Szabad Földműves, 1965. július-december (16. évfolyam, 26-52. szám)
1965-12-31 / 52. szám
) Vt6H ANTAL :( — Ilyen — felelt rá, és fordult egyet, mintha mutatná, hogy aludni akar. — Mennyit költöttéi? — ült fel az ember az ágyon. A fiú morgott, mintha aludna. — Mennyit költöttem volna? Egy tízest. Leszállt a fiú az ágyról, aztán csak úgy, mezítláb kiment. — Hát, te, hová mégy? — mordult rá az apja. — Hova mennék? Ki! Visszajött és úgy tett, mintha aludna. Az öregek szintén. Horkantottak, szuszogtak, forgolódtak egyre. Talán el is szenderedtek már, megint leszállt a fiú az ágyról. Nem kérdezték, hogy hová megy. — Mit ittatok? — szólt rá az apja, ahogy visszajött. — Mit ihat az ember egy tízesből? Sört! — Ahá! — dünnyögte. Meg is virradt már, amikor bifmadjára ment ki a fiú. Ahogy kilépett, az öreg megint felült az ágyon. — Na! — szólt az asszony felé. — Nekem mondja, hogy tízest ivott meg. Azt hiszi, hogy hülye vagyok én? Hát hol van az a kocsma, ahol egy tízesért annyi sört adnak, háromszor kelljen kimenni utána? Bolondnak nézi ez az embert? De hiszen! Csak legyen reggel, majd megszámoltatlak én! Az asszony nem szólt semmit, úgy tett, mintha aludna, pedig dehogy aludt! — Az istenit neki —, dörmögte az ember —, sose lesz már reggel. El sem aludt, alig várta, leste a reggelt, hogy majd megszámoltatja a fiút. De szigorúan! Ügy, hogy azt megemlegeti! Az asszony is feküdt moccanás nélkül. Gondolkozott reggelig, mint az ura. Az ember kigondolt mindent: hogy rakatja ki az asztalra a fiúval a megmaradt pénzét. És miféle intelmeket mond majd neki. Megleckézteti. így kell, mert másképp hamar elkanászosodik ebben a korban. Tudja magáról... Az asszony ezalatt egyre azon töprengett, hogy tudna egy ötvenest becsúsztatni a fiú zsebébe, hogy ne venné észre az apja. Csak a fiú aludt mélyen és nyugodtan. Azt álmodta, hogy pénzt szed ki a zsebéből, rakja ki az asztalra, az apja meg csóválja a fejét és ámul. Jóval elmúlt éjfél, de még egyikőjük sem ’ húnyta le a szemét, fojtó volt a meleg. Forgolódtak, szuszogtak, gyűrték maguk alatt a lepedőt, és nem tudtak elaludni. — Ki kellene nyitni az ablakot — mondta az ember nehezen szuszogva. — Ha meg bejön a szúnyog, az a bajod! — Nem lehet így aludni! Forgolódtak megint. Kint tiszta volt az égbolt és magas. Mintha a csillagok is meleget árasztanának magukból, fényesen ragyogták be a fülledt augusztusi éjszakát. Morgott a kutya. — Jöhetne már — dünnyögte az ember. — Jöhetne — hagyta rá az asszony. — Semmi baja nem lenne, ha nem maradna utolsónak — és hozzátette — mi az istent akar már ez az idő, nem hűl le, megfúl az ember. — Újra fészkelődött, oldaláról hasra feküdt, aztán a hátára, majd vissza az oldalára megint.1 — Jöhetne már .., — Majd, jön! Aludj! — felelt rá az asszony. — Aludjak; aludjak! azt mondod. Nekem ezt mondod, de te se alszol. Hogy aludjak, ha nem tudok? Később erősen ugatott a kutya. — Kinézhetnél — szólt az asszony. — Mit nézzek? így aztán, csakugyan nem lehet aludni! Még, ha te se hagysz... A kutya futkosott le-fel áz udvaron, csaholt, morgott, hosszan vonyított néha. — Majd meglásd — mondta az asszony — kár hogy nem néztél ki. Nagyon a tyúkól körül hallom én azt a kutyát. A múltkor is így volt, amikor az a piszkos Jónás fiú ellopta a csirkéket. Akkor is mondtam, hogy nézzél ki. Nem néztél, hat híja volt a csirkének! — Van már azóta lakat az ólon! — Számít is annak! — A múltkor is felversz, hogy nézzek ki, kimegyek, lesek ide is, oda is, hogy ki viszi hát a csirkét. Vitte azt a nyavalya. Sündisznót kergetett a kutya. Biztosan azt kerget most is? Hagyjál aludni!... Mindjárt hajnal, aztán még le sem hunytam a szemem. A kutya újra a tornácon futkosott, morgott, ahogy csapódott az utcai kiskapu. — Ideje már — horkantotta az ember —, kitáncolhatta már mostanra a lelkét is. _ Megjött a fiú. Bálban volt. Ez volt az első bál, amibe elengedték. Megesett azelőtt is, hogy esténként elelment bámészkodni a bálba, de mindig idejére hazaparancsolta az apja. Most szombaton először ment el azzal, ha már befizet, marad ameddig tart. — Hadd maradjon — hagyta rá áz anyja. — Ráér még — ellenezte az ember. Szombaton a fiú borbélynál járt. Megnyiratkozott. Egész idő alatt, amíg nyírta a borbély, feszengett; hogy mondja meg: borotválkozni is akar. Hazafelé menet egyre az állát simogatta. — Észre se veszik? — mondta otthon. — Mit? — kérdezték. — Hogy levágattam! — és tenyerével végigsimogatta az állát. — Ráértél volna még! A bálhoz pénzt kapott; egy ötvenest. — Nem azért adtam, hogy mind elköltsd! Csak akkor költs, ha muszáj. Másnak meg ne fizess! Az anyja még odacsúsztatott neki egy húszast. Ahogy megjött a fiú, betette maga után az ajtót, mindjárt, vetkezni kezdett, Egy csomóra rakta le a ruháját, nem is gyújtott villanyt. — Maguk még nem alusznak? Izzadt testével végignyúlt az ágyon, és lábával az ágy végébe nyomta a takarót. Az anyja halottá, hogy nem takarózik be a fiú. — Takarózz csak be! Megizzadtál, még megfázol. Szuszogtak, forgolódtak. Nem aludt senki. — Kint is ilyen meleg van? — kérdezte a fiát. Szilaj csikó voltam, Tíz éves koromban, pedig teii jászol mellet* Sose abrakoltam. Gyönyörködtek bennem, Amikor „húsz“ lettem. Tüzes kancák közt a réten Virágot legeltem. Paripa emlékem, Harminc — negyven évem. Igájába tört az élet. Haj, de nem bírt vélem, Újabb tíz évemben, Barna sörényemben, Ezüst sallangjával á sors Felcifrázott engem. Hármat kell még lépnem, S a hatvanat érem. Kísér az a szilaj csikó Arany kötőféken. (XVII. folytatás) Újra szemembe tűnik äz abrosz, de nem tudom, ez az abrosz-e, amelyiken összekulcsolt kezem nyugszik, vagy az, amelyik öt éve volt itt. Béka-, tücsök-, szélzene. Halkan kinyílik az iroda ajtaja. Ribeiro úr léptei távolodnak. Bagoly huhog a templom tornyában. Csakugyan huhogott a bagoly? Vajon ugyanaz, amelyik két éve-huhogott? Talán a huhogás is ugyanaz volt, az a régi huhogás. Most Ribeiro úr Dona Glóriával beszélget a szalonban. Elfelejtem, hogy itt hagytak, és szinte néptelen a ház. — Casimiro! Azt hiszem, szólítottam Casimoro Lopest. A feje a pusztalakók bőrkalapjával időnként bekukkant az ablakon, de nem tudom, most látom-e, vagy valamikor régen láttam. Ellentétes érzések kavarognak bennem: megdühődök és elérzékenyülök. Az asztalt csapkodom, és sírhatnékom van. Látszólag nyugodt vagyok: a kezem nyugodtan összekulcsolva hever az abroszon, az ujjaim mintha kőből volnának. Közben az öklömet rázom Madalena felé. Furcsa. Minden jelentéktelen apróságot észreveszek a birtok zsibongásában. A konyhában Maria das Dores a papagájt tanítgatja. Tubarao morog a kertben. Marha bőg az istállóban. A szalon messze van: odáig egy hosszú folyosón kell átmenni. De azért Ribeiro úr és Dona Glória beszélgetése világosan hallatszik. Csak nehéz lenne leírni, hogy mit mondanak. Alighanem szavak nélkül beszélgetnek. A tornácon Padilha fütyörészik. Hol járhat Padilha? Ha megértethetném Madalenával, hogy nincs igaza... Ha megmagyarázhatnám, hogy békében kell élnünk! Nem ért meg. Nem értjük meg egymást. Nem úgy sikerült a dolog, ahogy reméltük. Képtelenség. Nagy csöndesség. Júliusban járunk. ^ SZABAD FÖLDMŰVES 1965. december 31. Nem fúj az északkeleti szél, és alszanak a békák. A baglyok meg ... Marciano fölment a templom tetejére, és bunkósbottal agyonverte őket. A tücsöklyukakat meg betömettem. De ismétlem, mindez tovább gyötör. Hanem az óraketyegést nem hallom. Hány óra lehet? Ilyen sötétben nem látom a mutatót. Amikor ideültem, hallatszott, hogy jár az inga, tisztán hallatszott. Föl kellene húzni azt az órát, de nem tudok megmozdulni. 20 Amint mondtam, Madalenánek nagyon jó szíve volt. Olyan gyöngédséget találtam benne, hogy magam is elérzékenyültem tőle. Pedig tudják, nem vagyok valami érzelgős ember. Igaz, hogy az utóbbi két évben változtam valamit. De ez elmúlik. Madalena szívélyessége meglepett. Bőkezűen alamizsnálkodott. Később észrevettem, hogy ezek a megnyilvánulások csak a belőle minden élőlényre kiáradó jóság jelei. Türelem. Nem várhattam ilyen ráadást, amit kaptam, tiszta haszon. Egy ideig nagyon jól éltünk. Emlékeznek, hogy mérges lettem Dona Glóriára, és fölálltam az asztaltól. Pár perc múlva Madalena utánam hozott egy csésze kávét, és azt mondta, sajnálja, hogy ilyen galibát okozott. — Oktalanság volt. — Igen — rebegte Madalena kissé elpirulva —, meggondolatlanság volt, — Az embernek előbb az esze járjon, aztán a szája. — Természetesen — mondta elég zavartan. — 'Elfelejtettem, hogy mindketten alkalmazottak, elszóltam magam. Jaj, de kellemetlen. Ekkor megfogtam a kávéscsészét, és megenyhültem: — Nem, nem olyan kellemetlen. Ne túlozzunk. Csak tapintatlanság. Köszönöm, kevés cukrot. Tapasztalatlanság, ez az. Majd megmagyarázom. Itt nem úgy van. mint máshol. Mozi, mulató, vendégeskedés, szerencsejáték, biliárd, mi ördög, ilyesmi nincs mifelénk, néha azt se tudjuk, mire költsük a pénzünket. Mondjak valamit? Száz mil-réis kölcsönnel kezdtem az életemet. Bizony, száz mil-réisszel. Aztán úgy megnyúlt, mint a gumi. Minden, amink van, abból a száz milréisből van, amit az a zsivány Pereira adott kölcsön. Zsidóuzsorára, havi öt százalék kamatra. Madalena figyelmesen hallgatott, helyeselt, mint egy jól nevelt kislány. — Elhiszem, elhiszem. Csak még nem ismerem a környezetét. Meg kell szoknom. Behívtam Casimiro Lopest, odaadtam neki a csészét és a tálcát. Aztán rágyújtottam a pipámra: — Csak azt sajnálom ... Fölálltam: — Sose bánok meg semmit. Ami megtörtént, megtörtént.. Senki se lógassa az orrát. Az meg, hogy nekiestem Dona Glóriának ... — Szegény! Nem is figyelt a beszélgetésre. Csak úgy megszólalt. — De milyen vaskosan. Megkérném valamire: tapintatosan adja értésére, hogy nem akartam megbántani. Idős és tiszteletre méltó hölgy... Nem akartam... Vadállat vagyok. Amint látják, kenyérre lehetett volna kenni bennünket. így telt el egy hónap. Addig unszolt, míg munkát nem adtam neki: .— intézze a levelezést. Fizetést akar. Rendben van, majd megbeszéljük. Nyittasson számlát Ribeiro úrral. 21 Azután, bárhogy vigyáztunk, bárhogy igyekeztünk enyhíteni a súrlódást, újból nézeteltérésre került a sor. Aztán jött a többi. Délelőtt Madalena az irodában dolgozott, de délután elment sétálni, és végigjárta a cselédek otthonát. Puffadt hasú, vastag ajkú kölykök kapaszkodtak a szoknyájába. Bement az iskolába, megbírálta Padilha tanítási módszerét, azután rágni kezdte a fülemet, földgömböt, térképeket, meg egyéb tanszereket követelt, a többit meg se említem, mert röstellem megnézni a szertárat. Egyszer szórakozottan föladtam a rendelést; amikor a számla megjött, nagyot néztem. Jókora érvágás: hat conto ára füzet, rajzlap és deszkatáblácska a cselédség gyermekeinek. Gondolják meg. Ekkora pénzt dob ki egy olyan ember, aki zsiványoktól, börtönben tanult olvasni, ponyvafüzetekből, naptárakból meg egy fekete fedelű bibiliából. De türtőztettem magamat. Türtőztettem, mert elhatároztam, hogy kerülöm a civódást a feleségemmel, úgy gondoltam, megmutatom ezt a sok vacakot a kormányzónak, ha erre jár. Mindenesetre fölösleges kiadás volt. Aláírtam az elismervényt, föltettem a kalapomat, és útnak indultam. Ahogy az istálló mellett elhaladtam, észrevettem, hogy a jószágnak nincs meg a porciója. — Ez így nem lesz jó! Elordítottam magamat: — Marciano! De hiába kiabáltam. Dühösen mentem el a domboldalon. Odalent, az iskola ajtajában, megláttam Marcianót; egy kisszéken terpeszkedett, fecseget Padilhával. — Mért nem lódulsz a dolgodra, te lókötő?. — Elvégezödtem, Páulo úr — dadogta Marciano és föltápászkodott. — A fenét végezödtél! < — El, én uram. Meg is esküszök a fényes napra. — Hazudsz! A jószág éhen döglik, már a fát harapdálja. Marciano kitört: — Az imént még tele voltak a jászlak. Sose láttam ilyen jószágot, hogy ennyit eszik. Az Isten se bírja ki ezen a birtokon. Itt nincs megállás. Ez igaz, de még egyik cseléd se beszélt így velem. — Megkergültél, te himpellér? Fültövön vágtam, úgy, hogy fölhemperedett. Kábultan, támolyogva állt föl, erre még vagy ötször odasóztam neki, s mindannyiszor fölbukfencezett. Az utolsóra a földön is maradt, csak rúgkapált a porban. Végül feltápászkodott, és rogyadozó léptekkel, lehajtott fejjel elindult: az inge ujjával törülgette vérző orrát. Egy ideig .csak fújtattam. Azután Padilhához fordultam. — Maga a hibás. — Én? — Maga hát, mert maga tömi a fejét ennek a gyalázatosnak. Padilha sápadtan mentegetőzött: — Nem tömök én semmit, Paulo úr, ez nem igaz, higgye el, ő maga kotynyeleskedett itt. Én nem hívtam, még mondtam is neki: „Marciano, jobb ha megy, és megeteti a jószágot.“ De nem hallgatott rám, csak itt lábatlankodott. Ügy éltessen az Isten, hogy már dühös voltam rá, nem szeretem ennek a fickónak a képét. A fejéhez akartam vágni valami gorombaságot, de észrevettem Madalenát; a csatorna kőlapján állt, és a Marciano viskója felé fordult. Odamentem hozzá dohogva: — Szemtelen! Az ember odaadja a kisujját, ö meg a karját is akarja. De a dühöm elpárolgott. Most már csak az a több láda tanszer bosszantott: semmi haszna ebben a vadonban. Mire való ez? A kormányzó azzal is beérné, ha egy-két jogosult választó kerül ki az iskolából. — Levegőzik? — kérdeztem Madalenát, aki elmerülten nézte az istálló sötét tetejét. (Folytatjuk) DÉNES GYÖRGY: fralusi lánijőb Az arcukat még alig érte festék, — pedig ha akarnák, ők is megtehetnék —, ám elég egy kis rúzs vasárnap délután, csak egy leheletnyi, hogy szebb legyen a lány. A hajuk, mint az érett rozs, úgy ragyog, sötétkék szemükben csillagos alkonyok meg édes hajnali permeteg szűr ezüstöt, virágillata van barnaszép kezüknek. Ügy mennek át az utcán, mint a páva, derekukban ring az ifjúság varázsa, ahogy lépegetnek, világít térdük holdja, s mintha minden öröm vállukra hajolna. CSONTOS VILMOS.
