabad terepen muskéták sortüzei fogadtak, de nem sok kárt tettek bennünk. A golyók fütyülése meglepett: gyakran

odafordultam, s ez tréfára ingerelte bajtársaimat, akik már jobban ismerték ezt a muzsikát.

— Végeredményben nem is olyan szörnyű dolog egy csata — mondtam.

Futólépésben haladtunk előre, a lövészek mögött: egyszerre csak az

oroszok három hurrát kiáltottak, három tisztán megkülönböztető hurrát, aztán elhallgattak és nem lőttek többet.

— Nem szeretem ezt a némaságot — mondta a kapitányom. — Az ilyesmi nem ígér semmi jőt.